<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából
Napló az internetes korszakom előtti évekből
1998. március
Szavalóverseny Bátyúban
Meghívás Bátyúba, a szokásos költészet-napi megyei szavalóverseny döntőjének zsűrijébe. Amíg Bagu Balázs szervezte, éveken át voltam zsűrielnök, kellemes rendezvények voltak ezek, persze egy vidéki középiskola lehetőségeihez és nívójához mérten. Aztán erre is rátelepedett a KMKSZ és KMPSZ, számos kérdésben kivették az iskola kezéből a döntést és vezető embereiknek a rendezvényen való hangsúlyos megjelenése sem feltétlenül szimpatikus nekem, így mostanában inkább elmaradoztam. Viszont a finanszírozásban láthatóan nem eléggé bőkezűek, az iskolaigazgató meghívása egyben anyagi támogatást kérő folyamodvány is. Pénz nem tudok küldeni, az Alapítvány [UngBereg] helyzete ezt nem teszi lehetővé (meg hát, őszintén szólva: az iskola állami intézmény, a rendezvényt pedig magyarságintézményként kisajátította a Pedagógusszövetség – miért szállnék én be ebbe?), de egy nagy könyvcsomagot ajándékként a díjazottak jutalmazására már el is juttattam Bátyúba.
Levél Fodor Gézának
Kedves Géza,
nemrégiben Éva levéllel fordult hozzád a szonettes könyvünkben szereplő verseidet illetően. Ezzel kapcsolatban örömmel tudatom, hogy az anyag már átesett a nyomdai előkészítésen is, a napokban visszük Gyöngyösre, a társkiadónknak, amely a nyomdáztatást vállalta. A levélben említettek mellett Új Atlantisz c. versedet is beválogatta Éva, sőt, ez a költemény zárja a kötetet.
Tudatom továbbá ezzel kapcsolatban, hogy a Száz szomorú szonett c. kötetnek a bemutatóját április 25-én, szombaton, 15 00 órai kezdettel tartjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében (Bp., Kongresszusi Központ, Jagelló út 1-3.) ahol is a Pánsípnak és az UngBereg Alapítványnak saját kiállítóstandja lesz. Szívesen látunk ezen az alkalmon, remélve, hogy lesz érdeklődés a könyv iránt, és dedikálásra is sor kerülhet – de persze a pesti közönség kiszámít-hatatlan (az utazását, szállását mindenki maga oldja meg, ebben sajnos nem tudunk segíteni).
A másik dolog, ami miatt írok: a Békéscsabán megjelenő Bárka c. irodalmi és művészeti fo-lyóirat főszerkesztő-helyettese, Elek Tibor irodalomtörténész kért meg arra, hogy segítsek neki kárpátaljai szerzők publikálásának a megszervezésében. Kéthavonta megjelenő lapjuknak akár minden számában szívesen látnának egy-két anyagot itteni szerzőktől. Az általa megadott „kívánságlistán” te is szerepelsz, így kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, illetve küldjél anyagot részükre. Címük: [……….]
Együttműködésedet köszönve, üdvözlettel:
Nagy Zoltán Mihály és az irodalom
Többszöri levélváltás NZM-mel [= Nagy Zoltán Mihály]. Újra ott tart (mint 2-3 évente ismétlődően), hogy ki akar vonulni az irodalomból, mert nem tud belőle megélni. Csalódottan számol be arról, hogy ösztöndíj-pályázata nem járt eredménnyel, egy alapítványtól pedig nagyobb támogatásra számított, de “csak” 50.000 Ft-ot kapott. Hm. Ötvenezret – semmiért. Csupán a kérvényt kellett megírnia: ez szociális támogatás, nem kell semmilyen művet benyújtani se előtte, se utána. Neki mégis “minden reménye szertefoszlott”. Ajánlottam neki: számolja már egyszer össze, mennyit keres meg azzal, ha reggeltől estig túrja a földet, s ez milyen arányban van egy-egy publikáció, netán könyv honoráriumával. Vagy azzal, ha eleget tesz az egymást érő meghívásoknak, és Mo-i könyvtárakban, művházakban, tanintézetekben részt vesz író-olvasó találkozókon – szép honorért, útiköltség-térítés mellett. (Előfordult, hogy hívtam ilyenekre, de nem jött, mert éppen munka akadt a kertben…) És nem feltétlenül kellene csak Mo-ban gondolkodnia. Miért nem “írja tele” például a lapjainkat? Az ezekben megjelenő cikkek átlagos nívóját félkézzel überolni tudná, annyit publikálhatna, amennyit nem szégyell. No persze, azokat a cikkeket azért meg is kellene írni… Sejtésem azt súgja, időnként alkotó válsággal is küzd, nem pusztán arról van szó, hogy “nem éri meg” írni, hanem hogy ez nem mindig az akaraton áll vagy vagy bukik.
Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy győzködjem: maradjon benne az irodalomban, illetve térjen vissza hozza. Mégis újra és újra megteszem, unalmas hosszúsággal sorakoztatva érveimet. Mint például legutóbbi levelemben:
[…] Emlékezz vissza: kitűnő novelláiddal épp akkor rukkoltál ki, amikor a kőműveskedés szívta idődet, erődet. Amikor váltottál és „ráálltál” az írásra, akkor is remekeltél és – talán nem túlzás – berobbantál a Sátán fattyával. Akkor szerintem minden lehetőséged megvolt arra, hogy „megragadj” az íróságban: kijöttek a könyveid: novella, vers, regény, kötődtél lapokhoz, ezek mind hozták írásaidat, darabodat játszotta a színház, volt állandó szerkesztői munkád lapoknál és kiadóknál – ezek egy része ugyan megszűnt (Kárpátalja, Galéria Kiadó), de többségüknek továbbra is dolgozhattál (volna), arról nem is beszélve, hogy nem egy magyarországi lapnál és folyóiratnál is publikálhattál volna. Neked azonban folyamatosan elapadt a pennád és alkotói kedved: előbb a versekkel hagytál fel (pedig költőként is a legjobbak közt tartottak-tartottunk számon), aztán már elbeszélés se igen került ki kezed alól (ha meg igen – ezt magad is tudod – gyöngébb volt a korábbiaknál). Mi hallatlan érdeklődéssel rohantunk rá a Tölgyekre (még soha egyetlen kárpátaljai könyvről nem jelent meg Kárpátalján öt darab recenzió!), újra előtérbe került írói mivoltod – de új kéziratokkal nem árasztottál el sem bennünket, sem más orgánumokat. Maradék szerkesztői munkádat is leépítetted (Pánsíp), de az alkotói elmélyülés helyett szinte teljesen felhagytál az irodalommal. Én kívülről, bizony mondom neked, úgy látom, hogy erre nem a körülmények kényszerítettek rá, hanem első sorban „alkotói válságod”, vagyis az, hogy, ahogy Cséka írta, többé már „nem jönnek a szavak”. Nincs író, akinél ilyesmi elő ne fordult volna: ismerem a pánikot, a görcsös erőfeszítést, hogy mégis, és a keserű lemondást, hogy talán soha többé. Nálam még mindig elmúlt, legfeljebb hetekig tartott. Ahogy néhány társunkat nézem: hónapokig simán eltarthat (Fodor, Fábián, Penckó), de akár évekig is (emlékezz Kecskésre). És van, aki nem is tért vissza a szépirodalomhoz: Dupka, Kőszeghy. Szerintem – fenntartom – ez nem első sorban a körülmények függvénye. Éjszaka konyhaasztalon ceruzával zsírpapírra is lehet remek dolgokat írni – ha „jönnek a szavak”, és pompás dolgozószobában, kipihenten és anyagi gondoktól távol is csődöt mond az író, ha „nem jönnek”. Rutinnal az ember átvészelhet rosszabb napokat: cikkhez, publicisztikához, tanulmányhoz nem kell túl sok belső kényszer, még műfordításhoz se, ez inkább akarat, elszánás kérdése. De novella és pláne vers csak akkor jön, ha ezt a Jóisten is akarja (persze behelyettesítheted ihlet-tel, sugallattal, belső hanggal stb.) Viszont: folyamatos próbálkozással, ujjgyakorlatokkal, más műfajú írással (napló, memoár, levél) lehet élesztgetni az ihletet: hamarább megjön, ha tesz is érte az ember. Szóval csak azt akartam mondani: nem azt állítom, hogy egykönnyen el tudtad volna tartani a családodat puszta írással, de – ezt hiszem és részben magam is példa vagyok rá –, ha az ember több műfajban képes aránylag rendszeresen és elfogadható minőségben hosszabb időn át teljesíteni és pláne, ha vállal még hozzá szerkesztői munkát is, akkor abból ma Kárpátalján nagyjából meg lehet élni. Talán pontosabb így fogalmazni: biztos, hogy annál többet meg lehet keresni vele, mint amennyit mondjuk egy magas fizetésű pedagógus hazavisz havonta. Ehhez azonban persze – és ha számodra ez volt az akadály, azt végül is meg tudom érteni – nem árt „benne lenni” a dolgokban: eleget kell tenni minden meghívásnak, reagálni kell az összes felhívásra, részt kell venni minél több pályázaton, be kell lépni az Írószövetség(ek)be stb. Magad is tudod, hogy pl. egy hetes előadókörút során, ha jól meg van szervezve, akár 20-25 eFt-ot simán “be lehet zsebelni”, és azt is, hogy a jobb lapok versenként 3-4, novellánként és tanulmányonként akár 10-15 eFt-ot is fizetnek, még manapság is. No meg hát csak ott van még az Igaz Szó is, meg a Beregi Hírlap – el nem tudom képzelni, hogy ne adnának helyet cikkeidnek, hiszen nagyjából anyaghiánnyal küzdenek és te írásaid nívója, még ha fél kézzel csinálod is, akkor is jobb lesz, mint a legtöbb zsurnalisztáé. No, nem folytatom. Mindig is furcsálltam, hogy szemedben az irodalmi kereseteknek nem volt igazi becsülete (feleségedében még kevésbé!), holott szerintem kényelmesebb és kvalifikáltabb munka, mint a földet túrni (nem mintha azt lenézném, épp csak akinek máshoz is van tehetsége-tájékozottsága-olvasottsága stb., az miért a kevesebb tudást igénylő munkából akar megélni?) Roppant meglepett, amikor legutóbb azt írtad, hogy a számodra megítélt Arany J. Alapítvány 50.000 Ft-a, minden álmodat szertefoszlatta. 50 ezret kapni, gyakorlatilag semmiért, szerintem nem olyan rossz üzlet – mégis, te mire számítottál? (Egy tanár – hogy maradjunk ennél a hasonlításánál – három hónap alatt nem keres ennyit.) Említetted régebben, hogy Németh Istvántól harmadik regényedre szeretnél előleget kérni – meg nem írt, még meg nem pályázott munkára kiadói előleget? Aligha tud ebbe belemenni. Persze tudom, hogy ne tudnám: drága, egyre drágább az élet. De mi akadályoz meg abban, hogy eláraszd jobbnál jobb kéziratokkal a lapokat, kiadókat? A körülmények, hogy mással kell pénzt keresned? De miért nem keresel ezzel?
Mindezeket nem azért írom, hogy baszogassalak (bár roppant boldog lennék, ha dühödben most rögvest írnál valami remeket), csupán számomra kicsit torznak tűnő szemléleted váltotta ki belőlem az ellenvéleményt: mintha csak idő és lehetőség hiányában nem írnál, s nem pedig eldöntötted volna: leteszed a pennát, mert könnyebb a kapa és a vakolókanál. (Picit ide tartozik, amit a kurátoroskodásról írsz: hogy a fenébe szerezhetnél pénzt az Alapítványnak, ha magadnak sem tudsz. Nos, én azért emlékszem arra, milyen jól elhelyeztél a Bogárbálból vagy kétszázat a túloldali polgármestereknél: lett belőle haszna Kecskésnek is, meg a kiadónak is. Meg hát azért most is megszerezted ezt az ötvenest, csak Tokajba kellett eljönnöd. Hidd el: ha erre tennéd fel az életedet és nem sajnálnád tőle az időt, erőt, no meg lennének hozzá jó ötleteid: többé-kevésbé ebből is megélhetnél. Hogy más ne mondjak: a raktárunk még mindig tele van könyvvel, biztos, hogy a többségéért mindenütt adnának 200-300 Ft-ot, ebből 100-150 a tied lehetne! Biztosan akadna olyan beregi-szabolcsi cég, vállalkozó, aki a kárpátaljai piac felé is kacsingat, és lehet hogy szívesen hirdetne itteni lapban – a jutalék ilyenkor elég tisztességes! Stb.)
Végül, további baszogatásul: egyszer Punykó Mari azt találta mondani Kovács Elemérnek: igazán eldönthetné, hogy paraszt akar-e lenni vagy értelmiségi. Nos, Elemér mai napig nem döntötte el és ott lebeg a kettő között: újságírónak ugyan nem rossz (bár nem is kiemelkedő), de a fajsúlyosabb dolgokkal gyakorlatilag ő is felhagyott: gondolom „idő és lehetőség” hiányában. Te már egyszer döntöttél az íróság mellett, és mindenki legjobbjaink között tartott számon, a Sátánt pedig Kovács Vilmos regényével együtt emlegették. Ma is büszke vagyok rá, hogy kiadásában közreműködhettem és a Hatodik Síp Könyvek első darabja lehetett. Biztos vagyok benne, hogy egy kis szívóssággal és elszántsággal visszatérhetnél ide: nem vagy még elfelejtve, még mindenütt számontartanak. (Lásd a Bárka példáját: kéziratot kérnek tőled, de te még csak nem is reagálsz; de Elek Tibi nem adja fel: rajtam keresztül próbál elérni…) Én biztatnálak egy visszatérési kísérletre – persze ha érzel elég akaratot hozzá. Hidd el, a szépírói pennád is hamarább megeredne, ha elhatároznád, hogy havonta írsz valami nívós publicisztikát (de ne olyan siránkozós-dohogósat, mint a legutóbbi – te ennél ezerszer jobbat tudsz!) Ott van például a Magyar Napló szociográfiai pályázata: neked találták ki. (Egyre több a díj! Már vannak kárpátaljai díjazottjai is!) Csak végig kell menned a falun és elébed jön a téma.
A Magyar Napló esszépályázata
Hosszabb ideje dolgozom nagyobb tanulmányomon, amelyet a [a fent is említett] Magyar Napló „A magyar társadalom önképe az ezredfordulón” című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai magyarság helyzetét. [A tanulmánnyal végül nagydíjat nyertem a Napló ki is adta könyv alakban.]
Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel 96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként, az ott elmondottak [Sorsverés vagy kiváltság – Mikes 1996] csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz. S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül: az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.