régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk
<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből
1999. június
Táj metaforákkal: a Füzesi-szótár
Elküldtem a Forrásnak Füzesi Magda Táj gesztenyékkel c. kötetéről írt kritikámat. Igazából inkább afféle tanulmány kerekedett belőle, amely Magdi költészetén mutatja be a Kárpátalján megjelenő versek egy típusának jellegzetességeit (ha tetszik: gyengéit), jelesül azt, hogy a tájélményből fakadó metafora-világ egyszerű megfeleltetéssel lapos közhelyeket variál.
A hosszú felvezetésben általános megállapításokat tettem, megpróbálva csoportokba sorolni költőinket. Ez így szól:
Kárpátalján kevés a magyar író, kevés a jó mű. Költészet-központúnak nevezett kis irodalmunkban már a lírikusok is megfogyatkoztak: meghaltak, elköltöztek, elhallgattak – él-, másod- és sokadvonalbeliek egyaránt. A még itt maradt és aktív, fiatalnak már egyáltalán nem nevezhető poéták zömének életműve pedig igen vékonyka: legtöbbjük nem jutott túl az első-második, esetleg harmadik önálló (olykor füzetnyi) versesköteten, ráadásul a megjelenő könyvekben gyakran ugyanazok a régebbi versek jelennek meg újra és újra, netán néhány frissebb opusszal kiegészülve. Aki eredményeinket igyekszik számba venni, joggal érezheti úgy: régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk.
Ha nem annyira minőségi és mennyiségi szempontból, hanem stílusjegyeik alapján, a hangütésükben és verselési módjukban észlelhető különbségek szerint próbáljuk elkülöníteni a Kárpátalján élő magyar költők teljesítményét, akkor egy jól körülhatárolható és néhány bizonytalanabb kontúrú csoportot alkothatunk. Ezek nagyjából ugyanazon törésvonal két oldalán helyezkednek el, amely a magyar irodalom egészén is végighúzódni látszik. Így az egyik oldalon a közösségi tudattal áthatott, népinek nevezhető, a hagyományosabb verselési módot preferáló és jelentős mértékben a közérthetőség igényével fellépő, a “sorsvállaló” költői szerepre alapozott irányzatot (I) helyezhetjük el, a másik oldalt meghagyva az individuálisabb és filozofikusabb tudattartamokra épített, ezek kifejezését egyfajta intellektuális kontextusban nagyobb absztrakcióval megoldó, modernebb kifejezésmódokkal operáló – és így talán nehezebben befogadható -, jobb híján általában urbánusnak nevezett vonulatnak (II).
Ez a különbségtétel azért kívánkozik ezen írás élére, mert míg a második csoport kárpátaljai reprezentánsai bizonyos szempontok alapján általában alaposan “kilógnak” saját kategóriájukból, addig az elsőt minden kétséget kizáróan egy tipikusan népi költő, Füzesi Magda neve fémjelezheti a legmarkánsabban – s az ő 1998-ban megjelent kötetéről szólunk az alábbiakban. Mielőtt azonban verseinek anyagában elmerülnénk, kíséreljük meg költőink néhányát besorolni valamely csoportba, illetve említsük meg, milyen új, a fentiektől eltérő gyűjtőhely rendelhető számukra.
Nyilvánvalóan az I. csoporton belül lenne tárgyalható Vári Fábián László munkássága, ám esetében sietve azt is le kell szögeznünk, hogy lírájában népdalszerű könnyedség helyett inkább a balladák súlyosságát, veretességét találjuk, s közösségi felelősségtudata sem valami hétköznapi kötődést, hanem sokkal inkább historikus távlatú, már-már genetikai örökség-vállalást jelent. Eközben írásai nem nélkülözik a misztikus-szürreális és mitologikus elemeket sem, s költői asszociációinak elvontsága gyakran a modern európai irányzatokat idézi.
Ha Vári Fábián László költészete a népi hangvétel felől közelít az intellektuális lírához, akkor ennek szinte az ellenkezője mindható el Fodor Géza II. csoportba sorolható írásművészetéről. Versei általában távoli, nehezen felfejthető asszociációkra épülnek, elvont gondolatait látomásos képi formában adja elő, és szövegeit megterheli nem csupán mitológiai, irodalmi, képzőművészeti, színházi, történelmi áthallásokkal, hanem természettudományos terminológiával is (gondoljunk például az ásványnevek gyakori előfordulására vagy a csillagászat, optika, radiológia tárgyköréből vett kifejezésekre). Mindazonáltal a Fodor-mű nem helyezhető el teljes megnyugvással az “urbánus” oldalon, mert minden intellektualizmusa és üzeneteinek absztraháltsága ellenére a költői oeuvre-ét áthatja a közösség, a szülőföld, a nemzeti hagyomány iránti mélységes tisztelet, ragaszkodás és felelősségérzet – s ez fentebb említett költőtársaival rokonítja akkor is, ha versei “nem a nép nyelvén” szólnak, s befogadásuk nem csupán magasabb iskolázottságot előfeltételez, hanem szellemi erőfeszítést is igényel.
Mint említettük, nehezebben körülhatárolhatók a további csoportok, ám létezésüket művek sokasága igazolja, s az is, hogy a fentebb említett két nagy csoport egyikében sem helyezhetők el. Ilyenek például az – ugyancsak jobb híján – közéletinek nevezhető költői megnyilvánulások, a “publicisztikai líra” (III), amelyre az aktuális témaválasztásnál is jellemzőbb az egyenesvonalúság, az egyértelműség, a fogalmiság erős túlsúlya a képiséggel szemben; olykor ide kell sorolnunk az elbeszélő jellegű és epigramma-szerű vagy parodisztikus verseket is. S hogy a kárpátaljai irodalom egyik sajátos ellentmondását is felvállaljuk, külön polcot kell adnunk az avantgárd-modern-posztmodern irányzatoknak (IV), tudva és megengedve, hogy ezeket formálisan a népivel szemközt elhelyezkedő intellektuális-urbánus irányzat oldalán, sőt: azon belül kellene – több alcsoportban! – elhelyeznünk, ám ezt mégsem tehetjük meg, ugyanis képviselői mind az irodalomról vallott nézeteikkel, mind költői attitűdjeikben élesen elhatárolódnak mindattól, ami Kárpátalján az elmúlt évtizedekben irodalom címén – bármely oldalon, bármely irányzat és stílus keretében – létrejött.
Említsünk azonban további neveket. Az irodalmunkban egyértelműbben körülhatárolható I. csoporttal könnyebb a dolgunk: fenntartások nélkül ide sorolhatjuk Ferenczi Tihamér, Czébely Lajos, Balla Teréz művét, továbbá a publicisztikusságuk vagy intellektuális-urbánus beütéseik miatti kisebb-nagyobb fenntartásokkal a költőként hosszabb ideje hallgatók vagy ritkán jelentkezők (Nagy Zoltán Mihály, Dupka György, Bartha Gusztáv, Kőszeghy Elemér, Demjén Miklós, Balogh Miklós…) verseit. A Fodor Géza költészetéhez fűzött megjegyzésekhez hasonló kiegészítésekkel a II. kategóriába illeszthető Penckófer János gondolati lírája és a több éve Magyarországra áttelepült Finta Éváé. A publicisztikus jellegű, “egy az egyben kimondó” versek csoportjába sorolható Balla László legtöbb költői műve, s ide vehetjük Tárczy Andor és Horváth Sándor utóbbi években keletkezett opuszait is. A nagyjából a IV. kategóriába vonható költői megnyilvánulásokról elsőkötetes költőink – Cséka György, Pócs István, Bagu László, Lengyel Tamás – bemutatása kapcsán külön tanulmányban szóltunk. Közülük egy, Bagu László nem tipikus képviselője e csoportnak, ide leginkább egyes (poszt)modernista jegyei alapján – merész, szokatlan hangütés, vulgáris kifejezések, szójátékok, amerikanizmusok, sőt: egy kritikusa szerint: heavymetáll-beütés – sorolható; verseinek tartalmi jegyei, bölcseleti mélysége azonban inkább az intellektuális gondolati “klasszikus modern” lírához közelítik.
A tárgyalásban sok verset jellemzek, a legélesebb bírálat pedig talán ez a végkövetkeztetés:
a Táj gesztenyékkel c. kötet legtöbb darabja ráhúzható ugyanarra a kaptafára. Mindig a fű-fa-virág-madár-pillangó-bóbita-vetés-mező-határ-táj a kiszolgáltatott, a szenvedő; mindig a szél, a fagy, a tél, a hó, az éj, a jelen az, ami gyötri, fenyegeti. A nyár máglya, az ősz megvált, a fejszeélű alkonyat az arcunkba mar, belefagyunk a szürkületbe, s az éj meghozza a halált. Mindenütt – még a szerelmes versekben is – ugyanaz a képlet, ugyanaz a megfeleltetés, ugyanazok a panelek. A szavak szótári jelentését elég egyszer behelyettesíteni a Füzesi-fogalomtár megfelelő elemével, s azonnal lefordíthatjuk a verseket prózára, a hétköznapi banalitások nyelvére.
Ezt sajnos ki kellett egyszer mondania valakinek. Ám zárásként a felmentést is megadom:
Végül: bizonyos behatároltsága ellenére Füzesi Magda költészete a kárpátaljai magyar irodalom legőszintébb, legtisztább hangját jeleníti meg előttünk. Versei igen pontos, krónikási hűségű lenyomatai annak az érzés- és gondolatvilágnak, amely az itt élő kisebbségi nemzeti közösséget jellemzi. A bánatát a maga módján kiéneklő és a reménybe haláláig kapaszkodó egyszerű ember emelkedett hangú zsoltárai ezek, amelyek létjogosultságához nem férhet kétség, zengjenek fel bár a forró beregi mezőkön vagy akár a hűvös könyvtárszobákban. Ahol megszólalnak, ott teremtik meg maguk körül – súlyos hiányok helyén – a szellem madárrebbenésnyi templomát.
Miért nem leszek bedolgozó szerkesztő
Felkérés Nyíregyházáról, jeles irodalomtörténésztől, a Főiskolán magas pozícióban működő barátfélémtől: legyek afféle regionális társszerkesztője egy most induló-újrainduló-újra(át)alakuló, Kárpát-medencei kitekintésűvé formálandó irodalmi folyóiratnak. A kárpátaljai régió magyar irodalmának sokszínű reprezentáltatása lenne a feladatom. Válaszlevelemben pontokba foglaltam, miért nem vállalhatom:
- Az első, hogy alig maradtunk itt aktív írók és roppant nehéz új és jó írásokat szerezni a szóba jöhető kevesektől. A legtehetségesebbek szava elapadni látszik: Vári Fábián Laci már az évi 1-2 versét sem írja meg, s egy ideje ugyanez áll Fodor Gézára is. Nagy Zoltán Mihály olykor ír egy-egy új novellát – de a többévi kihagyás után valahogy nem tud a hangjára találni, igencsak gyengék az opuszai, saját lapunkba se tudom betenni. Füzesi Magditól is alig látni új verset, a régiek jelennek meg újra s újra (mint Fodor Géza köteteiben is), és valahogy ő is kicsit belesüppedni látszik a maga teremtette költői világba. Penckófer János néhány éve különlegesen jó novelláival hívta fel magára a figyelmet – most már évek óta nem lehet tőle anyagot szerezni; egy-egy verset néha kiad a kezéből, de ezek nem elég jók. Magam ott bábáskodtam négy igen tehetséges fiatal pályára-indításánál (Cséka, Bagu, Pócs, Lengyel) – a négyből mára mind a négy Magyarországra helyezte át fő működési területét – leginkább még tőlük lehet és érdemes anyagot kérni, de őhozzájuk már nem kell kárpátaljai közvetítő. A néhány éve még elfogadhatóan író szerzőink jónáhánya vagy meghalt (Sütő Kálmán, Kecskés Béla), vagy elhallgatott (Kőszeghy, Bartha Gusztáv), vagy végképp elsekélyesedett (Horváth, Tárczy), vagy a tehetsége eleve nem volt eléggé átütő (Dupka, Balla Teréz, Zseliczky, Czébely stb.)
- Ódzkodásom második oka az, hogy az ilyen szervezést vagy felelős személyként lehet végezni – vagy sehogy. Úgy nem, hogy én szervezek-választok X-től és Y-tól néhány anyagot, esetleg magam is juttatom el – aztán meg sem jelennek, vagy ha mégis, akkor valami ijesztően hosszú átfutási idővel, netán megcsonkítva. Már több szerzőtársam megorrolt rám korábban ilyesmiért; én kértem tőlük az anyagot, rajtam kérték tehát számon a késedelmet vagy a közlés elmaradását. Azaz ilyesfajta feladatot csak akkor vállalnék el, ha ezt valamiféle jogokkal felhatalmazva tehetném, tehát valóban felelős külső társszerkesztőként, akinek vannak kötelességei a szerkesztőséggel szemben – s ennek másik oldalán ott a lehetősége, hogy a maga-szervezte (vagy írta) anyagok közléséhez ragaszkodhasson, de az úgy nem megy, hogy én bedolgozóként szállítom az anyagot, ti meg majd válogattok belőle kedvetekre. Ha elvállalnám a felkérést, ragaszkodnék ahhoz, hogy ami az én szűrőmön átment, az csak igen nyomós ellenérvek és az én utólagos belátásommal legyen kihagyható.
- Tartózkodásom harmadik oka: amióta a szűk családunkon belül most már három aktív szerzővel is számolni kell (miközben a még színvonal szerint szóba jöhető szerzők roppant passzívak és számuk csekély), azóta a kárpátaljai irodalmi anyag-szervezés óhatatlanul ön- és család-menedzselésnek hat. Ugyanis apámnak kötetre való publikálatlan novellája, tucatnyi verse, memoárja, kis- és nagyregénye hever asztalfiókban, bőven lenne ezekből mit ajánlanom, feleségem meg prózaíróként le is körözött: pályadíjas volt az ÉS-nél, két novelláját is hozták, és ő az egyetlen kárpátaljai író, akit Frankfurtba meghívtak felolvasni. Az ő novelláit mindenhová merném ajánlani – viszont ő a feleségem. Én meg én vagyok, nekem is van mindig parlagon írásom, így – más szerzők passzivitása miatt is – állandóan a magam és családtagjaim dolgait is fel kellene ajánlanom „kárpátaljai anyagok” címén. És az nem venné jól ki magát, ha mondjuk a szóba jöhető 5-6 szerzőből 3 mindig mi lennénk.
- Végül – negyedikként – hadd említem azt, hogy a mi kis szerény folyóiratunkat, a most már negyedik éve feleségem által szerkesztett és általam kiadott Pánsípot (és annak tavaly indult UngBereg c. almanachját) is roppant nehéz jó és változatos anyaggal megtölteni, így hát ha szerzőtársaimat arra ösztönözném, hogy a ti átalakuló-újrainduló lapotokba dolgozzanak, azzal még magunk alatt is vágnám a fát.
Húst enni nem muszáj
Tanár-barátom keserű leveléből:
Jól tudod, hogy a vidéki-falusi lakosság itt mindig egy kicsit igénytelen volt, ami a civilizációs komfortot illeti. Fürdőszobát még azok sem építtettek maguknak, akik megtehették volna, sok portán még szivattyús kutat sem fúrattak, megtette a kerekes kút a csorba vederrel (ha meg mégis volt szivattyú, de elromlott, akkor lehet, hogy soha többé nem javíttatták meg), a tisztaszobában fóliával letakargatták a bútorokat és laktak az olvasztott zsír szagától soha nem szabaduló, legyek-járta nyári konyhában, kilátással a disznóólra. Nyaralni, világot látni még azok sem jártak, akiknek ez idejébe és anyagi keretébe belefért volna – ha megtakarított pénzük volt, inkább „letették” (hogy aztán a hiperinfláció 89-90-ben elvigye az egészet). S mára ahelyett, hogy az igényeiket felkeltette volna az átalakult világ, a megnyílt lehetőségeket elkönyvelték anyagilag elérhetetlen luxusnak – és még lejjebb adták, hiszen semmire nincs pénzük. …én valahogy nem látom buzogni az emberekben azt a szándékot, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. Lefokozták az életüket, beletörődni látszanak a teljes nincstelenségbe, már tévézni sem mernek: pánikolnak, hogy nagy lesz a villanyszámla. És persze sajnos ez is igaz, meg az is, hogy ahol nincs munkalehetőség, ott nehéz kitörési pontot találni. De a föld még mindig adva van – viszont nincs pénz új szerszámra (pláne kisgépre), vetőmagra, vegyszerre; így aztán nem lesz semmiből semmi – jó esetben azt a kevés krumplit, kukoricát, babot tudják rossz hatásfokkal megtermelni, amit meg is esznek. Ha tapasztalataim nem csalnak: egyre kevesebben tartanak disznót (drága a tartása), félek, hogy tehenet is. Olcsóbb, igénytelenebb a kecske – tejet ad, amennyi kell, húst enni pedig nem muszáj.
Ellenvetésül csak annyit írtam, tojással, túróval, zöldséggel, gyümölccsel, krumplival, babbal, dióval az ungvári piacot bőven ellátják a környékbeli magyar falvakból érkező asszonyok. Felpakolva érkeznek, üresen távoznak. Eközben férjeik olcsó benzint hordanak át a határon, átveszik tőlük duplájáért odaát…
Persze létezik ennél lélekemelőbb munka, és persze tudok a szűkölködőkről, de talán lehet bízni az emberi leleményességben.
20 éve írtam, füzesi magda, irodalom, kárpátaljai, könyv, vers, folyóirat, napló, bdk, balla d. károly, jegyzet, kritika, levél – az UngParty Portál weboldalai keresőoptimalizálás alatt állnak – aktuális SEO-projektum: agorafóbia kezelése házilag – pánikrendelő
