Kovács Imre Attila: Thézeusz vagy Ikarosz?

<< Az UngParty NetCafé archívumából. Első közlés: UngBereg almanach, 2000.

Kovács Imre Attila

Thézeusz vagy Ikarosz?

Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról

(60-as, 70-es, 80-as évek, röpke kitekintéssel a 90-esekre)

I.

„Illetéktelenségem tudatában” – írta Lator László1 az enyémmel hasonló tárgyú rövid cikkében, s úgy intézte a dolgot, hogy a „szélen”2 verselők ne buksi fejük megcirógatásának vagy kritikusi alászállásnak véljék földijük szívből jövő üzenetét. Aztán valahogy mégiscsak mentegetés lett a „levél”, az irodalmár erkölcse errefelé menekült a szorongatottság magyarjainak elképzelt súlyos pillantása és a szakmai engesztelhetetlenség kötelmének, a céh vigyázó szemének sugárkeresztjéből. „Fogjanak kint is, bent is egeret” – tanácsolta a kishaza tollforgatóinak, miközben (a képnél maradva) ő sem csípte fülön a maga egerét, mert kapaszkodnia kellett a csillagokra hajló házgerincen – a jóindulatú szólamok kísértő mélysége fölött.

Lator nem kifejezetten szakírói, inkább lírikus nézőpontját mélységesen megértem. A tudós kritika elbeszélő (történeti) hajlandóságát nem készteti irodalomtudományos cselekvésre a kárpátaljai magyar líra „homályból homályba” bujkáló életrajza. Számos körülmény nehezíti a műnem regionális történetének kontinuus előadását: nincs önmagát előlegező, beteljesítő és újrakezdő eseményesség, a „cselekmény” több szálon fut (ráadásul a szálak többsége elkerüli az irodalom köreit), s ha van is tételezett folytonosság, azt meg kell „mérni”, és kérdéses, hogy csak a poétikai mozzanatok meghagyásával egyáltalán újraírható-e a kishaza „nagy elbeszélése” stb. Ebből a szaggatottságból adódhat a felismerés, miszerint ez „rímel” leginkább a költészet valódi, térségbeli létmódjára: a drámai szituáltságra. Vagyis, ami kicsúszik a kint is, bent is egeret fogó líra „karmai” közül, ami epizodisztikus tarkaságban villódzik a szerves alakulástörténetben érdekelt krónikairodalom horizontján, az „drámailag” igenis hozzáférhető. Csak a szereplők gazdag viszonyrendszerét, az „isteni” és emberi szándékok bonyolult hálóját, a konfliktusok lélekomlásait kell rendezői ihletettséggel darab-egésszé, egész darabbá álmodni. És lehet a kárpátaljai „színpadot” a katharzis halvány reményében (egyébként anyaországi impossibilitevel) is bámulni, mert hisz’ rég tudjuk, hogy valóban dráma játszódik, játszattatik a szemünk előtt. (Olykor úgy, hogy a nézők bekapcsolása a kismagyar pörformanszba kerülendő, avantgárd manírnak számít!)

De ami igaz (szerényebben: találó) az életvalóság allegorikus vagy metaforikus (tudományos) rögzítése és szemlélhetővé tétele szerint, az esetleg üres keretté válhat az irodalmat az életbe, az életet az irodalomba habaró „élő-kép”-ek kritikai értelmezése során. Az viszont aligha vitatható, hogy a kárpátaljai magyar lírából mind a mai napig hiányzik az a drámai figura, aki elsősorban poétikai hőstettet hajt végre. Aki olyan művek sorával szcenírozza újra a „darabot”, hogy a szunyókáló vezéresztéták is jegyzetfüzetük után kezdenek el kotorászni. Csendeskés, középfajú drámára nem izgulnak rá a főkritikus urak! Ám ha lenne egy hős (az ő kedvéért még a romantikába is visszaszeretnénk!), már a tanulmányírásnak sem lenne gátja, hiszen tőle visszafelé minden előtörténetté szerveződne, és az összes fél-historikus sallang egyszeriben befonhatóvá válna egy történeti főmotívumba. Sőt, a „lírikus” (személyes-esszéisztikus) pertraktálás is megkapná a maga szimpátia-antipátia centrumát, amiből kiindulva, vagy ami felé tartva intuitíve helyesen számolhatna be az így felfogott értelemteljesülés magánvíziójáról. Csak sajnos nem történt meg a nagy dobás, késik a nyelvileg pazar, rafinált és lekenyerező nagymonológ.

Egy igazán jelentős költő ínségét szenvedi a kárpátaljai magyar költészet, s még a tetejébe’ egyszerre éli át az e hiány okozta kínos-szemérmes gyötrelmet, és a poétikai „hérosz” eljövetelét önironikusan, játékosan elvető büszkeséget. Naná, hogy elkelne itt egy üstökös, egy istenadta zseni, naná, hogy naiv ez az ezredfordulós messianizmus!

Kárpátalja literátus elméi ennél nyilván mélyebb tudással rendelkeznek helyzetükről, s ha át is borong rajtuk az imént leírt ambivalencia, meggyőződésük, hogy minden másképp van. Ez a másképpen-valóság fogja mérni az én illetékességemet, ami (megtartván a klasszikus műnem-hármasság segédfogalomként alkalmazott rendjét) valójában illetéktelenség: nem érzem (líra), nem ismerem (epika), nem szenvedem el (dráma) a hiteles, létbengyökerező tudást adó kisebbségi sorsot.

De nem vagyok alávettetve a helyi tabuknak és legendáriumoknak sem, megfogalmazom hát a tételem: noha minden erőfeszítés egy jelentős, európai mércével mérhető szépliteratúra kialakítására irányult az elmúlt évtizedekben, a puszta működés akadálytalansága érdekében oktrojált nem-esztétikai értékrend elsősorban e cél elérését zárta ki. Minél jobban állt a kisebbségi irodalom szénája, annál nagyobb megerősítést kapott az (elfogadtatás érdekében érvényesített) nem-irodalmi értékrend helyénvalósága, ami az ezen való belülmaradásra ösztönözte a költőket és más szegénylegényeket. Mentül jobban szuperált a rendszer, annál kevesebb esélye volt a létrehozásakor megfogalmazott vagy áhított állapot elérésére. Azt hiszem, ezt nevezik kelepcének. Ráadásul nem is valami ördögi ravaszság fundálta ki, mert akkor erőt vehetett volna rajt’ egy a köznapinál fejlettebb morál vagy intellektus. A dolog egészen egyszerűen természetesnek hatott, miközben valószínűleg természetfölötti tüneménynek gondolták volna, ha mégiscsak előverekszi magát egy fenomén – a várakozásoknak megfelelően.

Külön próbatételt jelenthettek az enyhülési szakaszok, a főhatalom stílusváltásából vagy gyöngüléséből származó fél-szabad periódusok, amelyek egyfelől fokozhatták az óvatosságot, mondván: nehogy a kedvezőnek ígérkező változások „felhagyjanak” dialógust megengedő logikájukkal, s ezért hagyni kell beérni azokat a folyamatokat, amelyekből a megnövekedett „játéktér” adódik; másfelől az új idők új követelményeket támaszthattak: a költészetbe eleve „bekalkulált” politikai nyomás enyhültével nyelvet és horizontot kellett (volna) váltani. Tehát ajánlatos volt a szervezeti lojalitás, és időszerű a poétikai megújulás, okos dolognak tűnt a kivárás, és sürgetőnek az új helyzet „kibeszélése”. A hatalom „figyelmetlenségének”, szunyókálásának illúziója oldott valamelyest a résenállás görcsén (az idegrendszeri tónust a ravaszkás óvatosság egyenlítette ki), de nem „törölte” azt a nyelvet, amin és ami fölött újból és újból helyreállt a kapcsolat a dicsőséges óidők szimbólum-készletével.

Hiába, no, a kárpátaljai magyar költészet a negyvenvalahány év alatt mégiscsak a „helyesen” megválasztott magatartás függvényében létez(get)hetett. (Elég baj!)

II.

Az egyetemes magyar irodalom feltételezettségével3 és a poézis hangsúlyozott immanenciájával dolgozó irodalomtörténetírás és kritika eddig csendes zavarodottsággal szemlélte a kárpátaljai magyar műhely költői megnyilatkozásait. Nemigen tudott mit kezdeni a speciális regionális helyzetre épülő esztétikai jelentésképzéssel, a térségi meghatározottság „provinciális” kódjával, de az az „egyetemesség” sem volt ínyére, ami a kollektivista-birodalmi szisztéma folyományaként ideológiai korlátok között imitálta a pátosz végtelenségét. Kárpátalja regionalizmusából ugyanakkor nem formálódhatott ki egy „transzilván” tudathoz hasonló attitűd, s talán nem is a történeti-kulturális kapaszkodót biztosító gazdag múlt hiánya miatt, nem azért, mert a töredék nép magárautaltságának nem voltak meg a preideologikus, múltbéli tapasztalatai. Amiatt nem vált lehetségessé a megmaradás érdekében vállalt szenvedés és lefokozódás heroikus kompromisszuma, mert a népek nagy családjában nem illett duzzogni: az identitáskeresés teremtette feszültségekre a közös lelkesültség leplét borították. A kárpátaljai magyarság kénytelen volt a szerencse fiának gondolni magát, hiszen a világtörténelem legfejlettebb társadalmi alakulatába vonódott be, s átugorhatta a magára találás egyéni, önmarcangoló időcsapdáját. Ettől kezdve már nem kellett az ántivilág fakult jelmezeiben illegetnie magát, ugyanis az új intendancia az ideális jövő pionírjának zubbonyába húzta.

A regionalitás, a fél-különállás morális energiái a kulturális énkép megalkotásának immár anakronisztikus feladatával felhagyva, a sajátos közlésformák „össz-szovjet” lefordíthatatlanságát belátva, a túlélés szolgálatából a nem feltétel nélküli kooperáció oldalára álltak. Az együttműködés mint vitathatatlan humán érték akkor veszítette el erkölcsi töltését, amikor politikai kényszer-jelleget öltött, illetve a belátás az igazodás racionális gyakorlatát egy kollektivista üdvtan elismerésének irracionális vállalására cserélte. A túlélés lekerült a napirendről, a töredék magyarság „Ugocsa”-erkölcse feloldódott a hatalmilag szavatolt világrendbe, amelyben – úgy remélhette – az életlehetőség konszolidált formáin keresztül részesül a relatív különállás kulturális méltóságából. Leegyszerűsítve: lemondott szellemi integritásáról, egyediségéről (tehetett volna egyebet?), abban bízva, hogy „különös” státusát kivívhatja az „általánossal” folytatott dialógus révén. Csakhogy az „általános” helyén a „totális” állt, s így a kárpátaljai magyarság sorskérdései mindig egy taktikai zónában kötöttek ki. Az előrelépéseknek, a nemzetiségi vívmányoknak újfent azokhoz a központosító reflexekhez kellett igazodniuk, amelyek a rendszer önbizalmából eredő rugalmasságát időről időre görcsbe rántották. Egy világrendet képviselő birodalom „beltagjaként” egészen más lehetőségek kínálkoztak, mint mondjuk egy szövetséges ország kisebbsége számára; egy fedél alatt élni az óriással sajátos próbatétel volt, amit épp’ a sajátosságok tompításával, áthangolásával, „szótárbavételével” kívántak megoldani. Sose felejtsük el: a Szovjetunió utolsó negyvenegynéhány évének világában zajlott a kárpátaljai elszakított magyarság napi küzdelme, beszorítva a nagyhatalmi pragmatizmus területi „dialektusa”, alacsony horizontja és a patetikus ideológia lelógó, festett ege közé.

A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává4. A nyugat-európai, klasszikus modern költő-szerepek képviselhetetlenségéhez hozzájárult még a csoporttudat tisztázatlansága, a kis (magyar) és nagy (szovjet) közösség hierarchikus viszonya nemzeti oldalról való bemutatásának, lelkesült megéneklésének a skizofréniája, ráadásul ez az alkotáslélektanilag egyébként termékeny dilemma nem tematizálódhatott mint az individualitást megalapozó létprobléma.

A magyarokkal, ugyebár, az a baj, hogy valami furcsa (sőt káros) szemléleti tévedés folytán furton furt tótágast állnának (by Hegel), a felépítményben látván saját társadalmi létük fogódzóját, holott az anyagi termelésből, a matéria biztos talajából nő ki minden, ha nem is az égig. A kisebbség idealizmusa saját „felépítményi” önállóságának tévhitéből táplálkozik, innen a fordított észjárás, amit az „alap”-ba való alámerítéssel lehet orvosolni. A terápiában összemosódtak a ráolvasásos rituálék és az ideológiából tetszés szerint levezetett, tudományközelinek elismertetett processzusok. A megszállottan viselt irodalmi magyarság exortiójára a birodalmi Tan „jezsuitái” alaposan fel voltak „műszerezve”: a költészetről szóló általános és hivatalos doktrínát még a szovjet harmincas évek elején (1932-34) véglegesítették (gyökerei persze néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza5), miszerint a szépirodalom nem is szép, inkább hasznos vagy alkalmas, eszközszerű valamicsoda az osztályok globális harcában. Ahogy véget ért a világforradalomra való egy-ügyű várakozás, lezárult a szovjet proletkultos avantgárd quasi-politikai ambícióit elfojtó kultúrharc, elmúlt a formalista iskola6 és Majakovszkij, attól kezdve az irodalomnak ki kellett vennie a részét az egyre fokozódó osztályharc elméleti hátországának illusztratív támogatásából. Három alapelvét viszont (a realizmust, a pártosságot, és a népiséget) legalább anynyira nehéz volt egyeztetni, mint a francia forradalom hármas jelszavában a szabadságot és az egyenlőséget, hiszen a realizmus „igazmondása” a pártosságon méretik le, és beszédmódja is a feltételezett nép feltételezett ízléséhez szabatik; a pártosság és a népiség pedig csak valami elkötelezett, felvilágosult népakarat virtuális „terében” boronálható össze, amely így a vezetők és vezetettek eszmei indítékú munkamegosztásának irodalmi újratermelésére buzdít.

Ezekhez az egymásba gabalyodott, de Kárpátalján a 80-as évek közepéig koegzisztáló alapelvekhez a kisebbségi magyar irodalom (költészet) viszonya még további bonyolultságokkal terhes, mert a hűségként felfogott realizmus ábrázolásbéli és morális előírást is tartalmaz, a típusban pedig fedésbe kellene hozni a többségi „tapasztalatot” a kisebbségi nézőpont „absztraktumával”. A pártosság meg egyenesen „letiltja” a néptöredék és a nem magyar többség érdekpluralitásának részletezését. Ami a népiséget illeti, ez artikulálható legkevésbé, mivel a dolgozó tömegek etnikai megosztásának rémével csak úgy lehet leszámolni, ha a népélet zsáneres bemutatását nem háborítja semmiféle különutas tendencia, vagyis a népiség ős-kommunista, érintetlen lendületéhez nem keveredik hozzá a modern, polgári nemzet-eszme aktuális dilemmája. A líra, emelkedettségénél fogva fölébe kerülhet az említett antinómiáknak, s „szárnyalhat”, még az elvártnál is magasabban (csodálatos, üres ballonként), vagy róhatja a töprengés eltévedt Micimackó-köreit egy engedélyezett hangulat alaktalan batyujával a vállán. Mindez mégis tétlen, görcsös kielégületlenséghez vezet, s nem hajszol poétikai kísérletezésbe mint más, mondjuk szerencsésebb tollforgatót.

Ha anyaországi (nem egészen pontos) analógiával akarnám megvilágítani a régió irodalmáról szerzett benyomásomat, azt a következő drámai kijelentésben összegezném: Kárpátalján több mint negyven évig tartott az „ötvenes évek”. Igazából ez választotta le a magyarországi kritikát a kishaza teljesítménye alapos elemzésének „becsületbeli” ügyéről. A szakírókat az az ideológiai túlfűtöttség riasztotta el, amelynek ágensei a nyelvi homlokzat takarta zavarosságokra való rákérdezés után bizonyára csípőből tüzeltek volna a betolakodóra. A magyar irodalom történetében „megszakított folytonosság”-ként aposztrofálják az ötvenes éveket7, mivel a klasszikus modernség második hulláma kiteljesedésének folyamatát egy importált művészetideológiai szemléletformával próbálta meg „felül írni”. Ez a bonyodalom közjátékszerű, kínos emlékké fakult (fakíttatott), részben az ‘56-os forradalom örökségén a „hagyományos”, népi-urbánus megosztottság szerint jussolók aktivizálásának elkerülése érdekében, részben az irodalmon túli, ideológiai mozzanatokkal nem foglalkozó irodalomelméleti és kritikai irányzatok mércéjének általánossá válásának következtében, végül, de nem utolsó sorban kegyeleti okokból.

A magyar irodalom, úgy tűnik, kiheverte a kényszerpálya fáradalmait és szégyenét (legalább volt egy mondata a zsarnokságról!), s további, önálló tájékozódásának kizárólag a követhető minták globális kavargása vagy saját inerciája szab határt. Kárpátalja „gyógyulása” viszont alig képzelhető el türelmes számvetés és némi önélveboncolás nélkül. Míg nem jelenik meg a régió „ötvenes évei”-nek nemzedékekre rugó tapasztalata az irodalomban (s most egyáltalán nem politikai gyónásokra gondolok!8), egy lehetséges új nyelv által is birtokba véve, addig jószerével csak az avantgárd havonkénti tabula rasai és korszakdeklarációi köthetik le a figyelmet, s alakíthatják a helyettes irodalmat. (És tulajdonképpen ez sem kevés!)

III.

Amennyire nélkülözhetetlen a helyzetérzékelést segítő, nagy erudícióval bíró anyaországi kritika a régió „lenni akaró” irodalma számára, olyannyira nélkülözi azokat az „iskolateremtő”, autonóm műveket, amelyek az életkommentáló monotónia fölé emelkedve kilátópontot kínálhatnak a szellemi táj feltérképezéséhez. A szabadságélménytől tartósan megfosztott irodalmi beszédmód „fékezett habzása”, nyelvi szűkreszabottsága, sőt érdektelenre tompítottsága az oka mindennek, vagy a befogadói mentalitáshoz való alkalmazkodás esztétika alatti formákat kiváltó vállalása a ludas, netán a literátus fajtájú tehetségnek a városiasság őrlő-serkentő idegizgalmaitól távoli „eltésztásodását” hibáztathatjuk? De hiszen minden nagy szó beömlött már a versekbe, kipróbáltatott a fejkendők és kalpagok fölötti gondolati líra, és utóbb bekövetkezett az ismert világot megzúzó botrány, a keleti mozdulatlanságot, tízezer évre tervezettséget európai időre cserélő rendszerváltozás. Valószínűleg nem az élmény-szerkezetben vagy a lírai felfokozottságot (az ellenoldalon: a saját mélységeiben tapogató mélabút) szövegművé szervezni nem tudó művészi inkompetenciában lelünk magyarázatot, hanem a kisebbségi lét errefelé általános feltételeire és múltbéli helykereső kísérleteire kell egy pillantást vetnünk.

A Kárpátalján a ‘60-as évek közepétől kibontakozó magyar „reneszánsz” az Ungvári Állami Egyetem néhány évvel korábban létrehozott ugor tanszékéről indult, ártalmatlannak tűnő, „szent zűrzavart” támasztva (irodalmi önképzőkör, néptánc csoport, vidéki kulturális jószolgálat stb.). Az események miáltal is áthágták a birodalmi logika szabta határokat: (a Hatalom hangján szólva) bizonyos túlbuzgó egyének fél-legális, önszerveződő kiscsoportokat verbuváltak etnikai alapon, s missziós külsőségek között, érzelmekre ható módon ideológiai befolyásuk alá akarták vonni az egyetemi ifjúságot és a lakosság erre fogékony köreit. A hatalmi centralizmus sem azt nem tűrhette, hogy a „manipulálással”, vezérkedéssel kacérkodó, elkötelezettség szempontjából gyakran labilis értelmiség a saját (túlértékelt) feje után menjen, és központi függelmű intézményeken kívülre helyezze tevékenységét, sem azt nem viselte el, hogy a nemzeti különállás kulturális szeparációban bontakozó, kezdetleges alkalmai megbontsák az internacionalizmus hatalmi kommunikálásának zárt rendjét. Ebben a túlpolitizált közegben nem fordulhatott elő civil kezdeményezés, szívügy, meg efféle csacskaság, kizárólag a doktrínák pontifex maximuszai ruházhattak fel bármit is jelentéssel, s iktathatták az „államilag létező” kategóriájába.

A Forrás Stúdió jámbor, önképzőköri szárnypróbálgatása (az Együtt csoport „szamizdatja” után) egészen egyszerűen a rendszer diszfunkciójaként kezeltetett, értelmezhetetlen (nemzeti szimbólumokat használó) és gyanús jelenségként. A művészi megformáltságot kereső, a közösségi ethoszt élesztgető csoporttal szemben egy „reálisabb” síkon lépett fel a hivatalosság: politikai és ideológiai kanosszát járatott a nyájtól elbitangoltakkal. Nem a művészi produkciók színvonalát firtatta, felőle akár sok kis Ady és Vörösmarty is ülhetett azokon a felolvasásokon… Így fordulhatott elő, hogy a politikai abszurddá dagadó ügy „visszamérgezte” a Forrást, amely saját jelentőségéről egy idő után csak a politikai sérelem horizontján tudott nyilatkozni, elfogadván az önkényuralmi szótárt, s ezzel belépett az ellendiskurzus rendszerfüggésébe. A Forrás tehát politikai és nem művészi vereségként élte át szétszórattatását, majd az erkölcsi győző szerepét osztotta magára (szerintem joggal), bár máig sem tisztázta a Stúdió líratörténeti jelentőségét a kárpátaljai irodalom adott időszakában. A Forrás Stúdió nem a megújuló líraszemlélet kísérleti műhelyeként, hanem a KMKSz előképeként van legendáriumba véve.

A Forrás tragédiája az, hogy a hatalom kénytelen volt beletenyerelni ebbe a lelkes vállalkozásba, a Forrás Stúdió pedig kénytelen volt a „kultúrharc” és a kisebbségi jogok politikai terében definiálni a történteket. Az erő pozíciójából alkalmazott túlzó reagálás olyan jelentőséget adott a Forrás lírájának, amire a versek („tisztán” poétikai karakterükkel) nem szolgáltak rá, s mindebben közrejátszott a költészet propagandisztikus hatását túlértékelő, azt „jövedéki terméknek ” tekintő, vulgármarxista esztétikába burkolózó államrezon, és az etnikai kisebbséggel szembeni parttalan bizalmatlanság. A magyarságra mért „döntő” vereséget mégsem a Forrás betiltásának „egyszerű” ténye szimbolizálta, hanem az a taktikailag logikus lépés készítette elő, hogy a politikai-képviseleti irányba eltolódó, eredetileg kulturális tematikájú „mozgolódásokat” távol tartották a számukra úgyis csak egyenlőtlen feltételeket megengedő hatalmi szférától (ahol a lassú alkufolyamatokban lendületét veszti a kisebbségi „voluntarizmus”, ahol a magyar vezetőket egy másfajta arányérzék realitásáról meg lehet győzni), illetve a továbbra is konokul verselni akarókat egy pártirányítás alatt működő újság gyámsága alá helyezték. Erre mondják azt, hogy ügyes: szétválasztották és magakoptató harcba fordították a kis magyar „reneszánsz” közéleti-mozgalmi és önkifejezésben érdekelt ágát.

A kárpátaljai magyar költészet „szervi” hibájának fundamentumáig érkeztem, nevezetesen: a Forrás szétkergetése után minden nemzedéki, irodalomra kapott törekvés az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének és a Kárpáti Igaz Szónak az egymást kiegészítő és erősítő „nevelő” munkájában részesült. A tanszék feledtethette a Forrással kapcsolatos pártmulasztását, az újság új, felelős funkciót kapott, a hallgatók írhattak a Kárpáti Igaz Szóba, akit pedig megkedveltek a lapnál, jelentkezhetett egyetemre (ha akart). A baj nyilván nem ebben az ésszerűnek tetsző munkamegosztásban keresendő, hanem a politikai kötelességteljesítés kettejükre kirótt, korszakos kényszerében, amelyet a működés (némi öncsalással: szolgálat) lehetőségéért cserében tudomásul vettek, s olykor önként „tökéletesítettek”. A Kárpáti Igaz Szó fiatal magyar verselőket patronáló munkájának „legpoétikusabb” pillanatában sem téveszthette szem elől, hogy itt most nem „költészünk”, de igenis formáljuk a jövendőt, szeretjük az Eszmét, és főleg Lenint. Az újság jottányit sem engedhetett propagandisztikus kötelmeiből, abból, hogy politikai szócsőként erősítsen fel kívánatos jelszavakat, hogy közharagot imitálva vagy a Párt szavaként pellengérezzen ki kótyagos tévtanokat, hogy hallgasson vagy kioktasson, nyaljon vagy faljon. Mégsem a politikai maszlag, a kötelező mese fertőzte meg az ifjakat a lapnál (vagy még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy próbát tegyenek valami lelkesült, egyszerű dogmatikájú hittel). A Kárpáti Igaz Szó írni tanított egy olyan retorika jegyében, amelyet a politikai akarat „súlyveszteség nélküli” közvetítésére dolgoztak ki, amely épp ezért a világos, egyértelmű szöveget tekinti kizárólagos ideáljának, amely az áttetsző, könynyen befogadható cikket eszményítette. A versre vetítve ezek a „prózapoétikai” jegyek elvárt személyiségvonások is egyben: a költő legyen nyílt, őszinte, egyértelmű9 stb. A lírikus ziláltságon (de hisz’ még oly fiatal!) üssön át a komoly hit és a szabatos nyelvhasználatért folyó szakadatlan küzdelem. Jaj, bizony, elvétetett itten a „csak úgy írdogálok” magáértvaló, gyermeki öröme, a százszor hibázó, öntisztító játék, a durcás visszavonulás kedves esetlensége. A lapnál megfordulók beledresszírozódtak a szabályos megjelenés dobütéseinek gálya-moráljába, a hitvalló kollektivizmus szókincsjármába, s a sok „segítség” (a javító toll!) ráadásul egy életre szóló fogalmazás-kényszert ültetett a fej mögé, kb. úgy tarkó tájon.

A kárpátaljai magyar lírát innentől számítva a politikai publicisztika retorikája és stíluseszménye szülte, és azóta költészetnek minősül mindaz, ami ezzel az örökséggel szemben döntetlenre viszi a „játszmát”. Az újság kiravaszkodta, kidögönyözte, kikészségeskedte a mindennapok forradalmiságának lírai adóját a poéta faberektől, de műveltséget, még inkább erről szóló igazolást nem adott. Erre kellett az egyetem magyar tanszékének líra-felelős munkatársa, aki a tudomány tekintélyével támogatta a bimbózó lelkek zöngeményeinek nyomdaképessé tételét, mert úgy tudta (maga is úgy tanulta), hogy a szocialista realizmus tulajdonképpen módszer, s mint ilyen elsajátítható, ergo stúdium tárgyává tehető10. Ez idő tájt e diszciplína az ő körein belül leledzett, nem csoda hát, hogy gondoskodásának nyoma (illetékességének tudományos garanciája lévén) mélyen és sötéten beégett pártfogoltjaiba11. Az általa írt verselőző kisesszék, előszók és más, fontos opuszok viszont nem ennek a gazdag tudományosságnak voltak méltóságteljes lerakatai, hanem jobbára a publicisztika felé kacsingattak, s a pedagógiai buzgalom, a népnevelő alkalmak kihasználása rendre elvették az időt és a teret az érdemi elemzésektől. Sem a bensőséges szakkérdésekben nem sikerült kivágni a rezet, sem az olvasói tájékozódás nem kapott kritikai viszonypontokat. A tudósból a rácsodálkozás, a kritikusból a líra „házibarátjának” nyájassága maradt csak meg, és egyre késett annak az (itt irodalomtörténetet pótló) lajstromnak az összeállítása, amit manapság kánonnak szokás mondani.
Magammal vitázva jegyzem meg: könnyű azon a vidéken kánont emlegetni, ahol az irodalmi termés mérete és jelentősége – mintegy mellékesen – előhívja a maga kanonizátorait, akik világos szempontok és itt-ott kilógó motivációk szerint azonmód a kultúra számtartóinak jelentkeznek. A kánon ilyesformán a fuldokló bőség elleni bűvszó is, a szavak vízesésében hápogó, légszomjas filosz mentőmellénye. És a restanciáját utolérni képtelen olvasó „bosszúja”.

Az irodalomtól kevésbé „sújtott” Kárpátalja neodemokrata kánonját (minden szép, minden jó) nem csupán az „egyszemélyi” felelőtlenség virágoztatta fel, kellett hozzá a rosszul értelmezett szolidaritás szovjet-magyar infrastruktúrája is. Az anyanyelvi műhelyek intézményesültek vagy szorosan összefonódtak valamely hivatalos orgánummal, tehát a szerzők ide- vagy odatartozásuk szerint osztoztak az „erősorrenden”, egyébként mindenki költő vagy író volt. Ha lehetett is tudni, hogy ki a jó, az über-kánon, a totalitarizmus szolgálati szabályzata a saját szemmagasságáig nyomta össze az ízlést. A kárpátaljai tudósok és újságírók együtt keresték a jelzőket, egyeztették az alanyt az állítmánnyal, együtt javították a helyesírási és világnézeti hibákat az ifjú poétákkal, gyakorlatilag elő-„kanonizálták” a lírát – utána szépen megdicsérték.12
Summa summárum: a Kárpáti Igaz Szó és a magyar tanszék líra-felelős pedagógusa közös gyámkodásának köszönhetően létrejött egy olyasfajta irodalmi diskurzus, amely, az elszakadt magyarság bármely megnyilvánulásával összehasonlítva is, egyedülálló, én úgy nevezném – „állami gondozott” költészet. (A ‘90-es évek már egy más történet.)

IV.

(Kitérő) A néhai Szovjetunió jóravaló dolgozói szerették a komoly, megfontolt politikai útmutatást, kivették a részüket az anyagcsatákból és a mindennapok illedelmes örömeiből. Puritán, de alapvetően kedélyes lényüket át meg átjárta a vezetőik iránt érzett gyermeki szeretet, ám ha kellett, gyűlölni is tudtak, felismervén a kijelölt ellenséget. Jövőre szegezett nyílt tekintetükben ott parázslott az éberség, simogató-parolázó markuk pöröllyé csontosodott a harcban. A szovjet dolgozók részt vettek a tervtúlteljesítésről szóló brigádértekezleten, minden friss hajnalon megsimogatták a traktoruk sárhányóját, szövőgyári munkásnőket bemutató, színes újságokat olvastak, és rajongtak a műkorcsolyáért. Kirándultak, fát ültettek, és fáradt, noha acélos térdükön lovagoltatták az unokájukat (akinek már sokkal, de sokkal jobb lesz).
    Látogassunk meg közülük egyet a peremvárosi szürkészöld lakótelep harmadik tömbházának hetedik emeletén. Vigyünk magunkkal egy palack könnyű bort és egy kárpátaljai magyar költőt. A lakásból harsány esztrádzene szól, amivel (nevezzük őt így) Iván kissé hamisan, de tele torokból együtt énekel. A kinyíló ajtórésben megjelenik a nagymama barázdált arca, fölötte ragadós, érett káposztaszag. A résen lökjük be a megilletődött kárpátaljai magyar költőt, aztán gyorsan (nem erőszakosan!) csukjuk be kintről az ajtót, s liftre sem várva siessünk el a helyszínről. (Ja, a bor, most már mindegy!) A lényeg, hogy odafenn, a hetedik emeleten elkezdődik a barátkozás, ki-ki elősorolja majd életének fontos eseményeit, megérteti a másikkal, hogy mi az a régi-régi üzenet, amit gyermekkorától hordoz a szívében, s így, a harmadik pohár vodka után nem bírja magába fojtani, no meg a nők, nagyszájú, szurtos angyalok a műszak végéig, és így tovább. A kárpátaljai magyar költő állja a sarat, s észrevétlen végigsimítja a zakóját a belső zseb fölött, ahol legújabb kéziratainak paksamétáját hordja. Várja a megfelelő pillanatot, a fecsegésbe egyszer csak beálló, tétova csöndet, és akkor…
     Biztosan történt volna valami felejthetetlen, egyetemes tanulsággal szolgáló emberi kitárulkozás, vagy valami más, amit ez a kis fikció a Nagy Fikció (Szovjetunió) szétpukkanása után már aligha tudhat elképzelni.

A kárpátaljai magyar líra elmúlt évtizedekbeli tétovaságainak és bukdácsolásának elsőszámú felelőse a költő. Végül is ő fogja a tollat, ami irodalomként előáll, az az ő izzadmánya, ő írja fölé a nevét, és ő közlekedik a dicsőség légpárnáin Korzószerte, láthatatlan babérkoszorúval körbesugározva. Csakhogy a (már sokat emlegetett) hatalom jobban szereti egybeterelni a csellengő poétákat, és a kölcsönös szocializációra bízni a leghaladóbbak közvetítette normák elfogadását, valamint célzott, „rásegítő” intézkedésekkel jutalmazni vagy büntetni az útkeresőket. A kollektivista elven nyugvó társadalom betegségnek, veszélyforrásnak tartja a magányt, amit a költő alkalmasint világgá kürtöl, sőt ehhez a személyes mélyponthoz szabja egész világképét. A hazugság nem abban van, hogy a szerző szomorú, hanem hogy az irodalom, a költészet hatásos, lebilincselő eszközeivel „kedvet csinál” a szomorúsághoz, sötét szemüveget biggyeszt a csillogó szemekre, és keserű páclébe meríti a munka-mámorban fürdő szíveket. Bizonyára van repedés a falon, rálépnek az ember lábára, lemarad a fizetésjegyzékről, túlszámlázzák a gázt, de ezek átmeneti kellemetlenségek, ezeken felül kell tudni emelkedni, mert „a felhők fölött mindig kék az ég”. A költő hivatása a segítségnyújtás és az optimizmus sugárzása, a pozitív társadalmi energiák felerősítése. Nem kellenek a szomorúmanók, a köldöknézők, a savószemű érzelem-fakírok. Az összeterelt (a zászló alá összeterelt) versírászok rá fognak döbbenni, hogy saját sebvakargató, önsajnáló elesettségüket annak a kollektivitás-élménynek az átéletlensége okozza, ami a költőket szükségszerűen össze kellene hogy fűzze (: imigyen szólott az Irodalompolitika).

A nyitott és tanulékony kárpátaljai magyar költő bele is lovalta magát abba a boldogságba, amely akkor fog ránk köszönteni, ha most, a körülmények dacára, hajlandók vagyunk boldogok lenni. Nagyjából kétezer verset olvastam el a kishaza irodalmi terméséből13, s boldogság-ügyben a következő fokozatokra leltem14.
Van az elragadtatottságnak egy szinte önkívületi neme, amihez lépcsőzetesen jut el a vers: először az anyagi világ emberépítette műveit veszi sorra, majd rátér a vívmányok tudati feltételeire, az egyéni hősiességet megsokszorozó összefogásra, végül megfejti a titkot, félrehúzza a szavak sápadt függönyét, s a csattanóban az égre, a Csillag irányába mutat. Máskor eldördül az Auróra ágyúja, magasba lendülnek a zászlók, kitör az örökbéke, visszatér Lenin. Ezeknek a verseknek (a középkori ikonfestészethez hasonlóan) nagyon kötött a formakincse. Hangütésük a himnuszköltészetééhez fogható. A csúcspont, az Eszme színről színre látása (visio Dei – Dante az Úr előtt) visszamenőleg igazol mindent, „szakralizálja” a kopárabb nyitómondatokat. A szerző titokzatos kiváltsága, hogy az elkötelezettségnek eme transzállapota csak költészetileg érhető el: a művész különleges érzékenysége segítségével megközelíti a kollektívum harcát és döntéseit tápláló erő forrását, és a pártos beavatottság magasabb fokára jutva teljesen átadja magát az így megtapasztalt lényegiségnek. Ekkor a népet mozgató Eszme hirtelen egy fejben villan fel, elviselhetetlen szépségben. A költőt melegség önti el, mint a morfinistákat, és gyorsan lejegyzi a látomást.

A második fokozat a mozgalmi szerelmes vers. A szerelem tárgya  az Eszme, s mint a „normális” szerelmes versekben, ahol a dolgok a szeretett lény közelségének vagy érintésének köszönhetik fontosságukat, itt az Eszme rávetülése fokozza fel a tárgyi valóságot, s kölcsönöz fétis-szerű megjelenést az overallnak, a lompos fülű tehénnek, a kilométerkőnek. Ebben a jelrendszerben Lenin mint családtag jelenik meg, ő az Eszme szülője, tehát a költő imádottjának legközelebbi hozzátartozója. A mozgalmi szerelmes versekben már felbukkan a kárpátaljai ember és táj, kirajzolódnak a regionális karakterjegyek, ám ennek nem valamiféle szűkkeblű lokálpatriotizmus a magyarázata, nem „csak úgy” szeretjük Kárpátalját, hanem mert észrevettük, hogy a kishazát is megérintette ez az alakot öltött politikai szenvedély. Márpedig mi mindent szeretünk, amihez csak hozzá ér. Következésképpen: ti is szeressetek bennünket.

A harmadik grádics boldogság-faktora ugyan nem szakad el teljesen az Eszme megkérdőjelezhetetlen jelenvalóságától, de a költőt töprengésre készteti a szocialista realizmus ábrázolásmódja és az eszmény metafizikai árnyalatának nyelvi kifejezhetősége közti feszültség. Úgy reflektál az Eszmére, hogy a népélet ideális (nem ritkán idealizált) képeit festi. Új mozzanat az önlefokozás, amely válasz a költő-szerep népéleten kívüliségére, a művésznek a heroikus termelőmunkából a lélekgondozás értelmiségi „segédcsapatába” való visszavetettségére. (Az ars poetica-szerű krédók gazdag ihletforrása!) Az önlefokozást ellensúlyozandó elszaporodnak az intelmek, a költőtársak pirongatásai, fellengzősségük korholása, a szolgálattétel elhanyagolása miatti dörgedelmek.

A szabvány-jókedv visszaszerzése a harmadik fokozatban némi spekulációt igényel: a versírász felteszi, hogy a nép értelmessége főleg életmódjában van, s habár ő nem ezt az életmódot választotta, ennek az értelemnek, vitális és világnézeti egy-ségnek (ha törik, ha szakad) a végére jár; az első lépésben – úgy, ahogy illik – az Eszmét nevezi ki a népélet jelentéscentrumának, majd a javított „hegeli” szisztéma segítségével szükségszerűen rájön, hogy (nem a Szellem, hanem) az Eszme akar magára ismerni a kollektív történelemgründolásban. A pontos megfigyelések a végtelen Eszméhez kötődő végtelen tárgyiasságokról végtelen számú információt továbbítanak: a költő tévedhetetlenné válik, s egyszersmind az ábrázolás is korlátlan tárgykör birtokába jut. Kárpátalja így automatikusan betagolódik az Eszme szerinti széles értelmezésű népéletbe, továbbá a magyar „tárgyiasságok” a centrált világkép különleges, de nem külön létezőinek számítanak (gojzer varrás, örök élet plusz egy nap). A fáradságos gondolati munka jutalma a vers empíriájának fokozódása, és a szerző közösséghez-tartozásának boldogságos tudata.

Míg a fentiek szerint a költő a közvetlen termelőmunkától való elszakadásának lelkiismereti problémáját úgy oldotta meg, hogy feltétlen alávetette magát az Eszme uralmának, rendteremtő felsőbbségének, s így visszakapta helyét a Rendben, s egyúttal a Közösségben, addig a „negyedik típusú találkozás” a boldogsággal szerényebb eredményekkel kecsegtet. Az Eszme felismerhetetlenségig átstilizált motívumait a boldogságkeresésnek az emberi „térben”, a társadalmi kapcsolatrendszerben tájékozódó, lázas gesztusai nyomják el. Ez a líra sokkal kommunikatívabb, ami a „nyelvszerűség” tudatosulására hatott nagy mértékben. A magánélet játszmái, elkeseredett csatái még fellebbeznek ugyan a kollektívumhoz, de az Eszme tündöklő napja már nem ragyogja be azokat a fontossá vált mikrovilágokat, ahol immár az erkölcs „napszaktól” független, éjjel-nappal szolgálata szükségeltetnék. Ráadásul bebizonyosodott, hogy az Eszme tételes elsajátítása és a nevében folytatott absztrakt küzdés élesen elválik a hatalmi praxis átvilágíthatatlan szervezetétől és megnyilvánulásaitól, s ettől kezdve a „megmaradás” már nem tárgyalható az Eszme univerzalitásához kapcsoltan. A kollektívum sem az Eszmét hordozó adottság, hanem az emberi kapcsolatok felől létesülő, s meglétének kimondásával valóságossá váló gondolati keret stb. Meg hát az imperialisták, a vietnami agresszorok és afrikai alkirályok könnyebben „legyőzhetők”, mint legújabb, nyűgös és gyönyörű szerelmünk, aki nem akarja tudomásul venni ezerfiókos lelkünk időnkénti kiömlő kacatjait.

Kárpátalja hirtelen megtelt „fazonokkal”, „nyelvekkel”, maga a boldogság is alig lett megkülönböztethető a költői feladatok incselkedő, izgalmas kihívásaitól. Ennyi lelki „jav” azért már sok volt a kárpátaljai magyar költőnek, s mielőtt az új tapasztalatok áthatották volna az errefelé hagyományos líranyelvet, megint egy szűkös szótárból kezdett el válogatni, egyetemes, boldogító szimbólumok után kutatva. Vagy ha nem talált ilyeneket, akkor egy „értékarányos” mítoszra, valami régi díszletezésű félisteni példázatra váltott. Itt van mindjárt az Ikarosz-mítosz, ami Kárpátalján különösen kedvelt és sokat idézett, talán  a Napot ostromló hős lírai kiaknázhatósága miatt, esetleg elnyomott mélylélektani okokból.

Dupka György, Horváth Sándor, Finta Éva és mások is szívesen használták az ifjú építész értelmetlen és szívszorító históriáját – de csak a leleményes meneküléstől a tengerbe zuhanásig. A mese eredetileg ott kezdődött, hogy Daidalosz és Ikarosz illő fizetségért elvállalta egy rendkívül bonyolult labirintus megépítését Minosz király szigetén. A fortélyos építmény arra kellett a királynak, hogy felesége, Pasziphé szörnyszülött gyermekét elrejthesse a világ elől. Így is történt, s attól fogva a bikafejű szörny, a Minotaurosz a labirintusba tévedt szerencsétlen emberek húsával élt, széttépte és felfalta őket.

Daidalosz és Ikarosz, befejezvén a munkát, már épp’ továbbállt volna, amikor Minosz kijelentette, hogy nem hagyhatják el a szigetét, nehogy bárkinek is elárulhassák a labirintus titkát. Ezért eszelte ki Daidalosz a szökésüket megkönnyítő szárnyakat; a többi tudható.

Bizony, aki felépítette (saját maga démonainak is) a labirintust, az ne a Nap felé röpdössön, hanem várja Thézeuszt! Vagy vegye kezébe a madzagot…

(V.) Jegyzetek

1 Lator László: Illetéktelenségem tudatában. In: Kárpátaljai Minerva, II. k., 2. füzet; Minerva Műhely, Budapest–Beregszász, 1998. 82-85.
2 A kárpátaljai magyar irodalom eddig legteljesebb antológiájának anyagát fél évtizeden át szerkesztették (1983 nyarától 1988 novemberéig), a szedést Magyarországon, a nyomtatást és kötést a Szovjetunióban (!) végezték, a szocialista köztársasági szövetség megszűnésének „előestéjén”. Szovjet-magyar kiadványról van tehát szó, a fülszövegben jelzett „teljesség” a végórákra oly’ jellemző megvilágosulás jegyében áll. A kötet címét olyan grafikai megoldással írták a borítóra, hogy az legalábbis kettős értelmet kapott. A nagy kezdőbetűs „Szél” magát Kárpátalját, a szélen lévő „kishazát” is szimbolizálja, és nemcsak egy meteorológiai jelenség költőileg sokat használt neve. (Az orosz nyelvű cím vetyer-ében nincs „áthallás”, de a „vergődést” sem fordítják.) Így az antológia címe, a Vergődő Szél helyzetjelentés és segélykiáltás. A kötet összeállítása egyébként rendkívül óvatos, példaként a 79-re datált Demjén Miklós-verset hozhatom fel (Féltés), amely a szerző 1982-es önálló kötetében még apokaliptikus vízióval zárult (a címe ott: Vers), az antológiában viszont csöndeskés, sőt jövőtváró befejezést „nyert”. (Vergődő Szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája, 1953–1958. [Szerk.: M. Takács Lajos]; Magvető Könyvkiadó–Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Ungvár, 1990. 607 oldal)
3 Ezt a magától értetődőséget veszi górcső alá Tőzsér Árpád egyik invenciózus tanulmánya. A nemzetiségi irodalmak új, vagy a régi fogalmi apparátus szerint kezelhetetlen alkotásainak dilemmája helyett azt veti fel, hogy a problémás művek egy csoportja nem új, és szigorú értelemben az a bizonyos fogalmi apparátus sem létezik. Írásának egy tanulságos részletét idemásolom: „…az elmúlt évtizedekben egyre-másra íródtak térségünkben (a Kárpát-medencében) a magyar nemzetiségi irodalomtörténetek és lexikonok, s közben egyetlen összefoglaló elméleti munka, monográfia sem vizsgálta meg az ún. határon (értsd: Magyarország határain) túli magyar irodalmiság elméleti alapjait…(…) Irodalomtörténészeink olyasmivel foglalkoztak hát, amiről nem tudhatták biztosan, hogy létezik-e egyáltalán. Természetesnek vették »a határon túli magyar irodalmak« autonóm létét, azt a valamit, ami már akkor (a szocializmus bezártsága idején) sem igen volt természetes. (…) De most meg aztán azt vesszük természetesnek, hogy a szóban forgó irodalmak (illetve alkotóik) az ún. egyetemes (egyetlen?) magyar irodalom részei. Holott erre a bizonyos »egyetemes magyar irodalomra« ugyanúgy rá lehetne (és rá kellene) kérdeznünk…” (Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. A nemzetiségi irodalom, a nemzeti irodalom és a világirodalom fogalmáról Cselényi László és Grendel Lajos néhány műve kapcsán. Tiszatáj, 1999. március, 65-66.)
Tőzsér tulajdonképpen érti az „egyetemes magyar irodalmat”, valahogyan érti, csak az értelmezéséhez nem talál (kap) elméleti fogódzót, így az alkalmazások „magától értetődősége” (e láncszem híján) joggal nyugtalanítja.
4 Lenin kárpátaljai „jelenlétének” művelődéstörténeti hagyományát Gortvay Erzsébet egyetemi tanár filológiai felfedezése alapozta meg, miszerint „itt született Pásztor Árpád, a világirodalom elsőként számon tartott Lenin-versének szerzője.” (Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). [Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera]; Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 312. old.)
5 A szocialista realizmus módszerét (valójában a párt művészetpolitikájának kulcsfogalmát) a művészeti NEP-korszak művelődési népbiztosának, Lunacsarszkijnak a tanítványai, és az 1932. április 23-án szétkergetett RAPP befolyásos, volt vezetői, a plehanovi ortodoxia hű követői dolgozták ki Sztálin állandó, és atyainak egyáltalán nem nevezhető irányításával. Szántó Gábor András „irodalmizált sztálini munkastílusnak” tartja a szocialista realizmus módszerét, amelyen (Plehanové mellett) Kautsky írásainak is ott maradtak a közvetett nyomai, főleg a kérdésben perdöntő Sztálin-i ízlés rejtett „struktúrája” következtében. (Szántó Gábor András: Sztálin és a szocialista realizmus. In: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest, 1995. 304-316. old.)
Lenin – mondjuk 1905. novemberi dolgozata (A párt szervezete és a pártos irodalom) – azért nem felelt meg mint elméleti alap, mert Sztálin még élénken emlékezett a futuristák NOSZF utáni anarchisztikus akcióira, amivel szemben Vlagyimir Iljics nem volt kellőképp’ erélyes.
6 Ejhenbaun még írhatta 1922-ben, hogy „Az orosz intelligencia s vele együtt a tudomány meg voltak mérgezve a monizmus nézeteivel. Marx, mint igazi német, az egész életet a »gazdaság«-ra vezette vissza… Megtalálták az alapvető tényezőt, sémákat kezdtek építeni. A művészet nem fért be a sémába, kihajigálták. Létezzen csak mint »visszatükrözés«. Néha hasznos a felvilágosítás szempontjából.” (Idézi Nyírő Lajos: Az orosz formalista iskola. In: Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. [Szerk.: Nyírő Lajos]; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 154. old.)
Nyolc évvel később Viktor Sklovszkij a Lityeraturnaja Gazetában (az 1928/29-es sztálini fordulat után vagyunk) publikálta az Egy tudományos tévedés emlékműve című cikkét, amiben kijelentette (megígérte?), hogy a jövőben irodalomtörténettel kíván foglalkozni, és elsajátítja a marxista módszert. Sklovszkij meghátrált, mindenféle „És mégis mozog!” dac nélkül, de a gyanakvás (éberség!) megmaradt, és 1936-ban sem találtatott fölöslegesnek olyasmit írni, miszerint a legvilágosabban a formalizmus fejezi ki – a kapitalizmus imperialista stádiumának termékeként – a burzsoá művészet és a burzsoá művészetelmélet széthullását (Vinogradov). Sklovszkijék akár tévedhettek is, csak ezt a jogot megvonták tőlük. Akármilyen szintű vita helyett „egyszerűen” stigmatizálták a csoportot.
7 Elsőként Kulcsár Szabó Ernő, méltán (és nem mindig méltón) vitatott irodalomtörténeti hosszú-vázlatában. (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993. 198 old.
8 A lelkiismereti okokból vállalt, nyilvános kiábrándulásra íme egy (ritka) példa, ám én mégsem ebben látom (de még a Benjámin László-s stilizáltságú mea culpákban sem!) a „fordulat” ígéretét: „sötétség s dicsfény egyveleg, és pusztulás végül, / nem sejtettük, hogy itt minden hazugságra épül. / Azt hittük, jófele megyünk: néztük a csillagot, / mely magas tornyon, éjben is tündöklőn ragyogott / (s aki mást látott, másnapra már megvakíttatott).” (Kecskés Béla: Múlt és jövő. In: Évgyűrűk ‘90, Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1991. 27. old.)
9 Idézet egy jubileumi válogatás előszavából: „csak azok kerültek be egy-egy versükkel a kötetbe, akik, úgy éreztük, nemcsak írásaik színvonalával, eddig elért eredményeikkel, de fejlődőképességükkel, munkánkhoz való viszonyukkal, társadalmi magatartásukkal is méltókká váltak arra, hogy legjobbjaink közt tartsuk őket számon.” (Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 3. old.) E rövidke részlet nemcsak arról tanúskodik, hogy a lélek ifjú mérnökeit levizsgáztathatták a kommunista „antropológia” legáltalánosabb elveiből, hanem nyilvánvaló üzenet a hatalomnak is: nyugi, kézben vannak tartva a gyerekek!
10 A sok, citátumnak kínálkozó „gondolatból” egy: „az irodalom technikájának elsajátítása, az összes megelőző korszakok irodalmi hagyományainak kritikai elsajátítása olyan feladat, amelynek megoldása nélkül önök nem válhatnak az emberi lélek mérnökeivé”. Imigyen oktatta írásra a leendő szovjet írószövetség tagjait, és világította meg számukra az írásművészethez vezető tanulási folyamatot Zsdanov, 1934-ben. Az irodalom megtanulható, fegyverei birtokba vehetők, a harcot mi nyerjük meg! Sztálin nem volt különösebben elégedett Zsdanovval. Egyszerűen ezt várta tőle.
11 Marad a kérdés: a szubjektum meghaladhatja-e, hogyan haladhatja meg azt a struktúrát, amelynek a terméke?
12 Most, amikor néhány nevet körbemagyarázok, nem egy elkésett, pótlólagos kánon körvonalait igyekszem megrajzolni, nem törekszem rendet tenni a szétszórt javak és felmagasztosult ügyetlenségek „hátsóudvarában”, csupán (szerintem) jellemző veszteségek, elszalasztott lehetőségek vagy ígéretes jeladások közt tallózom.
S. Benedek Andrással kezdem, aki mai szóval „nyüzsgedelmes” alaknak számított a ‘60-as évek második felében. Garabonciás, izgága figura, ráadásul nagy hatással volt az egyetemi ifjakra. Akkoriban a hivatalosság erősen kifogásolhatta az olyan szavakat, mint: agonizáló, korhadt, halódó, bomló, hullaméreg, undor, lótrágya, utcanő. A lassan rothadó szívéről meg az út szélén döglődő lóról faragott verset (Baudelaire-i kéjjel). Bedobta a prágai tavasz fülesbombáját is a dísztribünön ülők közé, megdicsérvén a behívócédulát égetőket. „Hitemet is elhagyom!” – hejehujázta a Béni fiú. Nahát, hogy ez irodalom?!… Több bátorság volt benne, mint poézis, az ma már látszik, „dekadenciája”, a nagy írósorsok szuggerálta szertelensége, pózai mégis fölszabadítólag hathattak a környezetére, oldhatták a bekerítettség-érzést, és ami döntő volt: kiderült a beszédmód és a nyelv szabadsága, ha nem is a léttel, de legalább az államideológiával, a korabeli „valósággal” szemben. Zavart keltő személye 1976-ban áttelepült Magyarországra. Az azóta írt, általam ismert versei megsínylették, hogy szerzőjük elszakadt régi „sikerei” honától: átlagosak, néha csak bombasztosak. Az emlékezés vékonyka virágai.
Számomra a kárpátaljai magyar költészet ‘80-as évek végéig elnyúló, jól ledöngölt őstalajába Dupka György szerzeményei illenek bele leginkább. Népművész ő: versezeteinek jobb fordulataiban tetten érhetők az elit irodalomhoz való „felkívánkozás” futó hangulatai, ám ezt rögtön letorkolja az ösztönösség, a fabrikáló öntudat. Nem tud győzni saját „őserején”, bütykös, kiszínezett, tollal-gyönggyel berakott játékok felé húzza a szíve. Komolysága széles lapokkal határolt, rosszkedve baltával faragott. Természetéhez soha nem tudott eltalálni a nyelv ösvényén. Műhelyében roppant ütésekkel kalapálja a hűlő, fáradó anyagot. Pályája valószínűleg lezárult, mert beszédmódját az az ideológiai-szemléleti struktúra alakította ki, amely történetileg megbukott, és éppen zavaros utóvédharcokban őrli fel magát. Témái közül bizonyára maradandó lesz a népek egyenrangúságon nyugvó barátsága.
Tárczy Andor az az Ady Endre, aki nem ment el Nagyváradról, de még korai nagy verseit sem érkezett megírni. Nagy barátja az örömöknek (az életnek), jól megvan soha nem pótolható, örök mulasztásai társaságában, egy cinikus, újságírós piszkatúrájú alak – nyolckilós szívvel. Nem is volna muszáj neki verset írni, aztán belefog, s mentül inkább foszlik a mindenről írni tudó, napi kipróbáltságú fölény, annál jobban erőlteti a csinálást. Tárczy körül hiányzott a polgári sajtó politikai pluralizmusa, a sok Bakonyból egy kis Párizs. Úrnak és elátkozottnak kellett volna lennie, meg a halál rokonának. Némely versében persze ott van: mindent megkapott és semmit sem ért el. A Tegnapután c. kötetében egészen lelassul, egy tiszta pontot keres, csak hát a világnak rég nincs egyetlen archimédeszi pontja, s az a rengeteg pont, amelyik vadul riszálja magát, nem tisztaság tekintetében versenyez. Tárczy, ha tíz év múlva újra írja az addig elkészült verseit, ő lehet Kárpátalja egyik legnagyobb költője – s ezt tessék szó szerint venni!
Meglehetős fejtörést okozott (a nemrég Magyarországra áttelepült) Finta Éva, aki az indulásakor kijelentette: „néha elhiszem, hogy költő vagyok / s ehhez még verset se kellene írnom…”, mintegy megadván a kulcsot a kishaza véznácska poéziséhez. Finta az évek során (módosult az Oscar Wilde-i álláspont) megalkotta Kárpátalja legspekulatívabb líráját, pontosabban szólva – kigondolta. Ott vette fel a boldogságkeresés fonalát, ahol a sajtón és a sajtóval nevelkedett pályatársak (nekiütközvén a beszélt nyelv korlátainak) elejtették, csak nem előre indult, egy gazdagabb vagy önmagát reflektáló nyelv bozótosába, hanem visszafelé. És ennek csak részben oka, hogy érezhette: nem győzi majd retorikával a kalandot; a meghatározó a lelki értékirányultság volt, visszafordult a koraidők szemléleti egységéhez, az aranykorhoz, amikor még szólongatható volt a boldogság. A nyelv tágítása, bővítése helyett a meglévő nyelv „kikérdezését” választotta, mert még mindig ott kell annak lennie, ami egyszer már megmutatkozott. A szavak új kombinációja, a régi jelek másfajta, merészebb rendje rá kell hogy valljon a harc értelmére, az öröm szerkezetére, a vállalkozás evilági céljára. Egyre gabalyosabb versek birkóznak a feladattal, hol fojtogatja, rázza a néma szavakat, hol pátoszba hanyatlik, hol József Attila, hol Várnai Zseni. Ha nem hagy fel a költészettel (ne tegye!), és békén hagyja az agyongyötört rációval visszaszerezhetetlen „békeéveket”, kicsit „megöregszik”, akkor… de mikor?
A legmakacsabb verselő széles e tájon Horváth Sándor. Nagyon kapaszkodik a költészetbe, nem ereszti. Rengeteg mesélnivalója van. Kötelező téma a természet: az évszakok (főleg a nyár, tél nincs, csak hó), a hegyek, az eső, a teljes horizontú táj. Szépre válogatott jelzők, érzékeny piktúra, máskor a giccs kályhaezüstje, és egy vödör zománcfesték mint rímelés. Második témakör a Mindenség: űr, Nap, Hold, atom, elektromosság, fizika, kémia. Semmi parajelenség, szikár materializmus silbakol a vers bejáratánál, s csak azokat a kozmikus és természettudományos megjelenésű szavakat engedi be, amelyek két tanúval tudják igazolni, hogy maximum a szimbólumságig akarnak elvonatkoztatni közismert jelentésüktől. (Nem a tollam lódult meg – egy kis irónia vagy humor felfrissítené Horváth oeuvre-jét.) Az utolsó témakör túl (vagy innen?) van a földi és égi szférákon: létkérdések, a személyiség gondolati megoldatlansága, egzisztencialista dilemmák, ontológikus paradoxonok. A feladat itt meghaladja Horváth erejét (nyelvét). A meditációi puhán leeső közhelyek, vagy grammatikai görcsök közt múlnak ki. A Távolságok c. kötetének „svédasztala” után a Kishaza hívószavai jobb elrendezést biztosítottak az anyagnak, kár, hogy az erős szakaszokat lerontja pár érthetetlen ügyetlenség. Mint a küllők közé nyomott vasrúd.
A saját dikcióval rendelkező szerzők egyike Füzesi Magda. Majdnem hibátlan ritmikája kiemeli a „mezőnyből”, előnye akkor csökken, amikor összetettebb tárgyat kell rövid, pattogó sorokba hasogatnia, vagy egy jelentősen rétegzettebb élményvilágot muszáj (saját hitelességének érdekében) „elmondókásítania”, mint ahogy az Ady c. versében megesett. Füzesi finom, érzékeny, így korai lírájában pont az okoz feszültséget, hogy alapvetően lírai énje a kérlelhetetlen küzdelem agitátoraként lép fel. A nyolcvanas évek közepétől sötétebb színeket is alkalmaz a műveiben, legnagyobb problémája a „felnőttéválás”, a kamaszkori rajongás újraértékelése, de az ideológiából való kiábrándultságot nem köti össze a dikció megváltoztatásának kísérletével, ráadásul a régi ritmus a zord témák fölé is visszabűvöl valami kabátujjból előrángatott, preparált optimizmust. Füzesi Magda legerősebb ösztöne a szeretetéhség, ezért nem akar szomorúnak látszani.
13 Fő forrásaim a következők voltak:
A várakozás legszebb reggelén. Füzesi Magda, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, Kecskés Béla versei. Kárpáti Könyvkiadó, 1972. 78 oldal
Balla Teréz: Így jöttem. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
Balla Teréz: A hallgatás oszlopai. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
Balogh Balázs: Kaláris. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1974. 62 oldal
Balogh Balázs: Csillagzene. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1979. 47 oldal
Balogh Balázs: Üzenet. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 71 oldal
Balogh Miklós: A mindenség tenyerén. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
Czébely Lajos: Évszakok ösvényein. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996. 70 oldal
Demjén Miklós: Hív a távol. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1982. 23 oldal
Dupka György: Ikarusz éneke. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Dupka György: Tavaszra születtem; Kőszeghy Elemér: Változom. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1990. 127 oldal
Évgyűrűk. Almanach. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1987. 159 oldal
Évgyűrűk ‘88. (Szerk.: Debreceni Mihály, Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1988. 119 oldal
Évgyűrűk ‘89. (Szerk.: Debreceni Mihály); Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 118 oldal
Évgyűrűk ‘90. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1990. 112 oldal
Ferenczi Tihamér: Szívem volt már minden. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Finta Éva: Vállalkozás az örömre. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Füzesi Magda: Gyöngyvirágok. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 39 oldal
Füzesi Magda: Egy ember a tömegből. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
Füzesi Magda: Útban hazafelé. Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1984. 39 oldal
Horváth Sándor: Itt és most. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1981. 23 oldal
Horváth Sándor: Távolságok. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993. 84 oldal
Horváth Sándor: Kishaza. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
Imre Sándor: Menetrend nélkül. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
Kádas Kati: Ego. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
Kőszeghy Elemér: Teremtő titkot. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1984. 23 oldal
Lendület. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1982. 64 oldal
Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 23 oldal
Nagy Zoltán [Mihály]: Dolgok igézetében. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
Nézz töretlen homlokomra. A Forrás Stúdió versantológiája. (Szerk.: Fodor Géza); Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 247 oldal
Penckófer János: mert. Új Mandátum Könyvkiadó, h. n., 1993. 71 oldal
Stumpf Benedek András: Régi versek. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1995. 71 oldal
Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). (Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 344 oldal
Szivárványszínben. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 127 oldal
Tárczy Andor: Ölelkező évszakok. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
Tárczy Andor: Tegnapután. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
Zselicki József: Rokonom, csillag. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 88 oldal
14 Az elgondolás, hogy a szocializmushoz való költői „szocializáció” stádiumait a boldogságkeresés ismételt, változó kísérleteiként jellemezzem, talán Adam Schaff felfogásával áll szorosabb kapcsolatban, aki szerint „…minden szocializmus egyfajta boldogság-elmélet, még ha nem is minden szocializmus harci teória, hogy a reális küzdelmet szolgálja ezért a boldogságért.” (Adam Schaff: Marxizmus és egyén. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 90. old.) Természetesen a kárpátaljai magyar költők fokozatos (némi túlzással: tendenciózus) „kijózanodását” a társadalmi rend gerjesztette eufóriából nem a szocialista szisztéma kontrolljának vagy az individuum gyógyulásának vélem, hanem az irodalmi munka belső szelekciójának tulajdonítom. S ha így volna, ezt azért kifejezetten reménykeltőnek tartanám.


Kovács Imre Attila tanulmánya

az UngParty Netcafé archívumából

Első közlés: UngBereg almanach, 2000. Újraközölve: NetPánsíp 2001/1

kárpátalja, költészet – magyar irodalom Kárpátalján, tanulmány, cafe-arch: az ungparty net-café archívuma

Balla D. Károly: VakCina / Elmagányosodás

Fekete J. József megnyitó beszéde Balla D. Károly VakCina c. virtuális könyvének bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

balla d. károly: vakcina

BDK VakCina c. könyvének címlapja

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.

Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.

Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.

Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.

A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja… egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.

Bikácsy Gergely: Moziegér

<< az UngParty NetCafé archív anyagai | Bikácsy Gergely rovata
bikacsy-moziegerA Moziegér különös szerzet: éppen főnixként feltámad. Az egykori „Hetilap-Beszélőben” másfél évig élt ilyen címen filmrovatom. Talán olvasták is. Az itt megújult Moziegér másról is szól majd, nemcsak filmről. Most is abban bízom, hogy elolvassák… (B.G.)  

Bikácsy Gergely: Moziegér

Óvás

Áramszünet volt, amikor utoljára láttam Kertes Bandit. Jó időben mindig az ő kertjükben sakkoztunk. Bár az áramszünet alatt a telefon működött, ő mégsem telefonált. Azért jött, hogy nekem adja a Dózsáját meg a Vörös Lobogóját. Azt mondta, a Vörös Lobogót most majd Bp. Nemzetőrnek nevezik el az új bajnokságban, és nekem is ki kell írnom a Nemzetőr-kupát. Feljött hozzánk. Másnap disszidálni fognak, ezért adja nekem a Dózsát meg a Lobogót – mondta. Neki voltak a legjobb gombjai az osztályban. Arra nem emlékszem, örült-e, vagy szomorú volt, hogy nem viheti ki a gombjait… Azt mondta, siet. Kezet fogtunk, pedig addig sohasem tettünk ilyet, kicsit furcsa volt.

Aznap koradélután váratlanul nagy lövöldözés tört ki. A Széna tér körül akkor már vagy két hete megszűntek a harcok. Négyre járhatott, kicsit sötétedett. Sokan kijöttek a gangra, ott álltak, és füleltek. A galambok felrepültek, köröztek a házak felett. Több sorozatlövés hallatszott, de valahogy túl szabályosan. „Maléter – mondta Mayer Petya papája. – Maléter, tízezer harcossal a Bakonyban.” Aztán végképp besötétedett, és az áramszünet miatt gyertyával világítottunk. Persze a csengő sem szólt. Kopogtak. „Ki az?” – kérdezte apám. Akkor jött Bandi. Hozta a legjobb gombját, Szuszát, egy körbereszelt elég nehéz fehér gombot. Úgy emlékszem, ólomnehezéket rakott bele, de így is nagyon gyors maradt.

Volt egy régi kiadású Monte Cristója, azt is nekem adta. Egyetlen kép sem hiányzott belőle.

A történelemtanárunk, Fényes, egy elég fiatal és vagány tanár, az arról beszélt, hogy Európába már nem fogadnak be menekülteket, és lehet, nemsokára Amerikába sem. „Nyú Zíland” – mondta. Oda még lehet, és abban az is jó, hogy az van innen a legmesszebb. Mutatta a térképen: Nyú Zíland. Nemsokára már nem jött be, egy-két óra elmaradt. Később, tavasszal valaki úgy tudta, visszajött, és most kabinos a Lukács uszodában. Akkor mentünk megnézni.

Amikor megkezdődött az iskola, meg a bajnokság, 57 márciusában (addig egy héten csak háromszor volt tanítás), kiderült, hogy mégsem Nemzetőr, hanem MTK lesz megint a Vörös Lobogóból, a Dózsából meg Újpesti Dózsa. Kertes Banditól egy idő műlva hiába vártam levelet. Februárban még írt Bécsből, hogy minden marha jó, és hogy megkergetett három florisdorfi vagányt. „Florisdorf, az Bécs Angyalföldje” – írta. Hogy ott kergette meg őket, vagy a vagányok mentek be Bécs közepébe, ahol aztán megkergette őket, arról, azt hiszem, nem szólt. Én azt válaszoltam, egyelőre csak próbameccseket játszom a Dózsájával meg a Vörös Lobogójával, a kupát még nem írtam ki, mert edzeni kell a csapatoknak. Szusza nálam is gólkirály, legalábbis az edzőmeccseken.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy a november végi sorozatok hangja, az a forradalom alatt elesett orosz katonák temetéséről hallatszott díszsortűz hangja volt… de ez úgyis csak később derült ki.

Kertes Bandi nővére, a Csufi, nagyon tetszett. Egyszer épp jött fölfelé a Marczin, mi meg ott fociztunk, a kis salakpályán. Tizennyolc éves elmúlt, úgy emlékszem. Én köszöntem Csufinak, ő meg visszaköszönt, és mindenki engem nézett. De lehet, hogy másoknak is köszönt. Amikor továbbment, valaki megszólalt: „Figyeled, hogy’ jár? Biztos, hogy azt csinálta, mert utána így szoktak járni…” Meg akartam verni azt, aki mondta.

Bandival sokat sakkoztunk, majdnem mindig ő nyert. Kertes házban laktak, és néha a gesztenyék a sakktáblára potyogtak. Utána állítgatni kellett a bábukat. Ezért én meg akartam óvni az egyik meccset. Mikor óvni akartam, az persze még azelőtt történt, hogy elment. Régebben. Szerintem pont Mikulás előtt adta nekem a gombokat és a Monte Cristót, de ez akkor eszembe sem jutott.

Amikor május lett a forradalom után, nagyszünetben focizni lehetett az iskolaudvaron. Egyszer kiabálva jön egy srác, már messziről kiabál, hogy ő is játszik. Hirtelen azt hittem, hogy a Bandi jött vissza, csak mikor közelebb ért, akkor láttam, hogy nem ő. Mégcsak nem is hasonlít.

Kevesebbet gomboztam, nem nagyon akadt kivel. A Nemzetőr-kupát soha nem írtam ki, a Szuszát elcseréltem.


Szonatinák a vallon erdőben

André Delvaux halálára

Néhány jelentős filmalkotóval túl későn ismerkedett meg a magyar néző. Bolyongó zenekritikus a páfrányosban… – jellemeznénk akaratlanul ironikusan a legismertebb belga filmalkotó művészetét. André Delvaux október 14-én meghalt. Az utóbbi években kevés szó esett róla, holott az európai filmművészet egyik legigényesebb és roppant kulturált kismestere volt. Kritikai szakzsargonban sajnos ez majdnem becsmérlés, holott én komolyan és elismerően gondolom.

A belga szürrealizmus különösen a festészetben hozott létre maradandó értéket: a rendező névrokona, Paul Delvaux és Magritte színei-hangulatai idéződnek elénk, de Henri Michaux vizionárius költészetét is itt kell említenünk. Bizonyára e kulturális örökség táján keresendő a filmrendező Delvaux ihletének forrása.

Afféle szelídített szürrealista ő: minden filmjében a ráció és annak fényes fegyvere, a beszélt, sőt az írott emberi szó uralkodik. Az ő mozihőse csaknem mindig író, kritikus, tanár. Nemcsak beszélnek e filmekben, de magáról a nyelvről szeretnek beszélni. Intellektualitás hatja át tehát műveit. A vizuális művészet önmaga ellen is forduló barát-ellenfele volna Delvaux? Igen, de azért ennél árnyaltabb és bonyolultabb filmjeinek alaphelyzete: a szavakkal, logikával, értékítéletekkel bíbelődő figurák itt zenekritikusok, zenetanárok, félúton az alkotás öröme és a „hivatásos műértés-értékelés” kínjai között. Delvaux-nál tehát nem a fogalmi gondolkodás, nem a szigorú és steril ráció áll szemben az érzelmek, ösztönök szép és veszélyes világával, hanem a ráción átszűrt, („átnemesült”) zene- és művészetélmény… mivel is? Talán a Természettel, talán az Ösztön–én (Kosztolányi szavával: az Ősvalami) vicsorgó vonzásával. Olyan ez a tiszteletet ébresztő tehetséges rendező, akár a művészet vizein is elegáns tempókkal haladó „úszómester” a gyilkolni is képes, sötét hullámokat görgető tengeren.

Bizonyára nem véletlen, hogy sok hőse „többnyelvű”. Több nyelv vonzásában élő, de nyelvi identitásukat olykor nem találó figurák, kiknek azután a zene nyújtja a biztonságot egyetlen anyanyelv helyett. A fordító dilemmája kínozza őket, de ne csupán a műfordítói munkára gondoljunk, hanem a fogalmak, sőt az érzések lefordításának élet-drámákat meghatározó kínjaira. Német, francia, flamand nyelven egyaránt beszélnek e zene-anyanyelvű bolyongók. Luxemburgi zenekritikus bukkan fel az első világháború – kicsit Jules és Jimet idéző – Párizsában, hogy luxemburgiként a németet s a franciát is akcentussal beszélve átérezhesse, mennyire nem találja helyét a háborús Európában. A Belle-ben 16. századi francia költőket, Louise Labét, Maurice Scève-et fordít és kommentál a főhős. Szerelme, az erdőben bujkáló „Belle” igazi „vadnő”. Néma is persze, a fogalmak, a szavak nem adattak meg neki: az érzelmek csupán. Belle társa, egy hozzávaló vadember, spanyol cigány. Ez utóbbi jámbor óriás, de azért készen áll fejszét emelni. Hősünk két brüsszeli hangverseny és zenetörténeti előadás között rohan ki az erdei viskóba, hogy jelekkel valljon szerelmet a néma lánynak, s hogy elijedjen a spanyol cigány izmos harsogásától. Mivel flamandföldön a spanyolságnak históriai „konnotációja” támad, nem sok kicsit a zene, a nyelvek, a történelem és a kulturális hagyományok gazdag hátteréből?

A Belle zenekritikusa a fényes akadémiai előadóterem katedráján sáros, meztelen lábbal ad elő, tépett lélekkel is briliánsan. Mintha saját álmának másik világából még alig tért volna vissza. Sajnos az ugyancsak briliáns formaérzékű Delvaux a sáros lábbal, a mocsokkal, a szennyel nem tudott igazán mit kezdeni, soha nem tudta ellenpontként fölerősíteni a rútat: a vad cigány fejszevillanása is szép nála és kevéssé vészterhes. (Olykor komikumba fúlva hiteltelen.) Így az álom satnya maradt, nem felesel igazán a valósággal. Legalábbis ebben a szépelgővé sikeredett filmben.

Feszesebb és játékosabb, tehát szebb is a már említett első világháborús hátterű Találka Bray-ben. Ennek ifjú zenekritikus-zongoraművésze táviratot kap frontharcos barátjától, ám rejtélyes, kevésszavú fiatal lánnyal találkozik barátja helyett egy szép villában. „Fougerai” – Páfrányos. Az elragadó világítású és a Makk Károly–Tóth János filmekbe illő tárgyi világ varázsa csak egy éjszakáig tart, reggelre a szép lakás üres, a titokzatos lány eltűnt. S bár az ifjú zenekritikus katonavonatok dübörgésében emlékezik a tűnt éjszakára, az első világháború bestiális kultúrafoszlató háttere nem tudja ellenpontozni, feledtetni a béke, a kultúra és a szerelem gyönyörű emlékét, értékét… Ez csak azért zavar, mert épp arról (vagy arról is) szólna a film, hogy igazán e sok szépség és érték pusztult el Verdun lövészárkainak mocskában. De e ráébredésnek alig lett zaklató ereje a filmben.

Delvaux­nál mindig a szépség, a kultúra maradt erősebb, mindaz tehát, amiért érdemes élni: a szép nők nála mindig kedvesek is, a szép tárgyak nem állnak bosszút, a halál megnyugtató.

Olyan, mint Alain Resnais ifjúsági kiadásban. Talán az sem véletlen, hogy a Bray minden szürreális ihletettsége ellenére gyakran a Jules és Jimet idézi fel – gondolom szándéktalanul.

Frontra utaznak a sárban a halni szánt katonák, de mellettük ülve César Franck, Fauré és Debussy zenéjét vitatják s adják elő érzéssel és szenvedéllyel Delvaux hősei. Persze, hogy a világnak ebbe a melengető rétegébe bújnánk a gyilkosok elől magunk is, és persze, hogy irigyelnénk és imitálnánk őket. Csakhogy ettől a műalkotás kicsit szebbé válik, mint ahogy Delvaux szeretné, sőt olykor szépelgővé is, hiszen a rendező a teljes világot is odarajzolná, nyers fenyegetéseivel, ocsmányságával. Az ocsmányság rajzához, a rúthoz azonban vajmi kevés tehetsége volt.

Első, a hatvanas évek elején joggal híveket szerző opuszának (A borotváltfejű) zenetanár hősét orvosprofesszor barátai rendőrségi boncolásra invitálják. Szép tájban zajlik a kemény műtét, a sírkert mellett. Az orvostudor sebészek szadista nyugalommal fűrészelnek: „szép a hulla koponyája”, mondják. A szépség bűvölte és a művészi széphez hivatásosan értő zenetanár rosszul lesz. Később a férfi egy fiatal énekesnővel, titkos szerelmével beszélget erről az ellentétről. Delvaux minden kulturált és képalkotó tehetsége ellenére marad az illusztráció és az értelmes tanulság leszűrése.

Delvaux legjobb és legerősebb filmje egyszersmind a legismertebb is – a magyar mozikban legalább: az Egy este, egy vonat. Egyetlen „szabályosan szürreális” filmje. Szökellve is súlyos színészek (Yves Montand, Anouk Aimée) erősítik. A rendező itt követte leghívebben a Breton alkotta szürreális esztétika ihletését. Álom, találkozás, „objektív véletlen”, s az álom és a realitás válaszfala lassan Delvaux-nál is leomlik. E filmjében sötétlik leginkább a vigasztalanság. És a dermedt reménytelenség itt végre van olyan erős, mint a szépség, és ez ugyancsak javára válik a filmnek.

Breton nagyon nem szerette Cocteau választékos és hivalgó opuszait. Delvaux egyáltalán nem hivalgó, nem kreál művi, erőltetett eszközökkel olykor villódzóan hisztérikus önmitológiát – ebben nem hasonlít Cocteau-hoz. Mégis, valahogy Cocteau-s lett életműve. Vagy közelibb példát hozva: legtöbb opusza kicsit olyan, mint Robbe-Grillet filmjei, mondjuk a Halhatatlan vagy a Magritte bűvöletében fogant Szép fogolynő.

Delvaux csendesebb, rokonszenvesebb, tépelődőbb alkotó a fenti művészeknél. Mondjuk tehát még egyszerűbben, módosítva a kissé hangzatos középfokot: csendes, kulturált, tépelődő és gondolkodó rendező.

Utolsó filmjét 1988-ban, tehát majd másfél évtizede rendezte Marguerite Yourcenar nálunk is jól ismert regénye, az Opus Magnum (L’Oeuvre au noir) nyomán. Valenciában halt meg, a déltengereknél… Éppen rokonszenves avíttságával marad majd halála után is igazi értéke a napjainkban elfoszló „régi” filmművészetnek.


 

Európa-filmhét Budapesten

Ősszel mindig feltorlódnak Pesten a film-események: októberben a Titanic-fesztivál hoz pezsgő élethullámzást a mozikba (ha mondhatom örömömben kissé modorosan), utána december elején rögtön az Európa-filmhét. Ennek valamivel kisebb a választéka, s mivel az egyetemeken ilyenkor zárul a félév, a Titanic törzsközönsége sajnos kevésbé ér rá. A karácsony is közeledik, már a Multiplex mozikba piacra került a Harry Potter 2., meg nemsokára a Gyűrűk ura második része – az Európa-filmhétnek talán emiatt is kisebb a visszhangja, mint megérdemelné.

Az idei programnak tisztes, de nem túl izgalmas átlagszínvonala volt. A nagyon várt, mert több nemzetközi (persze európai) kritikusi díjjal jutalmazott Ken Loach az Édes kamaszkor-ral (Sweet sixteen) nagyrészt beváltotta ígéreteit: minden benne van, amiért ezt a makacs kisrealista rendezőt szeretni lehet. Mindig a szegényekről, elesettekről beszél, és sohasem – vagy nagyon-nagyon ritkán – a közhelyes moziklisék hangján. Semmi hamisság nem lappang az ő vásznán; a naiv romantikát – talán épp, mert kis hajlama lenne hozzá – elfojtja, nemigen tűri.

Most valamelyik közép-angliai városban lehetünk: egy kamasz meglátogatja börtönben levő anyját. Az anya hétpróbás élettársa, és a szenilisen is durva nagypapa a fiút meg a mamát újabb veszélyes gazemberségre kényszerítené, már ott a „beszélőn”. A kamasz ritkán jár haza: előbb cigarettaárusként szerez pénzt, majd – sikerrel becsapva a nevelőapa szerepében tetszelgő élettársat – maga is drog-kereskedésre vált. Nagy terve, hogy kibéreljen – vagy megvásárolhasson – anyjának egy tengerparti nyaralót a börtön utáni évekre. Felül is kerekedik a helyi kis pitiáner árusokon, de csakhamar egy hivatásos, nagyban játszó bűnbanda veti ki rá a hálóját…

Nem mesélem tovább, mert nem a történet miatt érdekes ez a film. Van valami a dickensi realitás lírájából (mint Loach-nál eddig is). Érdesebben, szinte szégyenlős érzelmességgel. Eelőző nálunk játszott munkája, a Nevem Joe is ezért volt halkan szép film, az alkoholizmusból kigyógyulni vágyó munkanélküli és a fáradt szociális segítőnő konfliktusos szerelmét elmesélve. Egy drog-bűnözést hátteréül választó történetben kényes dolog. Hollywood ilyenkor a kiagyalt és bombasztikus mozi-kliséket nem tudja és nem akarja elkerülni. Loach ez ellenkező póluson a dokumentum-realitás kliséivel küszködik. Olykor kudarccal: a társadalom gépezete persze arctalanul közönyös itt is; a durva ál-papa meg a vén-gazember nagypapa logikátlanul kifelejtődik a további eseményekből, a srácok tengenek-lengenek, a bűnözők bűnöznek – mint az életben. Loach hősei általában nemcsak elesettek, de naivak is: ez azonban most a legkevésbé zavaró, sőt hitelesen izgalmas, mert a kamasz-színész és az egész kamasz-világ rajza kiváló. Ez a tizenhat éves srác természet-adta módon naiv és dörzsölt is, gyenge gyerek és brutális majdnem-férfi. Loach a történet végét – a gyilkos befejezés ellenére – kicsit nyitva hagyja, s ezzel visszamenőleg talán igazolja a logika meg a lineáris elbeszélésmód igényével nézve itt-ott bosszantó indokolatlan narrációs lyukakat, hézagokat.

Ha a mai világfilm nem lenne annyira sodróan hamis és külsőséges, ha a mai Hollywood nem volna ennyira pimaszul és győzhetetlenül diadalmas, akkor tán nem is érezné úgy az ember, hogy Loach-ra milyen nagy szükség van. Így viszont, mint egy falat jóízű, mégis keserű kenyér: proletárokat, lumpeneket, tisztes meg tiszességtelen szegényeket, kisszerű mindannapokat, ahol a lassan örlődő idő megáll, majd hirtelen nyomorú izgalomba lódul… – ilyesmit lassan már csak az ő közép-angliai filmjeiben láthat a néző.

*

Két jutalomvetítéssel bővítették ki a szemle-programot. E két film majd januárban kerül a mozikba, de máris nagyszerű ajándék volt a nézőknek. Kivételes művészi siker Aki Kaurismäki Cannes-ban legnagyobb elismerést kiváltó új remekműve, A múlt nélküli ember. Kivételes, mert hangja, dallama és egész szemlélete üdvösen eltér mindenfajta mai „film-trendtől”. A finn rendező nemrég egy igazi némafilmet alkotott, hogy száműzhesse a képek fölé tolakodó szövegelést. Most megint a csend mozihatalmával bűvöli el a nézőt, bár ebben, ha keveset is, beszélnek a szereplők.

Negyven év körüli férfi üldögél egy padon a helsinki pályaudvar közelében, éjjel. Most érkezett valahonnan. Semmi mást nem tudunk róla, és múltjáról nem is fogunk megtudni semmit, egészen a film legvégéig. Ül a padon, leütik és félig agyonverik; ezután ő maga sem tud majd semmit a múltjáról. Átlép a korlátozott jelenidőbe: korlátozott, mert nem irányítja a múlt emlékmotorja, és határtalan, mert nincs horizontja: ebben a csonkolt végtelenben kell élnie. Végtelen, határtalan, de egydimenziós jelenidő.

Az amnézia kedvelt filmtéma, a „művészfilmeké” éppúgy, mint a hagyományos vagy újszerűbb bűnfilmeké. Amnézia-filmekkel tele van a mozipadlás, bármelyik videotékában külön polcra sorakoztathatók, igényes műfaj-esztéta önálló kategóriát kreálhat számukra. Ez a film azonban nemigen illik közéjük. Kaurismäki amnéziás hőse nem „keresi” a múltját. Sem a rendőrségre, sem valamelyik kórházba nem igyekszik múltfeltárási céllal. Minden ilyen igyekvés hamis volna ezen a zárt történeten és zárt történetkezelésen belül.

A mesék józansága telepszik erre a filmre a rövid bevezető után. Lássunk csak egy lehetséges mese-magyarázatot: a pályaudvaron agyonvert ismeretlen meghalt a kórházban, tehát valaki más támad fel: egy olyan újszülött, aki felnőtt korában kezdi az életet. Nyomortelepre kerül, tisztánlátó, józan hajléktalanok közé. Az Üdvhadsereg – szép finn nevén Pilausarmeija – fáradt és dolgos angyal-hivatalnokok gyülekezete, akik első földi lépéseit vigyázzák némi közönnyel, mintha csak felnőtt újszülöttek gondozására esküdtek volna – és ezért sem gügyöghetnek jóságos-hamisan. Hogy hősünk újszülött, nincs ez kimondva sehogy, inkább csak érezzük. Talán ezért nem keres semmiféle múltat. De felfoghatjuk úgy is, hogy a múlt nélküli embernek azért nem kell keresgélnie saját magát, rejtett múltját, mert sugárzik róla, barátságos, de komoly lényéből, megfontolt, soha nem kapkodó gesztusaiból, hogy magabiztos és erős ember. Nincs szüksége önmaga titkos valójának felfedezésére, mert nincs titka. Minden rá van írva nagy, komoly és mégis mosolyogtató, mert naiv tekintetű arcára. Érezni, hogy minden viszontagsága ellenére erősebb lesz, mint a külvilág. Komor, felnőtt mese moralizálás nélkül. Tanulmányokat és verseket lehetne tiszteletére írni. (Ha nem is verset, de e rovat Moziegere egy nagyobb dolgozatot azért írt róla, mely majd a Filmvilág 2003-as januári számában olvasható lesz.)

Most valamit a szemle másik jutalomfilmjéről.

2002 legjobb európai filmjének a Rómában rendezett díj-átadón Almodóvar új opuszát, a Beszélj hozzá! (Halbla con ella!) tűntették ki. (Itt kapta a magyar Pálfi György Hukkle című újítóan kiváló elsőfilmje a „kezdők” Fassbinder-díját.) Almodóvarnak egész Európában sok híve és nagy közönsége van – ha jósolhatok: biztos az Oscar-díja is – Magyarországon sincs másképp: előző filmje, a Mindent anyámról épp a Művész moziban ment több mint fél évig. Magam viszonylag nehezen és későn barátkoztam meg a Saura utáni spanyol film egyértelműen legjelentősebb figurájával – aki ráadásul épp a Buñuel-követő Saura világával és hangvételével szakított, de úgy, hogy a buñueli hatás (teljesen másképpen) nála is erős maradt. Nehezen szoktam meg, hogy a mindig túlzsúfolt és mindig valószerűtlenségekkel, kimódoltságokkal teli agyafúrt történetszövést hol komolyan, hol ironikusan tálalja, s gyakran eltévedtem transzvesztitákkal és átoperáltakkal teli panoptikumában. A szokatlan erejű és (Buñuelen kívül) csak saját látásmódját követő – a roppant nehézkes és visszahúzó hamis spanyol filmhagyományt egymaga szertezúzó nagy és eredeti tehetséget azonban nem olyan nehéz megszeretni.

„A Mindent anyámról összes szereplője más, mint akinek hisszük: a gyereke apját kereső polgárnőnek prostituált múltja van, a szociális munkára jelentkező öntudatos polgárlány titkos terhes, a fiatal apáca persze ’bukott lány’, és a gyerek apja egy Lola nevű transzvesztita nő. A legtöbb Almodóvar film olyan, mintha marionett-figurák vadul rikácsoló papagáj-történetét látnánk. Itt aztán nincs semmi „lélektani megokoltság” – de nem is hiányzik, miként a bábművészek fenyegetően barátságos cirkuszában sem.” — Saját Almodóvar-portrémból idéztem (Filmvilág, 2002. február).

A Beszélj hozzá! az első pillanattól felismerhető Almodóvar film, de vigyázat – sokmindenben elüt az eddigiektől. Most egyáltalán nem zsúfolja agyon a cselekményt, sok történet-szál helyett megelégszik kettővel, és a váratlan, sokkoló fordulatot rögtön elárulja az elején. Idő-ugrásai persze most is vannak, de kezdő bukfencezőknek szánva, szelídebben, mint eddig. Sokkal jelentékenyebb film annál, hogy most egy tudósításban kifejtsem paradox és kuriózumokban pácolt értékeit. Mégis meg kell hőkölnöm, s erről a hőkölésről szólnom: szavakkal elmesélve a film történetét joggal irtózatos giccsre gyanakodnánk, kómában fekvő balett-táncos nővel és őt ’feltámadásásig’ ápoló szerelemével, aki barátjává fogad egy kómába esett haldokló toreádornőt (!) és főleg annak sikeres utikönyv-író élettársát. Almodóvar mindig bátran és bravúrosan játszott a melodrámával, de itt azért a sötétbe ugrók merészségével a giccs legmélyére ereszkedett.

Hadd idézzem Hirsch Tibor értékes dolgozatából: „Egy corrida főmotivumai: vér, bűz, emberi verejték, állati fájdalom, gyilkolás. EgyAlmodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex, perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Aki e felsorolás elemeiből össze tud rakni bármiféle törékeny finomságot, – olyat, amilyet a Beszélj hozzá! is kínál – matador és filmrendező a talpán.” (Filmvilág, 2002. december).

Az idei pesti Európa filmhét e két furcsa remekművel vált teljessé. Nincs olyan nagy bajban az európai filmművészet, amíg ilyen alkotások is elkészülhetnek.


Az UngParty NetCaféban megjelent jegyzetek, 2002.

Virtuális könyv – virtuális könyvbemutató

A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén képződik meg; nem megjelenik, hanem létrejön, nincs létező szövegteste, de van létező virtuális valósága.

Az ungvári Vár utca 8. alatti Manzárdból az internetre felmenekített Pánsíp Irodalmi Szalon hat kollektív interjú és egy internetes konferencia mellett két virtuális könyvbemutatóval írta be nevét a digitális irodalom történetébe. Mielőtt a bemutatókról írnék, lássuk:

mi a virtuális könyv?

Ennek a  forradalmi újításnak lényege abban áll, hogy értelmezésemben a virtuális könyv mint olyan merőben különbözik az e-könyvek bármilyen formájától. Az elektromos, digitális, online stb. könyvek közös tulajdonsága, hogy van szövegtestük, amely megjeleníthető, amely olvasható és a kár ki is nyomtatható. A virtuális könyvnek azonban nincsen hagyományos értelemben vett szövege, továbbá pedig létezése csupán és kizárólag a virtuális térben, valóságban ragadható meg, onnan kiemelni lehetetlen – egy ilyen kísérlet során a virtuális könyv megszűnnek virtuális könyvként létezni.

Amit tehát tárgyalunk, az nem elektronikus, nem digitalizált, nem internetes, nem hálózati, nem lemezen,  pendrive-on vagy más adathordozón elhelyezett, nem .pdf vagy más létező formátumban megjeleníthető – hanem virtuális, a szó eredeti értelmében. Tehát:  nem valóságos, hanem imaginárius, nem fizikailag létező, hanem képzetes, lehetséges.

A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre.

A régi UngParty NetCafé Pánsip-szalonjában a megfelelő aloldalon ez a meghatározás és leírás olvasható:

virtualis-konyv-kiado

A virtuális könyvbemutatók nyitó oldala régi honlaprendszeremben

Virtuális könyv: Olyan könyv, amely csupán és kizárólag a virtuális térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. Ezt nem törvény vagy szabály tiltja, hanem a lényegéből fakad, mint ahogy a felhő lényege is saját felhőségében foglaltatik: amint lecsapódik vagy feloszlik, már nem felhő többé, hanem eső, hó, jég – vagy láthatatlan páratartalom. A ~ is ugyanígy megszűnik önmaga lenni saját életterén kívül.
A ~ nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen – ugyanígy nem téveszthető össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a ~ nem rendelkezik. A hiányzó szövegtesten kívül azonban a ~ szinte az összes többi olyan tulajdonsággal rendelkezik, mint hagyományosabb társai. A ~nek van szerzője, címe, szerkesztője, összeállítója – és természetesen kiadója is. Van borítója, hátlapja, utóbbin a szerző fotója és a nyúlfülnyi farkszöveg (vagy hogy is). Továbbá: a ~ katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban; ennél is fontosabb, hogy lehet rá hivatkozni, utalni rá, illetve akár idézni belőle, szerepeltetni lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben. Lehet továbbá reagálni rá, írni róla rövid ismertetést, hosszabb kritikát vagy terjedelmes tanulmányt. Feldolgozható keletkezéstörténete, elemezhető tartalma, formája, stílusa. Lehet róla beszélni, interjút adni, vitát folytatni, konferencia témájául kitűzni. Szolgálhat szakdolgozat, diplomamunka vagy doktori értekezés témájául. Lefordítható más nyelvekre, készülhetnek belőle adaptációk. Érhetik elismerések, adhatók rá díjak, beleértve a legmagasabb virtuális díjakat is.

A virtuális megjelenését virtuális könyvbemutató teszi visszavonhatatlanná.

Virtuális könyvbemutató: olyan világhálós esemény, amelynek során a virtuális könyv bemutatásra kerül. Helyszíne valamely internetes honlap. Résztvevők: a kiadó képviselői és munkatársai; a könyv szerkesztője, a kézirat gondozásában és megjelentetésében, valamint a könyvbemutató megszervezésében szerepet vállaló szakemberek; a szerző; továbbá meghívott írótársak, akik bemutatják a könyvet: elmondják gondolataikat róla, ismertetik tartalmi, formai, stiláris sajátságait, rámutatnak jelentőségére, szólnak várható fogadtatásáról stb. Szükség esetén természetesen idéznek a könyvből, utalnak konkrét szöveghelyekre. Megszólalásaik egyaránt lehetnek szakmai expozék és/vagy személyes hangú felszólalások. Elképzelhető egyes részletek felolvasása-előadása is színészek vagy a pályatársak, barátok részéről.
Szót kapnak a kiadó munkatársai, a szerkesztők, lektorok és más közreműködők, beszélnek a kézirat keletkezéséről, a kiadás szükségességéről, a kiadó további terveiről, netán magáról a szerzőről, aki a végén maga is szót kaphat, vallhat műhelytitkairól. A bemutatót követően a résztvevők a sajtó rendelkezésére állnak, majd kötetlen beszélgetés és végül virtuális fogadás következik.

A Pánsíp-szalonban ezek a könyvbemutatók a maguk teljes szervezettségében és komolyságában két alkalommal is megestek 2003-ban olyan jeles írótársak, kritikusok és tudós elmék aktív közreműködésével, mint Dalos György, Fekete J. József, György Péter, Nógrádi Gábor, Petőcz András, Váncsa István – hogy csak néhányukat említsem.  A sok tekintetben már elavult honlapon a vissza már csak bajosan követhető aktuális kommentek hiányában is még jól böngészhető a teljes anyag az előzetes hírektől, megtekinthető könyvborítóktól és és olvasható fülszövegektől kezdve az írótársaknak a bemutatón elhangzott méltatásain és a műrészleteken át a dedikálásig és az igen fényűző és nagy formátumú fogadásokig bezárólag.

A virtuális könyvkiadó

Bár a könyvbemutatóknak és maguknak a könyveknek volt némi szakmai visszhangja és sajtónyilvánossága is, nem keltettem velük akkora feltűnést, mint szerintem az ötlet megérdemelte volna. De hát akkor még nem volt Facebook, közönséget toborozni leginkább levelezőlistákkal lehetett – és nyilván én sem voltam eléggé agilis.


 

Olvasd el ezt is:

liberall

A virtuális könyvek kiadója – Liber-All logó


az arany könyvtől a virtuális könyvigvirtuális szerver kiadó ungvár

Alföldy Jenő: A műgonddal okadatolt semmi

<< az UngParty NetCafé archív anyagai

Alföldy Jenő

A műgonddal okadatolt semmi

A hiány és szinonimái (semmi, nincsen, nihil, eltűnt, nem létező, Godot-ra várva stb.) az újabb irodalom kulcsszava, kulcsfogalma. 20. századi irodalmunkban Ady intonálja a Minden Egész eltörött gondolatát, s az Isten hívószóra a nincsen szót rímelteti. Babits hadjáratot vezet a Semmibe, Kosztolányi a semmiről énekel, s fölcserélhetően használja e két szót: „te Semmi, te Minden”. József Attila is verset ír a Semmiről, az emberarcú Isten hiányáról, az általános világhiányról és – Madách Imréhez hasonlóan – az Űrről beszél. Nagy László Az örök hiány köszörűjén címmel emlékezik meg mesteréről, József Attiláról. Pilinszky a leküzdhetetlen horror vacui-állapotáról, a „levegőtlen prés”-ről ír, Nemes Nagy Ágnes pedig Hiánybetegségeink legnagyobbikáról sóhajtva, lényegében a Gondviselést hiányolja az élettől búcsúzóban. Kálnoky László az ürességről szól megrendítően. Weöres és Tandori domesztikálja a semmi és a hiány rémfogalmait, s a Kosztolányi által felvillantott lehetőséget kibontva játszanak is velük. A világirodalomból csupán Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét említem, mely az idő eltűnésével az alább ismertetett mű egyik legfontosabb előzménye. A hiány paradox módon bevált téma, akárcsak eszköze, a szövegben beszédesen elhelyezett hiátus.

E felsorolást indokolja, hogy Balla D. Károly, a kárpátaljai magyar irodalom összmagyar viszonylatban is egyik legmarkánsabb költője és írója, tizenhárom éven át írt regényének nemcsak fő motívumává, hanem stiláris eszközévé teszi a hiányt. S aki majd kimerítő tanulmányt ír erről a műről, meglehetős filológiai apparátust mozgósítva állapíthatja meg, hogy a magyar és világirodalom eszmetörténeti logikája mentén jutott el a Szembesülés megírásáig.

Legjobban megszenvedett élményeit, szerelmi és családi drámáit, kisebbségi-nemzetiségi és európai-magyar küzdelmeit, írói útkeresését, az élet és az írás értelmén való töprengéseit sűrítette ebbe a rendhagyó regénybe. Az Oresztész-legenda parafrázisaként beszéli el szerelmeinek és (az autonóm gondolkodói magatartásról családi érdekből lemondó) apjához fűződő viszonyának történetét. Az, hogy „elbeszéli”, természetesen idézőjelbe kívánkozik, hiszen a mű arról szól, hogy ez nem regény, hanem egy modern Oresztész-regény hiánya. A „regény” önnön hiányával szembesít, ezért Szembesülés. A szembesítési művelet maga a mű: sziporkázó szellemmel, véresen komoly játékossággal megírt műfajegyveleg a regényelmélet, az alkotáslélektan, a műhelymunka, az alkotásra fordított válságállapot, az aforisztikus bölcselet, a paradox gondolkodás és főleg a mindig új kérdésekbe botló önismereti működés jegyében. A szépirodalmi és gondolkodói műfajok, s egyáltalán az írásbeliség minden lehetséges eszközével tágítja a regényműfaj kereteit, miközben a hagyományos regényt elemeire bontja és megsemmisíti. És – mintegy mellékesen – a közép-európai történelemhiány is benne rejlik e regényben.

A lelkiismeretes olvasó megállapíthatja, hogy a műről aligha lehetséges másképpen ítéletet alkotni, mint a beleépített önelemzések valamelyikével. A szerző a könyv lehetséges recepcióját is „beleépítette” művébe. Egyetlen felületet sem hagy, amelyet ne fedne le a legbeváltabb és a legdivatosabb kritikai támadási lehetőségek fölvetésével. Ezeket nem hárítja el, nem ölt golyóálló mellényt: szitává lövi saját árnyékát, a megírtakat és a meg nem írtakat a mindentudás lézerfegyverével, melynek mesteri kezelőjeként nő saját műve fölé. Kritikus legyen a talpán, aki felülmúlja műveletét, az ön-bírálatot.

Pőrébb és kiszolgáltatottabb művel alig találkoztam még. A könyvet nem lehet letenni, amíg el nem olvastuk. Ritkán válhatunk ennyire társszerzőjévé egy remekműnek. Ilyen bensőségesen, bizalmasan és feltárulkozón, nem is tudom, megszólította-e már író az olvasót. Pedig önmagáról, ógörög alteregójáról, Oresztészről és a neki legfontosabbakról mondja el mindazt – sokszor parodizáló humorral –, ami egyszerre személyes és közérdekű. „Őszintesége” mégsem exhibicionista: az író, a műért megszenvedő alkotó mutatkozik meg elsősorban s nem a magánember.

Az olvasó „megszólítása” azért sem puszta szólam, mert a mű elkészült részletei évek óta az interneten terjednek „lélektől lélekig”, magányostól magányosig, modern palackpostaként, s talán mégsem hiába. Ez a közlésforma sokban meg is határozza a regény beszédmódját, mely nyomtatott változatban izgalmas újszerűségek sokaságát kínálja, anélkül, hogy rontana kristálytiszta nyelvezetén.

Nem ítélkezhetünk felületesen arról, hogy miként befolyásolja az írói, költői stílust az írásbeliség és a gondolatközvetítés új eszköze, a számítógép és az internetezés, amelyet lehet a grafomániáig „szeretni” és lehet szívből utálni (mint régen a pacázó lúdtollat meg a Pegazust gebékre váltó postakocsit) – nélkülözni már bajosan tudja az újabb nemzedék.

(Balla D. Károly: Szembesülés. 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből. Pannónia Könyvek, 2005.)

Megjelent: Új Könyvpiac, 2005/március

„nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2001. novemberében
Hizsnyai Zoltán
volt a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

hizsnyai zoltán interjú A költőt, szerkesztőt kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Balogh Róbert (Pécs), Bozsik Péter (Veszprém), Füzi László (Kecskemét), Gergely Edit (Gyergyószentmiklós), H. Nagy Péter (Budapest), Kántor Lajos (Kolozsvár), Koppány Márton (Bécs), Margittai Gábor (Budapest), Margócsy István (Budapest), Márkus-Barbarossa János (Bécs), Mervel Ferenc (Stockholm), Pécsi Györgyi (Budapest), Petőcz András (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Szarka László (Budapest), Szombathy Bálint (Budapest), Tóth László (Budapest), Tőzsér Árpád (Pozsony), Zalán Tibor (Budapest)

1.

 „Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek,
csak a javát csipegetjük ki az ihletnek.”

Az elköszönő októberi vendég, Zalán Tibor kérdése:
legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves zoltán, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. no, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, “aki az éjszakában tollat fog és papír föléhajol”? mi a célja? merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kaptam a kortársba és szivárványba. úgy érzem, most is figyelnek. irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. de még csak prózát se! és a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. kik ők? mit akarnak tőlünk? és mit akarnak ettől a világtól?

Kedves Tibor, köszönöm váratlan és igazán szellemes kérdésed. Ami az “elsőszülöttet” illeti, arra a barkochba szabályai szerint úgy válaszolhatnék: is-is – attól függ, honnan nézzük. “Igazi” kérdésem viszont számomra is igazi kérdés. Nem tudom. Valóban nem tudom. Ezért is kérdeztem, hátha tudsz mondani valami okosat. (Lehet, hogy már meg is tetted; még nem olvastam.) Néha magam is elgondolkodom, különösen a számlák befizetésének idején, miért csinálom. Mert nem olyan egyértelmű. Régebben sem volt az, csak éppen akkor voltak még ehhez érvényes életmodellek meg bizonyos perspektívák. A régi modellek, magatartásminták megmaradtak ugyan – valamiképpen minden megmarad -, de érvényüket vesztették. Nemcsak társadalmilag. Én magam sem tudnám már elfogadni azt a költőszerepet, amihez először húztam magamra ezt az életmód-jelmezt. Kevés verset írok, mert ha belefogok, képes vagyok napokig szöszmötölni egy-egy sorral. Persze, lehetne kisebb fáradtsággal gyártani a közölhető, de érdektelen közmodern verseket, vagy egyszerűen csengeni-bongani – de minek? Elmúlt az a világ, amikor hitele, társadalmi rangja volt még a rutinnak és a folyamatos jelenlétnek. Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek, csak a javát csipegetjük ki az ihletnek. Csak annyit, amennyit szinte már muszáj. És mivel több szerepet vagyunk kénytelenek játszani, még az így megszületett darabokból összeállt művet sem vagyunk képesek egyenesben felvállalni. Különben ez egyik oka lehet a versalany posztmodern fikcionálásának. Tulajdonképpen nincs kritika, megszűnt. Ami van, az irodalomelmélet, bizonyos konkrét jelenségek vizsgálata, rendszerbe illesztése, de ennek a filozófia felé van kifutása, itt a szépirodalmi alkotás csupán nyersanyag, és ha ez véletlenül nem lenne kéznél, bármilyen textus megtenné. Semmi bajom vele, sőt, azt hiszem, nagy kár, hogy korábban hiányzott, szóval, megvan a maga szerepe, csak éppen nem töltheti be a közte és a fülszövegekből összeeszkábált recenziók közötti űrt. De kell a fenének a kritika! A kritika személyes (még jó, ha nem személyeskedő!). A kritikus a személyiségével, egész ízlésvilágával lép ki a nyilvánosság elé, és óhatatlanul kirángatja a szerzőt az anonimitásból. Kikerülhetetlenül alannyá avatja. Ehhez viszont, önvédelmi burok gyanánt, használható költői szerepre lenne szüksége a szerzőnek. Ilyen nincs a piacon. Viszont tele van a piac induló költőkkel. Látszólag igen sok köztük a tehetséges. Az egyiknek jók a poénjai, szójátékai, a másik kultiváltan használja a klasszikus formákat, igazi verstudor, a harmadik az avantgárdokhoz húz, az élre, s azt hiszi, így élő, a negyedik meghökkentésben utazik (úgy is él), az ötödik a minimalisták körül mászolyog, alacsony feszültségeken babrál, és a többi is mind sokkal jobban ért a dolog szakmai részéhez, mint a hajdaniak. Csak éppen ezzel a fránya szerepzavarral nem tudnak mit kezdeni ők sem. Hogy kik ők? Ők a mi közönségünk. A miénk és a maguké. Meg az önmaguké. Ha így nézzük, már nincsenek is olyan sokan. És hogy mit akarnak? Hát közölni akarnak, mindenáron publikálni (pubik még!), és kikapni a trónt a farunk alól. Szóval, informálatlanok: egészségesen törekvőek, de rendkívül naivak. És mit akarnak ettől a világtól? A legtöbben valami olyat, amit költői státuszban pillanatnyilag nem kaphatnak meg. A maradékból viszont talán lesz valami: ők igazán tehetségesek. Olvasóik is lesznek. Ha más nem is, az előbbiek mindenképpen.


2.

„nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk
beleglobalizálódom a konzumtársadalomba”

Bozsik Péter kérdezi:
Váratlanul ért ez a kérdezősdi. Hirtelen az ötlött az eszembe, megkérdezem, mi a kedvenc recepted (tényleg, mi?), megfőzöm, eljössz (jöttök) hozzánk, befaljuk, tán akad valami jóféle itóka, és föl-fölröhögünk a dolgok állásán… Aztán óhatatlanul komolyabbra vettem a figurát. És azon kezdtem el morfondírozni, hogy te mint afféle szlovákiai magyar író (a fogalmat földrajzi értelemben használom), aki kerülő úton jutott el az irodalomhoz (amatőr, majd hivatásos színész voltál, de nekem úgy rémlik, mintha valami gyári munkás is lettél volna, vagy csak keverlek valakivel?), miért pont az irodalmat választottad, úgymond hivatásul. Mit adott ez neked? És mit vett el? Jól érzed magad a bőrödben?

Kedves Péter, megnyugtathatlak, engem is váratlanul ért… Szeretek beszélgetni, szeretek írni is, de az írásban való társalgással vannak bizonyos nehézségeim. Nem szeretek levelet írni. Talán ezért lehet, hogy most, amikor írott formában vagyok kénytelen eszmét cserélni, és megláttam a neved az első kérdéscsomag tetején, szinte megkönnyebbültem, mert mindjárt az a jófajta csantavéri pálinka bugyogott fel a tudatomba, amit legutóbb – van annak már 4-5 éve is – nálatok kóstoltam. Mi tagadás, a válaszírás helyett szívesebben repetáznék. Harapnivaló is biztosan akadna melléje (kedvenc receptjeim listája sokszorosan meghaladja ezen levél kereteit!), és kiröhögnivalóból sincs kevesebb azóta… De hát itt van ez az íróság. Ez a téma. Ha már levél, akkor ez a “level”. Csapjunk hát bele!

Való igaz, voltam mindenféle (lásd az itt lehívható sűrített életrajzot), de – a színészet kivételével – azt követően jártam be ezeket az egzisztenciális vargabetűket, miután elköteleztem magam az irodalomnak. Tulajdonképpen gyerekkoromtól írok, de sokáig a színpad volt számomra fontosabb. Aztán ez lassan megváltozott. Az első komolyabb impulzusokat ehhez a manőverhez érdekes módon a versmondástól kaptam. Magától a versmondástól is, de még inkább attól a módszertől, amellyel az elmondandó verseket, mintegy empátia-gyakorlatként, magamévá tettem. Azt találtam ki, hogy az adott költeményeket lefordítom a magam nyelvezetére, a magam képi világára, hogy átköltöm őket a saját szavaimmal. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy magamhoz szelídíthessem ezeket a verseket, végére kell járjak a szövevényes belső összefüggéseknek, hogy fel kell térképeznem az egyes szavak, képek asszociációs bázisát, felismernem az elhallgatások dramaturgiai szerepét, a sorok között vibráló feszültség forrását. És hát mivel eredetileg mindezt a versmondás végett csináltam, közben fokozottan figyeltem a vers zeneiségére (ennek a disszonánsok is részét képezik!), a lehetséges intonációkra, a mondhatóságra. Így aztán még ma is hallom, amit leírok. És ami az egészben – látszólag! – a legfurcsább: saját verseimből végül ez a módszer segített kiebrudalni az epigonságot. Szóval, úgy jött ez, mint egyik matrjuska a másikból. Nem volt tehát kerülőút, onnan, ahol voltam, ezen az útvonalon lehetett legkönnyebben eljutni ide, ahol jelenleg vagyok. Más kérdés, hogy ez egy alig ismert csapás. Nem tudom persze, hogy a számomra legmegfelelőbb élettérre akadtam-e rá, amikor végigcaflattam rajta. Hogy aztán az egzisztenciámat is ebben az élettérben kívántam megteremteni, az természetes. S hogy mit adott ez nekem? Rengeteg munkát, görnyedést, éjszakázást, és megadta mindennapi kétségeimet. Adott egy használható gondolkodásmódot és érvényes, az újra és újra megképződő kétségek feldolgozásához folytonosan fölfrissíthető és megújítható életszemléletet. Adott egy permanensen virágzó lelki életet, amelyet szerencsére nem zavarnak meg hangos sikerek. Adott havi fixet is, amely azonban az országos átlagbér alatt marad, így nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk beleglobalizálódom a konzumtársadalomba. Azon kívül, amit megadott, majdnem minden mást elvett. Jólétet (persze, a jobb létre való szenderülés lehetőségét nagylelkűen meghagyva), gyermeki felelőtlenséget, bohém kicsapongások lehetőségét, lelkifurdalástól mentes szabadnapokat, nyugalmat, és amit a legjobban sajnálok: az utazással, a gyakorlati megismeréssel járó izgalmakat. Megbarátkoztam ezzel is, és (utolsó kérdésedre válaszolva) ha valaki – miután hidegvérrel eltett láb alól – a klasszikus módon próbálna ideiglenes nyughelyemre elszállítani – jól érezném magam a bőröndben.

Mervel Ferenc kérdezi
Stockholm távol esik Pozsonytól, ha barátságunk folytán közelebb is érzem magam Hozzád, mint tán bárkihez az utóbbi negyven-egynehány évben, amit idekinn töltöttem. Nos, Tőled szeretném hallani, hogy lehet “határsorompón kívül” lépést tartani az anya-nyelv “otthoni” változásaival; átplántálsz-e belőle valamit szűkebb nyelvi közegedbe? Mit jelent számodra a helyi nyelv kincsestára íróként, költőként? Hogyan hasznosítható a más nyelvi kontextusban élő tollforgató (kettős) helyzete? Mit jelent számodra a fordítás? Hogy képzelnéd el a nemzetet, nyelvet, társadalmat (bármilyen nemzetet, nyelvet, társadalmat) fordítás nélkül? Hogy fogalmaznád meg egy jó műfordító ismérveit? Azért kérdem, mert nemcsak jeles prózaíró és lírikus vagy, de rengeteget fordítasz is. S végül, de nem utolsósorban: hogy tudod a Kalligramot ilyen szinten tartani? (Mert csak néhány éve ismerem, de az egyik leggondosabban készített, legszínesebb és legtájékozottabb magyar irodalmi folyóiratnak tartom – s e véleményemmel nem vagyok egyedül.)

Kedves Ferikém, a nyelvek változásaival sehol a világon nem lehet lépést tartani. Viszont az, hogy erre törekszünk, dicséretes. A paralel világok megértésének-átérzésének igényét mutatja. A nyelvi normatívák többé-kevésbé hozzáférhetőek, de a szleng, az argó, a szubkultúrák borszeszlángként fellobbanó és elhaló szavai, kifejezései, nyelvi fordulatai nem. S az sem követhető naprakészen, hogy egy (mondjuk, anyaországi) rétegnyelvből mi szivárog át a nagy közösbe, hogy mi az, ami a jelentésváltozások dzsungelén átverekedve magát később kanonizálódik. Viszont a mindenkori nyelvteremtés logikájára nyelvi peremhelyzetekben is ráérezhetünk, s ha ezt a logikát sikerül igába fognunk, szövegeink egy élő-forrongó, örökkön erjedő nyelvi háttérkörnyezet létét sejtethetik. És tulajdonképpen egy ilyen háttérkörnyezet léte – legalábbis itt, Pozsonyban – nem is puszta sejtelem, csak éppen ez a sajátos nyelvi halmaz már nem kizárólagosan a magyar nyelv terében jött és jön létre. Érdekes és hasznos lenne valamilyen formában ennek a nyelvváltozatnak a szellemi tőkéjét is visszaforgatni az irodalomba. Kemény dió, de vannak ilyen terveim. Hű, de sokan nem fognak szeretni érte!

Ami a fordítást illeti, az szinte már kikerülhetetlen ebben a helyzetben, amiben leledzem. Itt azonban elsősorban az általam szerkesztett folyóiratra és a tulajdonképpen azonos koncepció szerint működő Kalligram Kiadó vállalásaira célzok, nem arra a sajátos helyzetre, amit a kultúrák-közöttiség jelent. Azt hihetné ugyanis az ember, minden kisebbségi értelmiségi potenciális műfordító. Ez csak akkor lenne igaz, ha a kisebbségi értelmiségiek mind két- vagy többkultúrájúak lennének, ez ugyanis nagyban segíthetné őket az átültetendő szöveg értelmezésében. Ha mindnyájan rendelkeznének az empátia képességével. Ha a célnyelvet – jelen esetben tehát legalább a magyart – mindnyájan megfelelő szinten és változatainak szélesebb skáláján ismernék. És persze, ha mindnyájuknak lenne íráskészsége. A helyzet, sajnos, korántsem ilyen rózsás. Egyáltalán nem az. Éppen a szakavatott fordítók hiánya volt az egyik oka, hogy magam is műfordításra adtam a fejem. A másik ok pedig, hogy nem vagyunk képesek (mi sem, de más se) megfizetni ezt a sok áldozatkészséget követelő, ugyanakkor kevés sikerélménnyel kecsegtető munkát, így hát bizonyos dolgokat kénytelen vagyok magam lefordítani. Fordítani pedig muszáj! Fordításirodalom nélkül félkarú óriás lenne egy, a miénknél nagyobb kultúra irodalma is. Elképzelni is szörnyű: elégedetten, lekonyult füllel és szendén lehunyt szemmel dagonyázni a hazai sárban, kultúraféltésről röfögve fetrengeni az egyre halmozódó és egyre sajátabb bélsárban, önnön szellemünk sugárzásában sütkérezni. Aki erre vágyik, semmit sem tud a kultúra természetéről. Valamilyen kultúrtisztaságról alkotott fikció nevében lép fel, önfejű és erőszakos, s lehet, hogy a maga módján segítene szeretne, de, sajnos, csak árt(ány).

A Kalligramról alkotott véleményednek pedig nagyon örülök ugyan, de a dicsőség java – a rám háramló részt hálásan félretéve, ezt itt és most le kell hogy szögezzem – törzsszerzőinket illeti, akik között néhány éve szerencsére már Téged is ott tudhatunk.

Hát – dióhéjban! – valahogy így gondolkodom ezekről a dolgokról. Persze, az én helyzetem e tekintetben valószínűleg teljesen más, mint a Tiéd odafönt, a zordon, de kies északon. Ámde ne feledd, ez is viszonylagos, Magyarországról nézve ugyanis már az én életterem is a zordon, kies észak.

Kántor Lajos kérdezi:
Van-e visszajelzése a Kalligramnak arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, értékeli-e a szlovák kultúra iránti folyamatos érdeklődést – és viszonozza-e ezt a (különben természetes) magatartást.

Kedves Lajos, a Kalligram megjelenése óta eltelt közel tíz év alatt annyi szlovák szerzőtől és olyan mennyiségű anyagot publikáltunk, hogy annak részarányos viszonzását már csak egy külön ezzel a céllal induló új szlovák irodalmi folyóiratban látom elképzelhetőnek. A jelenleg létező mintegy három-négy ilyen jellegű fórum ugyanis a szlovák szerzőknek sem képes elég teret biztosítani, nemhogy velünk tarthatná a lépést. Annyi azonban bizonyos: az elmúlt tíz évben érezhetően megnőtt a magyar kultúra iránti érdeklődés. Pótszékeket kell betenni a magyar nyelvtanfolyamokra (persze, egyelőre még a helyiségek sem nagyok, és az is meglehet, hogy a nejem bájai ennyire vonzóak, merthogy ezeket a nyelvórákat ő tartja), a magyarból fordított könyvek száma a korábbinak a sokszorosa (igaz, hogy ennek nagy részét szintén a Kalligram adja ki), és reflexiókból, könyvkritikákból sincs hiány, elég, ha csak az OS című szlovák folyóiratot említem (ami megint csak a Kalligramnál jelenik meg). Arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, nehéz valamit mondani, mert ma már csak nagyon kevesen tudnak közülük magyarul. A bizalom légkörét azonban, úgy érzem, sikerült megteremteni. Már szlovák szerzőink nagy száma is erről tanúskodik.

Balogh Robert kérdezi:
A “határon túli” jelző innen Önre, onnan énrám vonatkozik, de az a gondolata (Az irodalom szerepe a nemzeti identitás megtartásában témakörben tartott előadása záróakkordjaként hangzott el 2001. október 9-én Székesfehérváron), ami az önazonosság fontosságát firtatja, megérintett: az irodalmi mű, mint bármely műalkotás, lehetőséget kínál, hogy a benne felhalmozott energia felszabaduljon másokban is, és ezt az energiát Ön, – ha jól értem – mint kohéziós erőt írja le. Mi a szerepe az önazonosságnak az irodalomban? Ön, mint szövegalkotó ember és/vagy mint folyóiratszerkesztő, miben látja az önazonosságának jelentőségét? Ment-e ezáltal a világ előrébb?
Működőképesebb-e az önazonossággal megáldott/megvert művészember az önazonosságról mentesült közegben, vagy pediglen saját lelke terhét nyögi, s úgymond elfojtja bánatát? Hogy látja, az Ön által szerkesztett folyóirat kohéziós ereje miért mutat túl ország-, és szellemi határokon? Magyar költő képes erre?

Kedves Robert, örömmel tölt el, hogy a fönti esszém révén megképződő szellemi térben ismeretlenül is sikerült megérintenem. Gondolatrekonstrukciója azonban – ha jól értem – felveti annak a lehetőségét is, hogy némileg “két vágányon őrlünk”. Megkísérlem hát röviden összefoglalni gondolatmenetem ezen részét. Először saját tapasztalatomon nyugvó axiómámat körvonalazom: idegen nyelvet tanulni az adott nyelv kultúrájához való vonzódás nélkül kínszenvedés, következésképp nem is eléggé hatékony; ebből az következik, hogy egy nemzeti kultúra “gravitációjának” (“tömegvonzásának” – értsd: híveket magához édesgető képességének) foka a mennyiségi mutatókon kívül nagy mértékben függ az adott kultúra saját kultúrkörében elfoglalt pozíciójától, illetve minőségétől (kisugárzásától) és poétikai sokrétűségétől (hogy a lehető legszélesebb kör részesülhessen a kisugárzásból). No mármost, ha erre a sarkigazságra építve szőjük tovább gondolatmenetünket, arra a következtetésre juthatunk, hogy csak egy erős belső kohézióval rendelkező kultúrának lehet igazán erős a vonzereje, vagyis a gravitációja. Ide vonatkoztathatóan pendítettem meg azt a véleményemet, hogy ideje lenne már “szétvernünk a kultúrán belül is megtelepedett ideológiai szekértáborokat”, s hogy az irodalomnak és a kultúra minden ágazatának az lenne a “legfontosabb feladata, hogy értékként számon tartott sokrétűségével, poétikai pluralizmusával belső kohéziót teremtsen, s hogy (így!) a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki”. Mindez nem megy nyitottság nélkül. “Viszont egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott, ha legyőzi kishitűségét, szűkkeblűségét és frusztráltságát, ha valamiképpen önbizalomra tesz szert, és levetkőzi kínosan őrzött önmegkülönböztető manírjait”. Itt jön a képbe az önazonosság meg a sértetlen identitás. Bíznunk kell másságunkban, és köldöknéző módon nem ennek bizonygatására kéne felépítenünk kulturális stratégiánkat. Ez senkit sem érdekel: nekünk sem segít, sok potenciális hívünket pedig elriasztja. És ez a zártságunk hamis mítoszából összefabrikált romantikus önkép ráadásul igaztalan is. Akár népi kultúránkat vizsgáljuk, akár művészetünket, azt tapasztalhatjuk, szétválaszthatatlanul beleszövődtünk az európai kultúrkörbe. Ami érték az elmúlt ezer évben a magyarság által felhalmoztatott, az mind a külső hatások maximális kiaknázása révén született. Egy 1991-es esszémből idézek: “…a kulturális import olyan ősjelenség, amely nélkül a korai civilizációk eredményei elenyésztek volna az időben, a tapasztalatok nem rétegződtek volna egymásra, a vallások, a mítoszok, a művészet, a technika, minden, ami emberi jelenségnek nevezhető, a csíraállapottól soha nem jutott volna tovább, de – a magyar kultúrára vonatkoztatva mindezt – nem ismernénk a görög eredetű körtáncot, a falba épített asszony balladáját, amely a Balkánról, a Három árvát, amely francia nyelvterületről származott hozzánk; a szókincsünk szegényes volna, sőt nem is lenne egységes nyelvünk, mert a hét törzs hét sámánja már Etelközben betiltotta volna a nyelvi kölcsönhatást. (…) A hagyományok megóvása csak folyamatos elegyítés árán lehetséges, mert ez a folyamat a mi sajátos hagyományunk.” Ennek az eszmének a felvállalása jelentené szerintem az önazonosságot. Persze, egy nemzeti közösség önazonosságáról esett itt a szó. Az individuum önazonossága más tészta. Habár a dolgok általában összefüggenek. Néhány válasz még távirati stílusban: Nem nyögi és nem fojtja el – érvekkel bombázza környezetét. Ha túlmutat, föntiek tudatosítása miatt mutat túl. Már mért ne lenne képes?!

Balla D. Károly kérdezi:
Kedves Zoltán, írásaid olvastán és kis számú, de annál meghittebb találkozásaink során az a benyomásom alakult ki rólad, hogy magad és idősebb pályatársaid (csak a hozzád “közelebbi” Grendelt és Tőzsért említve) példáján okulva arra az álláspontra jutottál: kategóriákba-zártságunk (“határon túli”; “kisebbségi”, “szlovákiai”; “avantgarde” stb.) ellen akkor léphetünk fel a legeredményesebben, ha nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is a lehető legszélesebb horizontra nyitjuk rá, és elkezdünk az emberi (és pszichológiai, bölcseleti, tudományos stb.) univerzalitások felé nyújtózkodni. És annak mértékében, ahogy a magunk világából rugaszkodva minél közelebb jutunk ehhez az univerzalitáshoz, annál kevésbé illünk a felcímkézett dobozokba – és annál jobban váltjuk ki azok értetlenségét, akik a honi sárban való dagonyázást gondolják a legnemesebb írói szerepnek. Jól látom-e?

Kedves Károly, szerintem jól látod. Bár ami a sorrendiséget illeti, én – és ideát jó néhány nagyjából korombeli és fiatalabb alkotó – már a kezdetek kezdetén is “a lehető legszélesebb horizontra nyitottuk rá” “nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is”. Soha meg nem értettem az idősebbek panaszkórusából felhangzó érveket az irodalmunk újraindulása körüli nehézségekről: az értelmiség kitelepítéséről, a tanárhiányról, korszellemről, társadalmi megrendelésről, az ötvenes évek áldatlan viszonyairól, miegymás. Én ugyanis már akkor is ebbe az irányba tapogatóztam, amikor – értelmiségi impulzusokban szintén nem bővelkedő környezetben – a rimaszécsi kocsmában “nagyféldeciztem”, közülük többen viszont még ma is az akkortájt kialakított sémát működtetik, népieskedés helyett nemzetieskedéssel, csasztuska-sematizmus helyett ilyen-olyan modernizmussal megfejelve. És persze, nyersanyagot szolgáltatva azoknak a határon inneni és onnani irodalomtörténészeknek, akik kifejezetten erre a vulgármoralizmusban fetrengő irodalmi peremjelenségre specializálódva élősködtek rajtuk. Szóval, igaz ugyan, hogy a véleményem írásba foglalása előtti időszakban engem is megpróbáltak becserkészni ezek a keselyűk, ám nekem valójában nem ebből az (agy)halálos ölelésből kellett kibontakoznom. És mégis: az efféle kategorizálások ellen sokszor csattogtattam ostorom én is hajdanán. De hogy mi is volt a célom ezekkel a pamfletekkel, ma már nem tudom. Azt akartam elérni, hogy akik képtelenek leegyszerűsítő (a legtöbb esetben ráadásul az irodalmi érték szempontjából indifferens meghatározottságok szerint összetákolt) skatulyák nélkül rendszerbe szedni a művészi irodalom jelenségeit, dörgedelmeim olvastán szálljanak magukba, és képességeiket meghaladó szellemi vállalkozásba kezdjenek? Vagy pusztán olyan új kategóriák kiókumulálására ösztökéltem őket, amelyeknek valamelyikébe magamat is bele tudtam volna képzelni? Netán valamiféle kisebb(rendű)ségi reflexből kifolyólag csupán a tizedrangú irodalomítészek (nemkívánatos) odafigyelését tartva elképzelhetőnek, eleve el akartam utasítani minden értékelést? Vagy ráakaszkodva ezek megmosolyogtató szellemi torzszülöttjeire, epéskedésemmel fölfelé tetszelegtem, és tulajdonképpen a magam műveire kívántam ráterelni ekként a “guruk” figyelmét? Vagy-vagy. Ki tudja már azt! Ma már nem is hiszem, hogy létezhet minden tekintetben érvényes egzakt módszer az irodalmi alkotás komplex vizsgálatára. Ide jutottam! Vannak persze figyelemreméltó modellek, és mindig akadnak, akik nagy körülményeskedve és fontoskodva nem tesznek mást, mint hogy ismert képletekbe behelyettesítve iskolás módon levezetik az egyenletet. Magolj be ötven divatos idegen szót és szófordulatot, és az intuitív-inspiratív olvasás helyett tanulj objektív olvasási stratégiát – így lehetsz produktív irodalomelmélész! Kreativitásról, eredetiségről, empátiáról szó sem esik. No, nem mintha ez evidens követelménynek számítana! A java esetében persze nyilvánvalóan ezek a fogalmak is “játékban vannak”, csak éppen ciki erről beszélni (vagy snassz; nem tudom). Így hát szenvtelen újdogmatikusok és izgalmas alkotóegyéniségek egyazon légyfogóba tapadva termelik újra az együtthangzásában monoton zümmögést. A java baja! Bánja a fene! De hogy a forgalomban lévő modelleknek köszönhetően a java is javarészt választott módszerére figyel inkább, mint arra az érzékeny organikus képződményre, amit ezzel a szellemi szerkezettel ledarál, az már (köz-vet-ve!) engem is érint. Figyusz! Hát ugyanott vagyunk, fiú, mintha kategorizálnának! Abban se a skatulya idegesít, hanem az, hogy arra, amiről úgy gondolod, vibráló érzelmi-gondolati-textuális alakzat, hogy valami jajde-orgazmushatékony irodalmi szövegfallosz, a kutya rá nem hederít. De tulajdonképpen arról sem mondanak semmit, akiről beszélnek, úgyhogy én speciel röhögök a markomba. Így legalább nem kell pojácának érezni magam, aki kiéhezve az odafigyelésre, de alapjában félreértve a helyzetet, az elméletek megszabta szövegigények nyomában csahol.

Bozsik Péter kérdezi:
A kérdésem másik része is az irodalomhoz kötődik, de az, mondhatni, társadalmi vagy oktatáspolitikai kérdés. Bosszant, hogy (tudomásom szerint) a magyar nyelvterületeken gimnáziumokban, mondjuk, irodalomtörténetet és írói életrajzokat bifláztatnak be a kölykökkel, és ha netántán a saját véleményüket mondják egy verselemzés kapcsán például, akkor azt a tanárok többsége nem fogadja el mint adekvát választ. A diákok nagy része valami ósdi, poros, penészes, unalmas dolognak tartja az irodalmat, amely semmire se jó, csak időrablásra. Ha pedig mégis érdekli valamelyest az irodalom ezeket a fiatalokat, akkor a költők, írók feje fölé Petőfi lobogóját képzelik (jobbik esetben Adyét és a nyugatosokét). Mivel magyarázod ezt? Azért kérdem, mert nemrégiben egy húszéves lány készített velem interjút egy helyi internetes újságba, és végig úgy éreztem magam, mintha lomtárban élnék. Holott a lány nagyon lelkes volt, csodálta az Ex-et, és számon is kérte rajtam, hogy miért nem tud a folyóiratról az ő korosztálya. Milyen szerepe lehet(ne) az irodalomoktatásnak? Egyáltalán tanítható-e az irodalom? Vagy a gyerekek ki vannak szolgáltatva a vakszerencsének, hogy épp egy jó irodalomtanárhoz kerülnek, vagy egy rosszhoz? És ha tanítható, akkor hogyan? Kicsit hosszadalmas voltam, nem is biztos, hogy a mi dolgunk erre válaszolni, de ha mégis azt akarjuk, hogy értő olvasóink legyenek, akkor talán érdemes ezen (is) elgondolkodnunk.

Kedves Péter, szerintem neked is igazad van, nem is nagyon tudok mit hozzátenni megállapításaidhoz. Természetesen a szépirodalom – mint a művészetek rendesen – nem tanítható (csak az értelmezése – no, de hát épp ezért ez is fölöttébb gyanús). Viszont annyi azért joggal elvárható lenne, hogy irodalomoktatás fedőnév alatt legalább ne próbálják elriasztani a potenciális olvasót. Bevallom, magánemberként soha életemben nem olvastam el műelemzést, bírálatot olyan alkotásról, amit nem ismertem (szerkesztőként, sajnos, ez néhányszor megesett). Pláne nem mentem bele ismeretlen hírességek élettörténeteibe (első, második, harmadik stb. szerelme, hősies helytállások csatákban, közéleti szereplés, kiállások igaz ügyekben). Mondjuk, egy antológiát olvasva, a neveket sem figyelem. Ha valami tetszik, végigolvasom, betűzök oda egy könyvjelzőt, ha nem, továbblapozok. Szóval nem tudást, inspirációkat gyűjtögetek. Más kérdés, hogy idővel azért az adatszerűségekből is ragad valami az emberre, és akinél sok már a könyvjelző, annak a személyes sorsáról is kialakul bennem valamilyen kép. De nem ez a célom! És úgy vélem, sőt, meg vagyok róla győződve, hogy ilyen az egyén természetes reakciója. Ehhez kéne hozzáigazítani a didaktikát. A tantervekben, de különösen a gyakorlatban azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Ha föl-föltünedezik is néha egy-egy szemelvény, az csupán az életsztori meg a már védekezésképtelen szerzőbe visszamenőlegesen is belegyömöszölt ideologikum illusztrálására hivatott. Így aztán az egész irodalomról való tudás egy hatalmas, érdektelen adathalmaznak, a tájékozottság bizonyítása meg amolyan kvízszerűségnek tűnik. Jobb esetben néhány összefüggéseiből kiragadott transzparens gondolat ismertetése és (rosszabb esetben: szó szerinti) számonkérése kerülhet még terítékre, de mit számít egy-egy konkrét gondolat?! Az oktatásnak a gondolkodásmód(ok) megismertetésére, sőt, inkább ezek archetípusainak feltérképezésére kéne koncentrálnia, végső soron pedig az individuum hajlamainak, mentális adottságainak érvényes (kultúrakonform, de nem konformista, akkor már inkább nonkonform) gondolkodásmódba történő sűrítését kéne segítenie. A gondolkodó személyek-személyiségek fejlődését lenne szükséges tehát megkönnyítenie. A mindig is lineáris világlátásnak alárendelt, de, sajna, mégis fokozottan relatív és sohasem foghíjtalan (és ezért neurózisokba, személyiségzavarokba torkolló) tudás helyett a maga viszonylagosságában (kultúraspecifikumos voltában) is kész-egész bölcsességet zászlajára tűznie. A magabiztos kinyilatkoztatások helyett a lamentálást, a kétségek felvetését megbecsülnie. A válaszadás helyett az adekvát kérdezést.

Péter, mit gondolsz, jó ez így?


3.

„A mű szunnyad, az alkotó forog!”

Szombathy Bálint kérdezi:
…És Tsúszó Sándor életművét tanítják-e az ottani magyar irodalmi órákon? – Vajon létezik-e Tsúszó-recesszió a szülőföldön, ápolják-e az ifjabb nemzedékek dicső emlékét és páratlan hagyatékát s visznek-e néhanapján egy-két szál virágot sírjára, az érsekújvári temetőbe? Szóval él-e még a Tsúszó-tudat a Felvidék kies tájain és a fogékony lelkekben?

Kedves Bálint, az a gyanúm, az itteni magyarirodalom-órákon Tsúszó Sándor életművére nem fordítanak elég figyelmet. A tanárok csupán (különben kivételesen gazdag és nem tanulságok nélkül való) élettörténetét, az ő különleges személyiségéhez kapcsolódó anekdotákat csócsálgatják nagy előszeretettel. A jobb sorsra érdemes gyerkőcök Tsúszó egybetűs verseiből is alig-alig tudnak idézni, de az újvári sírnál olyan sorokat láthatsz, mint hajdan a Lenin-mauzóleum előtt. A mű szunnyad, az alkotó forog! – a sírjában. Mi mást is tehetne szegény?! A toronymagas virághalmok, bizony, nem kárpótolhatják Sándorunkat, ha műve Csipkerózsika-álmát alussza, és még azoknak a fiatal felvidéki pennaforgatóknak sem jelent már inspirációt, akik pedig tehetségük szerint hagyatékának továbbéltetői lehetnének. Sándor, Sándor, fiatalságunk, vitalitásunk, jövőbe vetett hitünk Sándora, úgy látszik végleg kitsúsztál a konformizmustól dohos kánonokból, ki a szellemi történések hatósugarából, aminek pedig egykoron fókuszában parádéztál, s csupán annak kultusza köt össze hálátlan jelenünkkel, amiből számodra a legkevesebb adatott: a haló porodé!

Koppány Márton kérdezi:
Kedves Zoli (minden jót!), most találtam:

“Néha a dolgok körbe forognak. Vettem egyszer egy tükrös tetejű fiókosszekrényt tíz dollárért az üdvhadseregtől – olcsó hotelekben láthatsz hasonlókat. Az egyik lábát szivárványszínűre festettem, és aztán ott állt a New Jersey-i padlásomon. Egy pasas meglátta, és elkérte egy kis időre – fontolgatta, hogy esetleg megveszi. Fizetett érte, hogy New Jersey-ből a New York-i lakásába szállítsák. Végül úgy döntött, hogy nem akarja megtartani, úgyhogy visszaküldte nekem, én pedig eladtam – az üdvhadseregnek. A tárgy-munkáim jelentős része elveszett, volt, amit elloptak és volt ami egyszerűen csak elkallódott.

FIÓKOSSZEKRÉNY

tükör felette
fiókok alatta”

– lehet, hogy eredetileg Tsúszó?

Kedves Márton, egészen biztos lehetsz benne, hogy Tsúszó! A híres kispisznicei indigón éppen ma találtam az alábbi töredéket; íme, ítéld meg magad:

“Néha a dolgok megfordulnak. Valahol az Egyesült Államok nyugati partvidékén, egy eloltott erdőtűz helyszínén tartott terepszemle során egy búvár megégett tetemére akadtak. Behorpadt oxigénpalackok, elszenesedett békatalp, koponyájára vulkanizálódott búvárszemüveg. A szemlézők szemében néma döbbenet. El se tudták képzelni, hogy került oda. Pedig pofonegyszerű: a búvár, valahol egy kihalt partszakasz közelében, éppen fölfelé tartott a nagy óceán mélyéből, amikor hirtelen egy olyan nagy, harangszerű micsoda jelent meg fölötte. A hatalmas, szélesre tárt vagina jött, jött, egyre csak közeledett feléje, és amikor minden erőfeszítése ellenére egészen magába nyelte, bezárult alatta. Aztán úgy érezte, a körötte lévő tengervízzel együtt magasra emelkedik, és himbálózva előrelódul. Úgy negyedóra múlva, amikor oxigénkészlete már vészesen a végét járta, és a fulladásos halál réme fenyegette, a hüvelybemenet egyszerre kinyílott, ő meg a szétpermetező tengervíz között elkezdett zuhanni. Zuhant, egyre csak zuhant, fönn a vakítóan kék ég, maga alatt fenyőket látott, aztán már csak tömérdek füstöt és tüzet. Gyorsan közeledett. Mint ahogy gyorsan eljön az idő, amikor ennek a történetnek a keleti parton a fordítottja is bekövetkezik. Bizony, az égből pottyant ember néha égő erdőt olt, néha meg égig érőt éget.

MANHATTANI TELEK

tök űr felette
pokolfi al-Atta”

– tipikus Tsúszó! Férhet-e hozzá kétség, kedves Mártonom?!

Balla D. Károly Kérdezi:
Kedves Barátom, aki beleolvassa magát a költészetedbe, óhatatlanul szembesül a problémával: alkotásmódban, stílusban és a mondanivaló megválasztásában egyaránt érezhető a nagy előd, Tsúszó Sándor hatása. Össze tudnád-e foglalni, mi az, amit a Mestertől tanultál, és miben látod az ő életműve sokunkra gyakorolt hatásának a lényegét?

Kedves Károly, meg kell hogy valljam, én elsősorban emberséget tanultam Tsúszótól, meg azt, hogy művészi erőfeszítéseim s a mítoszokra kiéhezett pszeudoentellektüelek falkáinak nyáladzva-köröttem-sompolygása közepette is (legalább!) két lábbal álljak a földön. A Valóság Talaján! Senki nem tudott olyan kimozdíthatatlanul beleágyazódni, úgy belegyökeresedni a valóságba, mint Tsúszó! Mi csak árnyékok vagyunk, barátom, nagyravágyó álmaink árnyai, barlanglakók, akiknek árnyképei szellemi szárnyék után kutatva a platóni sziklafalakon imbolyognak, árnyék a bokszolásunk, kormányunk, világunk, árnyék a székünk. Tsúszó ezzel szemben maga a test. Nem az a test, ami a magakreálta szellemvilág magzatburkában hordozza ugyan a független szellemet, de végül majd’ mindig pusztán önmaga szellemképét vajúdja világra, hanem az a test, ami legjobbik kollektív énünkből materializálódott, ami a szuverén szellemek kvintesszenciája: a nagy világszellem által lett. Tsúszó életműve tehát azért képes mind a mai napig meghatározó hatást gyakorolni az arra avatottakra, mert ezen megigazultak saját szellemiségüket a maga eszményi megvalósulásában láthatják benne viszont.

Tóth László kérdezi:
Úgy hallom, Tsúszó Sándort posztumusz Hizsnyai Zoltán-díjra javasoltad. Mondhatnál valamit ennek hátteréről?

Kedves Lacikám, a hír igaz. Most, hogy a forint Tsúszó-leértékelése megszűnt, egyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: mi lesz Tsúszóval? Mivel Tsúszót a devalváció mellett eddig elsősorban a szellemmel hozták kapcsolatba, úgy gondoltam, e kétgyökerű hagyományt a Hizsnyai Zoltán-díj kiadásával lehetne leghatékonyabban összekötni és életben tartani. Maga a tárgyi nyeremény lehetne például adóbevallásaim és kifizetetlen számláim, illetve a folyóirat-támogatás ügyében született, kiterjedt levelezésem gyűjteményes kötete. A vászonkötés Deákné kézi szőttesének, a bőrkötéses változat pedig kígyók, gyíkok és más tsúszómászók second hand ruhaneműinek felhasználásával készülne.


4.

„A posztmodern olyan tágas skatulya, haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele?!”

Szarka László kérdezi:
1. Meddig jelenti a halandó embernek a világ közepét a szülőföldje, írónak meg az anyanyelve? 2. Hogy is van ezzel a szerencsétlen anyaországgal: lehet ezt egyáltalán szeretni, ha annyira más, mint a gömöri dimdomb, aztán meg mégiscsak azon kapja magát az ember, ez a trianoni karám mégis otthonosabb tud lenni, mint ezer pozsonyi kocsma…

Kedves László, első kérdésedre, remélem, kielégítő választ kapsz egy hasonló interjú-kérdésre írott válaszom (Kérdező: Tar Ferenc, Pannon Tükör, 2000/3.) idevonatkozó részletéből:

“Ha a szülőföldjéről kérdezik a művészembert, leggyakrabban buja természeti képekkel fest szellemi környezetrajzot, a természeti táj fölidézésével utal szülőföldjével kialakított szellemi viszonyának jellegére, ami természetesen az én-mítosz szerves része, s mint ilyen, tulajdonképpen a belső tájak kozmikus szférákig kavargó vízióinak kivetítése a natúrára, annak egy – az önképhez hasonlóan fokozottan sajátságosként tálalt – szegmensére. A vágyak, a szellemi irányultságok, a választott művészi ideálok, sőt ideológiák öltenek itt testet a tájban. Soha nem hallottam még olyat, hogy valaki, aki önképének megfogalmazása-kreációja során egyáltalán él a természetszimbolikával, úgy nyilatkozott volna: annak a tájnak a képe (hangulata, metafizikus kisugárzása), ahol születtem, idegen lelki alkatomtól. Pedig hát nyilvánvaló, hogy a táj, a szülőföld – ami, persze, lehet akár egy fővárosi kerület is – vizuális képe vagy spirituális princípiuma nem lehet akkora hatással a mégoly szenzibilis individuumra sem, hogy egész folytonosan változó (!) személyisége annak rendezőelve szerint formálódjon. Misztifikációról van tehát szó. Vagy mondjuk így: a költői képzelet empatikus kicsapongásáról. A tájjal azonosulni vagy a tájat azonosítani önképemmel – számomra ez elfogadhatatlan: felületes és rég elnyűtt beszédhelyzetet jelentene. Ugyanez vonatkozik a szokásokra, a viselkedésmintákra, a szociális környezetre.

A mégoly rafináltan újrafogalmazott sztereotípiák vállalhatóságát is tagadom tehát. Általánosságokból nem lehet érvényes önképet kreálni. Minden viszonylagos. Az egyénre vonatkoztatva ez a relativitás majdnem mindig speciális, hiszen a hatás-ellenhatás függvényében, az egyén szellemi-érzéki téridejében konstruálódik. Ami ebben a mélységesen relatív szülőföld-egyéni lelki alkat konstellációban általános érvényű – tehát a fölöttes kulturális alakzatok szempontjából szinguláris jelenség az adott szellemi territóriumhoz tartozó egyének kommunikációjában -, az maga is fokozottan viszonylagos, ám keresztül-kasul determinált s ugyanakkor megállás nélkül változó dolog kell hogy legyen. Ez az egymásnak ellentmondó tapasztalatokból évszázadok során egymásra rétegződött, bámulatos kohéziójú paradoxonok láncreakciója révén burjánzó, folytonosan át- meg átsifrírozott kódrendszer: a nyelv. Nem a táj nyelve, hanem a tájnyelv. A táj metakommunikatív üzeneteit is erre a nyelvre fordítom le. S egyedül így, ebbe a tájnyelvbe ágyazottan válhat a táj szülőföldemmé. A szavak, a mondatszerkezetek, a sajátos kiejtés, a részben ezek hatása alatt álló gondolkodásmód evokálja a táj szellemi képét – a szülőföldet, ahol idegenben töltött hosszú évtizedek után is megdobban a szív. Mondhatnám hát én is, nagy sóhajtások közepette: Gömör. No de hát melyik Gömör? Az emlékeimben élő vagy a valóságos? A képzeletemből mindig újabb és újabb tartalmakat magára öltve elősorjázó, az átlényegített, a szimbólumértékű vagy a hazalátogatásaim során ezekkel a szülőföldképekkel konfrontálódó Gömör? Ez sem egyszerű kérdés. Még szerencse, hogy nem szükséges sem választ adni, sem választani.”

Második kérdésedre annyit tudok mondani, hogy az anyaországot amúgy en bloc nem tudom szeretni, de számos szegletét-hajlatát már eddig is nagyon megkedveltem. Ha szimpátiánk kölcsönös marad, ez a folyamat minden valószínűség szerint folytatódni fog. Azt viszont erősen kétlem, hogy szeretetem valaha is tetőtől talpig az egész (korlátozott képzeletem számára még trianoni karámba-szorítottságában is meglehetősen terebélyes) asszonyságra kiterjedhetne. Ami pedig a kocsmákat illeti, leghőbb vágyam, hogy túllépjek a mai pozsonyi kocsmákon. Nem hiszem azonban, hogy szerencsés lenne, ha vesződséges szellemi anabázisom végén szegény anyánk számos búfelejtőjének valamelyikében kötnék ki, s alapítanék törzsasztalt.

Petőcz András kérdezi:
– Merre vagy otthon, költőtárs? A Rima partján, Pozsonyban vagy netán Pesten?
– Mi a különbség a bárka és a ladik között? Miért bárka “és” ladik, miért nem bárka “vagy” ladik?
– Írásaiban, verseiben avantgárd is meg nem is, modern is meg olykor nem is, oszt posztmodern is meg nem is. Hogy van ez?
– Olvasom, hogy volt éjjeliőr, színész, most éppen főszerkesztő. Melyik foglalkozás “muszáj” ezek közül? Mind a három?
– Főszerkesztőként másoktól verset válogatni a legjobb magyar lapba? Nem szörnyű?

– Kedves András, szeretném hinni, hogy legalább abban a bőrbevonatú helyiségben, amit a testemnek nevezek. Legalábbis egyelőre.

– A bárka természetesen Noéé, a ladik Khároné. Az ember egyiket sem úszhatja meg. A ladikon jutsz el a bárkához. A személyes elvesztésével a közösségihez. “Az egyén sajátságos szellemi kiterjedése föloldódik saját kultúrájának térfogatában. Az egyedi általánossá lesz. Az általános megismerési módszerré válik. Ez a módszer újabb szinguláris értékeket involvál. Ezek az értékek megint asszimilálódnak az anyakultúrába és gazdagítják annak megismerési módszertárát. Így válik a múlt jövővé, a jövő múlttá, így lesz ez az egész a mindenkori jelenné.” Részemről tehát ekként van értve a cím, de ha Neked, vagy bárki másnak, kézenfekvőbb és/vagy elfogadhatóbb magyarázata van, azt teljes mértékben respektálom, sőt, kifejezetten örülök neki. Ez ugyanis azt jelezné, hogy a vers kellőképpen nyitott, rugalmas szerkezet, s nem csupán a saját épp aktuális mániámat akarja ráerőltetni olvasójára (vagy éppenséggel, egy visszacsatolásként, énrám).

– Ez nyilván abból adódik, hogy se avantgárd, se posztmodern, se konzervatív (se más) nem kívánok lenni. Ilyetén nemes célokat én nem ambicionálok. Egyetlen törekvésem, hogy kommunikációképes, szellemdús és érzékeny szövegeket gyúrjak ilyen-olyan irányú indulataimból. Ennek érdekében nem átallom felhasználni a legkülönbözőbb költészeti gesztusokhoz kötődő formákat. Egymás ellen kijátszott hagyományokból merítek, de ami egy-egy hagyományból számomra kiaknázható, azt a saját érzelemvilágom és gondolkodásmódom kontramanipulációjából kibomló logikai láncra igyekszem felaggatni. Az így keletkező textus aztán épp annyira korszerű, mint amennyire szuggesztív. Egy jottányival sem többé vagy kevésbé.

– Két kivétellel minden eddigi foglalkozásom “muszáj” volt. Régen csak a színpad volt igazán fontos, ma meg csak az írás. A szerkesztés is munka és kötelesség. És bár időmnek nagy részét ez tölti ki, kevés önfeledt, boldog pillanattal jár. Az igaz, hogy utólag ez a tevékenységem is sikerélmény forrása lehet (mint például most is, amikor ilyen magasra értékeled a lapot), de a sikerhez nem tudok milyen pofát vágni. Az csak akkor válik számomra igazi élménnyé, ha jó szándékot, szurkolást és odafigyelést tapasztalok mögötte. No meg tetteket: egyfelől kitűnő kéziratokat (mint például a Te legutóbbi küldeményed is), másfelől anyagi támogatást. Dicsőséggel, ígéretekkel már tele a sifon!

– Nem! Folyamatosan próbára teszi empatikus képességeimet, elfogulatlanságomat, és különben is sokat tanulok belőle.

Márkus-Barbarossa János kérdezi:
Kedves Zoltán, a megtisztelő és váratlan felkérés zavarba ejt. Nem hinném, hogy valami nagyot illik ilyenkor kérdezni, inkább valami szórakoztatót ( – már ha az -), például: – milyen érzés az utadban álló kockás labdát odébbgurítani -, pótkérdésként pedig: hányféle ábécét kell megtanuljon az ember saját anyanyelvén…

Kedves János, először is: ha maga a labda nem kocka alakú, csak a rajta lévő rajzolat, akkor akár még jó érzés is lehet; ha viszont gömbölyded és lágy, no és a fűző tájékán, tudod, ott középen, kissé úgy kicsücsörödik, akkor meg kifejezetten szívesen gurigázom vele.

Az ábécék ügyében pedig javallatom, hogy az összes lehetséges verzió elsajátítására szükséges törekedni, hogy ekként a magyar-magyar pártbeszéd helyett megindulhasson végre az általános eszme-csere.

Pécsi Györgyi kérdezi:
kedves uram,
hogy lehet egyszerre megmaradni palócnak meg egyszerre lenni posztmodernnek? az a jellegzetes palócos beszéded hogy nem kopott le rólad a pozsonyi egyetemi évek alatt (l. vidékiek komplexusa nagyvárosban)? szerkesztőként: mennyire játék és mennyire komoly lapszerkesztőnek lenni azzal a helyzettudattal, hogy az irodalom (és mi, lapok is) erőteljesen marginalizálódnak, azaz egy szűk haveri (rettentő szűk szakmai) körön kívül az sem érdekes, hogy létezik-e egyáltalán (az író ember és az irodalmi élet, és az irodalom)

Kedves Györgyi, nemhogy a pozsonyi egyetemi évek alatt nem kopott le (itt nyilván az Egyetemi Könyvtárra célzol, ahol évekig főgépészi beosztásban működtem), hanem még hivatásos színészként is megmaradt, és miközben a “színpadi beszéd” elsajátításában állítólag szépen előrehaladtam az évek során, civilként továbbra is abban a dél-gömöri barkó tájszólásban beszéltem, ami az összes magyar tájnyelv közül a legrafináltabban köznyelvellenes. Valamikor a hetvenes évek közepén még a budapesti Egyetemi Színpadon is többször felléptem a kassai Szép Szó kisszínpad egyik frontembereként, de a kritika nem is gyanakodott. Azok csodálkoztak aztán egy nagyot, akik egy-egy ilyen fellépés után “élőben” is hallottak beszélni. Bennem azonban nem okozott semmilyen lelki konfliktust ez a kettősség. Amikor gyerek- és korakamasz koromban otthon Rimaszécsen találkozgattam ezzel a köznyelvnek nevezett jelenséggel, el sem tudtam képzelni, hogy valaki családi vagy baráti körben is ezen a művi nyelven beszélhet. Van, ugye, a tévé meg a rádió, ott van a színpad meg mindenféle szószékek – az ott így szokás, nyilván a mediális liturgia része ez az affektálás. Valahogy így gondoltuk. Gyakran jártam Magyarországra, de Ózd vagy Miskolc környékén, ahol a rokonaink élnek, nem észleltem olyan hatalmas különbséget a beszédmódban, s ez alátámasztani látszott elméletemet. Aztán egy nyáron a szomszédban vendégeskedett egy süldő pesti lányka. Mit mondjak, nagyokat röhögtünk rajta, de meg is lett az eredménye, egy hónap múlva már egész maradhatósan formálta a hangokat. A palóc valószínűleg az egyetlen még ma is terjeszkedő nyelvjárás. Kelet felé régebben alig terjedt túl a Szoroskőn, ma meg már majdnem Kassa alá elér, nyugaton is előrenyomult, egyes vélemények szerint egészen a Vágig, de ez már csak amolyan “szalon palóc”. Az én fülemnek már a Léva környéki is az: az “á”-ba még csak-csak bele kerül itt-ott egy kis mélység, de hol van az ötféle “e” hang meg azok a jó zaftos barkó diftongusok? Eleinte kicsit zavart, ha nem arra figyeltek, amit mondok, hanem arra, hogy hogyan mondom. Azt hittem még, tudok valami eredetit mondani. Ma már korántsem vagyok ebben annyira biztos, mint akkoriban, és a figyelem elkalandozása (kisiklása) sem zavar, igaz, mára már az én palócom is erősen megkopott. Van ez így. Például itt van Arany János ismert esete a gyakorlati angollal. Tudod, amikor először életében egy húsvér brittel próbált értekezni a maga alföldi magyarba oltott Shakespeare-korabeli nyelvezetével, és a gáláns gentleman viszonzásképpen a magyar nyelv szépségéről eresztett meg egy hízelgőnek szánt megjegyzést. Ha Arany végighallgat, mondjuk, ötéves koromban, amikor egy Koppány Márton-féle tükrös tetejű fiókos szekrény előtt állva a Toldi első tizenkét fejezetét skandálom, amit anyám horthysta olvasókönyvéből tanultam meg, lehet, hogy ő sem ismeri fel a maga díjnyertes alkotását. Szerencsére soha semmilyen komplexusom nem származott ebből. T’od, nekem eszembe se jutott Pestre felmenni, én Pestre lejártam. De szerettem oda leugorni, le is ruccantam számtalanszor. A posztmodern meg olyan tágas skatulya… Haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele! Játék ez az egész, mint a lapszerkesztés is, komoly, megfontolt játék. Tulajdonképpen csak azt érdekli igazán, aki csinálja, vagy csinálni szeretné. Korábban sem volt ez másképp, csak a belevetített politikum (stb.!) miatt tűnt úgy, mintha. Engem nem bánt, komolyan mondom; így tisztább a képlet, mint valaha. Csak annyian legyenek, akiknek még érdemes csinálni ezt a lapot. Az írás az más. Ott még a közönség is nélkülözhető.


5.

„bizony megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik”

H. Nagy Péter kérdezi:
Kedves Zoltán, a folyóirattal kapcsolatban lenne egy kérdésem. Az utóbbi pár évben igen figyelemre méltó változások zajlottak/zajlanak a Kalligram profilját illetően. (Ezek közül az egyikre utalnék.) Annak ellenére ugyanis, hogy a lapnak nincsen – a szó szoros értelmében vett – kritikarovata, mégis feltűnt a folyóirat környékén egy olyan fiatal, tehetséges kritikusokból, irodalomtörténészekből, fordítókból álló gárda, amely jelentős mértékben meghatározza a Kalligram arculatát (a neveket most itt fedje jótékony homály). Ez egyben – ma már ki lehet jelenteni – a szlovákiai magyar nyelvű kritika megújulásához vezetett. Másfelől a lap jövőbeni arculatát is befolyásolhatja, hiszen olyan elvárásokat teremt, melyeket a szerkesztőknek azért is érdemes figyelembe venniük, mert a látványos színvonal-emelkedés óhatatlanul megképzi az olvashatóság további differenciálódását. Kifejezetten az ilyen jellegű szakmai “különbségtermelésre” összpontosítva kérdezném: hogyan látod a Kalligram jövőjét, mennyire lehet tényező szerinted a lap az általa sürgetett horizontmódosító látásmód további alakításában. Van-e utánpótlás, hiszen az említett fiatalok egyre többször tűnnek fel magyarországi folyóiratokban, azaz kevesebb szövegre számíthat tőlük a Kalligram. Vagy másképpen fogalmazva: mennyire fenyegeti a lapot a – többféle értelemben is elgondolható – “kiürülés” veszélye. (Ezzel függ össze a szokatlanul “sok” összevont szám, vagy ez csak pénzkérdés?)

Kedves Péter, először is le kell szögeznem: az összevont számok többségét (!) szerencsére (?) csak a pénzhiány indokolja. Egyébként teljesen jogosnak érzem aggodalmadat, a “kiürülés” folyamatosan fenyegeti a lapot. Ez egyelőre a kassza kiürülését jelenti elsősorban, de ha még sokáig így mennek a dolgok, ahogy az utóbbi egy-két évben, vagyis ha folyamatosan üres a bugyelláris, és jószerivel két számra előre sem lehet tervezni, ha képtelenek leszünk rendesen (de legalább átlagosan és időben) megfizetni szerzőinket, ez előbb-utóbb meg fog látszani a minőségen is. Rengeteg tematikuslapszám-tervezetem áll már most is a pénzhiány miatt, mivel nagyobb arányú felkérésekbe, úgy vélem, nem lenne tisztességes belemenni fedezet nélkül. Ennyit az anyagiakról, meg hiányuk lehetséges következményeiről. A “kiürülés” azonban nemcsak erről az oldalról fenyeget. És nemcsak a Kalligramot fenyegeti. És nemcsak mostanában fenyeget. A “kiürülés” a szépirodalmat, a kritikát, sőt az irodalomelméletet is folytonosan fenyegeti. Ennek a fenyegetettségnek a foka változhat, de a “veszély” mindig a kertek alatt ólálkodik. Ha egy szerkesztő megfeledkezik erről, vagy nem is akar tudomást venni róla, mert a házi szerzői iránt érzett tisztelet, a feltétlen bizalom meggátolja ebben, könnyen kívül találhatja magát (és lapját) az éppen érvényes, progresszív szellemi történéseken. Úgy gondolom tehát, a lapoknak és a szerzőknek is kifejezetten jót tesz a változatosság. Ezért én örülök, ha váratlanul felbukkant, rendkívül tehetséges és pimaszul fiatal “kritikus”-gárdánk világot lát: odaát doktorál, közöl, bozsog, társalog, szerez híveket és ellenségeket, ha közvetlenül is megtapasztalja az egészséges konkurenciaharcot és a kiszorítósdit, a teoretikusi bölcsességet és az infantilis hiúságból adódó gonoszkodásokat, a permanens fitymálást és a pöffeszkedő tekintélytiszteletet. Jót és rosszat egyaránt. Javára válik, ha tudja, ott se kolbászból van a kertelés! (Sehol sincs abból.) Ezért aztán attól sem tartok, hogy végleg elvesztenénk őket. A “horizontmódosító látásmódnak” azonban még a Kalligramban sem lehetnek egyedül ők az alakítói. Mi is igyekszünk elvonni kéziratokat az ottani piacról, lehet, hogy néhány esetben éppen olyanokat, amelyek offenzívak, kísérletezőek, viszont odaát meghatározó lapokban nehezen találnának helyet maguknak. Épp ezek kellenek nekünk! Akik igazán akarnak valamit mondani, és nem pozícióból beszélnek. Én legalábbis őket szeretném valahogy elérni, mozgósítani, termékeny együttgondolkodásra sarkallni. Érdemi vitákra! Nem a tudós varázsszavak ismételgetésére, hanem az elméleti alapok és a szemmel láthatóan omladozó, de minden oldalról egyre spekulatívabb elméletekkel megtámogatott irodalmi kánonok újragondolására. Nem bizonyos azonban, hogy jelenleg összehozható egy ilyen ütőképes csapat. S ha később sikerülne is, korántsem biztos, hogy a mi fiataljaink mindnyájan részt szeretnének venni egy ilyen műveletben. Nem látni még tisztán, kiben milyen természet lakozik. Majd meglátjuk, ha kijárták az ottani élet oskoláját, lesz-e (már vagy még) kedvük lázadozni. Ja, és még valami! Egy irodalmi stb., stb. lap rangját so-ha-sem csak az irodalomtudományos írások határozzák meg! Mit ér az elmélet progressziója, ha a gyakorlat nem igazolja vissza!? E kettő csak paralel változhat és változtathat meg (folytonosan!) egy lapot. Azon vagyunk, Péter, hogy így legyen. Ha Jóságos Szponzoraink is úgy akarják, biztosan sikerülni fog.

Simándi Ágnes kérdezi:
Szeretnék hallani Zoltántól három olyan pozitív okot, amivel saját magának is megindokolja azt, hogy miért érdemes egy magyar irodalmi folyóiratot, mint a Kalligram, egy idegen nyelvű környezetben létrehozni, életben tartani? Ugyanakkor azt is szeretném tudni, hogy mi az a másik három tanácsa, amire azokat figyelmeztetné vagy amelyektől óvná azokat, akik hasonló “gaztettre” szánják el magukat?

Kedves Ágnes, nehéz helyzetbe hoznak kérdései. Három ok és három tanács… Néhány hevenyészett idevonatkozó gondolatfoszlány, remélem, azért eddigi válaszaimból is kihámozható, de hogy háromszor három bölcsesség… Az sok! Különösen most, hogy már megint hajnalodik. Erről jut eszembe a hasadtság, értve ezt itt, most a tudatra. E nélkül nem megy. Ez már egy. Ha nem is pozitív. No, ha már a “pozitívnál” vagyunk, beugrik a “kép”: a világról alkotott kép, annak összetettsége, részletgazdagsága; a kultúrák egymás mellett, sőt egymáson, egymásban, egymásból éléséről kialakított kép; a multikulturalitás sajátos helyzetének szellemi kiaknázhatóságáról, az így szerzett tapasztalatoknak az anyakultúrába való beágyazhatóságáról alkotott kép; az a kép, az a szörnyűséges kép, amely egy olyan világról készült, amelyben ilyen “gaztettekre” nem akad vállalkozó, amelyben a Művészet és Gondolat keveseket érintő, látszólag fölösleges luxusának nincsen létjoga; az önkép, amelynek (sok más mellett) a fönti “képek” is részét kell hogy képezzék. Kedves Ágnes, vegye figyelembe az idő előrehaladottságát, és osztályozza, kérem, saját maga, melyik ezek közül az ok, és melyik a tanács.

Margócsy István kérdezi:
Hogyan szerkeszt egy alanyi költő folyóiratot? Mennyiben befolyásolja saját költészete, s hogyan tudja, ha kell, félretenni, alanyiságát?

Kedves István, hejh, ha csupáncsak egy alanyi költő lakozna bennem, nem lenne semmi vész! Sajnos, egyre számosabb költőalany ver tanyát mindegyre zsúfoltabb (ön)tudatomban. Így hát, bizony, megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik. Ha kell, ha ez már valóban kikerülhetetlen, akként vágok rendet közöttük, hogy Podhoránszky Milánnak, a literatúra neves felvidéki teoretikusának szubjektív kicsapongásoktól, sőt, személyes ízlésének béklyóitól is ment értékítéletére támaszkodom. Ő pszichémnek egy olyan félreeső hasadékában rendezte be szellemi műhelyét, ahonnan holmi szórványeszméktől megfelelő védettséget élvezve élesítheti rá behemót, többszörösen összetett objektívjét az irodalmi érték valósságára.

Füzi László kérdezi:
Van-e még egyáltalán kedve írni Hizsnyai Zoltánnak?

Kedves László, tulajdonképpen semmi másra nincs igazán kedvem. Csak a műfajokat, illetve a stílusokat meg a formákat kell közben gyakran váltogatnom, hogy véletlenül se unhassak rá valamelyikre. (A modorokra nyugodtan unjon csak rá az ember!) Ugyanis a kifejezőeszközöket (a nyelv is ezek közé tartozik), akárcsak katonáknak a fegyvereiket, karban kell tartani, és lehetőség szerint bővíteni az arzenált. És ami igazán elegáns stratégia lenne, kombinálni őket, mindegyiket a maga helyén alkalmazni, sorról sorra mérlegelni alkalmasságukat, néhányukat olykor átcsoportosítani, új feladatokra felhasználni, néha kényelmesen elterpeszkedni egyben-egyben, de ha kell, váratlanul átcsapni egyikből a másikba, egyetlen versben bevetni valahányat… Szóval, gondolkodom ezekről a dolgokról… Vannak terveim, és talán távlataim is. Ha kérnek, szívesen felolvasok. Megesik, hogy kéretlenül is. Ha hajnal felé elbólint a vendég, nem zökkenek ki, folytatom. A közlés azonban nem vonz igazán. Sohasem vonzott. Nem pörgök be, ha ott látom a nevem. Nem vizsgálom, belenyúlt-e a szerkesztő. Néha évekig elülök kész darabokon. Néha meg sajnálom befejezni, félek, elveszteném. Kiesnék belőle. És lezárulna valami. Valami, ami még nyitva tartható. Mindig van ilyen versem, most is, valahol ezer sor körül tart éppen, és lassan tovább burjánzik. Egy külön bejáratú világ. Jól elvagyok benne. Tehát ez a része a dolognak, úgy érzem, teljesen rendben.

Amikor azonban végleges formát nyer és árucikké válik egy-egy opus (egyébként nincs különösebb bajom ezzel a metamorfózissal!), vagy egyenesen felkérésre keletkezik, akkor mért nem képes minden tekintetben úgy viselkedni, mint egy árucikk? Ha kőművest hívok, hogy rakja fel a csempét, teljesen természetes, hogy már a telefonbeszélgetés során megegyezünk az árban: egy négyzetméter ennyi meg ennyi, plusz áfa. Istenemre, én is felrakom olyan jól, amit nekem kell felraknom, mint ő a magáét, éntőlem mégse kérdezte még soha senki, mennyiért csinálom. Ez egyre jobban dühít. (Na, és közben magam is megrendelő vagyok. És jó nagyokat sumákolok, ha honoráriumról esik szó.) Szóval, nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat. És azok közé sem, akik teljesen cinikusok ugyan, de szemforgató módon az önzetlenséget hangoztatják, miközben jól megélnek belőle. Az írás is munka és mesterség (más kérdés, hogy van, aki élvezettel végzi ezt a tevékenységet). Meg a legtöbbször az sem kéjutazás, amikor az ember meghívásoknak tesz eleget. Hogy valójában már nincsen rá igény, s hogy ezért pénz sincs benne, csak a tehetetlenségi erő működteti az irodalmi életet?! Jó, ha nincs, hát nincs. Akkor ezt így kell megmondani. Nem úgy, hogy “küldj új verseket, nem tudunk ugyan valami sokat fizetni (ez azt jelenti: szinte semmit), de nálunk még mindig rangot jelent megjelenni”, vagy hogy “meghívunk erre a fellépésre (vagy előadóként valamilyen konferenciaszerűségre), mert így kívánjuk támogatni a felvidéki irodalmat, de csak az útiköltséget tudjuk téríteni” (vagy még azt se). Azt kell mondani, hogy “a kutyát se érdekli az irodalom, pajtás, és nincs egy fityingünk se, de hát a malomnak őrölnie kell, szóval, ha úgy gondolod, hogy számodra valamilyen okból fontos a megjelenés, mi szívesen közölnénk”. Vagy: “itt nem ismer és nem is kíváncsi rád senki, öregem, de mi ebből élünk, és időnként kell valamit szervezni, mert azt viszont megkövetelik, de ha úgy gondolod, gyere le, lesz szállás meg kaja-pia, ha szerencséd van, még a kulturális osztályvezető-helyettessel is koccinthatsz, hát persze honor az sajnos nincs, de legalább kirándulsz egy jót”. Én viszont úgy látom, nem igaz, hogy ennyire nincs igény. Nem egy helyen tapasztaltam az ellenkezőjét. Viszont a kultúra szervezői, pénzforgatói nagyon rászoktak már a vérszívásra. A bejáratott neveket még úgy-ahogy meg is fizetik, mert ez a “bejáratottság” tőkének számít a túlmedializált világban, viszont a minőségnek (ami nem feltétlenül jár kéz a kézben a sztároltsággal) az ingyen is ajánlkozó exhibicionista dilettánsok konkurenciája tisztességtelen versenyhelyzetet jelent. Újra meg kéne tanítani az irodalomszervezőket, hogy a minőséget meg kell fizetni (és persze, először is, fel kell ismerni), de amíg a sztárságban több a zsozsó, egy – mondjuk, szakszervezeti alapokon álló – összefogásnak semmi esélye nincs.

Összefoglalva és kiegészítve: 1. kedvem van, 2. írok is, 3. ha jó árat tudnak mondani, közölni is gyakrabban fogok, 4. viszont amíg így állnak a dolgok, inkább a másik énemnek járok a kedvében.


6.

„Egy bölcs ne legyen hisztérikus”

Margittai Gábor kérdezi:
Szétverni a táborokat? Ecsetelni a multikulturalizmus előnyeit? Ne adj’ isten, egy lapszám-fedél alá hozni egymással különben szóba sem álló írókat? Mondd csak, kedves Zoltán, nem a jó öreg szintéziseszmény keveredett valahogy ide? Ha úgy vesszük, s miért ne vennénk, hogy a kortárs magyar irodalmiságot (határon innen és túl) már-már szánalmasan érdektelenné, provinciálissá, degenerálódóvá teszi a belharc (fogalmazzunk csak finoman), ebben a klímában elképzelhetőnek tartod-e gyakorlatban is a szintézist, és az ahhoz óhatatlanul kellő felülnézeti semlegességet? Milyen stratégiákat tanácsolnál? Nem fázhat-e attól egy szerkesztő, ha mégoly üdvösen kívül marad is a “centrum” viszályain, hogy a nagy konszenzuskeresésben persona non grata lesz minden körben? Van-e az írótársadalomban komoly és őszinte igény a fegyvernyugvásra? Vagy marad a létharc és a rotációs kegyencrendszer? S ha az irodalom anyagi léte a kultúra dilettánsaitól és vámpírjaitól függ (politikusok), elképzelhetőnek vélsz-e olyan irodalmi életet, mely végre nem az intézményiséget, az ideológiai alapállás tisztázását, a védekező-támadó kollektivitás megszervezését tekinti legfőbb gondjának? Amelyik mer önálló és személyre bontott lenni? Vége szakad egyszer a híg, minden oldalról szentimentálisan áradó váteszkedésnek? Kezdetleges kérdések ezek, kezdetleges állapotok megértéséhez. Lehetséges, jó kis huszitaháború kellene a szekértáborok ellen. Vagy huszitabéke.

Kedves Gábor, teljes mértékben osztom aggályaidat, mindazonáltal úgy vélem, nem az a – pillanatnyilag kétségtelenül “költői” – kérdés, lehetséges-e egyáltalán e téren eredményeket elérni, hanem az, lehetséges-e effektív alkotói munkát (pl. szépírás, irodalomkritika, szerkesztés) végezni az irodalmi-művészeti eszmék és eszmények körén kívül eső (politikai-társadalmi) tényezők kialakította helyzethez igazodva?

Ez az utóbbi is költői kérdés, de ez nem csak pillanatnyilag. Mindig és mindenkor! A kitörés csupán (mint általában) a gyengébb “nem” irányában lehetséges. Ez pedig az előbbi.

Valamikor a kilencvenes évek közepén Treuga Dei közös címen megkíséreltem beindítani egy-egy rovatot az Élet és Irodalomban és az Új Magyarországban (a Treuga Dei – Istenbéke – olyan középkori intézmény volt, amely meghatározott időre, kiátkozás terhe alatt tiltott mindenféle ellenségeskedést). Ezen párhuzamosan megjelenő tematikus oldalak célja – mint ahogyan az már a fenti lapok irányultságából is nyilvánvalóan kitűnik – a népnemzeti és polgári-urbánus tábor közeledésének elősegítése volt, az elképzelés lényege pedig abban állt, hogy a szemben álló táborok legjelesebb képviselői a másik fél lapjában megjelenő Kalligram-oldal(ak)on jelentessenek meg a helyzet “furcsaságát” mélyen kiaknázó, párbeszédképes írásokat. Becsületükre legyen mondva, mindkét lap helyet adott az általam részletesen leírt tervezetnek, és az indulást elősegítendő, Göncz Árpádot is sikerült megnyernem egy rövid támogató szöveg megírására. Ez a Treuga Dei meg is jelent néhányszor mindkét helyen. Pozsonyból, telefonon szerveztem mindkettőt. Kiderült, meghaladta az erőmet. Nagy volt a fa, kicsi a fejsze. Valószínűleg nagyobb fejsze – apparátus – birtokában valamivel tovább is életben lehetet volna tartani. De sohasem volt még csak megközelítően sem olyan, amilyennek látni szerettem volna. Ez részben a koncepció hibája volt. Nem irodalmárokra kellett volna építenem elsősorban, hiszen alapjaiban a viszálykodás sem irodalmi-művészeti jellegű. Voltak egyórás, másfélórás telefonbeszélgetéseim is. Amikor aztán többen azzal utasítottak vissza, hogy elvben semmi kifogásuk nincs ugyan a kommunikáció ellen egy számukra idegen világlátásból kibomló irányzattal, a szóba jöhető konkrét nevekre lebontva azonban napnál világosabb, hogy alapjában véve irodalmiatlan, ideologikus beállítottságról és minőségi különbségről van szó, és ezért nincs helye itt az eszmerendszerek megképezte határok kivetítésének stb. – szóval, be kellett látnom, rossz oldalon fogtam meg a problémát. Félreértés ne essék, mindezzel egyetértek: aki amonnan irodalmi szempontok szerint értékeket termel, azzal (ha nem is a nagy nyilvánosság előtt!) amúgy is történik kommunikáció – de most sem értem meg, hogy (valamikor ’84-’85 fordulóján!) gesztust mért ne lehetett volna tenni, s egy kezdőrúgással egyértelműsíteni, melyik térfélen (és milyen minőségien!) pattog a labda. Másrészt ezekből a telefonbeszélgetésekből az is kiderült, hogy az elhatárolódás hátterében nyilvánvalóan a mindenféle odamondogatások miatti sértődés munkált. Ez viszont nagyon nem tetszett. Egy bölcs ne legyen hisztérikus.

Tudtam én jól, hogy igencsak rázós ez a dolog, de azért merészeltem mégis belevágni, mert a Kalligramban már előtte is megvalósult valami hasonló. Azóta is zökkenőmentesen működik ez a többszólamúság. Néha egy lapszámon belül is, de éves bontásban mindenképpen. A Koppány Márton tervezte – és közepesen konzervatív beállítottságú olvasóinkat is sokkoló – minimalista összeállítást például az Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára készített folklorista-összeállítás követte, melyben a keresztény eszmeiségű elit képviseltette magát rendkívül nagy számban. Engem meg mind a két anyag őszintén érdekelt (és foglalkoztat a mai napig is), ráadásul úgy látom, számos nyilvánvaló gondolkodási párhuzam felmutatására adott alkalmat ez az “együttállás”. Nyilvánosan mindezt soha senki nem vetette a szemünkre. Bányamunkát sem tapasztaltam eddig. Tehát én azt hiszem, nem reménytelen, de ha annak látszana, akkor sem lenne más megoldás (számomra). Tudni kell azonban, hogy ez egy hosszú távú szellemi beruházás.

Gergely Edit kérdezi: 
“A költői fejlődés, ill. pozitív változás jelei mellett a korábbi fogyatékosságok, zavaró körülmények továbbélésére is felfigyelhetünk. A trivialitás, az obszcenitás, a nyers naturalizmus, az ízlés határait sértő megnyilvánulások nyomaira (Részeg postás csontot darabol; Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos; Októberi szieszta; Agresszió), a bárdolatlan verbalizmus (Hazugság; Megtérés a reményhez stb.) jelenlétére.” – ezt írtja Szeberényi Zoltán Hizsnyai A stigma krátere c. könyvéről a Magyar irodalom Szlovákiában címmel 2001-ben a pozsonyi AB-ART-nál megjelent kétkötetes munkájában, nyilván a Hizsnyai Zoltán címszónál. Vajh, mit gondol Hizsnyai az obszcenitás esztétikájáról?

Kedves Edit, ugye, tudod, nem kell mindent készpénznek venni, amit leírnak, beleértve természetesen azt is, amit én írok: van obszcenitás, ami a maga textuális beágyazottságában és emfatikus mivoltában valójában nem is trágárság, hanem egy mélyen szemérmes, lágyszavú ember megpihenése a nyelvi leheletfinomságokat erős kontúrokkal kiemelő, féktelen verbális indulatban – és van szemérem (a szó mindkét értelmében), amely eksztatikus semmitmondásának bűzös mellékvizein durván illetlen felületességek felé hagyja sodortatni magát. No, de máskülönben, eme agyalágyultságoktól messzire elvonatkoztatva is: hiába a brüsszeli csipke árnyékának lengedezése a lyányszoba halványrózsaszín selyem falkárpitján, ha az efféle negédességek a szenzibilis szellem expresszív kontrapunktjai nélkül émelyítőbbek minden obszcenitásnál! Bizony mondom, még a pókháló-finomságú részletek is jobban kihozhatók ama képzeletbeli tapétán egy-egy jól elhelyezett “anyád fasza!” révén. Ami ráadásul – legalábbis ha a fiának mondja az ember – még az önkritika altruizmusának szabadságával is bearanyozza a kontrasztjelenség alapos kiaknázásával plasztikusabbá tett lelki finomságokat.

Ha alaposan értelmezi a föntieket, kedves Edit, láthatja, nem vagyok én az önlevében erjedő szabadszájúság mellett… sőt, a “bárdolatlan verbalizmus”-ról alkotott véleményemet is kiszűrheti a sorok közül.

Tőzsér Árpád kérdezi:
“És/Ez mindenhogy elmondván egyvalami.” Hizsnyai Zoltán legújabb kötetének (Bárka és ladik, 2001) talán ez az egyik kulcsmondata. A versek egyébként meglepően és kellemesen olvasmányosak. Olvastatják, sőt etetik magukat, aztán a habzsoló olvasónak a torkán akad egy-egy falat, mint a szegény embernek a Sarudy-lány lakodalmán a csülök, és se le, se föl. 
“Meg vana mindedmi – VALAHOD. Peldaúl: e = mc2. Es mindenhod elmondvá edvalamí…”
Fölséges cubák! Megpróbálom kérdéssé formálni, hátha megszabadulok tőle:
Nyúlhat-e a nyelv önmagán túlra, valahova a metafizika tartományaiba?

Kedves Árpád, mivel legutóbbi hosszú telefonbeszélgetésünk alkalmával sokfelé szétágazó eszmecserét folytattunk már Tony H. Salazzini thaiföldi levele kapcsán elterebélyesült, s itt kérdéssé formált nyelvfilozófiai elmélkedéseidről, most, amikor erre a kérdésre a nagy nyilvánosság előtt kelletik valami okosat válaszolnom, elvben viszonylag könnyű helyzetben lehetnék. Valószínűleg a legmagasabb igények kielégítésére is bőven elegendő lenne, ha legalább egy-két akkori gondolatfutamot sikerülne most felidéznem – de, sajnos, nem sikerül. A gondolat nincs meg a nyelv nélkül. Egy konkrét gondolat hajszálpontos (!?) felidézéséhez pedig a megformálásában résztvevő mondatok hibátlan előcitálása szükséges az emlékezetből. Ez persze nem lehetséges – és ha jobban meggondoljuk: nem is elégséges. Ugyanis még az írásban rögzített gondolatok sem mindig hajszálpontosan ugyanazt jelentik számunkra. Ez arra utal, hogy nincs olyan egzakt megfogalmazás, ami ne hordozna magában diszjunktivitást. Következésképp: nemcsak hogy magunk nem léphetünk kétszer ugyanabba a gondolatfolyamba, hanem amikor először vagyunk benne együtt, akkor sem ugyanabban vagyunk. Ezért hát azt sem hiszem, hogy a megértés, a tanulás: visszaemlékezés, amely elképzelés nyilvánvalóan egy (ős)eredetileg közös külső fókusz létével kalkulál. A visszaemlékezés szellemileg éppen hogy disszimilál bennünket. Gondolj csak például a kívülálló szemtanúk egymásnak ellentmondó visszaemlékezéseire, amikor egy látszólag könnyűszerrel rekonstruálható konkrét történéssorozatot írnak le (pl. Köztársaság tér, 1956). Egy mégoly meghitt beszélgetés is a félreértések végeérhetetlen láncolata, s visszagondolva az ember néhai önmagát is félreérti. Mindezért legnagyobbrészt a nyelv a felelős. De az is a nyelvnek köszönhető (és ez már valóban köszönhető!), hogy a kegyes elértések ezen láncolata révén lehetővé teszi számunkra a pszichés sérülésekkel nem járó permanens korrekciót: a kommunikációt és az önértést, hogy ily módon lehetőséget teremt egy relatíve stabil önkép és történelmi-kulturális (ön)tudat összeférceléséhez, s hogy végeredményben állandó szellemi készenléti állapotra inspirál. A szépirodalom pedig mindennek a kvintesszenciája. A “köztünk a roppant, jeges űr lakik”-tól a Kopasz énekesnőig – témaként és egyáltalán. Válaszom tehát: a metafizika tartományaiból a nyelv közvetett (vagy többszörösen közvetett) módon néha önmagán túlra is kiterjesztheti hatását.

Most ezt itt talán egy kicsit gyorsan lecsaptam. Persze, akár reggelig is folytathatnám. Nem folytatom. Már hajnali fél három múlt, jobb lesz, ha a frizsider felé veszem az irányt, és háborgó szellememet a gondolkodástól is jótékonyabb álomba ringatandó, kiszáradt torkomon “lefojtatok” némi házi körtét. Már László atya is aluszik, aludj el te is, Árpád!


Utóélet

A fenti beszélgetés egy kivonatolt monológ-változata (inerjú-esszé műfajmegjelőléssel) a Bárka folyóirat 2002/6. számában jelent meg. Szavak az éterben címmel. Hizsnyai ezt a bevezetőt és ezt a lábjegyzetet tűzte az interjúból kivonatolt, kiszerkesztett saját szövegei elé:

Már majdnem egy éve, hogy az alábbi szavak elkezdtek terjedni az éterben. Nem túlzok, valóban az éterben, hiszen a világháló mûholdakra van ráaggatva odafönt, s ez a szöveg egy internetes irodalmi fórum* oldalain kering a bolygó körül. A kozmikus purparlé mintegy tíz hónapja megszakadt (azóta már csak textuális kövülete száguld az orbitális pályán), s hogy azért a Gutenberg-galaxisban is maradjon valamicske nyoma, most kissé megadjusztálva – s helyenként alaposan megnyirbálva – közreadom legalább saját halovány válaszaim, melyeket az odafönt nekem szegezett lényegbevágó kérdésekre adtam.

* Az egyedülálló Pánsíp Virtuális Irodalmi Szalon (http://www.hhrf.org/ungparty/szalon) házigazdája, szervezõje és moderátora, akinek a meghívást, beszélgetést és az éterben-keringést köszönhetem: Balla D. Károly (H. Z.)



Seo marketing link:

mobil marketing weblap – google első hely

„egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

„nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka”

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2001. októberében
Zalán Tibor volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

zalan

Zalán Tibort kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Békés Pál (Budapest), Berniczky Éva (Ungvár), Bohár András (Budapest), Dalos György (Berlin), Elek Tibor (Gyula), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Jónás Péter (Köln), Mózsi Ferenc (Chicago), Onagy Zoltán (Esztergom), Pécsi Györgyi (Budapest), Radnóti Zsuzsa (Budapest), Simándi Ágnes (Toronto), Szűgyi Zoltán (Budapest), Vass Tibor (Miskolc).

1.
“nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem:
a költészet a mandarinok játéka”

Vass Tibor kérdezi:
Tiborom, ha nem veszed rossz néven: érdekelne, milyen név van az úttörő igazolványodban, a magyar-orosz szakos diplomádban, az útleveledben, és milyen név lesz a halotti bizonyítványodban. Mikor szereztél magadnak nevet? Szerinted miről vagy nevezetes?

az úttörő-igazolványomban, de jó is lenne, ha meglenne, kedves vass tibor, lipák tibor név van. a magyar-orosz szakos diplomámban is. az útlevelemben már – mert viszonylag új útlevelem van – a zalán-lipák tibor szerepel. viszont, az előző útlevelemben megint csak lipák tiborként voltam jelen, aminek nagy hasznát láttam, mert például a román határon zalán tiborként kerestek és kereshettek (hogy mi okból, erről talán erdélyi barátaink többet tudnak), és nem találtak meg, tehát nyugodt szívvel jöttem-mentem keresztül, át rajtuk. a nevemet 1974-ben szereztem, és a tiszatáj akkori szép és fiatal titkárnőjétől kaptam. kellett egy írói név, én nem tudtam akkor, miért, ilia mihály, a tiszatáj akkori főszerkesztője tudta. felütötte a naptárt, és azt mondta: legyél ábel. mondtam, hogy nem, mert az túlságosan foglalt irodalmi név. felütötte megint, és azt mondta: legyél zalán. ez tetszett. sietnünk kellett, mert borozni indultunk az éjszakába, és ilia főszerkesztő megtiltotta neki, hogy mindaddig eljöjjön velem borozni (elsőéves egyetemista voltam), amíg nem találok nevet. nagy tétek voltak tehát lerakva a nevem körül. hogy miről lennék nevezetes? hát a nevemről. ha.

a halotti bizonyítványomban is ez a zalán-lipák lesz, öreg vagyok már a változtatásokhoz. a lipákot apám miatt tartottam meg, aki kubikos ember lévén, az istennek nem akarta megérteni, miért nem jó a lipák név egy költőnek. azt gyanította, kubikossága miatt nem jó nekem ez a kedveske szlovák név. magyaráztam én neki, hogy a magyarban -pák végződéssel ilyen szavak vannak csak: tirpák, cserpák, pupák. nem felemelő jelentéstartalommal. hát, ez lesz. de én már nem fogom ezt látni. ő sem.

Balla D. Károly kérdezi:
Szoktál-e még ígéretes ifjú költőket a Vígszínház lépcsőjén ülve, saját kötetedet olvasva várni? (Mert Kortárs-szerkesztő-korodban engem így vártál, amikor telefonon bejelentkeztem nálad. “És miről ismerlek meg” – aggodalmaskodtam. “Lesz a kezemben egy fekete könyv” – válaszoltad. Amikor a megbeszélt helyre odaértem, a lépcsőn ülve ezt a könyvet lapozgattad. Már benne volt a nekem szóló dedikálás. Meghatódtam. Csak a sörök oldottak fel a Kassai Kocsmában). Szóval: szoktál-e még…?

nem szoktam. az ígéretes költők már nem engem keresnek meg, mert se lapom, se türelmem hozzájuk. azért, elég rémisztő lehet egy pofa a vígszínház lépcsőjén, kezében a saját kötetével. egy mentségem lehet, hogy dedikálva volt számodra a kötet. erről egy történet. kortárs szerkesztő koromban összetalálkoztam vas istvánnal az utcán. bottal járt, egy nagy tarisznyaszerű eszköz volt a vállán, és öreg volt, nagyon szép öreg. örülök, hogy látlak, mondja, többször kerestelek a szerkesztőségben, oda akartam adni a gyűjteményes fordításköteteimet. álltam, néztem rá, aztán azt gondoltam, jó duma. benyúlt a tarisznyájába, és kihúzott belőle három sárga kötetet. ügyes, gondoltam, miközben megköszöntem. elbotozott, elballagtam én is. biztos volt nála épp a köteteiből, gondoltam. hazaérve fölütöttem a legfölső könyvet, és majdnem lefordultam a székről: dedikálva volt a nevemre. tehát, valóban, napokon keresztül cipelte a nekem szánt köteteket vas a nagy nyárban a széchenyi utcába. ő már élő klasszikus, én pályája elején járó süvölvény. miért? hiszen a kortársban nem közölt verset a rovatvezetőségem alatt, tehát még csak nem is ennek szólt a gesztus. akkor nagyon megértettem és megtanultam valamit. és attól kezdve lett fontos számomra, pontosabban vált programszerűvé a fiatal költőkkel, induló pályákkal a tisztességes bánás. most is az. fekete könyvvel a kezemben, vagy anélkül.

Dalos György kérdezi:
Milyen érzés volt alanyi költőként chicagói szerkesztőnek lenni (“Szivárvány”)?

hát, ha mindkét végén lettem volna a zsinórnak, nagyon jó. mert, más volt mózsinak chicabóból hazaugrania, mint nekem kimenni amerikába. más pesti chicagóinak lenni, mint chicagói pestinek. én társszerkesztőként alkalmazott voltam, aki gyakorlatilag nem rendelkezett anyagi forrással, vagy bázissal. amikor a lap megszüntetését bejelentette a fenntartó-szerkesztő mózsi ferenc, még azt sem tudtam mondani, hogy bakk. magyarázatot sem kértem, és később sem éreztem úgy, hogy kérnem kellett, lehetett volna. akkor derült ki, hogy nagyon is alanyi költő maradtam végig, mindenféle garancia-kérés nélkül feccoltam bele majd egy évtizedet az életemből a szivárványba, és ezt az egészet egy augusztus éjszakai telefonnal nemlétezővé lehetett tenni. mindegy. én nagyon fontosnak tartottam a szivárványt, mert abban a nagyon átpolitizálódó helyzetben megpróbált csak minőségi szempontokat érvényesíteni. azóta sincs ilyen, pedig nagyon kellene.

Mózsi Ferenc kérdezi:
Tibor(cz)omhoz az lenne a kérdésem: mikor folytatja vajon a még annak idején elkezdett Tűz Tamás-tanulmanyát, akár kivetítve a problematikát a saját költészetére is.

jó ferencem, úgy is, mint hajdani szerkesztőtársam a szivárványban, elevenemre tapintottál, mármint a sok félbehagyott munkára, el nem kezdett tervre. nem csak a tűz tamás-tanulmány maradt félbe. végiggondolom, mert erre kényszerít a kérdésed, ha most hirtelen meghalnék, drámák, regények, de még versek sokaságát vinném magammal, természetesen mindet csonkán hagyottan, el sem kezdetten… megijedek. a tűz tamás-tanulmány befejezetlensége azóta is bánt, és időnként rám tör a folytatás szükségérzete, ugyanakkor nagyon zavar, hogy évekkel ezelőtt hagytam félbe. a félbemaradás oka kettős. részben, mert épp olyan lelki- és energiai bajaim voltak az idő tájt, hogy képtelen voltam azt a magasfeszültséget fenntartani, inkább előidézni, ami a tanulmány első részének megírásakor volt bennem. a másik, hogy kaptam egy ígéretet egy kiváló barátomtól arra, hogy két hétre egy faházban elhelyez, eltart, és nekem csak a tanulmánnyal kell foglalkoznom. az ő élete is mást kanyart vett, mint ahogy az ígéret mondásakor arra számítani lehetett, a faház sem ott áll már, ahol állt, de az is lehet, ott áll még, csak már ő sem az a faház, aki régen volt. jól érzed, hogy az ember a máséval való foglalkozáskor erősen foglalkozik magáéval is, állandóan párhuzamba állítja a talált és átbeszélt problémát a saját művészetében találhatóval, a megoldásoknál óhatatlanul is a saját megoldhatóságait tételezi. ahhoz, hogy ismét hozzáfogjak a tűz tamáshoz, több dolog szükségeltetnék, ami most nincs meg. egyik, ismét el kellene mennem hamiltonba, az öregek otthonába, ahol egyetlen egyszer találkoztunk tamással, végig kellene mennem a szürke falak között, és meg kellene állnom az ajtaja előtt, amely mögött már nem ő üldögél. mindez már nem miatta, miattam szükségeltetnék. hogy fölidéződjék bennem az a pár évvel ezelőtti fickó, aki elkezdte írni a tanulmányt. aztán kellene két hét magány, fa- vagy kőházban, meg az, hogy legyen egy szivárvány, amelyik lehozta az első részt, és igényt tart a másodikra. azt hiszem, ez utóbbi hosszadalmas mondat jelzi, mennyire reménytelen a tanulmány folytatása. ha addig el nem patkolok lépfenétől. azért mégiscsak komikus, hogy egy ilyen nevű kórokozótól kell rettegnünk a harmadik évezred elején! szóval, vigyázz magadra ott chicagóban, a te szeretett csíkhágódban, mert (egyelőre) közelebbi célpontnak látszotok a lépfenébe is, mint mi itt, kicsi európa még kisebb, ronda, vakarcs szívében. (a ma reggeli hírekben hallom, hogy két fehér poros csomag már meg is érkezett magyarországra, egyik pakisztánból. jó reggelt, magyarország, ha ezt akartuk, beérkeztünk európába, mi több, a nagyvilágba…)

Dalos György kérdezi:
“Valahogy majd csak felnő gyermekünk / nyelvünkből is marad valamennyi rá / s neve alá odaírhatja még egy ideig állampolgárságát: magyar”. Te Jóisten! Státusztörvény ide, nyelvvédelem oda, “a sírt, hol nemzet süllyed el / népek veszik körül?” Hisz-e a költő a magyar nyelv (szóval a magyarság) jövőjében avagy csak gyakorolja?

drága gyurkám, nem is láttuk egymást berlin óta. kár. szóval, ez a versrészlet. amikor írtam, még jelentősen itt voltak az oroszok, és a rendszer sem emlékeztetett egészen erre a mostani – ilyen, olyan, de mégiscsak létező – demokráciára. (könyvégető birodalmi szélről van szó a versben, aczélfogakról…) akkor úgy gondoltam, a nyelv megtartása valamiféle tartás megtartása is, és a gyakorlása valamihez való jogot és elkülönülést jelent. ma már másként látom, ma már úgy látom, hogy a nyelv nem megtartja a magyarokat, hanem elválasztja egymástól őket. jövő? amikor ezt írom, épp csapást mér amerika afganisztánra. nos, ehhez képest a nyelv nevetségesen törékeny játékszer. a magyarság jövője és európa jövője és a civilizáció jövője valahogy összekapcsolódik. nemzeti nyelv nélkül, vagy, ha akarjuk, másfajta nemzeti nyelvvel. mondjuk, euro-nyelvvel.

Simándi Ágnes kérdezi:
Tovább szeretném faggatni Tibort az “euro-nyelvről”. Véleményem szerint az irodalom az a műfaj, amely minden nép esetében megtartja azt a sajátosságot, – az adott nyelvre egyedien jellemző belső azonosságát, amely belső tartalma és nyelvi fordulatai csak azt érinti meg, aki tudja azt a nyelvet. Ebben az értelemben a nemzeti irodalmat anyanyelvnek tekintem. Amikor fordításra kerül sor, ez a réteg aligha tud átszűrődni. Nem is az a feladata. Más kérdés az egyetemes mondanivaló, annak mindenképpen át kell jönnie, azért egyetemes. Megértem, hogy jó lenne korlátok nélkül – mint pl. a zenében és a képzőművészetekben – közlekedni oda-vissza a különböző nyelvterületek között, – mégis kibukik belőlem: nem lehetne a nemzeti nyelv “korlátját” mondjuk nem korlátnak, hanem a lélek kapaszkodójának tekinteni? Olyan kapaszkodónak, melyre nem csak a költőnek, de az adott nyelven élőknek szüksége van… Utána jöhet euro-nyelv, minden, – de a személyiség fejlődéséhez én elengedhetetlennek tartom ezt a “hagyományos” formát. Remélem, érthető, amit mondok. A másik gondolat, – ugyanezzel kapcsolatban -, hogy bár a költő “mindenkinek” ír, mégis, a költészet, az irodalom maga réteg-szükséglet… Mindez töprengés. Talán újabb gondolatokat vált ki. És mielőtt elfelejteném: nagyon jó lenne, ha megírnád azt a Tűz Tamás-tanulmányt…

ágnes, a messzi torontóban, első felvetésed az euro- és a nemzeti nyelvről elég sokfenekű. nem tudom, van-e ilyen terv, hogy euro-nyelv-létrehozás, kapásból én azt mondom rá, hogy nem zavarna, ha létrejönne. lehet, ha lenne időm végiggondolni, mást válaszolnék. most úgy – tudnám szeretni. persze, a nemzeti nyelv apró hajlásai, titkai, múlt-, történelem- és történetmegőrző funkciói természetesen rendkívül fontosak, mi több, kikerülhetetlenek. vannak azonban olyan formálások, amelyek közös nyelven is létrehozhatóak. erre tett és tesz kísérletet a vizuális és konkrét költészet, nem kevés eredménnyel, magyar nyelvterületen is. ha a nyelvet nem lélek-eszközként, hanem jelrendszerként fogjuk fel, akkor nincs akadálya a nemzetközi egyeztetésnek, a jelcserék megoldásának. a lélek kapaszkodója viszont egészen egyszerűen a más nyelveken beszélők számára a nyelv korlátja. így jön létre a fából vaskarika. azt gondolom, ha a határok úgy oldódnak fel, hogy a nemzeti létformák is feloldódnak nagyobb egységekben, akkor a nemzeti nyelv is szükségtelenné válik a beszélő identitásának megtartására. ez természetesen hosszabb folyamat, és olyan lélektani másság, amit mi sem elfogadni, sem megérteni nem vagyunk képesek. más reflexeink vannak, más féltéseket és sértéseket hordozunk az idegeinkben, más a történelemhez való viszonyunk, más a máshogyan beszélőkkel kialakított kapcsolatunk. de az új nemzedékek, a világhálós fiatalok másképpen viszonyulnak már nyelvhez, az azzal lefedett identitáshoz, a megtartáshoz és az elvegyüléshez. és ez még csak nem is morális kérdés, ez fejlődéslélektani kérdés. az pedig, hogy a nyelv mennyire kapaszkodó, egyszerűen általánosíthatatlan kérdés. egyre többen vannak, akik már nem akarnak belekapaszkodni, más felé orientálódnak, lásd a popkultúra zene-tánc-ritmus-jelenségeit, a társadalom egyes rétegeinek nyelven kívüliségét, önálló, nemzetközi szavakra építő nyelvi strukturálódását…

nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka. nyilván, a maguk szórakoztatására. ahogy a komolyzene sem íródik mindenkinek, egy beethoven sem tömegélvezeti cikk, nem beszélve mondjuk egy kurtágról, vagy sáry laciról. az a költő, aki mindenkinek ír, legkevesebb, hogy gyanús fejlemény. a magas kultúra élvezetéhez magas kulturáltsági fokon levés szükségeltetik, már ami az elvontabb művészeti ágakat, vagy műfajokat illeti. a költészet csak ritkán, és szinte mindig programszerűen találkozik a tömegekkel. petőfi programmá tette a költészet tömegekhez történő eljuttatását, és a kor olyan volt, hogy ez nagyrészt működhetett is. ma legfeljebb uhrin benedek balfaszságait említhetem föl, mint tömegeket megmozgató jelenséget, de az illető nem költő, a tömeg pedig, amely zászlajára tűzi, egyáltalán nem tekinthető a költészet közönségének. be kell ismernünk, hogy kevesek számára élvezhető az, amit csinálunk, ezt nem szégyellni kell, ellenkezőleg. büszkéknek kell lennünk, hogy magas szinten tudunk megvalósítani valamit; azok számára, akik ezen a szinten akarják élvezni a nyelvet, a verset, a zenét, a művészetet.

tűz tamás-ügyben sáros vagyok, tehát ártatlan…

Békés Pál kérdezi:
Most, október 6-a tájékán különösen aktuális a kérdés: hogy-mint esett, hogy 1999 októberében a magyar írótársadalom nevében Zalán Tibor leplezte le az aradi vértanúk egyikének, gróf Leiningen-Westerburg Károlynak frankfurti emléktábláját az ujjongó járókelők lelkesült kiáltozása közepette, kiket megbízható hírforrásaink szerint egyben fel is esketett a magyar szabadság ügyére?

ami igaz, az igaz, móresre tanítottam a németeket ebben a gróf ügyben. a valóság, hogy nem én lepleztem, hanem prőle gábor és szegedy-maszák, én csak ott álltam. az úgy volt, hogy darvasi odajött hozzám a hírhedett magyar pavilonban, és azt kérte, menjek velük focizni a német írók ellen. emlékezhetett arra, hogy egy időben eredményesen rúgtuk a bőrt esterházyval, czakóval, kő palival, ilyen, ma már összeférhetetlen alakokkal. de nekem fájt a lábam, nem mentem. ekkor talált rám budai kati, aki ott a programok tótumfaktuma volt, és azt kérte, menjek el koszorúzni maszákkal és prőlével. életemben nem koszorúztam még. nem volt mit tennem, egyébként sem éreztem magam túl jól frankfurtban, főleg nem a könyvvásáron. elmentem. legalább harmincfős tömeg ünnepelt egyfolytában. ott álltunk, vártunk. azt mondták, következik a magyar himnusz. csönd. vártunk. hideg volt. vártunk. súlyos ötpercek teltek el, és a magyar himnusz nem akart kijönni a hangszórókból. akkor elkezdtek pusmogni, hogy a pista vagy jancsi elment valahova, akinek be kellett volna kapcsolnia a magnót. még kínosabb a csönd. maszák odafordul hozzám, a maga szokásos fanyar arcával halkan megszólal: most megy már a himnusz? mert ha igen, akkor én megsüketültem… az ünnepi alkalomról megfeledkezve igen elröhögtem magam, az egybegyűlt himnuszvárók rosszallását kiváltva. innen már csak egy lépés volt a magyar szabadság ügyére felesketés, mert megérkezett a pista vagy jancsi, és sercegve, ám annál nagyobb méltósággal megszólalt az összes hangszóróból a himnusz.

Jónás Péter kérdezi:
Hogy van az, hogy a magát nemzeti gondolkodásúnak valló költőnek egy fel nyáron át bujdokolnia kell, mert be akarjak perelni nemzetgyalázásért? (Ha a hír hamis vagy ferdített, Horváth Orsit kell megverni, tőle hallottam.) Ehhez kapcsolódóan: miért nevezed magad kitartóan konzervatív költőnek, amikor sokfajta hangod van, és egy – elég erős – ezek közül igencsak modern?

péter, horváth orsolya nem csak jó költő, de jó ember is. sejtem, miről van szó. ha emlékszel, meghívtatok engem egy táborba, ahová nem mentem el, mert külföldre utaztam. nos, orsolya nyilván nem tartotta elégségesnek távolmaradásomat azzal indokolni, hogy nem érek rá, családi programom, stb. van, mert ugye, ilyenkor mondható, hogy a meghívott író nem veszi komolyan a meghívókat, hogy nagyképű, lekezelő, pesti genya stb., csak az nem mondható, hogy ő is ember, és neki is lehet családja, és lehetnek programjai abban az időben, amikor a táborozás zajlik. így kontaminálta egy másik dologgal, ami a távolmaradást jobban hitelesíthette, jelesen, hogy épp akkor volt botrány az a vak c. darabom körül, melyet nemzetgyalázás hírébe és gyalázatába keverték, nyelvezete és irodalmi történelemszemlélete miatt. spiro gyuri szintén egy vak bélás darabba ragadt bele, ugyancsak nemzetgyalázásos szinten. nos, lehet, hogy említettem orsolyának, hogy jobb is, ha nem vagyok itthon, mikor a nemzetet ellenem védők nyilai a fejem körül csapkodnak, azért menekülésről, főleg bujdosásról szó sem volt. de ha már fölemlítetted, én nem vallom magamat nemzeti gondolkodású költőnek, ezt a kategóriát kisajátították, amint tapasztalható, ellenem is, mások, én csak olyan költő vagyok, aki éppúgy szereti a hazáját, mint más, de nem programként, hanem alanyi jogon, ebben az országban élőként, ehhez a néphez tartozóként, magáníróként, kívülről.

a kérdés második feléhez. lehet, hogy mondom, de nem érzem magam igazán konzervatív költőnek. ennek ellentmond, természetesen, az általad is fölemlített sokfajta hang, ami nem a konzervatív anyagkezelés jellemzője. én a modernségnél – ami nagyon sokszor csúszik össze a divatossággal – lényegesebbnek tartom a korszerűséget, ami a divatoktól és diktált mozgásoktól való elhatárolódást is jelenti számomra. feltétlenül konzervatívabb vagyok, mint a tiszta avantgarde elhatározottságú időszakaimban, de a teljes és programszerű klasszicizálódást nincs szándékomban elérni, ahogy a posztmodernet sem, jóllehet a papírváros kapcsán igen gyakran hangoztak el erre utaló megállapítások. valamikor régen, amikor az avantgarde és a hagyományosság vitája zajlott az életünk folyóiratban, rátaláltam egy kategóriára. radikális eklektikának neveztem azt az általam követhető, és adottságaim szerint termékenyen alkalmazható irányt, ami nem illeszkedik kialakított formák és elvárások mentén, hanem megpróbálja – nem szintetizáló szándékkal – a különféle stíluselemeket egymás mellett működtetni. (a kategóriát azóta mások másra használták, akkor nem tiltakoztam ellene, azóta tehát inkább nem használom, gondolom, nem is az a lényeg, hogy minek nevezek valamit, hanem az, hogy csinálom valahogy.) a konzervatív ebben az értelemben nem stílus-, hanem magatartásforma-, illetve elhatárolódás-kategória.

Dalos György kérdezi:
“Mert néma gyermek minden kis magyar: / A nagyvilág nem érti meg szavát…” (Kosztolányi). Igaz-e ez a mai magyar irodalomra és jelesül a lírára?

teljességgel igaz. vagy majdnem. de lehet, hogy egyáltalán nem. a magyar líra rossz állapotban van, már ami a nemzetközi rangját illeti. ez nem jó, éppenséggel lehet rossz is. a próza működik, tehát nem a nyelvvel van baj. ha azzal lenne, akkor teljes csődöt kellene bejelentenünk. de azért olvassák márait és esterházyt és konrádot és dalost és krasznahorkait, meg nézik örkényt is. ahogy bartókot is játsszák és hallgatják. azt hiszem, nem az értésről, hanem az érdeklődésről van szó. lehet, hogy a magyar költészet nem tud olyasmit fölmutatni, ami legalább európát érdekli. ez nem nemzeti sajátosság, mitől lenne az? az is lehet, hogy a magyar költészetet nem jól reklámozzák, nem jó költőkkel reklámozzák, nem jó helyen reklámozzák, ha reklámozzák. nem árt, ha a nagyvilág meghallja azt, amit értenie kellene. egyelőre ez a (ki)hallatszás lenne a legfontosabb lépés. aztán, lehetne azon töprengenünk, hogy a hallók miért nem értik, amit hallanak tőlünk.

Dalos György kérdezi:
“és néhány akvarell…” – ez a német/magyar verskötet címe. Lesz-e grafika, freskó, körkép? Mit kölcsönöz ki a költészet egyéb műfajokból? Zenébôl?

az ötlet jó. különösen a körkép. mostanában ez feszty a lelkemet. a kórkép. nekem van zenei végzettségem (zenei általános iskola, elvégeztem egy művész- és egy jazzdobiskolát…), tehát ideje körülnéznem ezen területen is. próbálkozom. a szimfóniákat már weöres lefoglalta. maradnak a kisebb műfajok, vagy az operák. mint említettem, nem is rossz a felvetés. bár ez már másnak is eszébe jutott, sajnos. marad a dallam és a ritmus. és ez a kettő, így együtt, már majdnem zene.

Jónás Péter kérdezi:
Szerinted mi a különbség a dalszövegek és a versek között, és írtok-e még dalokat Huzella Petivel?

alapvető különbséget látok. a dalszöveg még akkor is alkalmazott műfaj, ha a zene előtt íródik. huzellával már több mint egy évtizede dolgozunk együtt, és a munka közösségén túl célja az, hogy huzella péter előadói image-zsét létrehozzuk és fenntartsuk. ez azt jelenti, hogy nekem egy olyan kép kialakítását kell kimunkálnom huzelláról, ami nem feltétlenül fedi sem az én habitusomat, sem az ő hétköznapi énjét. ehhez még hozzátartozik egy kialakított zenei világ, huzella-megszólalás is, jellegzetes hanggal és megjelenéssel. mindezeket figyelembe véve, ha nem érted félre a kifejezést, a dalszöveg sokkal manipuláltabb, mint a vers. azt is be kell kalkulálni a szövegek megírásakor, hogy egyszer elhangzó/felhangzó dologról van szó, amit a nézőtéren helyet foglalóknak azonnal meg kell érteniük, be kell fogadniuk, rezonálni kell tudniuk rá. ez egyértelműen a szövegvilág leegyszerűsítését kívánja meg. ami nem jelenti azt, hogy el kell jutni a slágeripar primitívségeiig, de mindenképpen le kell mondani a nagyobb áttételekről, bonyolultabb metaforikáról. cserében ezért az ember kicsit megmártózik abban a népszerűségben, amiben költőként ritkán van része. amikor négyezer néző előtt verset olvasol a diósgyőri várban, mögötted a kaláka, vagy a tömött petőfi csarnokban felmész a színpadra meghajolni huzella-koncert után, nem ugyanaz, mint egy könyvtár húsz olvasója előtt felállni. nem biztos, hogy jobb, és biztos, hogy nem fontosabb. csak másabb.

huzellával folyamatosan dolgozunk, most egy új nagylemez anyagának a válogatásában vagyunk benne, nyakig. rengeteg jó dal közül kellene a legjobbakat, vagy legütőképesebbeket kiszedegetni. nem kellemetlen munka, kevésbé fárasztó, mint létrehozni volt azokat. erős nyár után vagyunk, eger városa rendelt tőlünk egy gyermekmusicalt, amit le is gyártottunk határidőre, eger kis csillagai a címe, a dobó téren adódik elő. idén hét előadás volt, jövőre még többet szeretnének belőle, felnőtt színészek és ötven gyerek van a színpadon. ezrek nézik egy-egy alkalommal, ami jó érzés megint. ennek a zenei anyagából is készül egy cd- és kazetta-verzió, és lehet, elkészítem a darab regény-változatát is. eger éveken keresztül akarja nyári látványosságul a darabot, nyilván eladhatók lesznek a hanghordozók, sőt, a regény is.

meg aztán, péter időről-időre előkap, ha a zenegérbe kell szöveg, és megszorul, én meg rögtön segítek rajta. láthatóan élvezi, hogy mindig van egy leakasztható költője a műsorához. én írtam a zenegér főcímzene-szövegét is, igazi bánatom, hogy ezt nem írják ki, pedig én nagyon büszke vagyok rá. remélem, ismered, hát nem jó kis duma?

dolgozunk tehát, huzella minden hónap első vasárnapján a kolibri pincében mutatja be a bevált és népszerű számok mellett a legfrissebbeket, meg vagy(tok) hívva, néha én is odatévedek, jók a sörök és nagyon jó minőségű, szerencsére, a közönség is.

Bohár András kérdezi:
Miért viseltetnek oly sokan a mindenkori aktuális avantgárddal szemben ellenségesen, ha nem is ismerik?

könnyű lenne azt válaszolni, andrás, hogy azért, mert nem ismerik. nem azért, bár ez sem kizárt teljes mértékben. a dolog talán ennél is egyszerűbb, és te ezt nálamnál jobban tudod. az avantgarde, ha valóban az, aminek így nevezi magát, feladatának, mi több, létformájának, ha nem létkeresésének, tekinti a létező és értéknek beállított, vezető pozícióba került irodalmi formációk tagadását, a hagyományos szemlélet által értéknek tételezett művészeti termékek értékként történő elutasítását, azok létét kanonizáló esztétikai szemlélet megtagadását. mármost, ki örül annak, ha a magának jól berendezett élettérbe, mondjuk egy lakásba, hirtelen betör valaki, és azt mondja, hogy a festmények pocsékak, kidobni őket az ablakon, a könyveket elégetni vagy bedobni a dunába, a bútorokat darabokra törni stb., és mindezek helyére pacsmagoknak feltűnő képszerűségeket aggatni, lineárisan olvashatatlan könyvszerűségekkel megtölteni a polcokat, az öreg fotel vagy hintaszék helyett ülhetetlen, ám dekoratív ülőalkalmatlanságokban feszengeni stb. és akkor még nem beszéltünk arról a kötelező agresszivitásról, amivel az avantgarde-oknak konzervatív környezetük felé kell fordulniuk, a lekispolgározásról, a leavultozásról, a leidejétmúltozásról. innen szemlélve nem értelmezhető számomra a kérdésed. miért kéne barátságosan viseltetni magukat az avantgarde-dal szemben… ám várjunk csak! kiknek is? a kérdésedben olyan sokan szerepel alanyként. kik ezek? és mit jelent a mindenkori aktuális avantgarde? nem genyázni és visszakérdezni akarok, hanem hangosan töprengek. mintha az avantgarde általam régóta megérzett (lehet, hogy valójában nem létező) meghasonlását tapasztalnám a kérdésedben. mit sugall az általad felvetett kérdés? én nem szeretlek téged, de te vajon miért nem szeretsz engem? honnan veszed hozzá a jogot? én nem becsüllek téged, de ugyanakkor nekem fáj az, hogy te sem becsülsz engem. én megtagadlak, de te miért is viselkednél velem ellenségesen. a betagozódni szándékozó avantgarde a gesztussal máris leszámol létezése lényegével, és ebbéli szándékában komikus. ha valóban az, aminek vallja magát, akkor szocializálhatatlan. olyan sokan? de hát nem épp az a szándék, hogy az olyan sokan-t botránkoztassam meg, köpjem szembe, alázzam meg ízlése és ellustult lélekmechanizmusa miatt? vagy, olyan a mai avantgarde is, mint a chocito (nem tudom, így írják-e a nevét, mert én még soha nem ettem, csak hallottam róla) nevű csoki, amelyik azzal reklámozza magát, mi több, akarja eladni, hogy ő csúnya? most akkor mi itt a kérdés? hogy miért nem vesznek meg, esznek meg, vagy az, hogy nem akarom, hogy megvegyenek, és nem akarom, hogy felzabáljanak, ezért eleve ehetetlennek készítem magam a tömegízeket szeretők számára, és erre még büszke is vagyok a tömegtermékek közül kivettetve…

Dalos György kérdezi:
“A nőket, kikről a verseket írjuk, nem ismerjük…” Eszerint a múzsa fölösleges volna, vagy csak amolyan technikai segédeszköz a költészethez? Felvetődik-e a mai lírikus előtt a végzetes kérdés, miszerint “Milyen volt szőkesége…”?

a milyen lesz szőkesége érdekel a dologban. a múzsa rendkívül hasznos dolog, de munka közben legtöbbször zavaró tud lenni. j.gy. is inkább merengett a szőkeségéről, mint gyakorolta azt, hiszen az ember múzsálkodás közben nemigen tud írni, papíron alkotni meg egyáltalán nem. azt hiszem, a mai költészetben már nincs ilyen közvetlen belépője a múzsának a lírikus világába, mint volt régen. talán mallarme mondta, hogy a költészet nem gondolatokból áll, hanem szavakból. nos, valahogy így van ez a múzsákkal is. a modern költészet is távol tartja magát az érzelmektől és azok közvetlen megszólaltatásától. kicsit töketlen lett ez a mai költészet. szavakkal pepecsel, miközben kínosan ügyel, hogy semmi köze ne legyen az érzelmek világához. szócsorgatás, szómanipulálás, szópöcskölődés. a nő, mint múzsa, szinte már megbocsáthatatlan vétek.

azért, tudnod kell, én egy konzervatív alkotó vagyok, még mindig.

Berniczky Éva kérdezi:
Mintha egyre inkább divatba jönnének a nő-írók. Lehet, hogy a férfi-írók meg kimennek a divatból? Szerepcsere történt? A Múzsa kezdett el írni – és te leszel az, aki homlokon csókolod őket?

én ezt a nőiköltő-divatot nem vettem észre. lehet, nem figyelek oda eléggé. vannak női költők környezetemben, de nőiségükre sose gondoltam, amikor költőként figyeltem rájuk. és fordítva, ha nőként, eszembe nem jutott, hogy költők lennének. én ezt rendjén valónak gondolom. ami a homlokot illeti, nem eléggé erotikus része a testnek számomra, már ami csókolódzást illeti. akkor inkább lejjebb vagy följebb. ha más nincs, jó a homlok is. és semmiképp sem tennék különbséget nő- vagy férfiköltő között. ez nem olyan, mint a boksz. a divatnak egyébként sincs neme. ha divatba jönnek a női költők, már nem is érdekelnek, mert azt jelenti, hogy már nem fontosak, csak a szoknyájuk alá fújtatták a szelet. de most látom, te nő-írókról kérdeztél. azokhoz nem értek.

Dalos György kérdezi:
Szövegszerkesztő, diszkett, e-mail – az irodalom termelőeszközei. Mi lesz a ceruzával?

valamit kihagytál, kedves gyuri! a diktafont. mert mit tesz a magyar lírikus? elindul a munkahelyére (előfordul, kolibri színház), az árpád hídon áll a forgalom, előkapja a diktafonját, és mondja, és csak mondja, és teljesen meg van győződve arról, hogy az életmű legfontosabb része történik meg éppen. aztán jön az általad fölemlített szövegszerkesztő, a diszkett, az e-mail, stb. én számítógép-hívő vagyok. nem hiszem, hogy minőségi különbség van aközött, amit ceruzával vagy billentyűzettel írunk. én speciel szeretem a ceruzát, de nem szeretem a leírt szöveget bepötyögni utólag a gépbe. fölösleges játék. talán a saját személyiségüket nagyon szerető embereknek fontos a ceruza, illetve a kézírásuk. félig az utókorban gondolkodás kényszere is ez. én azokat a kézirataimat is azonnal kidobom, amiket véletlenül vagy kényszerből kézzel írok. nem gyűjtöm magamat. bármilyen furcsa, a ceruza éppen olyan szükségesen rossz eszköz, mint a klaviatúra. ha rögtön rámondhatnánk a gondolatainkat a papírra, az lenne az igazi. a többi merő eszköz-kérdés.


2.

“a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd
mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából”

Békés Pál kérdezi:
Miközben gratulálok Zalán Tibornak friss Szép Ernő-díjához, melyen még meg sem száradt a Halvérfesték, érdeklődnék, milyen új színdarab-terveken töri a fejét. Sőt, tovább mennék a már-már tapintatlan puhatolódzásban. Noha az új Nemzeti Színház egy bravúros, hökkentően és forradalmian újszerű gondolat jegyében az Ember tragédiájával nyitja első évadját, de ha nem így esett volna, és észszerűen cselekszenek, vagyis Zalán Tibort kérik fel a nyitódarab megírására, akkor mivel kényeztette volna el közönségét a mester?

hálás kérdés, anton pávlovics, különösen a ha tetszik benne. az új nemzeti egyébként többször is megkeresett, nem ha, hogy orvul kicsalja tőlem a vérhal-esték, avagy a vérfal hess tyúk c. többszintes darabomat, de nem álltam kötélnek. maradt nekik ez a madách, aki azért nem egy dramaturg-genie, ha jobban megkaparjuk, egy kész tragédia az egész. köszönöm a gratulációt, én ártatlan vagyok. ami a terveket illeti, egy unferlédi című darabon töröm a fejem lassan öt éve, és még mindig nem jutottam tovább a szereplőlistánál. az viszont impozáns. meg írom a münchausen báró holdszínházát, egy felvonással meg is vagyok, de lassan el kéne kezdeni a cselekménnyel is foglalkozni, mert egy darabnak azért szólnia kell, egy idő után, valamiről.

Radnóti Zsuzsa kérdezi:
Örömmel teszek fel kérdést Zalán Tibornak, akinek éppen most jelent meg (a szeptemberi 2000-ben) egyik, ha nem a legnagyszerűbb verse Terc címen. Gondolatilag és nyelvileg is bravúr! Ehhez szeretnék neki gratulálni, ilyen “nyilvános formában” is, no meg a szept. 21.-én, a magyar dráma napján átnyújtott Szép Ernő-díjhoz, melynek zsűrijében is volt szerencsém benne lenni. Ez a kitüntetés mindig az elmúlt év, évad legkiemelkedőbb magyar drámaírói teljesítményéért, illetve egyes esetekben, mint most Tibornál is, az eddigi drámaírói munkásságáért jár. (A másik díjazott Garaczi László volt.). A kérdés pedig a következő: mint friss, új Szép Ernő-díjas, mi a véleménye Bóta Gábor aznap, szept. 21.-én, a Magyar Hírlapban megjelent cikkének címéhez, melynek így hangzik: Rossz formában az ünnepelt – mármint a magyar dráma, teszem hozzá én. S a cikkben a szerző azzal folytatja, hogy a színházi kritikusok idei szavazólistáján nagyon sokan üresen hagyták a rubrikát, amelyben a legjobb magyar dráma címét kellett volna feltüntetni. Ez is egy mértékadó vélemény, s több kritikus is osztja. S most én egy frissen kitüntetett drámaíró véleményére lennék kíváncsi ezzel kapcsolatban.

kedves zsuzsa, köszönöm, hogy megtisztelt a kérdéssel; előbb pedig a kétszeres gratulációt. öröm, de nem meglepetés számomra, ahogy maga az én – és szerencsére nem csak egyedül az én – pályámat figyeli, és időnként ennek jelét is adja. kevés hasonló tapintatos, ugyanakkor kemény és józan irodalmi-színházi szakembert ismerek, nagyon jó, hogy maga van, és magával a törődés és figyelem megnyugtató érzete. ami bóta gábor cikkének a címét illeti (a cikket nem olvastam), nem lep meg. ezt a fajta nyegle és lekezelő, lezsernek és szellemesnek hitt oldalvágásokat régóta nem nélkülözi a magyar dráma a kritika részéről, és én, aki ráadásul gyermekszínházban dolgozom, halmozottan hátrányos helyzetben lévő színházi ember vagyok, hiszen a gyerekszínházzal való foglalkozást, mi több, az ahhoz értést, a magukra adó kritikusok nagyobbik része még a magyar drámával való foglalkozásnál is alacsonyabb rendűnek tartja. a kritikusok egyetlen dolgot felejtenek el: ha a magyar dráma valóan rossz formában van, annak nagyrészben ők is az okai. ha a magyar dráma rossz formában van, akkor a magyar színházi kritika is eljutott a mélypontra, és ez abban is megragadható, hogy nem segíti a drámafejlődést, hanem önmagát próbálja meg eladni helyette, meglehetősen kétes és sokszor ízléstelen módon. az a magyar kritikus, aki üresen hagyja a rubrikát, amikor a legjobb magyar drámára kell szavaznia, nem csak nagyképű és felelőtlen, de jellemtelen és/vagy aggasztóan tájékozatlan. annak a véleménye nem a drámáról lehet kompetens, és semmiképpen nem érdekelhet. az irodalomkritikában is megfigyelhető hasonló “kritikusi” magatartás, főleg a költészetben, tehát én még eggyel többszörösen is hátrányos helyzetben vagyok. az irodalomkritika gyakorlatilag megszűnni látszik, a kevés megjelenő írás nagyrésze használhatatlan, mert vagy a pályatársat és barátot dicséri gyomorforgató gátlástalansággal, vagy az ellentábor kiszemelt tagját próbálja meg lemészárolni. a legjobb módszer azonban az elhallgatás, mintha az illető művész és műve nem is léteznék, vagy nem lenne jelen az általuk szeretettekhez hozzámérhető módon. ez is tapasztalható a színházi kritikában, hogy visszatérjünk a kályhánkhoz. azért, az ellenkezője is. bécsy tamás a halvérfesték megnézése után – előtte elolvasta természetesen a művet, ami megint csak nem általánosan bevett szokás – azt mondta a stúdió k kocsmájában: ehhez a drámához – és sok más hasonlóhoz – nincsenek még meg azok az eszközök, amivel pontosan le tudná írni a dráma-kritika, illetve -elmélet. akár igaza van, akár nincs, a gesztusa és őszintesége ritka tisztességes és követendő lenne. annál is inkább, mert az illető az egyik legkiválóbb drámaelméleti szakember, és nem újságíróból, netán színházak szélén ténfergő pályatévesztőből lett önmagát szakértővé kinevezett színházi író. az egyik pesti színházunk igazgatója már évekkel ezelőtt azt nyilatkozta a rádió szalon című műsorában, hogy ő nem képes, és nem is hajlandó, a kétszáz fős színházát élő magyar szerző drámájához megtölteni. ha nem jött volna rá, hogy ki az illető, egyébként kiváló és általam más megnyilvánulásaiban becsült színházi ember, akkor csak pillantson rá a színházi repertoárra, hol nem játszanak évek óta mai magyar drámát – programszerűen… azt azért valakinek jeleznie kellene a színházkritika egyre jobban maguktól elszálló figuráinak, hogy még ma sem a kakas kukorékolása miatt hajnalodik, legyen bár erről a kakas bármilyen mélyen is meggyőződve. azt gondolom, drámát író kiváló fiatal emberek vannak ma a színházak környékén, peremén, és egyre több olyan is, aki csak drámaíró, és uram bocsá’ még elméletileg is felkészült, ami a másik oldalon nem mindig fenyegető veszély. lehet, hogy még nem tudnak elég jól bratyizni a magukat náluknál fontosabbnak és dráma-színházközelibbnek képzelő kritikusokkal. remélem, nem is fognak. és azt is, hogy a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából.

Balla D. Károly kérdezi:
Színpadi szerzőknek kegyeit szokták keresni a dívák. Melyik magyar színésznőre írnál szerepet?

kérdésben a válasz. ha a dívák az én kegyeimet keresik (és mondd, erről a dívákat nem kéne értesíteni, mármint, hogy mi a kötelességük velem szemben…), akkor miért kellene nekem rájuk írnom a szerepeket? egy színésznőre írtam darabot, de nem játszotta el. bodnár erika volt színésznő, a darab meg valami mos, főz, vasal, takarít címet viselt. aztán megcsinálta a rádióban margittay ági, zseniálisan. azért, ha ilyen kegykereső helyzetbe kerülnék, lehet, hogy meginognék, és azonnal előkapnám a dalos gyuri által hiányolt ceruzámat… rögtön lenne helye is, funkciója is…

Elek Tibor kérdezi:
Szép lassan csörgedezik ez a regényfolyam, Mesterem (bármit is mondtam akkor róla, bármilyen nehézségeket is okozott számomra, azért én kedveltem az első részt is, hidd el), mikorra várhatunk egy újabb kötetnyi szakaszt belőle?

a papírváros készül, sorról sorra halad, szó szerint. van, amikor egy-egy hét úgy telik el, hogy egy sort írok legfeljebb az eddig elkészültekhez, a lassúdad regény definíció így természetesen nem csak a narráció iszonyatos lassú, vállaltan vontatott módját hivatott érzékeltetni, de azt is, hogy az időben nyúlik el rettenetesen a szöveg formálódása, amit én nem bánok, mert nincs kinek-minek elszámolnom a könyv előre haladásával. azért, a 2002-es könyvhétre kijön az újabb rész, kicsit rákapcsoltam mostanában a prózára, már nem csak egy-egy sort írok naponta, van úgy, hogy kettőt is. az alföldben jött most egy rész, jön a novemberi tiszatájban is egy nagyobb interjú kíséretével, aztán, várhatóan a jövő év első hónapjaiban megint néhány, terveim szerint az általad (kiválóan és jó csapattal) szerkesztett, egyre rangosabb bárkában is – persze, ha ti is úgy gondoljátok majd. ami a véleményalkotást illeti, én legtöbb pályatársamtól eltérően, jól viselem a kritikát, de csak akkor, ha az a mű ismeretében, és abból kiindulva, illetve abban megmaradva íródik, vagy hangzik el. tehát, bármit is mondtál a regény elolvasása után, (nem emlékszem sértő megállapításokra…) azzal engem csak megbecsültél, mert vetted magadnak a fáradságot, és beleolvastad magadat a műbe. bármennyire is meglepő lehet számodra (tudom, hogy nem az), ez a mai magyar irodalomban már csöppet sem természetes. tehát, inkább te mondjál olyat, ami elmarasztal, mint az dícsérjen, akinek fogalma sincs, hogy mit dícsér rajtam vagy a dolgozatomon. a kritika-viselésre jó példa, hogy egy kuratóriumban, melynek tagja vagyok, három ember között kellett elosztanunk egy jutalmazási helyet. én arra a fickóra szavaztam, aki a papírvárosról a leglesújtóbb kritikát írta. mindenki meg volt döbbenve, és magyarázatot kért. csak azt tudtam mondani, hogy az illető nem kevésbé barátom, mint a másik kettő, de amikor abban a kritikában levágta a regényt, akkor nem tett mást, mint a véleményét rögzítette, és tette közzé. az, hogy a kapcsolatunk ebben nem gátolta meg, csak azt bizonyítja, hogy erkölcsileg helyén van az illető, és az effajta bátorságot támogatni kell, akkor is, ha az ilyesmi nem mindig kedvez nekünk. a mai kritikában ugyanis csak a miéinket (cimborákat, akoltársakat, elv- és kocsmatársakat) dícsérjük, a másik oldalon lévőket pedig vagy elhallgatjuk, ami a legjobb gyilkolási módszer, vagy fanyalogva, lekezelve, nevetségessé téve megbasszuk. ahogy egyszer meséltem neked, projektként kezelik ismert és elismert irodalmárok egyik-másik társuk megtaposását, háta mögötti tönkretételét, gyalázását, rágalmazását, végső soron kinyírását. én innen nézek minden kritikát, és innen becsülöm meg az elmarasztalást is. egyébként, nem mondtál te rosszakat, a rossz az lett volna, ha leteszed a könyvet ott, ahol reménytelennek és értelmetlennek gondoltad a további olvasást. nekem tanulnom kellett abból, vagy kellene, amit mondtál, hogy az olvasó a regény elején még konceptuózisan sem terhelhető meg annyira, hogy elfáradjon, belefáradjon az olvasásba, s ami a legrosszabb, egyszerűen csak elunja magát.

Balla D. Károly kérdezi:
A kedves kollégák az íródó vagy nem íródó új dráma, vers, tanulmány, regény felől érdeklődnek. Az ezekre adandó válaszodtól függetlenül: mi van a tarsolyodban készen-félkészen, és mi az a nagyobb szabású írói terved (ha van ilyen), amelyet még azelőtt szeretnél befejezni, mielőtt az öregkori bölcsesség lehűti a nagyra törő vágyakat?

sokféle bajom van a befejezetlenséggel, károly, és tartok attól, nem minden bajom fog elmúlni egyáltalán, vagy olyan hamar, ahogyan azt szeretném és egészséges lenne. jelen pillanatban egy színházi játék szövegkönyvén dolgozom, münchausen báró holdszínháza (súlytalanság balett) a címe, és a kolibri színház, az új színház és a fővárosi nagycirkusz közös produkciója lesz a cirkuszban. sokat kínlódom vele, az első résszel vagyok teljesen készen, de a második rész, valamiért, nagyon vadul ellenáll. ebben az esetben, kivételesen, nem igazi múzsa a határidő. már háromszor léptem túl a határidőt, és nem az akarásnál van gond, hanem a nemtudásnál. befejeztem a ciróka bábszínháznak kecskemétre egy tibeti mesealapokat felhasználó bábjátékot, kabule kincse a címe, december eleji a bemutató, és még az idén színpadra írok három népmesét a saját színházamnak; a kolibri fészekben lesz az előadás. a rádió meghívásos gyermekhangjáték-pályázatára is le kellene adnom a szinopszist, ennek a lehető legidétlenebb összefoglaló címe van: az én családom. mit lehet egy családból kihozni, ami mese is meg kaland is, meg fordulat is, meg költészet is, meg… igazi mag, konfliktus akkor keletkezhet, ha a család csonka, ha valami csapás van rajta… stb., lásd arisztotelesz. valamit fogok hasalni nekik, ami azzal fogja súlyosbítani később a helyzetemet, hogy ezzel a hasalt szinopszissal kell hozzákezdenem a valódi szöveg megírásához. ugyancsak a rádiónak készül (már két éve) a hová vezetsz? című monodráma-hangjáték, ami mácsai pali rádiós jutalom-játéka lenne. folytatom a papírvárost, hamarosan a második kötet leadásának is elérkezik a határideje. fél évet adtam magamnak, hogy hozzákezdjek, és egy évet, hogy befejezzem azt, az unfair lady című, legalább ötödik éve tervezett, azóta csak tologatott darabom megírásához. elkezdtem egy versciklust két éve, erotikus vázlatok címmel, aminek még van vissza vagy harminc darabja. a genyagin-averzió című verses regényemnek tizenegy része hiányzik még, az első valamikor ebben a hónapban lesz olvasható az és-ben, dolgozom egy krisztus-cikluson, ami egészen váratlan (orvosi) nézőpontból akarja megragadni a gecemane kerttől a kereszthalálig vezető utat. lassan gondolkodnom kell egy újabb versesköteten, és talán két filmforgatókönyv megírása is benne lesz az elkövetkező egy-két évben. nem kevés, tudom, csak idő, csak idő, csak idő…

3.

“futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni.
lehet, hogy megfogan”

Pécsi Györgyi kérdezi:
Komolyan tudod venni ezeket a kérdéseket? Ezt a virtuális párbeszédformát? Eközben magad is nem virtualizálódol? Ez az újmódi író-olvasó találkozó? Ilyenkor kinek beszélsz, ha válaszolsz?

györgyi kedves, ha az ember elvállal valamit, azt illik komolyan venni. papíron vagy éterben, virtuálisan vagy naturálisan. én őszintén megbecsülésnek érzem, hogy arra érdekesnek és érdemesnek találnak mások, hogy én legyek az, akitől kérdeznek, és arra érdemesítenek, hogy kérdéseket tesznek fel kiváló és általam szeretett emberek. ez a beszédforma csöppet sem virtuálisabb, mint a normális levél, csak gyorsabb. akkor lenne az, ha jeligés kérdezőknek, vállalástalan fantomoknak kellene válaszokat adnom. mitől lenne virtuális egy kérdés, és mitől az a válasz? természetesen, most nem ülünk egy igazi, létező szalonban, nincs kávé az asztalunkon, whisky sörrel vagy vörösborral, de itt vagy előttem, az arcod, a hangodat is hallom, amikor olvasom a kérdésedet, és a magamét is, válaszadáskor. nem azoknak válaszolok, akiknek lehetősége lesz elolvasni ezt a kérdezz-feleleket, hanem az aktuális kérdezőnek. radnóti zsuzsától pécsi györgyiig. minden esetben konkrétan, névre, hangra, tekintetre szólóan. ez valóban egy újmódi író-olvasó-találkozó, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt csak az én arcom látható egy fényképen, a tiétek nem, a közönség pedig végleg virtualizálódik. de gondolom, ez csak az első lépés az elektronikus író-olvasó-találkozók történetében. el fog jönni az idő, és sokkal gyorsabban, mint azt gondoljuk, amikor a kérdező is megjelenik egy ablakban, élőben vagy felvételről, illetve az olvasó is belejátszhatja magát a beszélgetésbe, élőben, arccal, gesztusokkal, akár a közvetlen környezetének láttatásával is. ami már több is lesz, mint egy író-olvasó-találkozó, mert mindenki abból a milliőből láttatja kifelé magát, ami körülveszi, hitelesíti vagy hitelteleníti a mondandóját, meg hát ilyenek. jelen állapotunk valóban köztes. az újság-interjú és a hálós beszélgetőformák között kacsázik ez a forma, műviség és spontaneitás, arc és arctalanság határán. abból a szempontból feltétlenül fontos és előre mutató, hogy ha a világháló veszi át a kommunikációs főszerepet, és várhatóan nagyon is át fogja venni, ha át nem vette már, az irodalom, a művészet is meg kell találja benne a helyét, illetve meg kell keresse a lehetőségeit. ha tetszik, egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk, és én ezt nem csak komolyan veszem, de még büszke is vagyok rá, hogy a részese lehetek.

Szűgyi Zoltán kérdezi:
Drága Barátom, Bölcs Salamonként mondanád-e Te is: minden hiábavalóság? S hogyan vélekedsz: elirigyli-e a sas olykor a kisebb testű madarak röptét? És örömmel vagy csak fájdalmasan fedi fel mélységeinek titkait az óceán?

drága zoltánom, ha én bölcs lennék, lehet, nem beszélgetnénk itt. túlbecsülsz, amikor metaforikusan olyan kérdéseket teszel fel nekem, amikre sem salamon, sem kölcsey nem tudta a választ. csak sejtem, hogy valóban hiábavalóság minden. ha nem így lenne, akkor nem léptem volna ki az irodalomból, vállalnék funkciókat, most például, hogy sokan megkerestek itthonról és a nagyvilágból, hogy vállaljam el a írószövetségi elnöki jelölést, vállalnám, ilyenek. még abban bízom, hogy nem volt teljesen hiábavaló azt a sok szamárságot összeírnom, amit megtettem az elmúlt negyedszázadban. a sas pedig igencsak irigyli a kisebb testű madarak röptét, mert jó lenne néha neki is cél nélkül röpdösni, és elvegyülni a föld közeli sokaságban. az óceán pedig a fájdalmát rejti el a mélyében, hiszen a legmagányosabb lény a világon a tenger. egyszer álltam a niagarával szemközt, néztem, ahogyan az irdatlan vízmennyiség dübörögve zuhan alá, és arra gondoltam, milyen lehet éjszaka niagarának lenni, amikor a sok turista hazamegy. kurva rossz lehet. hát még az óceánnak, amelyhez képest a niagara bizony csak felejthető csacskaság.

Onagy Zoltán Kérdezi:
Tibor! – (üdvözlet, egyebek) – volt neked hajdanán, még tavaly is az Új Könyvpiacban egy gyerekkönyv rovatod. Ha hiszed, ha nem, a rovatból választottam ki, mit vegyek unokaöcséimnek, unokahúgaimnak, amikor könyvet kértek. (Amikor mást, akkor is.) Mi van ezzel a rovattal?

jó zoltánom, köszönöm, hogy terasz-beli elfoglaltságaid mellett is gondoltál ránk. az új könyvpiacban valóban volt gyerekkönyv-rovatom, előtte a könyvvilágban is, éveken keresztül. én valamiért mindig nagyon fontosnak tartottam , hogy a gyerekeknek legyen írva irodalom, és olyan is akadjon, aki ezt az irodalmat közvetíti. sok gyerekkönyvet elolvastam, amelyeket egyébként, nyilván idő- és érdeklődéshiány miatt, nem, és azt kell mondjam, remek gyermekirodalmunk van. komolyabban is lehetne venni! ahogy a gyermekeknek játszó színházak ürügyén már dohogtam erről, a gyerekirodalom még mindig nem jutott át a magas irodalom küszöbén. egyes gyerekírók igen, a műveik bejutásában már kevésbé hiszek. bár, a szándék, a jó, sok emberben megvan. esterházy írt egyszer, amikor még ment a rovat, hogy mennyire szereti ezeket a gyermekkönyv-ajánlóimat, és mennyire fontosnak tartja őket. fontosnak gondoltam a gesztust, ahogy nagyon jól esik az is, hogy te még mindig emlékszel erre. a rovat megszűnt, nem tudom, miért. a könyvvilág megszűnésével egyértelmű volt, hogy abbahagytam a rovatírást, de aztán pécsi györgyi előkerített, és náluk folytattam. valami félreértés folytán egyszer csak nem volt tovább rovat. nem ritka ez az irodalomban. a könyvpiac azt hitte, már nem akarom csinálni, én azt gondoltam, ők nem akarják már, hogy csináljam. azóta tisztáztuk a dolgot, de nem történt semmi érdemleges az újrakezdéshez. egy biztos, sokan kerestek meg ezeknek a jelentéktelennek feltűnő kis ismertető írások kapcsán, illetve a hiányt észlelve, és arról is van tudomásom, hogy a gyerekkönyveket kiadók is szerették, ahogy – és amit – írtam ebben a kis rovatban, mi több, egy idő után egyenesen nekem küldték el a könyveiket. bízom benne, hogy lesz még folytatás, mind laferton kálmánnal, mind pécsi györgyivel régóta szeretjük és becsüljük egymást, talán majd a pillanat is eljön, amikor mind a ketten (hárman) úgy érezzük, hogy érdemes megint nekifogni… természetesen máshogy, jobban, kor-szerűbben, de legalább annyi szeretettel, ha még megvan bennem az a szeretet. miért ne lenne.

Balla D. Károly kérdezi:
Jó Tiborom, miközben a Szalon házigazdájaként megköszönöm eddigi odaadó együttműködésedet, aközben Onagy Zoltán felvetését és az arra adott válaszodat továbbgondolva azt kérdezem itt és most tőled: ha nagy tisztelettel felkérnélek arra, hogy gyermekkönyv-ajánló rovatodat éleszd újjá az UngParty keretében, tudnál-e erre igent mondani? Ha vállalnád, hogy időről-időre megírod a szövegeidet és elküldöd az ajánlott könyvek beszkennelt borítójával együtt, akkor én meg azt vállalnám örömmel, hogy ebből önálló, külön címen is elérhető, de honlaprendszerembe illeszkedő weboldalt szerkesztek, egy állandó és anyagaid érkeztével megújuló rovatot. És hogy eleget tegyünk az interaktivitás kihívásának: ott lenne a felkérés szülők, okítók és persze gyerkőcök számára, hogy ha ajánlatodra elolvasták az adott könyvet, ezt írják meg nekünk véleményükkel együtt. No, mit lépsz erre?

szomorú hírem van, kedves károly: örömmel vállalom a kihívást! nagy ötlet az olvasókat is bevonni a buliba! novemberben kezdjük, mert már nagyon előre haladt az október, most jöttem meg a vajdaságból, és rettentően összesűrűsödött körülöttem a világ. és – köszönöm!

Berniczky Éva kérdezi:
Mit tettél-végeztél-építettél a Vajdaságban? Kikkel találkoztál és milyen benyomásaid alakultak ki a most már nemcsak posztsympozionista, hanem posztbalkániháborús világról?

az olvasás éva (éve) a vajdaságban. ez volt a téma. szép és kínos percek janikovszky évával, jókai annával, spiró gyurival. szabadkán, a megnyitón, megjelent a szerb oktatási miniszter, a magyar meg elfelejtett eljönni, és elfelejtette nem jöveteléről értesíteni a szerb felet. pálinkásnak hívják, úgy hírlik, ezt a magyar minisztert, aki az illem alapszabályaival sincs tisztában. pedig szép neve van, ami kötelezne… a szerb miniszternek fontosabb volt a magyar olvasás éve, mint a magyarországinak. égett a pofámról a bőr, és nem csak nekem. és nem volt elnézés-kérés. semmi. az államtitkárhelyettes a gyermekkori olvasmány-élményeiről mesélt… hagyjuk, diplomatikai analfabetizmus. magyaros szarevés. példa, hogyan kell magyarjainkat cserben hagyni a kisebbségben. a média persze kussol.

volt szabadka, palicson sorozatot lőttek éjjel, ki tudni kire, féltem. volt zenta, ahol nem fértünk be egy színházterembe, annyi ember gyűlt össze, és akart hallgatni minket. meg újvidék, ahol a színházban megint csak álltak az emberek, és elfogyott a levegő, janikovszky rosszul is lett, pedig hát szeretetből volt, ami volt, a csődület. gerold, bordás győző, pap józsef, bányai jános, beszédes istván, verebes ernő, németh istván, bori imre, hajnal jenő, fodor istván – a zentai levéltárigazgató -, meg még sok jó ember, író, nem író… juhász attila, a zentai polgármester… szóval, sokan szerettek minket. akik nem voltak, azokról meg minek beszélni. nem tudom, ott volt-e újvidéken a symposion. nem volt ott. sziveriék ott voltak mindig, ha volt valami. no comment.

a neköm és a mkke szervezésében három magyar nap, hoztak utánunk egy kamion könyvet is, amit aztán kamionostól visszazavartak a szerbek. mindegy, kinek a balfaszsága volt, lényeg: könyv, magyarországi, nem jutott át. még mindig a balkán, és még mindig – lásd miniszteri távolmaradás – az eltévesztett magyar helyzettudat, gőg, felelőtlenség, ostobaság. hasznos volt azért, sokat ettünk és ittunk, és pap jóskától futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni. lehet, hogy megfogan.

Hizsnyai Zoltán kérdése:
Legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves Tibor, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. No, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, “aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol”? Mi a célja? Merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. Nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). Nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. Úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. Havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kapok a Kalligramba. Úgy érzem, most is figyelnek. Irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. Olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. Pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. De még csak prózát se! És a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. Kik ők? Mit akarnak tőlünk? És mit akarnak ettől a világtól?

negyvenhét éves korában, jó zoltánom, a hogy ityeg a fityeg kérdésre már két okból sem válaszol az ember. az egyik, ha ityeg, akkor nem kíván hencegni, mert ahhoz már öreg. ha meg nem, minek vállalnia a szégyent, ahhoz még túl fiatal. hát így vagyunk mi, ebben a korban. az írásról, mint olyanról kérdeztél, és a kérdésbe finoman belefordítottad azt a gondot is, hogy talán már sem presztizse, sem értelme nincs az éjszakai papír fölé hajlásnak. jelzed te, aki negyedszázada csinálod ezt. ebből a nézőpontból teljesen megérthető a helyzet, hiszen a pálya valóban kényszer, még ha néha szeretjük is ezt, ahogy szoktam volt mondani, az “írogatsz-e még?” undorító kérdésre, én már minek változzam meg erre a rövid időre. de valóban, mi van azokkal, akiknek ez nem bevált létforma, nem rutinfelület, mi több, nem karrier- és nyomulás-helyzet, illetve -lehetőség? talán a mániákusság a legjobb kategória rájuk, vagy a tisztesség. a kettő a mostani világalakulásban szinte teljesen lefedi egymást. meg a tisztesség, ami abból eredhet, hogy a megszólalás kényszerét érzik, és a megszólalás megtisztító hatásán keresztül tudnak valahova eljutni, közelebb magukhoz, vagy mások közelségéhez. ma már föltehetően valóban nincs célja az irodalomnak (nálunk, nekünk még volt, nem is kevés, és ha félre értettük is, még tét is jutott néha a megszólalásainknak), már ami a társadalmi lehetőségeit illeti. a társadalomban nincs benne az irodalom, csak a művelők vannak benne a társadalomban, és próbálják még személyes hitelükön keresztül egymáson túl delegálni a produkcióikat. talán az agonizálás a megragadó ezeknek az új ostobáknak, vagy új tehetségeseknek, vagy új költő-költőknek, az életünket kétségtelenül átlengi valamilyen egészséges dekadencia. mindamellett az irodalom környékén is maradtak mégy szép nők és érdekes mondatokat ismerő és kimondó lányok, csak a csápban kételkedem. meg aztán a játék. van-e annál izgalmasabb dolog egy teljesen pragmatikussá változó, globalizálódó, teljesen profitorientált világban, mint szavakat egymás mellé rakni, sajátos törvényeket hozni közben a működésükre, új és újabb értelmeket csiholni az elkoptatott szavakból. meg hogy felelősség? talán még mindig van az is. nem tudom hol, nyilván nem a szövegcsorgatóknál és nem a tehetségtelenség vagy zsigeri nyelvtelenség miatt nyelv- és versrontóknál. egyébként, miért ne lehetne valakinek az a képzete, hogy amit leír, arra van társadalmi megrendelés? és az, hogy a közös nyelv birtoka és tudata közösségben elkövetett megszólalást is jelenthet. ha igazán megkapargatjuk a magunk modernségét és korszerűségét és irodalmi elravaszultságunkat, azt kell megállapítanunk, hogy magunk is egyfajta köztes létben vagyunk. a között-létben, ami néha mindkettőnknek jól tud állni, és szeretni is tudják bennünk, már akik szeretnek is bennünket. talán még a szagmintánkban benne van, hogy nem lettünk teljesen cinikus gazemberek, vagy tarka nadrágos divatmajmok, akik az új porondot át- és beugrálják… s talán elég pornografikus helyzet, hogy ilyeneken töprengünk, mint amin most, és ilyen oldalakon rágódunk, ahol fent vagyunk aktuálisan… a többi néma csönd. vagy csak irodalom. valami romlott a gépezetben. és kibűzlik. és szétbűzli a létezésünket. ezt talán nem mindenki akarja elviselni és megélni. illúzió? legalább tisztességes.


Zalán Tibor 1954-ben született Szolnokon, gyermekkorát Abonyban töltötte, ott élt családja, sok emléke fűződik ide. Iskoláit Abonyban, Nagykőrösön és Szegeden végezte. 1972–1978 között magyar–orosz szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd az egyetemi évek után Pestre költözik. Első verseskönyve: Földfogyatkozás, 1980.

Előbb 1982–1985 között, majd 1991–1995 között a Kvassay és – ezzel párhuzamosan – a Semmelweis Szakközépiskola pedagógusa. 1995-től előbb a Törökbálinti Kísérleti Gimnázium, majd 1998-tól 2001-ig az óbudai Zsigmond Líceum vezetőtanára. Éveken keresztül kurzust vezetett az egri Eszterházy Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, illetve a békéscsabai Színitanházban.

Eközben a Kortársnál előbb segédszerkesztő, majd 1985–1991 között a versrovat vezetője (én ezekben az években ismerkedtem meg és barátkoztam össze vele – bdk).

1992–1997 között a Szivárvány c. chicagói folyóirat budapesti társszerkesztője és az Iskolakultúra rovatvezetője, 2000–2001 között a Kelet főszerkesztője. 1997 óta a Kortárs Kiadó Új Látószög című sorozatának líraszerkesztője. 1996 és 2007 között a Kolibri Színház dramaturgja. 1997-ben kérik fel a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnökének is, a posztot 2003-ig vállalta el, de a társaság működésének mai napig egyik meghatározó alakja művészeti vezetőként, elnökségi tagként, tanácsadóként.

2000-től 2008-ig a Várucca című folyóirat, 2009-től a Magyar Teátrum színházi folyóirat főmunkatársa. 2003-tól 2005-ig a Duna TV Gong című kulturális hetilapjának műsorvezetője. 2005-től 2007-ig a zalaegerszegi Griff Bábszínház, 2008 óta pedig a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja, színdarabírója. 2012 júniusában debütál első magyarországi rendezésével.

1989 óta szerzőtársa (dalszövegírója) Huzella Péternek, akivel három közös hanghordozót jelentettek meg és – többek között a Merlin a Kolibri, valamint a szombathelyi Weöres Sándor színház-akkal – több sikeres gyermekprodukciót is létrehoztak.

Rendszeresen jelennek meg kötetei. Így például a 2012. évi Könyvhétre adta ki a Fáradt kadenciák könyvterjedelmű, majd egy évvel később a Holdfénytől megvakult kutya című versciklusát. 2013-ban jelent meg a Papírváros című, öt kötetesre tervezett regényfolyamának harmadik része is.


Más: Tisza táj – a Fekete Tisza forrása

„mi apró dolgokon múlik az élet”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

„írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból”

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2002. januárjában
Bagu László volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

bagu lászló

Bagu László, 2002

Lásd ezt is: bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása


“mi apró dolgokon múlik az élet”

Bagu Lászlót Kérdezték:
Arató Antal (Székesfehérvár), Balla D. Károly (Ungvár), Berniczky Éva (Ungvár), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Horváth Orsolya (Budapest), Lengyel Tamás (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Turczi István (Budapest), Ungvári Kiss Erzsébet (Pécs), Vass Tibor (Miskolc),


Hizsnyai Zoltán kérdezi:
Kedves László, csak most jövök rá, miközben leírom ide ezeket, és a felteendő kérdésen töröm a fejem, hogy néha kérdezni nehezebb, mint válaszolni. A jó kérdés ugyanis inspiratív, valahogy beindulnak tőle az agysejtek, menést okoz, mint hasban a must.
A nagyon naiv és tájékozatlan kérdés meg semmire sem kötelez igazán, az ember arra fordítja a mondandója rúdját, amerre akarja, különben is, jókat lehet rajta kuncogni, szóviccelgetni, miegymás.
Csak az a problémás, ami közte van.
De van egy még nagyobb kitolás is!
Nos, arra gondoltam, nem könnyítem meg a dolgodat már mindjárt így a kezdetek kezdetén, és a megerőltető, ihletet, ismereteket (vagy azok teljes hiányát) egyaránt megkövetelő kérdésfeltevés helyett megkérlek, válaszolj azokra a kérdésekre, amelyek a legkínosabbak számodra. Azokra, amelyeket legszívesebben kikerülnél. Ha vannak ilyenek… Én azt hiszem, egészen bizonyosan vannak! Kinek nincsenek titkai?! (Akár még közérdekűek is!)
A világháló valami miatt nehezen tűri az őszinteséget. Blöffökre, csinnadrattára sarkall, szokványgondolatokat, tucatérzelmeket ébreszt gyakran még olyanokban is, akik szintén nagy nyilvánosságnak szánt, de hagyományos módon megjelenített alkotásaikban képesek a kitárulkozásra. (Pedig technikai értelemben még mindig úgy állnak a dolgok, hogy a világhálón bolyongó textus elszáll, mint a füst, s a nyomdafesték megmarad…)
Lássuk, képes vagy-e kikerülni a szellemi könnyűvérűséget, amit a világnecc léhaságra ösztönző anonimitásában és efemer jellegében fészkelő fekete özvegy terjeszt! Képes vagy-e ebben a többszörösen összetett és egyre sűrűbb szövésű, ám andalító űrben igazán elevenbe vágó kérdést feltenni magadnak – és erre a kérdésre koncentrált választ adni?!

kedves zoltán! annak nem sok értelmét találom, hogy magamnak tegyek fel kérdéseket. mondhatni a magamnak feltett, közérdeklődésre is számot tarható kérdés max. ez:?, amire legkoncentráltabban így tudok válaszolni:! szívesen megválaszolok viszont bármilyen – testre- vagy nem szabott – kérdést, ha felteszik nekem.
a világhálóval kapcsolatban; gondolom senki sem lesz sokkal másabb a halóra való felcsatlakozás előtt, mint után, tehát ha az életében igaz és őszinte, ott is igyekszik az lenni; itt viszont teljes névvel állunk, tehát legkevésbé sem lehet a névtelenség mögé rejtőzni. nem szándékozom viszont kitérni az álnéven feltett kérdések elől. azokra is a “szavamat adom”. előszó / szoftver / die-balta.

Lengyel Tamás kérdezi:
Van-e egy olyan szintje az irodalmi szövegek (és elsősorban Bagu Laci szövegei) referencialitásának, amihez az olvasót még illik közel engedni? Vagy másként: költőietlen-e a közérthetőség; és a mögöttes tartalom üldözése helyett elég-e, ha érezzük az olvasott verset?

(a kérdés jó, már vártam.) versírás közben (erről beszélhetek csak) [szerintem] nincs illik vagy nem illik, csak a versírás van maga. az olvasó menjen közel, ha akar, s ha tud, mármint képes. az érthetőség nem snassz, nem ciki, de csak a (meg)írás után következhet, mert addig nincs miről beszélni, nincs mit megérteni. különben a fremeneknek magyarázunk arról a vízről, amibe a mi lábunk jobb esetben is csak belelóg. nekünk kántorral szemben megadatott, hogy elvontan (is) gondolkodhassunk. ilyenek jutnak most erről eszembe.
(jelentésadás? mi az?)
egyébként én már néhány olvasót közel engedtem, de megkérlek, kedves tamás, ez maradjon kettőnk között.

Turczi István kérdezi:
Mi lesz az inka típusú családok sorsa, ha az argentin típusú családok lemészárlása után lemerészkednek a perui hegyekből a kiüresedett pampákra és belakják a rendelkezésükre szabadon álló, hirtelen megnagyobbodott területet is? (Komoly választ várok!)

istván! mikor ginsbergről írtam, ginsberg meghalt, mikor sütő kálmánról, ő is. nagyapám sincs már közöttünk, velünk. hogy szóba hoztam az argentinokat, őket is utolérte a romlás. szerelmes verset nem merek írni, sem egyebet. hogyan is mernék? komoly kérdésre egyébként komoly választ adok!

elképzelünk egy történetet. nagyon morbid és nagyon torz. mikor megvan, sorban belehelyezünk mindenkit. egyszer mindenkire sor kerül. ezt az inkáknak is tudniuk kell. vége az aranyéletnek. megtudják, mi az isten, és hol lakik. miből van, és minek. és kinek. nem látok számukra más alternatívát, minthogy vegyenek néhány üveg bort és jól berugjanak. és akkor joggal mondhatja bárki, hogy nem tudtam elkerülni a szellemi könnyűvérűséget, a szójátékokat, de nem is akartam. kurvának lenni jó. a többiek pedig bekaphatják a végtagjaINKAt. a pampákra úgysem lehet majd számítani. rájuk nem.

az argentinok aközben vidáman romlanak. a lemészárolt argentinok különösen. tőlük már csak az argentin nők romlottabbak. képesek kihívó léptekkel odasétálni a maguk ásta sírhoz, és önmaguktól belehalni. nincs nép, aki ezt utánunk tudná csinálni. csak az argentin tudja maga után csinálni. a többiek csak maguk után tudják csinálni. nem adják alább. akinek ott lába van, futballozik. akinek nincs, az a labda. [mondtam, a történet nagyon morbid és nagyon torz] sajnos sehogy sem tudják magukat utolérni. sokkal jobban szaporodnak. és tetszik az nekik nagyon. és hiába csiklandozza a szemüket a sírás, csak szaporodnak és egyre. és az argentin orvosok sem tudják őket leméhszájolni. és különben is, minek. ha majd mezre sem telik nekik, pucérak lesznek és argentinok, de még mindig, és persze mindörökké.

(az inkákkal nem lesz semmi.)

nagyon morbid és nagyon torz.

Horváth Orsolya kérdezi:
– Véleményed szerint mennyire fontos egy versben az élménytől való eltávolodás, az intellektuális megszerkesztettség, a tudatosság? Te hogyan ítéled meg saját lírádat ebből a szempontból?
– Miért tartod lényegesnek a központozás elmaradását a verseidben?
– Mi az, amiben mást, újat szeretnél megvalósítani az írásaid kapcsán, van-e ilyen konkrétan megfogalmazódó célkitűzésed?

kedves orsolya!

– van élmény, amit jobb elfelejteni. a legtöbbtől persze nem eltávolodni jó, hanem fordítva. ha komolyabban, hogy mennyire fontos? valamennyire biztos, valahol a versírás alapja, az egyeditől az általános(abb)ig haladva. a tudatosság addig jó, amíg úgy direkt ki nem látszik, csak érzékelhető a jelenléte. [gondolom] versírás közben meg biztos nem ilyesmivel kell törődni, mert valahogy része a versírónak, nem igényel különösebb odafigyelést. meg ez az intellektuális megszerkesztettség is. valószínűleg nem is tanulható. ahogy a tehetség sem. csak ilyen mechanikus dolgok. szóval egy jó költőnél minden egyben lesz, a nem arra született meg baszhatja [bocs]. egyébként sem igen lehet a versírásban a tudatost a tudattalantól elválasztani. érdekes viszont írni róla, a határmezsgyéről. nagyon.

ami az élménytől való eltávolodást illeti, igyekszem (versben) messze eltávolodni, többszörösen áttételesen írni valamiről, vagy csak egy nagyon távoli dologgal visszacsatolni, akkor viszont mindent azon keresztül kifejezni. máskor meg fordítva, szóval esetfüggő az egész. az olvasó persze nem mindig találja a visszacsatolást. ez részint az ő intellektusán is múlik. van akinek meg egyszerűen nem világa a vers. ott végképp nincs mit keresni. csak néha nekik kell felolvasni.

ami engemet illet, magamról csupa jót tudok mondani. de szeretek zsigerekből írni. mert az általában ugyanott hat az olvasóban is, aki meg ettől megijed. én mindkettőt élvezem. de az első nem feltétlenül az én választásom, csak így van, ez lett nekem.

– azt hiszem az írásmódom szülte, hozta, hogy elmaradt, abbamaradt a központozás, hogy abbahagytam, arra sem emlékszem, mikor. egyszerűen azért, mert mivel nem a “klasszikus” egész mondatokat, mondatszerkezeteket írom, használom, s mert tördelem a szöveget, aprítom és egybefolyatom a mondatokat, v. folyamokat képezek, áthajlások vannak, így sok értelmét nem találtam, rendeltetését vesztette. egy szó ugyanúgy kapcsolható a mondat végéhez, mint egy másik elejéhez, ezzel több jelentést tudok neki adni, illetve egy válaszlehetőséget is felkínálok. azért a központozással egészen nem hagytam fel. ott, ahol pontosan jelezni akarom a mondatvégeket, ha azt akarom, hogy odaérve álljanak meg, ha valamiféle szakaszolást, ütemet akarok, kiteszem a pontokat vagy valamit (= /), de ilyenből kevesebb van. de nem használok nagy kezdőbetűt, hiszen az már kétszeres jelölés lenne. nálam ez jön be. aztán most már egészen megszoktam meg teszik is, így levelezésemben is ezt használom (mármint a kisbetűs központozottat). de nem olyan új dolog ez.

– nem tudom, különösebben nincs. magamat akarom írni, aztán annyi.

Berniczky Éva kérdezi:
Kedves Laci, kétéltű-e már a költészeted? az argentin típusú családok lemészárlásában én még a mi világunkat érzem motiválónak, és éppen az az izgalmas benne, hogy bele-beleér az a másik, amelyikben most élsz. Ki lehet-e lépni a régiből, s minden károsodás nélkül elkezdeni egy újat, nem ér-e fel ez egyfajta szellemi öngyilkossággal? Év vajon útban egyikből a másikba miből íródik a vers? Félúton mindig költőnek érzed magad?

nem, kedves éva, nem. víz alatt nem tudok írni. remélem inkább két él s tű, tehát oda-vissza vág, és szúr is. ha jól értem ezek a kérdések elsősorban arra vonatkoznak, az maradok-e, aki voltam, s érzem is benne a féltést, ami jólesik. nem hiszem, hogy kétéltű lenne a költészetem, nem írom meg, különítem el a csak oda és csak ide tartozó verseket, mind én vagyok, úgy gondolom. ha úgy tetszik: vallom a költő tehetségének feljebbvalóságát, hogy ő ír a helyben, s nem a hely őbenne. világ pedig belső világ. amit megír, az őbenne potenciálisan benne van, a lehetősége, hogy megírja, a sorsába van kódolva, s több valószínűséggel fel is fejti ezt a kódot, ha erre predesztinálva van. azt nem tudom, mennyire rínak ki most írt verseim a sorból. amennyire én meg tudom állapítani és ítélni, nem olyan nagyon vagy sehogyan. a családomról – közvetve – többet írtam, az biztos. az argentin t. családok javarésze, illetve a halálcsináló óta megírt 77 versemből 46 már új lakhelyemen íródott [a kötetbe kerültek kettős kereszttel jelölve]: (roncsolás (#); májusi repülő (#); manufactor; oldódik kicsit a mélyben (#); satöbbi szúrós tetemek (#); az argentin típusú családok lemészárlása (#); lenyomatok szürke és szőrös bőrre; kivonás; a játék; az írásaimban mindig is kimutatható Afrika-orientáltság gyökereiről (#); hatodik való; bezárlak dustin fiókjába (#); menjünk kedves afrikázni; részecske; impala; fázik az isten dél-amerikában (#); félig kiadott száj (#); nátrium rend (#); űzd el tőlem az esernyőszagot (#); kepler vasalója (#); én a húsomat bíztam Wilkinsonra; nekem is volt meséskönyvem (#); ikervirágok az alvó regiszterben; androméda (#); mária-arcú lány; mindennapi lesotho (#); sohase leszek hasbeszélő; lemurok ideje (#); gyere elő, pézsmapatkány; gerinchúrozó zsinórozó kábel; [credo lenne vagy ars poetica ha valahogy hívnák]; rózsák korzikáról; a nyelv kollektív átszabása (#); Asztali Léna; a marokkói iskola (#); a halott nő legyilkolása (#); apám nevében; az egyszarvú; a küklopsz; az egylábú; a parnasszus tematikus számának kihatása a demográfiai mutatókra; nullával teszem egyenlővé (#); jézus-sörte doberdóból (#); memphisbe visszatérő belle (#); maszáj ételek (#); luna mendax (#). az argentin bezárása után eltelt időben eddig 14 új vers fogant: agyhártyagyémánt, spanyol bölcső; semmi sem fáj; romlott elefántok háza; az orosz gityáriszt; propolisz alapú költészet; harmadik madár; mohikán nyár; sétamodul; fák, reggelek, leopárdok; az isten mindenütt; függőleges varjú; vadászat kihalt macskafajokra; kicsomagol. igen, eljövetelemkor volt félelmem, hogy az “új” helyen nem megy majd az írás. de ez a félelem mindig van, minden vers után van, mint tudjuk, félelem, hogy “nem jönnek a szavak”. (aki nem tudja, kit idézzek, olvasson bele a másik kárpátaljai mészáros, cs. gy. fekete gyémántjába.) azt, hogy hány verset írtam azóta, csak most számláltam így össze, hogy valami statisztikával szolgáljak magamról. én úgy érzem, megmaradtam bagunak, remélhetőleg meg is maradok, írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból. a vers belőlem íródik, egy rész. valamiféle út mindenképpen van, akkor is, ha egy helyben vagyok/-unk, a behatások elkerülhetetlenek, de azok tesznek azzá, amik vagyunk. egyelőre úgy tűnik, írok, és csak egy versemnek tettem címévé a nullával teszem egyenlővét. mivel másik utat választottam, ha választottam, nem tudom megmondani, nem lett volna-e szellemi öngyilkosság maradni. mert az is egy kérdés.

az utolsó kérdésre: én mindig költőnek érzem magam, csak nem mindig azzal foglakozom. és szívesen élem és élném azt az életet, amely nevemnek nem csak könyvcímekben való továbbélését biztosítaná, ilyen jellegű munkálatokon is szívesen és örömmel munkálkodom.

így a végére még eszembe jutott a gyöngyhalász, valamiféle áttételként, aki nem él vízben, de a kagylóért oda bukik le. egyébként is mindegy, az ember, ha kárpátaljai volt, az is marad. nem kell ezen változtatni. a hús mindenütt hús lesz, de ez adja a mi zamatunkat. stb., stb.

(** ha esetleg nem kielégítők a válaszok, vagy úgy tűnik, nem válaszoltam minden kérdésre, szívesen nekifuthatunk még egyszer, ha tetszik, a következő körben. most ilyenek jutottak eszembe ezzel kapcsolatban, legközelebb valószínűleg valami más. és ez ér a többi kérdésre/kérdezőre is, akarom mondani velük kapcsolatban.**)

Ungvári Kiss Erzsébet kérdezi:
1. Te mostanság költő vagy éppen vagy akármi más (serfőző, utazó stb.) vagy csak okos a nagyvilágban? 2. Mi a nap legmeghatározóbb pillanata számodra a setét és hideg télben, ami kitart egész nap és melegít?

1. az ember elsősorban ember, minden más csak azok után. azon kívül költő vagyok éppen vagy valami más, vagy csak okos ember a nagyvilágban. árnyékmikulás. aki hoz és aki elvisz. és adni szeret sötét meséket. serfőző nem. utazó? elég statikus a természetem, nehezen mozdulok ki a szobából, a helyemről. szívesen kóborlok viszont a képzelet megnyeshetetlen tollú szárnyain. (ez a megnyeshetetlen tollú, na ilyeneket sem szoktam írni.) azt akartam mondani, hogy ha írni kezdek, vagy jár az agyam, megadatik nekem olyan helyeken járni, hová más nem igen juthat el, de talán én sem. ez a világ, képzelt, teremtett, de mégis létező, úgy érzem. gyakorta teszem ezt, bolyongok, versben és egyébként. inkább csak arról beszélhetek, mi akarok lenni. fiatal házasok akarok lenni. boldogok akarok lenni. én akarok lenni a boldogok. valamelyik lehetetlenben hallottam vámostól, aki, ha jól emlékszem, valaki mást citált, hogy ő úgy akart élni, mint valami polgár, és úgy írni, mint egy világfi. én is csendes kis életet, nyugodt életet képzelek el magamnak. ez persze nincs, csak képzelem. azt hiszem, és ebben hiszek, van egy rész, valamilyen rész, amit nem ír(hat) meg más, amit nekem kell megírni.

2. (a kávé.) de komolyra fordítva a szót, jelenleg az, hogy van ki ha reggel elmegy, hazavárom, és van aki hazavár, ha én megyek el. szóval a tartozás, a szeretetet, és a szeretettség. (este pedig nagyon erős, töretlen fekete tea. néhány.)

Balla D. Károly kérdezi:
Miből fakad (mit leplez?) az a kettősség, ami emberi szelídséged, kedvességed és költészeted kegyetlensége, képeid agresszivitása között feszül? Vajon a tudatod alján szunnyadó fenevadnak adagolod ezekkel a versekkel az altatót, vagy ellenkezőleg: a nyuszit próbálod bátorságra hergelni?

én nem tudom, ez hogy van, én este matyómintákat hímezek, reggel tejet iszom, a kettő között pedig valaki meghal. van, akinek van mersze leírni azt, amitől maga is megretten elsőre, egy olyan szituációt, másnak pedig nincs, és képzelni sem tudja el. és akkor repül, mert ő pedig el bírja képzelni és le tudja írni. és elhiszi, hogy repül. a többiek pedig csak bámulnak utána, neki pedig az természetes lesz, és könnyű. mert az képzelet. a legjobb persze a nyelv, ami lehetőséget ad/teremt minderre. a hitelben mondtam, papp endre kérdésére, hogy azé művészet, aki uralkodik a víziókban, s ő később, a hitel élő bemutatóján rákérdezett, lehet-e uralkodni a művészetben. én akkor hirtelen nem tudtam, mit mondjak. nem, a művészetben nem lehet uralkodni, viszont a víziókban, azt hiszem, igen. valahogy úgy, ahogy az előbb leírni próbáltam. én legalábbis valahogy így gondolom azt. ami ezt a nyuszi-fenevad kettőséget illeti, szerintem ez az egész kettősség nem csak bennem, de mindenben benne van, és nem csak ez, de eleve egy kettősség. magunkban hordjuk, és minden magában hordja. ugyanúgy lehetnénk rosszak vagy jók, ha egyébként nem vagyunk. és magam sem vagyok biztos mindenben, a valami egyetemességében, s hagyom gyakran megválaszolatlanul a kérdést, vagy hagyok egy biztonsági szelepet, mert nem tudom eldönteni, hogy az a valami van-e, tényleg van, tényleg úgy van, vagy csak úgy látszik. hogy az egész ilyen két- vagy esetleg többmegoldásos izé. és ha így mondom el, és erre most itt rávilágítottam, akkor talán érdemes újraolvasni a verseimet, különösen a versek végén kutakodni, és akkor tetten érhető lesz nekem ez a viselkedésem. mondjuk a szimbiótában is ilyesmiről akartam írni. vagy a félszívűben, s még sok helyütt máshol. lehetünk jók és lehetünk rosszak is, ha akarjuk. ha akarjuk.

(ez az “emberi szelídségem, kedvességem” azért jólesett.)

Vass Tibor kérdezi:
Véletlen Balett: a lap szép. Az elsőt (a lapszám másodikát) azért vettem meg, mert szép. A tipográfia az impresszum szerint a te munkád. Le a kalappal. A belbecs értékes. A szépértékesség mellett egyre több bizonytalanság van benne a leakalapomban. Van-e úgy értelme lapot csinálni, hogy rendszertelenek a megjelenések? Biztos van, hisz csináljátok. De mi? Életkori sajátosság? Maga a szétszórtság? A kiszámíthatatlanság, a fellelhetetlenség (ál)mítosza? Esetleg maga a tétovaság motivál? Ez nem derül ki a lapból. Az impresszumból egy idő után levettétek, hogy a lap megjelenik negyedévente. Ez jó, vagyishogy így tisztességes(ebb). Nincs ott helyette, hogy a következőre mikor lehet számítani. Egyáltalán, lehet-e. Kell-e? Csak olyan szerzőkkel dogozol, akiknek mindegy, hogy mikor jelenik meg az anyaguk? Egyáltalán: mindegy, hogy megjelenik-e? Hogy oldod meg ezt a “szervezést”? Folyton elnézést kérsz? Mentegetőzöl? Hasra ütsz, megszabsz egy határidőt, és előre közlöd, hogy ez a határidő vicc, mert fogalmad sincs, mikor lesz, lesz-e a lapból egyáltalán valamikor valami? A lap honlapja is átlag feletti dizájnnal bír. Jó elidőzni itt. Egyszer. Mert a szép feketeségben a frissítés fehér holló: nem lenne érdemes ott “felelősségteljesebben” életben tartani a véletlenbalett-érzést? Nem akarsz, vagy nincs időd foglalkozni vele?

sok kérdés, és mindegyik jogos. (megijedek a szövegmennyiségtől, amit most ide le kell írnom.) tomi, aki lengyel, és szerkesztőnek másik, mondta is, gondolkodjunk el bizony. nem mintha nem tudtuk volna, nem lennénk ezekkel tisztában, ne láttuk volna, tiborom te (merthogy én neki/neked bagum te vagyok magunk közt). akkor kezdem. örülök, hogy tetszik a lap, nekem is, a harmadik számtól (kövér csajok) kezdve, nagyjából elégedett vagyok megformázói munkámmal, a kisebb hibáktól eltekintve, de ezek becsúsznak. lapot nincs értelme nincs, annyi azért igen, hogy nem szűnik meg, mert tetszik nekem igen a neve, és enyém gyereknek tartom nagyon (persze, többen találtuk ki meg minden, csak azt akarom mondani, hogy enyém, mert részem volt életének minden percében, születésében. és lesz halálában is, gondolom. és persze egyes számban fogok beszélni itt.), és inkább éljen egyelőre így, mint sehogy. mert ha meghalna, biztos nagyon hiányozna, valami újraélesztett nem lenne utána ugyanaz. nem akarom újrateremteni jobb anyagi körülmények között. legyen így, vagy sehogy. ha megszűnik, nem akarom feltámasztani, akkor majd találok másik nevet. nem életkori sajátosság, nem szétszórtság, nem álmítosz, ami életben tartja. nem vágjuk el élete vonalát, mindössze az. nem akarjuk. egyelőre. bántani sem akarunk ezzel senkit. (ha valakit mégis, és írása gyors megjelentését várta tőlünk, úgy őszintén elnézést kérek, és megkövetem, és sajnálom, ha ilyen jogos szerzői érzelmeiben megbántottuk) hitegetni sem próbálunk vele senkit, reméljük, nem vagyunk ezzel senki ellen. s ha mégis megjelenik, tán örömet szerzünk vele, nemcsak magunknak, s nem elveszünk azzal a világtól, de hozzáteszünk (ezt szoktam mondani), ha nem is sokat. ez egy hobbilap most már valamennyire, azt kell mondanom (bár sose volt más, mert csak a lelkesedésre épült, és persze abból is maradt el), illetve ez lett: amikor elkészül elkészül, s akkor kész van. hogy miért lett így, hosszú. ugye nincs rá pénz. ami nagy nehezen van, csak a nyomdaköltségre van, de tényleg, de inkább azt se. így előre mínuszban csináltuk meg az utolsó számot, hogy majd a másik felét kifizetjük. és rendes volt velünk a nyomda s a nyomdászok szintúgy, és szerencsére ki tudtuk fizetni, de csak nagy szerencsével. persze lehet, ez senkit sem érdekel, de engem igen. én nem tudom mi az a véletlenbalett-érzés. remélem nincs ilyen. ha van balett, mármint lapszám, szeretném, ha az, aki olvassa, ilyen értelemben fogadná, örülne annak, ami bele van írva, amit abban talál, és tetszetősnek talál. igen, talán át kell gondolni a lapot, s ennek megfelelően strukturálni. vagy azt tenni, mint pánsíp, értem ez alatt, jönni, mint valami almanach, időszakos kiadvány. persze időtálló dolgokkal, és kritikai írások nélkül, hisz’ annak akkor nem lesz értelme. internetes lapként egyelőre nem képzelem el magunkat. ha jobban tetszik: nem akarok internetes lapot csinálni, az írott könyv/lap intimitását, az olvasás élményét nem tudja visszaadni, nekem eddig nem tudta. ami egyébként a balett on-linet illeti: volt már egy honlapunk, ami nem igen működött. az ukrán szám után lett ez a szépen kivitelezett, tetszetős, nem ingyenes tárhelyről működő, hanem fizetett karbantartott (mármint szolgáltatóilag) honlap, ami kerekes-nagy gáspár és pócs istván munkáját dicséri. igen, az archívum nem került fel rá. mi vétkünk. új szám pedig nem volt, tehát nem kerülhetett fel, nem volt minek felkerülnie. ez az enyém.

gondolom, ha a balett kapna egy nagyon nagy összeget, amiből ki tudnánk adni, amiből a szerzőinket tisztességesen kifizethetnénk, és nem csak egy köszönjükkel, amikor nagyjából csak a lapra kellene koncentrálnunk, akkor kicsit máshogy állnánk.

ami személyes felelősségemet illeti: mivel a lapszám anyagát elsősorban lengyel tomi gyűjti össze, a lapot én tördelem – némi lengyel támogatással -, korrektúrázom elsősorban, meg mindent csinálok vele, amitől nyomdakész lesz. (ha vannak hibák benne, emiatt vannak, nem látja elég szem, s sokadik olvasásra átugrik rajta.) ez viszont adott időszakban elég sok munkát jelent, ami egész napokban mérhető. nagyon egyszerű. egyszerűen nincs időm rá, hogy megcsináljam, nincs rá egy hetem vagy többem. mert nemcsak egy hét időt jelent, hanem azt az időt és pénzt, ami eközben kiesik. s mivel arról van szó, hogy kifizetem-e az albérletet, a telefonszámlát, van-e miből élnem, s nem oktalan pénzhajhászásról, mindig az marad el, ami nem létfontosságú, s amit el lehet halasztani. és vannak mindenféle dolgok, tartózkodási engedély, és egy halom szarság, ami benevez az én maradék időmre, s hogy mennyire átcsúsztak a dolgaim, az életem, a munkám az éjszakába, azt nemcsak én tudom megmondani. és így rohanok a dolgok után, és úgy tűnik, sohasem lesz már vége, és nem akarom a magánéletem terhére megoldani, mert már megpróbáltam, és arra jöttem rá, hogy oda kell figyelni arra, aki velem lakik, ne mindig csak mondogatni neki, hogy majd meg majd. és csak megköszönhetem neki a türelmét és jóságát, hogy ezt is bírja. s hogy most belefáradtam e kérdésre válaszolni, az is igaz. hát ilyen dolgok vannak. és hidd el, tiborom, hogy nem írtam ezt még le soha így.

Arató Antal kérdezi:
A Véletlen Balett ukrán különszáma okán kérdezem (ha már nem kapott semmilyen céltámogatást), hogy kölcsönös-é ez a kapcsolat, azaz az ukrán nyelvű irodalmi lapok közölnek-e magyar költőktől ukrán nyelvű fordításokat?

nem tudok igennel, sem nemmel felelni a kérdésre, mert nekem, sem a vb. “szerkesztőségének” nincs teljes rálátásom/-unk az ukrán irodalmi lapokra. még kevésbé azóta, hogy budapesten élek, élünk. a tematikus számmal elsősorban egy irányunkban megnyilvánuló elvárásnak akartunk megfelelni (ti. kérdezték, ha az erdélyi lapokban fordítanak román irodalmat, …, akkor mi miért nem.), s csak másodsorban játszott közre, hogy mi ilyen tematikus számot akarunk csinálni. nálam pedig még másodsorban sem. így született az ukrán szám, egy válogatás, amit el tudtunk érni, amit megkaptunk, amiről úgy tudtuk, egészen autentikus ukrán irodalom. (a teljesség igénye nélkül persze, a terjedelem korlátain belül). természetesen ez nem ment volna azok segítsége nélkül, akik tőlünk sokkal jobban ismerik az ukrán irodalmat, sőt. szerencsére sikerült ilyen embereket találnunk. de meglehetősen lassú egy ilyen tematikus szám összehozása, annyi bizonyos. (másik dolog, hogy sokkal több stilizálásra van szükség, mint egyébként, a fordítás miatt.) valószínű, egy kortárs amerikai válogatást hamarabb összedobnánk. ez csak azért jutott eszembe, mert kaptunk ötletet, legközelebb meg ilyet csináljunk. de én túlzásnak tartottam akkor is, most is, hogy az évi két számunkból mindkettő tematikus legyen. és nem csak én. “az ukrán szám”-ra visszatérve, azt gondolom, végül egész jó kis válogatás lett. nekem andrjuhovics esszéje és nedosztup hippis verse tetszett, talán azért, mert ezek a fordítások jöttek át legjobban, lettek jó versek/írások magyarul is. így volt. mindent egybevetve, örülök, hogy megcsináltuk, jól sikerült, s a műcsarnok-beli bemutatóra is sokan jöttek el. ahogy dobó istván mondta, mi megtettük a kötelességünket, bárcsak megtették volna mások is. vagy valahogy így.

Simándi Ágnes kérdezi:
Bagu László versei szöveganyaga erős szálakból, szavakból szőtt védőöltözet. Fájó világ, s mégis, mert szavakba önti: néha még simogat is, főleg az otthonnal kapcsolatos témákban. Szeretném, ha egy pillanatra is, de kitakarná szívét, s elmondaná nekünk azt az egyszeri történést, ami talán érzelmi szálon fűzi szüleihez. Mit tart a legnagyobb kincsnek és a legnagyobb tehernek, amit tőlük kapott, s amit egy életen át hurcolhat magával?

kedves ágnes! köszönöm érdeklődését, örülök, hogy olvasta verseimet, még jobban, hogy keltettek valamiféle rezdüléseket önben. és akkor, ha valaki azt gondolja, hogy valami nagy trauma áll az írások, a családra vonatkozó írásaim mögött, azt kell mondjam – szerencsére – semmi ilyen nincs. semmi különös gyermekkorom volt, azt hiszem, szép, mint amilyen falun lehet, annak összes lehetőségével és pozitívumával. semmi extrém, semmi, ami az áltagostól eltér. nem vertek és nem utáltak, nem éltem elvált szülők gyermekként, félcsaládban, nem voltam egyke, sem árva, intézetet megjárt. apám nem volt alkoholista, nem tartottunk pitbullt, nem kényszerítettek, hogy nővéremmel teletubbie-kat, pokémont nézzünk. szóval semmi nonszensz. pubertáskorom is egészen átlagos volt, daccal és meg nem értettséggel. és így tovább. szüleim mindig szerettek, megadták, amit lehetőségük szerint meg tudtak adni. nem érzem, hogy elkényeztettek volna, nagyszüleimtől is csupa jót kaptam. alapvető értékként a becsület, az igazságosság állt. nem olvastam ki mást kedvenc könyveimből sem. illetve ezt meg is fordíthatom: kedvenc könyveim azok lettek, amelyek ezt az ideát valósították meg. valami extrém? nem, nem jellemző. max. annyi, elég nagy voltam már, mikor megmondták, hogy nagymamám nem vér szerinti nagymamám, mert az meghalt a háború alatt, így nagyapám újranősült, s édesanyám az ő nevelt lánya csak. de ez is csak egy napig tudta zaklatni a gondolataimat. hogy mikor pontosan, arra nem emlékszem, de jóval az érettségim előtt. aztán mi jött? egyetem, katonaság, egyetem. meg az első nagy szerelem. az inkább megrázott. akkor kezdtem el írni, illetve kicsivel előtte. mondhatni jókor, mert ki tudtam magamból írni, ami bántott. és az bántott. meg aztán egy másik nagy szerelem be nem teljesülése, az, hogy mi apró dolgokon múlik az élet, s úszik el a lehetőség a beteljesedésre, a tökéletes beteljesedésre, látni elúszni annak lehetőségét, amikor még annak tűnik. a lehetőséget elúszni látni, az fájó. ebből is látszik, hogy a szerelmek (nem volt belőlük sok. nem kapcsolatokról beszélek), pontosabban azok be nem teljesülése, sokkal nagyobb traumát okoztak/-nak, mint az egyéb. feldolgozni sem igen lehet őket, sokat okosodni belőlük, ha az ember érzelmileg érintett, legközelebb is ugyanúgy fog cselekedni, mint annak előtte. legfeljebb írásomban okultam belőle annyit, hogy nem igyekszem rögtön közvetlen élményként megírni, mindenáron megírni, s ha igen is, akkor attól eltávolodva (ld. horváth orsolyának adott válaszom). a családra, -hoz való viszonyomra visszatérve: jó és normális volt a viszonyunk. család voltunk, az volt a természetes, nem éreztem “különös” szeretet a többiek iránt. néha zavartak a tv-ben látott “ideális család”-sztereotípiák, és ez némi skizofréniára adhat okot. ezek a kis fragmentumok, amivel azt akarják kifejezni egy filmben, hogy ez egy idilli család. a realisztikus család más. mindenki olyanban él. szerintem a miénk sokkal természetesebb és ideálisabb volt azoknál. [már sokat írtam, de még fogok. ágnes kérdése kérdés, akár a vass tibié volt, hogy nem lehet egy mondattal elintézni, mert fontos nekem a megválaszolása. nem untatni akarok, csak nem lehet nagyon lerövidíteni, és nem is érdemes. nem is akarom] egy mozzanat talán az egyetemi a történésékből, ami megérintett. harmadikon volt, hogy differenciális egyenletek tárgyát előadó tanárom ki akart rúgatni az egyetemről, ami azt jelenti, hogy nem tudtam volna úgy felkészülni a vizsgára, hogy nem húz el. ennek megoldására, az egyetemről való kirúgatás elkerülésére akkoriban egy megoldás volt, katapultálás levelező oktatásra, mit meg is cselekedtem. a család mindig mindenben támogatott, akkor édesapám mégis azt mondta, önhibámból kerültem bele, másszak is ki belőle egyedül. {ki is másztam.} ez mondjuk nem esett jól. egyébként tényleg önhibámból volt (nem látogattam az órákat. azt meg amiatt, mert a szakítás miatt eléggé ki voltam ütve, nem láttam túl sok értelmét annak sem. ehhez társult egy kretén és korlátolt tanár, de tényleg, ki nem a magyarszeretetéről volt híres), nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan volt velem. de mással is előfordult ez süldőkorában, és az ifjonti hibákhoz tartozik. nem is szégyellem, mert felnőttebb fejjel sem éltem “normálisabb”, nem a végzetbe rohanóbb életet egy szakítás után, mint akkor. és így fejeztem be az egyetemet. persze ekkor én már rég önálló voltam anyagilag, és cselekedeteimben is független. a “leválasztás”, a gyerek leválasztása a szüleiről, ha még oly fájó is azoknak, sokkal korábban megtörtént, meg kellett történnie. mert ez kell legyen, és jó volt az úgy, és azt láttam, ott van a baj, ahol ez nem történik meg. ami még eszembe jut, mint a szüleimmel való szembenállás, hogy közvetlen egyetem után-végén, négy hónap után otthagytam az általuk favorizált munkát (tanítás!), s két hónapig tengtem otthon, ivással próbálva oldani a nyomást, és mindenféle elképzelhetetlen munkákkal igyekezve hasznossá tenni magamat. akkor találtam állást, de olyat, ahol többet kerestem, mint apám, anyám, nővérem együttvéve. és akkor minden jó lett. erre az időszakra, mikor rendszeresen elkezdtem dolgozni, tehető a komoly, férfias kapcsolat kialakulása szüleimmel. addig volt valami családon belüli szeretet, ekkor lett az, amit az ember ért, megért, aminek igazi alapja van, egyenlők közötti. ekkor láttam és értettem meg igazán, mit tettek meg értünk, milyen jó emberek valójában. ekkor tanultam meg igazán becsülni őket. és azóta. nem lett kisebb ez azáltal sem, hogy én három éve már nem élek velük. budapesten élek, ami más ország, nagy távolság, és nagyjából kéthavonta egyszeri, 3-7 napos láthatást tesz lehetővé. ha visszafelé megyek, és édesapám kikísér a vonathoz, anya mindig sír, megsirat. édesapám mondta el. édesapám egyszer sírt, mikor megjöttem, első rosszulléte után, mikor kórházban feküdt. [ahogy én belegondoltam, hogy már nem látom, gondolom ős is, hogy nem lát viszont.] három éve a 2001-es karácsony volt az első, amit együtt töltöttünk. nővérem már régebben elköltözött, s ha légvonalban nem is laknak messze a szülői háztól, megesik, hogy két hónap is eltelik, mire szüleim lányukat és unokáikat újra láthatják. amit a családokról, családtagokról írok, az élmény messzebb menő feldolgozása; alapja – gondolom – mindenképpen a szüleim iránt érzett aggódás. édesapámnak magas a vérnyomása, nem csak alkalmilag, hanem állandósulni látszik. mióta eljöttem, pontosabban tavaly tavasztól most másodszor van vele kórházban, és ettől az én szívem sem lesz nyugodtabb. 2001 tavaszának másik történése, hogy amire még nem volt példa, s amire az öregek sem igen emlékeztek, az áradó tisza, pontosabban a kitódult víztömeg már szülőfalumat is veszélyeztette. a történetek, amiket megírok, eléggé fantasztikusak, hajlok a mind elvontabb, szürreálisabb megfogalmazás felé, vonz, de az alapja ez. és szerencse is, hogy nem az “igazak”, mert extrémebbé tettem őket, groteszkké, hogy erősítsem a hatást. “költői eszközökkel éltem”, és fogok is élni. én teszem az olvasóval, a verssel, ha valami extrémebb helyzetbe kerülnek. amit el sem tudtak képzelni. egy olyanban sokkal jobban látszik, mi mi és ki ki [szerintem]. de a féltés van. a legnagyobb kincs, amit a szüleimtől kaptam, gondolom, az életem, és ezzel a vállamra adták a legnagyobb terhet is, mert vinnem kell azt. igen, hurcolom. ez jó szó a minderre. szóval nincs egyszeri történés, csak láncolat, versírói törekvéseim meg én vagyunk, egymástól elválaszthatatlanul. nem egy rendkívüli történet, de azért van, és elég alap, néha úgy tűnik, még sok is, s ahogy a szerelmi szomorúság is, mikor tolul, azt gondolja az agy, hogy nem bírja elviselni, és biztos nem is, vagy nem valamilyen károsodás nélkül, és nekem ez az életem, és így jó. a világon nincs normális ember. s ha van, nem irigylem.

02bl1



A kollektív interjú 2002-ben a Pánsíp Szalon akkori, ma már alig használható régi oldalán jelent meg, később a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába is felkerült


Más

Pánsíp Irodalmi Szalon

pansíp szalon - virtuális, irodalmi, kárpátaljai

Virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon

Régi honlaprendszeremen, a virtuálémnak ma is részét képező  UngPartyNetCafén belül számos alegység működött, ezek között az egyik legfontosabb a (ma is elérhető, de nagyon nehézkes megjelenésű)  Pánsíp Szalon volt. Nevét a Pánsíp/netPánsíp folyóiratról kapta, s ahogy korábban a lap is nyomtatott alakját levetve született újjá a neten, úgy a számos emlékezetes összejövetelt tartó korábbi földi szalon is felköltözött a világhálóra 2001-ben.

A virtuális szalonnak működése ezen szakaszában (2001-2003) három fontos interakcióját érdemes kiemelni

  • internetes beszélgetések – 3 kollektív interjú
  • internetes konferencia: Vízumköteles irodalom?
  • virtuális könyvek és könyvbemutatók

Ezek közül a középsőnek az anyagát már átépítettem és alkalmasabb formában elhelyeztem az ungparty.net rendszerében: Vízumköteles irodalom? – Virtuális konferencia a Pánsíp Irodalmi szalonban 2003-ban. A virtuális könyvbemutatók jószerével reprodukálhatatlanok, a kollektív interjúk szövegét pedig most itt, az ungparty blogfő keretében publikálom újra, hogy kereshető,  Google-szempontból is alkalmas formában legyen hozzáférhető archívumomban.

Virtuális beszélgetések a Pánsíp Irodalmi Szalonban -2001-2002

A Pánsíp Szalon virtuális vendégei voltak (a linkekre kattintva lesznek olvashatók a teljes beszélgetések):

Zalán Tibor (Bp.)
“egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk”

Hizsnyai Zoltán (Pozsony)
“nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”

Bagu László (Bp.-Bátyú)
“mi apró dolgokon múlik az élet”

Papp Tibor (Párizs-Bp.)
“egy mindenen túlnövő hobbim van: a költészet”

Vass Tibor (Miskolc)
“szívósságot nem a gondviseléstől, hanem a viselős gondtól kaptam”

Turczi István (Bp.)
“a terveimről mostanában akkor szeretek beszélni, ha már megvalósultak”

Összefoglaló

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

A beszélgetések így zajlottak, a kollektív interjúk így készültek:

  1. Az egyes interakciók során előbb a vendéglátók és meghívott barátaik kérdéseket fogalmaznak meg az aktuális Vendég (az interjúalany) számára, ezeket e-mailben küldték el a moderátornak.
  2. A moderátor ezeket a lehetőség szerint témák szerint csoportosítva továbbította a Vendégnek, aki ugyanilyen módon adott választ.
  3. A kérdésekből és válaszokból készült összeállítás folyamatosan bővülve sorozatokban, blokkonként kerül az oldalra, aszerint, ahogy a beérkezések lehetővé tették.
  4. A később érkező válaszokból további sorozatok álltak össze, illetve az első kérdezők élhetnek az újrakérdezés lehetőségével.
  5. Az egy-másfél hónapon át zajló akció végeztével az ötletgazda egybeszerkesztette az anyagot, amely így egy sokrétű és “egész estét betöltő” szakmai beszélgetés formáját öltötte magára.

Előzmény: a valóságos, “földi” Pánsíp Irodalmi Szalon két éven át működött a Pánsíp ungvári szerkesztőségében a Vár utca 8. alatti családi házban Berniczky Éva és Balla D. Károly vezetésével. A házigazda 2001. szeptemberében határozta el, hogy – itt nem részletezhető okok miatt – a Hálóra menekíti a kezdeményezést.

Folytatás: a hat beszélgetés után a Szalonban másfajta akciók indultak: internetes konferencia, virtuális könyvbemutatók. Ezt követően a szalon átalakul és PánsípSzalon néven összeolvadt a hasonnevű digitális iratfolyammal. Interakciók színtér és szöveghely alcím alatt egy fiktív weblexikon szócikkei születtek itt, szonett- és prózajátékok zajlottak. Utóbbiak egyékéből nőtt ki Balla D. Károly Tejmozi c. regénye.

Virtuális Irodalmi Szalon: Pánsíp

kortárs magyar irodalom, irodalmi szalon, pánsíp szalon és folyóirat, virtuális esemény, rendezvény, kollektív interjú, internetes beszélgetés, irodalmi interakció, weben megjelenő szöveg, web, net


Seo marketing link:

bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása

<< az UngParty NetCafé és a netPánsíp archív anyagai

DIGITÁLIS KÖNYV


bagu argentin tipusu csaladok

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001 – a könyv borítója

Bagu László

az argentin típusú családok
lemészárlása


A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet (Budapest, 2001) digitális kézirata.  Eredetileg a régi UngParty NetCafén jelent meg



tartalom

félig kiadott száj
a nyelv kollektív átszabása

[argentin típusú családok]

[sleep]
kepler vasalója
nekem is volt meséskönyvem
androméda
luna mendax
nátrium rend
az argentin típusú családok lemészárlása
már megint játszunk
oldódik kicsit a mélyben
roncsolás
adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez
a halott nő legyilkolása
nullával teszem egyenlővé
egyesült sírok
[halak a szélben]

[madárkabátban]

madárkabátban
kinyilatkoztatások
(félkezes gyakorlat madárra)
hallgatni megtanulsz
gólyaszív
papagáj-ünnep
májusi repülő
memphisbe visszatérő belle
az egylábú

[apokalipszis jam]

satöbbi szúrós tetemek
jézus-sörte doberdóból
a nappalok majd nem jönnek mind el
ehető részek
apokalipszis jam
ötször nyitható homlok
a sárga vályogvető
zea mays
fázik az isten dél-amerikában

[kaktusz és marabu]

lemurok ideje
űzd el tőlem az esernyőszagot
a krízis
a marokkói iskola
maszáj ételek
mindennapi lesotho
kaktusz és marabu
bezárlak dustin fiókjába
az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről



félig kiadott száj

félig kiadott száj vagyok
alkalmi mondatok szegletemben
és nem irigylem Lennont mert
meghalt mielőtt énekelhetett
volna rólam nyál és nyelv bennem
keveredik nyál és nyelv bennem
keveredik – valahogy így sajnálom
Bob Dylant mert meghal mielőtt
énekelhetett volna rólam nyál
és nyelv bennem keveredik – ezt
nyál és nyelv bennem keveredik –
így és sajnálom Telly Savalast
mert meghalt prosztatarákban
majdnem akkorára duzzadt mint
ez a vers és még most is olyan mint
egy félig vagy egészen kiadott száj:
nyál és nyelv keveredik benne és
éjszakánként szikével álmodik

 

a nyelv kollektív átszabása

nyelvünk az üldözés hatására kitágult
az élet meghalt de mi tovább beszéltünk
a remény halt meg előbb de mi tovább beszéltünk
akkor is beszéltünk amikor már nem is éltünk
már nem éltünk de még mindig beszéltünk
de ez ugyanaz
egyik irányba kiabáltunk csak és olyanok lettünk
mint matula bácsi a féloldalas evezéstől
a hangok fentről nem verődtek vissza hozzánk
a gyökerek viszont megtaláltak minket
nyelvünkkel körbefogtunk rajtuk és mászni kezdtünk oda fel
olyan volt mintha a visszhang indult volna
a vissza nem verődött hang nyomában
aki látta azt mondta: “nézzétek a fekete szalamandrákat”
valaki a szeme elé tette a kezét és a kéz ottmaradt
konkrét események történtek eközben rajtunk kívül is
de mi csak mászásban megkopott nyelvünkre koncentráltunk
“hiába tesztek bármit is azonnali szivárgások indulnak és a
lé a szátokba fog folyni a szátokba és a testetekbe
a nyelv akkor a hátára fekszik és elkezd úszni
a tenger kiabálja itt a tenger
a sok test röhögni fog aki pedig látja azt mondja majd:
nem ez még valószínűleg nem a tenger
a sok test röhögni fog”

 

 

[argentin típusú családok]

 

[sleep]

a fiad vagyok de te nem vagy az apám
és eldobsz magadtól amikor akarsz

fattyad vagyok és te nem vagy az apám
mert vernél akkor de te meg szeretsz

fogoly így lettem bámulok csak
az udvaron valaki jár borostája
van szakálla az nem te vagy már
ma senki sem jön el nem látogat
az osztály kihalt üres ilyenkor a
csempe nem csempe ott van az
élet apám észak jegén a piruett
hókristályaiban skizofrén énem
labdává gyúrva halálfehéren

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(és eldobsz magadtól amikor akarsz)

 

kepler vasalója

anyám sokat használta azt a vasalót
próbálta mellén megtartani akárcsak
minket emlékszem csomókban köptük
a vasreszeléket amit titokban kevert
tejeskávénkba hogy jobban tapadjunk és
lefekvéskor is az ágy szélére ülve észre-
vétlennek hitt mozdulatokkal igyekezett a
vasmagot fejünk alá taszigálni utólag
visszagondolva talán ez volt a legké-
nyelmetlenebb mert az uzsonna közé
rejtett patkómágnest is munka volt az
iskolába elcipelni de ettől a vasmagos
dologtól a reggeli fésülködéskor sem az
én sem a nővérem feje nem fért a tükörbe
s ha esténként fölpanaszoltuk anyánk egy
csillagommal tolt minket félre nemigen
szerette ha foglalatosságában zavarják
könyveket olvasott próbálta a bolygók
mozgását megérteni később az udvarra
is kiment egyre csak bámult fölfelé
mígnem egy fogantyúval ellátott sima
elejű aszteroid összezúzta anyám úgy
látszik túledzette magát gondoltam én
és apámat néztem aki szippantó kocsival
a hátán tört magának utat a bámészkodók
sűrűjében amennyire az arcára ragadt
zsilettpengéktől meg tudtam állapítani
szomorúnak tűnt pedig lehet nem is
anyám volt az lehet hogy nem is a vasaló

 

nekem is volt meséskönyvem

jó mondat volt a pompás magzat
ott van a holdban eltemetve
[te miért nem alszol miért szenvedsz]
a pompás magzat ott téblábol

az ablak mögött a jól záródó
éjszakából nappalokba
[de milyen vér és milyen párna]
az éjszakában jól záródó

egy lap még egy a silány lámpa
eldöntve s talán lefejezve
[a csöndre immár sokat vártam]
térdben roggyant silány lámpa

én vagyok még fater dörmög
fül felé közelít a szája
[az nem torok és nem is párna]
a fehér fater néz és dörmög

mese a holdba magzat a éjbe
nagymedvéről ír a két nagy
[kezek göngyölnek lepedőbe]
magzat lehetsz s még nincs is vége

(vége van már s magzat sem is vagy)

 

androméda

kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e
még arra a fiúra aki taknyász korában
körülvette őket s akit úgy utáltak
mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat
kérdezzétek meg és mondjátok el
hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok
szállnak s ha nyáluk után néznek
a platánok ágai közt ő sompolyog

[mikor éjszaka van? igen mikor éjszaka]

 

luna mendax

nem emlékszik a nevére
pedig a nővére

nem emlékszik a fiára
nem és nem hiába

(látjuk magunkat folyton fogyni)

nem emlékszik ő se
pedig az őse

nem emlékszik a nővérre
pedig az ő vére

(látják magukat folyton elfogyni)

tél van és nyár van
nem nem emlékszik

 

nátrium rend

apám másik fenekéről mellyel a farkastorokkal
születő porontyok szájára ült eddig nemigen írt
senki pedig talán megérdemelt volna egy-két sort
hisz sok éhes szájat kellett betömnie és a kölykök
úgy szerették ezért mint emberek a sót: mikor
enni kezdtek mintha új hold kelt volna föl s addig
lebegett a madárhorizont fölött míg csak arcuk első
nem maguktól való rándulásai mosolyra nem
kezdtek hasonlítani

 

az argentin típusú családok lemészárlása

a boxokban rekedt autókkal és az égre tapadt
vadlibákkal [Anser anser] egyként kell bánni senkivel
sem tehetünk kivételt nem mondhatjuk azt állj ki sorból
nálunk ez nem divat vasárnap együtt eszik a család aztán
nyolc napig dagad mint a padló az emberfiának ugyancsak
kell vigyázni a szeme világára hogy a lepattanó gombok
és elszálló szíjcsatok ne tegyenek benne kárt és tart ez a
vidámság mindaddig míg meg nem látod apádat csökkenő
térfogatban (9. nap) anyádat az ablak résein kiosonni
(12. nap) Öcsit Annát és időközben született testvéreidet
akik mind többen férnek el mind kisebb helyen (3. hét)
s mert nem hagyják abba a játszadozást és szüleid se
mondanak le megszokott életükről vállcsontjuk az össze-
zártság miatt időről időre egymáshoz csapódik amit
nem lehet 5 (öt) percnél tovább elviselni ezért
tanácsos ilyenkor a házban fellelhető szúró- és
marokfegyverekkel a szorongást s az azzal járó
csontzenét mihamarabb megszűntetni s hogy
csönd lesz és hely is dögivel neki lehet állni
főzni valami jót vagy elolvasni ezt a verset.

nem volt jó vers. egy halott asszonyról szólt, aki
egészen az övé.

 

már megint játszunk

anyám körberágja a telefondrótot
sír, hogy nem lát több lajtos kocsit
naftalinból készít nekem csókot
naftalinnal irt és boldogít

tesz-vesz üvöltve a szekrény körül
ruhákat rendez furcsa pózba
reggeltől százmindenbe belefog
macskán rúg, a csirkét felaprózza

a betűt üvegen keresztül látja csak
sorrendbe szed mégis napjába százat
Istenre szól rá, ha nem figyel
szól, mert mindenre nem vigyázhat

és hideget álmodik, ha kell
kezében késsel arra ébred
rí a malac, a gáztűzhelyen
a paprikás meg odaégett

meghal a hús a saját lében
anyám se lesz már soha boldog
tovább alszik, késsel a kézben
körberágja a telefondrótot

[nem lesz már többé soha boldog]

 

oldódik kicsit a mélyben

tegnap még élt / tegnap még éltem
másik időben anyám mondja
oldódj fiam kicsit a mélyben

vagy én mondom s a sápadt fényben
szavamat veszi nem haragszom
de kérlel egyre [oldódj a mélyben]

fiam se vagy így szól az asszony
minekutána nincs mit tenni
apám ver fejbe de ez még semmi
valaki kérlel: oldódj a mélyben

[sárga vérben egy sárga asszony]

 

roncsolás

látom őt elterpeszkedni az
égen éppen kék kabát van és
szarkóma az én apámban
szarkóma az én apámban kicsit
csak kicsit halálos fajta

gyomrához még ragaszkodom
húsát se kezdtem megutálni és
megtanítom újra járni
megtanítom újra járni vissza-
jön ha visszahívom

elkezd ismét megcsinálni eltervezi
homlokomat kezem igazítja sokszor
reméli ha megszületek lesz ki ír és
lesz ki roncsol


[igen igen azt reméli]

 

adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez

ül a fater
(a grendfater)
meséket mond
nő közben a haja
nagyon nagyra nő

sparherdjén a kenyér
megpirul; sóból a csönd
– micsoda idő! (azt már
anyámtól/-nak kérdi/
mondja) botja itt
de hol a valerián’

azonkívül a padlót
szereti nézni igen s
csak akkor kapja fel
fejét, ha szólnak
hopp, savanyú cukorka

hétvégén, ha megjövök
szembeötlik furcsa orra
(“hogy jobban érezhessem
a sósborszesz szagát”) azért
– remélem – rám hagyja nagy
haját

hogy himbáljon az iszonyat-hosszú ág
/fel-le, fel-le/

 

a halott nő legyilkolása

a halott nőt le kell gyilkolni
hogy tovább haljon

hagyni kell a halott nőt
ráülni a mérgezett székre
ahonnan most álltunk fel
és még meleg a helyünk
hagyni kell hogy ráüljön
és kényelmetlenül érezze magát
[a halott nő]

a halott nőbe különbözőképpen
kell beleoperálni a halált:
megitatni limonádéval együtt
lenyeletni a karosszék lábai közé rejtve
ráírni a dobozára hogy “igen
finom narancsdarabok meg
tengeri levegő”

nem kell babrálni a halott nőt
mikor hal a hiénákat is
odébb kell rugdalni na és
persze a forró víz

a halott nő még utoljára felkel
és kiáltásokat helyez el az éjszakában
megyek összeszedem őket mind


amióta vér is van a teában
egészen más az íze

 

nullával teszem egyenlővé

végül leölöm magam ahogy valamelyik országban
szokták a valamelyik országban le szokták
ölni magukat az emberek nullával
teszik egyenlővé életüket szusijukat
kiisszák tetanuszinjekciójukat megeszik
(arrafelé mindent fordítva csinálnak) aztán
evőpálcikába dőlnek
konténerszájú reggelekbe ugranak bele sok
negyvenhármas lábukat is belegyömködik ugyanoda
már nem ugranak de még mindig gyömködnek
[ugyanoda]
ha jön a család mindenkinek jusson

rövid háromsorosokban mondják el ezek a
csodálatos emberek gyomruk hová fog folyni
s hogy a cseresznye mettől meddig virágzik
[ugyanoda]

 

egyesült sírok

1. ilyen a halpulóver színe mikor vizet ér
rányitja magát a gonosz égre fát növeszt
parafa kérge nem hallgat és nem beszél

2. elmondani sem egyszerű mi az mitől
most is félek csizmád van nagy a parton
jársz vagy csapkodsz mikor hozzádérek

3. helyére kerül minden játék enyém a vas
tied a féreg lehetne akár megfordítva
[és csapkodsz mikor hozzádérek]

4. ruhád ha már nem melegít őrölt
búzámban megforgatlak abban hajtlak
tovább űzve bánatod olaj a tűzre

5. megtudod mint viszket a föld gerincemmel
egybeépülsz átszősz gégét torkot inat ha kinézel
szívem fölött porrá töröd bordáimat

6. hamvamban úgy forgolódunk ne látszódjék ki
a másik ne ismerjen senki téged ha valamely
rágóbogár véletlenül arra téved szememben
ne lássa a szálkát

 

[halak a szélben]

halak a szélben. fejtől farokig bűzlő halak. nekirepülnek késnek, tankcsapdának. ma-
gukba szívják a füstöt s csak akkor köpik
ki, mikor már lehűlt. nagy hideg halak. röp-
tükben leverik a rézmozsarat. röptükben ki-
verik az emberek szemét. röptükben halra
emlékeztető halak. tegnap szurokban hente-
regtek s ma már halak. tegnap tollban hen-
teregtek s ma már halak. [nagy hideg halak]
csörtetnek folyvást. legázolják a kukoricát.
enni adnak a sorompóőrnek. szegeket ver-
nek a halott égbe. nyelnek és harapnak, ha-
rapnak és nyelnek. megeszik a levegőt! lop-
ják a napot, beleszivárognak az éjbe.

húzni ősszel húznak. leginkább délre.

 

 

[madárkabátban]

 

madárkabátban

én is úgy szeretnék élni mint szomszédom
Kes aki átjön a falon megmutatja sebeit arról
kezd beszélni hogy szíve könnyű csónak es-
ténként a levegőégen szokott vele kikötni
furcsamód nem szédül nem émelyeg evező-
tollai viszik hajnalig repül beleszáll a Napba
igaz mióta Nova elhagyta egyre ritkábban s
ha néhanap vele gondol olyan erő költözik
ujjaiba hogy meg tudná fojtani a vak embert
is és olymód gyűlöli a világot ahogy kis kövér
gyerek tudja csak ezen aztán sírni kezd s az
sem vigasztalja hogy Isten se tudná ki-
mosni kabátjából a szivárványszagot

 

kinyilatkoztatások

a szomszéd akarok lenni aki
ellopja mások életét mindenhez
ért és meg tudja mondani ki
törte ketté a varangyot

[a szomszéd] kinek asszonya
hosszú hallgatásban zöldül és
kuss van mindenkinek mikor a
csorba csuporból tejet iszik

[a szomszéd] aki a gyerek szájába
adja a kilincset ha sír vigyáz
összes szeretetedre és olyakat mond
hogy lehetsz madár vagy fal Scorsese
utóbb végleg megkísért

[a szomszéd] kinek pénisze
nem ér fel az égig de tekintete
folyton ott tanyáz’ a felhők szé-
léhez meg elsőnek ér oda mert ott
vannak a legjobb hugyozóhelyek

[a szomszéd] ki lézerrel borot-
válja száját nyelvén (vagy máshol)
már ott a jel és másodmagával
lépdel a vízen mit érett szem-
golyóidból kifacsart

lehet hogy az akarok lenni
[a szomszéd] [a szomszéd] [a szomszéd]
kinek mások lopják el az életét mindenhez
ért de ha elkezd rajta nőni a szőr az már
nem hagyja abba


[ugrál mégis és mégis ugrál]

 

(félkezes gyakorlat madárra)

ott ül a fán a gyémántsirály
hatalmat ő adott a szemnek
az ilyenek mind széttöretnek
ott ül mégis a gyémántsirály

körötte torz, izomorf testek
sorjáznak végig az ágakon
világtalan’ vagy csak ál-vakon
csonka, torz, izomorf testek

madarak közt most ő a király
hiába minden, hiába hályog
felfénylenek a szénkristályok –
a madarak közt most ő a király
[ott ül a fán a gyémántsirály]

 

hallgatni megtanulsz

aki a cseresznyefa ágai közül
bámul rám másnap ágyamba
hoz reggelit és hideg árnyakból
rak nekem fészket mert régóta
élek varjúhúson

hétre felsöpri az udvart
vödrébe szed mindent mi egemen
ugrál és fut és ő lehet az is ki szét-
fröccsenti a hátamon araszoló
hernyókat úgy gondolom

ebéd után eltűnik valahová
egy időre s a jegyzet-
tömbben csak annyit hagy
vizén éljek és járjak míg
ő visszajön

világi szövegével álomba
küld s ha fel is ébredek úgy
teszek mintha nem látnám hogy
hegyes gyufaszállal piszkálja ki
a körme alá szorult bőrdarabokat
és tollcsomókat tömköd a szájába
komótosan

 

gólyaszív

te vagy a fa gondolsz majd rám kilenc
óráról érkezem szárnnyá változott két
kezem téged óv mikor tombolsz

viharod ver szeress megint nélküled gyűlöl
nélküled vet meg kettévághatod szívemet
ha lelnél még benne emberit

véremben megmoss lábamat törd el
csőrömet tömd tömd jól meg földdel
így ölelj – bénát – reggelig

akkor állj és nézz fel az Úrra
mondd neki azt most te repülsz túlra
és ne kérdezd tőle hogy engedi

 

papagáj-ünnep

eljön megint a papagáj-ünnep
mikor motyogsz és beszélsz és
felvágott nyelveddel csodákat tudsz
tenni a nők lábai között de mégse
vagy az mégse vagy semmi s csak
a sírás marad mikor a csontgalamb
feletted elrepül csak a sírás marad
a kiköpködött szavak pedig valami-
képpen magukkal ragadják nagyra nőtt
manduládat a madártüdőt az erőlködésben
megizzadt beleket és segglyukat s mondhatni
természetellenes módon kifordítják
az egész kalitkát hogy nekikezdj fázni
nagyon fázni mert tél van odakint
torta röpköd a levegőben szacharin
amiből rögtön látni hogy Isten nem
feledkezik meg a cukorbetegekről

 

májusi repülő

rovott múltú alumínium-ivadék
ki nem tudja mi az alatt és
felett most nem az ágyon lebeg
most nem szüleit szidja ha volna
olyan könnyű szerkezet mit sem
anabolikus szerek sem égi vizelet
nem emel és nem téríthet vissza
ha volna olyan szikra mitől lángot
vet a vér inainál erősebb kevlár
pótol mellizmot tollat sejtjeiből
növeszt vezérsíkot oldalt és állapotot
teremt lebegőt magába szívja újra
a levegőt impregnált bőrére formál
rajzokat hogy nem tudni már ég
vagy áldozat mert így sehogyan sem
illik be a képbe átkeresztelhetik
tényleg-gumigépre s akkor ötvenig
vagy akár százig is húzza

 

memphisbe visszatérő belle

az alvadással mit sem törődve repülünk a film
kezdete és vége között memphisben valószínűleg
szép az élet itt a műhorizont gyakorlatilag nem
működik
még egy utolsó enjamb-
ment
és a versnek is vége ven
vagy van

 

az egylábú

senki sem tudott úgy repülni
mint én s a fogaival úgy kapaszkodni
olyan volt akár a mesében vagy
mint ordítva sírni és nem venni észre
mert három machnál a levegő könnyen
felszárítja a könnyeket sőt már két
machnál is és arra a következtetésre
jutottam hogy a szubszonikus tarto-
mányban se igen kell hajszárítót
használni e célra de nem volt időm
levezetni a képletet mert a griffmadár
hátraszólt hogy adjak valami húst meg
csontot különben rögtön lezuhanunk

[a lassúbbak kedvéért a stewardess még
bemondja hogy 1 lábat veszítettünk a
magasságunkból]

 

 

[apokalipszis jam]

 

satöbbi szúrós tetemek

van aki borostát növeszt héjakat
haját gerebenre bízza s ahogy
a könyvben meg van írva
tenyerén vasszögeket szárít

van ki mikor világra jön anyját
apját felaprítja és nem is tudja
hogy megölte szüleit a
sündisznósörte

van ki az égbe állít lándzsát
örvendezik hogy eltalálta és
megfürdik a szörnyű lében –
hull rá az ég már granulálva

származunk mind a szigonyoktól
három ágban hulló holtak kik
elhiszik hogy ők az Úrnak előbb-
utóbb majd szemet szúrnak

 

jézus-sörte doberdóból

nem tudjuk milyen az
úr másik arca a
létezőt borotváljuk
a harc csak harc
de az ünnep ünnep

szövet és szöveg közt
vagy közvetlen túloldalán
ott él a zsírkirály
hang hatol el hozzánk
háború és sohase
láttunk még ilyen korpuszt

mi vagyunk a löttyedt
főutak amerre megyünk
csak sár csak srapnel
az ocsmányképű gyorsfáslira
esténként is rá kell nézzünk

húzzuk körmös lábainkra
a disznóbőrt s még néhány métert
cigarettánkba belesodorjuk
az állott szőrt de semmi kétség
ha eldőlünk ha hanyatt dőlünk
azúr van velünk s még némi
kékség

 

a nappalok majd nem jönnek mind el

felmászott Jézus a szomorú fára
madárlábain kidagadtak az erek
bizony mondom, nagy madárlábain
kidagadtak az erek

lehet persze, hogy akkor a
hétnek egy bizonyos napja volt
mikor szállni nem szabad
és nem is igen lehet

hát összébbvonták kezüket
a szállók, akadt, ki északnak
délnek nézelődött; észre is alig
vették, mikor az ima tenyerük
közé fészkelődött

hullott pedig a súlyos nagy guanó
féltem, ez lesz, mit én hiszek
tudatomba hatoltak túlvilági péniszek
szóltak, te latrina, Istenhez
hanyatló [árnyékszék]

testvére mindenkinek van – ő
az egyetlen egyke; mennyekbe megy
most a félárvaház, nem küldenek
senkit sem helyette, s a nappalok
sem jönnek majd mind el

 

ehető részek

néha egy kéz máskor egy láb
rajzszögek egyre vékonyabb bélben
Isten aki nem figyel mint
úsznak el a sárga lében

duzzog a hírhedt nyálmirigy
madarait hogy földarabolta
helyettük repül miattuk köp
nagyobbakat a földi porba

lefelé néz s felfelé lát
lelkén a folttal száll a Napba
ha továbbmégy még fölszegez
egy ezredvégi papírlapra

jó-e a jó senki se kérdi
hogy elmentél kihűlt a fészek
így tűnnek el az éhezők s
szaporodnak az ehető részek

 

apokalipszis jam

hullák az asztalon. valaki járt itt. evett
itt. még véres a só. elmondta a maga
történetét. sokat beszélt, keveset
ivott. Utálták Azért Nagyon.

valaki járt itt. halkésével
idétlenkedett. beleköpött a borsba.
beszélt, és monoton hangjától
megrepedt a kárpit.

valaki járt itt, szalvétáját gyűrögette.
úgy tudott nézni, mint senki más.
mikor elment, négy jenki súgott
össze mögötte.

azóta nem nyit ki a narancslekvárbolt
homokórában a homok nem pereg
hollók hullnak s égi emberek
coltjuk holnap téged megkeresztel

új hitedben szalvétákat gyűrsz
s féled azt, ki estélyekre jár – –
a pokol pilótája lehet ő vagy
meglehet, hogy maga jézus cár

(a holtak lábán nem volt cipő. biztos szálltak)

 

ötször nyitható homlok

én már nem emlékszem illetve
aki emlékszik nem én vagyok
ötször nyitható homlok légterében
meghalnak mind az angyalok

van ott valami mit senki nem ért
Isten se s azért vet reá árnyat
szerteszét futó varratokban
elporlanak az angyalszárnyak

repülni késő nem tart a hit
ígérhetsz bármit hiába mondod
eltűntek mezején éjfél után
ötször nyílik minden homlok

 

a sárga vályogvető

a falon alszom fogszabályozók között s mikor
a hatodik csigolyámnál viszketni kezd a mész
rángó mozgásba kezdek úgy vájom magamat
egyre beljebb ahogy féreg szokott szólni pedig
egy általános támfal ürügyén alig tudok azért

figyelj jól aki fát növeszt embereket
zsugorít ahova lép sár van s ahova
nyúl arcodat azzal keni tükörbe hiába
nézel magadra nem ismersz s nem
tudhatod ki vagy de ha búza másnap
kövek közt ébredsz ha madár a kövek
ébrednek benned félúton ég és föld
között annak okán ha padlót fogsz
ügyelj hogy pelyva közé ne keveredj
víz mellett ne hálj s csak annak higgy
kinek egyébként nem hinnél ha így
teszel mosolyod szép lesz senki se
mondja majd mi az hogy csorba mi az
hogy maradék s elgondolkoznod sem
igen kell szögallergia vagy ferde falak
ürügyén azért

itt a falon drótkávák között szememmel köve-
tem aki hátrál fejem zöld testem csenevész de
ha látnál vályogba falba belegyúrva gyanítanád
nem fehér a mész

 

zea mays

(ha róluk akarsz tudni, kérdezd inkább a hobbykertészt,
kinek potroha van hosszú lába és ferdén áll a szája mikor
mosolyog)

vannak közöttünk akik csontmalomban
születnek csontmalomban mondom s már
igen kicsiny koruktól beszélni tudnak
méhhel darázzsal mindenféle bogarakkal

lábuk egy s cellulóz sok szemük sárga
soraikba ha beférkőzöl azzal néznek
maguk közül ki s szólnak fojtott hang-
jukon paraszt te szomorú paraszt

velük élsz mégis vagy csak eljársz
hozzájuk húsuk’ megkívánod
felépíted házuk őket lesed
a földön táncolni mezítelen

mikor béna kis karjaikat az ég
felé lendítik hónaljuk kivillan rendre
köd szitál onnan s tűnődve
lep be az okkerszín harmat

ha abból iszol hét napig álmodsz
ha abban fürdesz nem halsz meg soha
ha abból iszol hét napig álmodsz
nem halsz meg soha ha abban megfürdesz

a béna karok úgy hullanak vissza, mint rákkalapács. mo-
noton puffanásuk hívja az árnyékrakógépet. a kertész
emlékezetéből kihull’ a nadrág, amit tőled kapott. te se
tudj semmit. tagadj meg háromszor, ha kérnek. (az lesz
fejadagod, a szokásos dózis.) leheletedben a harmat szól
– sárga apoteózis.

 

fázik az isten dél-amerikában

lehet ez egy inka szokás
fázik isten amerikában
köpenyét magán összefogja
a mezítelen sok bolondja
szerteszéjjel mit szaladgál

dúskál arany s ezüstkincsben
fiát most meg nem kísérti lenn
a pampa s felül a préri – a kettő
közt egy fázó isten

nekik nap kell azt imádják
a tarkabarka asszonynépet de
nincsen földi s mégúgy égi
ki ily hidegben félreléphet

lenne tűz vagy lenne bálvány
aki fázik már nem bánja
egyfiát is odaadná csak
melegedhetne valahára

[s történik a hihetetlen:
a dzsungelekben szintén fázik]

 


[kaktusz és marabu]

 

lemurok ideje


[közben pofazacskót növesztünk…]

közben pofazacskót növesztünk a fák
északi oldalán a moha közt jelöljük ki
búvóhelyünket vagy feljebb ahol az
iránytű már nem tudja merre van észak
mozgatni kezdjük a madagaszkári levegőt
(mindenki mondja van abban valami
egyedülállóan állati ahogy azt meg tudjuk
csinálni [a madagaszkári levegőt] van abban
valami állati) a félig miénk oxigént


[a kölykök már gyermekkorukban…]

a kölykök már gyermekkorukban meg-
tanulják hogyan kell levegő után kapkodni
mert csak ez a fél-elem sajátjuk odaadnák
érte egyik és másik karjukat tüdejüket is
kiköpnék de mikor megpróbálkoznak vele
pofájukból hűvösre rágott moha jön csak
kétszáz milligramm négyszáz milligramm

 

űzd el tőlem az esernyőszagot

a csapzott tárgyak gondolatban
egyre nagyobb halmot képeznek odanyomja
hozzá homlokát belenézni igyekszik
átlátni rajta
beleköp mert rájön hogy nem az ő élete
a finom nyálat visszaszívja
(mégis az övé)

szagokat hord mint a tundra
néhány embert aki belőle próbál
megélni nem érti őket
ha benne hó van miért nem hagyják el
(hideg fejük van hidegebb mint az övé)

igyekszik ellazulni csontjait szétrakja az egyenlítő
mentén jut belőle arhangelszkbe és szudánba
a lába itt a tüdeje a firenzei mocsarakban
(ha vannak) a fejének fokvárosban kell
rájönnie ez nem lazaság ez csontritkulás

az egy furcsa jelenség mikor az ember
bemegy az esőerdőbe és szárazon jön ki onnan
fákat lát és majmot de ha az anyjáról kérdezik
öt perce sincs hogy szemközt köpték

négerek vagyunk nem vesz észre minket a homály
de így sem tudjuk elmondani senkinek milyen szomorú
anyánk ízetlen mellét rágni s nem hagyni abba csak
a lábainál hogy utánunk tudjon jönni mikor nagyot
esik a légnyomás

 

a krízis

1
az ember felkel meg ilyesmi
végignézi a majmok pusztulását
teát főz ketrecet javít
fejéből bogarakat vesz elő

2
nem kell erről beszélni
a gyerekek akár a majmok
könnyűszerrel visszabújnak
nagyapjukba nagyanyjukba

3
nem lehet tudni a barna
vonalkód mire való mert
imitálni a lián működését
sehogyan sem sikerül

4
az irodában is az asztalon
hol hanyatt hol előre dőlve
a banánt [a banánt]
eldobjuk aztán visszahúzzuk

5
kicsit szomorú dolog
hogy utánozni milyen
könnyű az életet s a
halált szintúgy

6
mikor az előre gyártott cukorkával
rokonaimat megdobálom
mindenki láthatja a kezem
milyen messzire ér

7
fáj nekem a másik szemed
s hogy nehéz napjaimon a
többször szerethető ablaküveg
megpróbál szocializálni

8 [továbbá]
a krízisről elmondhatjuk még
hogy a mászóágról csüng alá
s különösen alkalmas arra
hogy minden kommunikációt
felfüggesszen

 

a marokkói iskola

mi szem-szájnak ingere étel és nő
megtalálható a marokkói iskolában

a betévedő gyerekeknek egy négyzetet
kell csak beikszelniük a jelentkezési lapon
és zenei képzésben részesülhetnek

mindössze másfél év alatt sajátítják el azt a
jellegzetes morgó hangot amivel a közelükben
bámészkodó turistákat tudják magukhoz
csalogatni

a hároméves képzés második felében
a nebulók a fixfókuszos fényképezőgépek
emésztési technikájának begyakorlásával
foglalkoznak

 

maszáj ételek

nem tudja senki milyenek a maszáj ételek.
egyik pillanatban gnúcsorda a másikban
már maszáj étel aztán <enter>

ha hazamegy készen várja. maszáj étel
vagy asszony meg nem lehet mondani
de olyankor többször is <enter>

néha homlokon szúrja meg oldalba feltekeri
a fára amíg él ugrál a szívén át ha már nem
bánja és próbálja megemészteni de <enter>

másnap vendégségbe megy. látja magát
az étlapon. hogy őszinte legyen szarik rájuk.
aztán az <enter>. aztán az egész <gnúcsorda>

 

mindennapi lesotho

akinek ünnep valamiért ez a nap
elmegy lesothóba
mindennap elmegy
felveszi legszebb ruháját
a legeslegszebbet
az nem lesothói ruha
nem is más
papírokat hamisít magának
ormányt kendőt lifegőket
mintha ő nem ő lenne
mindenki aki nem ő
egy lesothói
hangját elváltoztatja
beszéli magát akcentussal
idegen négyzetet
dünnyög maga elé
gondosan ügyel rá
nehogy valaki megértse
meglássa netalán
az a legnehezebb
átnézetni magán
beszívatni mintha csak
levegő volna
lesothói levegő
a szájukba tömni magát
mint valami lápszerű anyagot
elhitetni velük
ő a moszkitó szíve
egy helybéli bogár…

így tesz lesothóval
néha nem jön aztán megint
ne értse senki miért jár ide
miért mászkál
senkise értse
lesothóiak
nem is a svédek
egy albínó szúnyog

 

kaktusz és marabu

mióta jössz s nem vagy még itthon
lábikrádban is kitapintom szagodban
megint Afrika

fogadban dög s hogy nem láttál hétleg
reggel sivatag este a méhed vet ki magából
átkozott ország

elhozlak onnan nyakig beáslak
nézem a szemed woodoo varázslat bőrödből áll
sok fura tüske

vagy elrepülsz ismét hogy lássad a tájat
ínszalag húz újra és rángat kell már a szomj
hiénák éhe

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

tegnapi fogad otthagyd a szélben
tüskéid mind s gyere el délben a Napot hozd el
csakis azt

 

bezárlak dustin fiókjába

előfordul hogy igen tisztelt színészeknek homok lepi el
az arcát homok és por meghatározhatatlan elegyben része
lesz konkrét életüknek sminkjük ötven gázsijuk hetven
százalékát teszi ki megvárja őket előadás után turnén a
nyomukba szegődik az emberek ha színészt látnak a homok
felől is érdeklődnek és fordítva az egyetlen anyag belopózik
mindennapjaikba megváltoztatja szokásaikat cartierjüket
szimpla kvarcra cseréli de a homoknak a pornak ez nem
elég veséjükbe telepszik jelzője lesz vágyaiknak lassan
nem találni thália olyan szolgálójára ki a haknik során
nyíltan vagy titokban ne élne vele kritikusaink nem győznek
arról cikkezni egyesek miként aprózzák el tehetségüket
a filmes szakemberek viszont örülnek hogy eztán nem
kell drága pénzen arabokat és sivatagot szerződtetni
mert olyan művészek játszanak akik porból vétettek
az anyagot pedig magukban és nevükben is hordják

(ez a vers a homokról szólt és a porról. anélkül, hogy
befolyásolhattam volna, az utolsó sorba ágyazódott ez a
hoffman. én a homokról és a hoffmanról szóló versektől
általában hányok. hasonló reakciót vált ki még nálam
a hulló konténerek látványa és a bezártságérzés is.)

 

az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről

mikor azt mondom afrika
vaginaaligátorokra gondolok könnyű
kis életre az egyenlítőn túl a
hiénára aki a napját röhögéssel tölti
a sakálra aki zavaros ügyekbe
keveredik és olyan emberekre
akiknek neve way-re vagy
kittenberger kálmánra végződik
irigy is vagyok tulajdonképpen
szeretnék valamivel sötétebb
és randább lenni és hosszú
órákat töltök két száraz fadarab
egymáshoz dörzsölésével továbbá
kívülről tudom a pretoriába induló
charter-járatok menetrendjét tífusz
kolera és malária ellen is olttattam
magam otthon vagyok az állatok
latin és disney-féle neveiben arról
nem is szólva hogy vizet tudok
csinálni szinte bármiből talpam
szaruhártyám alkalmazkodott
a homokon való élethez a hőmérő
higanyszála pedig gyermekkoromat
s a szárított tevetrágya illatát juttatja
eszembe mégis reménytelennek
tűnik hogy egyedül emberi segítség
nélkül kiszabadítsam részeimet
a fűtőtest bordáinak fogságából

 


Bagu László könyve – versek

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001, Tinta. DIGITÁLIS KÖNYV + borítója. Versek, verseskönyv, könyv, kötet, verses kötet. Bagu László könyve – digitális könyv, szöveg, kortárs magyar irodalom, argentin, típusú, családok, költészet, kárpátaljai magyar iró, költő, posztmodern, klasszikus modern költészet, Magyarországon élő kárpátaljai költők, Bátyu község, Baregszász, Ungvár

Bagu László

Életrajz 2001

(az adatok 2001 óta nem frissültek)

Bagu László 1970. május 24-én született Beregszászban. A középiskolát Bátyú községben végezte. 1987-től 1993-ig az Ungvári Állami Egyetemen matematika karán tanult, itt szerzett matematikus-számítástechnikus oklevelet. 1993 októberétől 1999 májusáig a Kárpátaljai Szemle, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közéleti és kulturális havilapjának szerkesztője, tördelőszerkesztője. 1999 júniusában Budapestre költözött, ekkor a Tinta Kiadó DTP-stúdiójának vezetője.
Verseket 1992-től ír és publikál. Első versei a Bóbita c. lapban láttak napvilágot. Állandó szerzője olyan kárpátaljai irodalmi orgánumoknak, mint Pánsíp és a Hatodik Síp. 1996-tól kezd el Magyarországon is publikálni. A Magyar Napló, a Hitel, a Pannon Tükör, Az Irodalom Visszavág, a Bárka, a Parnasszus, a Népszabadság, a Palócföld, az Élet és Irodalom, a Hitel közli verseit. A folyóiratokon kívül a Betlehemi éj, Razzia, Száz szomorú szonett, Töredék hazácska c. antológiákban szerepel. Fő műfaja a vers, ritkábban ír csak színpadi- és könyvkritikát, jegyzetet, stílusparódiát és irodalmi karikatúrát is.
1997-től 1998-ig a Pánsíp irodalmi és kulturális folyóirat szépirodalmi anyagát szerkeszti.
Bagu 1998 tavaszán Cséka Györggyel, Lengyel Tamással és Pócs Istvánnal megalapítja a Véletlen Balett című irodalmi lapot, melynek mind a mai napig szerkesztője és tipográfusa.
Első verseskötete 1998 tavaszán jelent meg Halálcsináló címmel a Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó (Budapest-Beregszász), a második pedig az argentin típusú családok lemészárlása címmel a Tinta kiadó gondozásában a 2001. évi Ünnepi Könyvhéten.

Díjak

1997 KÁRMIN – Kárpátaljai Magyar Irodalmi és Nívódíj

02bl1

Bagu László, Budapest, 2001

Digitális könyv

bagu és az argentin családok, határon túli magyar irodalmak, kortárs költészet, szépirodalom, pánsíp, ungparty

Kritika a könyvről: Istenhez hanyatló árnyákszéken