Napló 1998. október

Entrópia és információ. A modern költészet lényege. Metaforaképlet

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. október

Az entrópia és az információ

entrópia, modern költészetOlvasmányok egy előkeveredett áprilisi (98/4) Korunkból: Lászlóffy Aladár okosan jópofa (vagy fordítva?) kisesszéje, Hankiss Elemértől egy tőle megszokott mélységű tanulmány első része a hagyományos és a modern társadalomról (Proletár reneszánsz, az értékrendváltozás és magatartásváltozások elemzése), és, ami a legizgalmasabb volt, Bárány-Horváth Attila kolozsvári tanár és biológus nagyobb tanulmánya entrópia és információ viszonyáról. Roppant szemléletes előadásmódja okán nagyjából 70 %-ában követni tudtam okfejtését, ide értve a dolog lényegét is, csupán néhány mellékszál volt, amit, nyilván ismereteim hiányában, nem tudtam megérteni. Ezzel meg is lehetek elégedve, mert fizikát húsz, biológiát huszonöt évvel ezelőtt tanultam utoljára, információelméletet pedig soha. A szerző alaptétele az, hogy az energiával és az anyaggal együtt az információ hármas entitást alkot, s eközben minőségprincípiumként határozza meg az előbbi kettő rendezettségét. Kicsit a magam nyelvére lefordítva: az anyag és az energia az információ révén illeszkedik bele a téridőbe. A szerző azt is kifejti – és kismonográfiájának ez a mondanivalója –, hogy

az információ létezése és hatása oldja fel azt a paradoxont, amely az Univerzum növekvő entrópiája és a bioszféra (ebbe értve a humanoszférát is) növekvő rendezettségi foka között mutatkozik.

Bizonyításaiban igen szerteágazó példákat hoz fel, foglalkozik az ősrobbanással és a sejttannal, kerülőt tesz a fekete lyuk felé és szól a veseműködésről, beszél a természetes kiválasztódásról és a genetikáról, miközben az egész írását belengi a „termodinamikus” és „kvantumelméletes” modern fizikai gondolkodás, a korszerű téridő-elmélet magáévá tett ismerete. Végig fizikusként közelít a biológia felé is, s az evolúciót mint az Univerzum törvényei ellenében működő információs „robbanást” értelmezi. Roppant élveztem az olvasmányt!

A modern költészet lényege

Hasonlóan, mint pár nappal ezelőtt Lengyel Balázs verselemzését. Még nyár elején dedikálta esszéinek vaskos kötetét (Két sorsforduló), de mostanáig nem néztem bele, és ezúttal is csak két írásra futotta. Az elsőben (Rimbaud és a költészet nyelve) a modern költészet jellegéről szól lenyűgözően, a másikban Apollinaire képversét (A megsebzett galamb és a szökőkút) elemzi, ami szintén élvezetes. Legtanulságosabb az első írásból az a néhány sor, amelyben a tradicionálistól eltérő költészet mibenlétét ragadja meg bámulatos éleslátással. Nem állom meg, hogy ne idézzem ezt a két mondatot:

„Míg a klasszikus költészet nem más, mint a képek díszeivel, a metrum és a rímek zenéjével felékesített próza, addig a Rimbaud-tól kiinduló, modern költészet a nyelv zárt rendszeréből fakad; ez a költészet a szavak, a nyelvi struktúra kombinatív lehetőségein alapuló kaland, melynek során a jel (a szó) és a költői szándék csaknem véletlen találkozásából kap hajlékot a versben a jelentés, »a gondolat«. A régi költők tehát céljaiknak megfelelően alkalmazták a nyelvet, a mai költő a nyelv próbálgatása közben bukkan rá költői céljaira.”

Hát persze! – mondom én utólag. (Általános megfigyelésem Lengyel Balázzsal kapcsolatban, hogy amikor egy-egy észrevételével, megállapításával rádöbbent valaminek a lényegére, akkor azonnal megfogalmazódik bennem: de hát ezt én is így gondoltam! Ami persze nem igaz, és csupán Balázs hallatlanul szuggesztív előadásmódjának a következménye: olyan stiláris erővel, olyan esszé-igazsággal, olyan „lírai logikával” mondja, amit mond, hogy az ember pszichéje – sorait olvasván – spontán módon visszacsatol, és a frissen megszerzett ismeret energiája visszasugárzik a tudás előtti állapotig. Hétköznapibban erre mondják: mintha a számból vette volna ki! Holott dehogy is volt a szánkban valami is!)

Miért mosunk fogat?

Időközben megjött az 5., májusi (!) Korunk is, benne Hankiss említett esszéjének második részével. Talán még az elsőnél is jobban tetszett, különösen, amit a fogyasztói társadalom kettősségéről írt, illetve a reklám hatásáról és a reklámozott termékek kultuszának pszichológiájáról. Megtudtam, hogy az ember nem azért – nem csak azért – mos fogat, hogy azok ne szuvasodjanak, hanem mert fogat mosni, főleg a reklámozott termékkel, állampolgári kötelesség, ezen túl pedig önbecsülést építő tevékenység.

Nyelvünk és Kultúránk

Az Írószövetség legutóbbi választmányán Beke Gyuri bátyánkkal váltottam pár szót a NyÉK-ről (ő a főszerkesztője). Egyik előzmény, hogy korábban megkérdezte, nem lennék-e afféle kárpátaljai bedolgozó szerkesztő, írnék-e és szerveznék-e rendszeresen kéziratokat. Mivel nekem komoly fenntartásaim voltak, és erről írtam a kiadónak, ennek okán most rákérdezett, én pedig elmondtam, mi a bajon az Anyanyelvi Konferencia vaskos folyóiratával. Először is az, hogy meglehetősen unalmas, miközben se nem eléggé tudományos-szakmai, se nem érdeklődést felkeltően népszerűsítő, se nem irodalmi, se nem nyelvi, se nem oktatásügyi – és még sok minden nem. Leginkább mozgalmi üzemi lap jellege van (ehhez viszont roppant vastag, terjedelmes-terjengős). Persze Gyuri bá’ azt is elmondta, hogy jobb, más lapot csinálni nincsen mód: gyakorlatilag egyedül végzi a szerkesztést, igen szerény javadalmazásért, és bizony a honoráriumok is túl szerények ahhoz, hogy ragyogó szerzők ragyogó munkáit meg lehessen rendelni; továbbá pedig vannak bizonyos kötelezettségek intézményekkel és személyekkel szemben, így egyes írásokat egyszerűen illik közölni akkor is, ha nyilvánvaló, hogy közérdeklődésre kevéssé formálhatnak igényt. Ha így van, mondtam, akkor viszont érdemes feltenni a kérdést: van-e ilyen lapra reális igény, mi a hozadéka, mekkora az olvasottsága, van-e idézettsége, hivatkoznak-e rá, s hányan fizetnék elő azok közül, akik szerzői tiszteletpéldányként amúgy is megkapják. Azaz: ilyen (csak ilyen?) lapra van-e az AK-nak szüksége? Én nagyon jól el tudnék képzelni olyan verziót is, hogy a NyÉK – ennél sokkal kisebb terjedelemben – megmaradna üzemi, mozgalmi, népfrontos, világszövetséges hagyományú, tisztán formális-proto­kolláris szerkesztőbizottsággal felszerelt belső terjesztésű bulletinnek, de emellett az AK indítana egy igazi folyóiratot, amely ugyan nem lenne irodalmi, de közölne irodalmat is, és roppant módon figyelne arra, mi történik a magyar nyelv és kultúra terén az egyes régiókban. Kellene már egy olyan lap, amely rögzíti és lehetőleg értékeli is – olvasmányos körítésben! – az egyes régiók igazán jelentős műveit és eseményeit. Legyen végre honnan egy erdélyi, délvidéki stb. olvasónak megtudnia, mi történik Kárpátalján (s viszont): jelent-e meg új regény, volt-e új színházi bemutató, működik-e (és hogyan) a beregszászi Főiskola, indult-e új folyóirat, hogyan él, mit tanít egy falusi iskola magyartanára (mindezt persze nem „hírek” formájában, hanem regényrészlet, színi kritika, igazgatóval készített interjú, lapszemle, irodalmi riport stb. közlésével). No meg:

  • égetően kellene már egy lap, amely foglalkozik a számítógépezés, e-Mail-ezés, internetezés nyelvi problémáival;
  • amely a hagyományos „nyelvművelés” módszerein túllépve felvállalja a két- és többnyelvűség problematikáját, amely a nyelvi jelenségeket társadalmi hátterükkel együtt szemléli.

Beke főszerkesztő úr sóhajva hárított: írjam ezt meg a kiadónak. Megírtam. Megtoldva azzal, hogy egy ilyen lap erkölcsi hozadéka idővel anyagiakban is megmutatkozhatna (elnyert támogatások, előfizetők és vásárlók emelkedő száma, nyugati magyarok érdeklődése). “Ugye te sem gondolod – írtam Komlós Attilának, mint felelős kiadónak – , hogy fokozott intellektuális izgalom fogná el az olvasót, amikor a NyÉK-et kezébe veszi…” És hát nem köntörfalaztam, rákérdeztem arra is, hogy a NyÉK szerkesztőbizottságának tagjaként a lapon feltüntetett Dupka György mikor írt vagy szervezett utoljára anyagot a lap számára?

A metaforák számának képlete

Miközben mi Budapesten írószövetségeztünk, Ungváron járt és a Hungarológia Központól jövet hozzánk is becsöngetett Tverdota György, a jeles irodalomtörténész. Nála jobban csak én sajnálom, hogy nem talált minket otthon. Elmeséltem volna neki – erre legutóbbi budapesti találkozásunkkor nem adódott alka­lom –, hogy egyetemista koromban, mikor szakdolgozatomon dolgoztam, a József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai c. munkája az egyik legfőbb forrásmunka volt számomra. (Hallatlanul érdekes kérdés, hogy JA költészetében a vaskos materializmus hogyan légiesül a bergsoni irracionalizmus felhajtó erejétől.) Szegény tanáraimat kicsit meg is viselte a sok elméleti kitérő és az, hogy közel 300 cím szerepelt munkám bibliográfiájában, no meg hogy „kutatásaimhoz” nem átallottam pl. Szabolcsi Miklóssal szakmai levelezést kezdeményezni, s ezt dokumentáltam is dolgozatomban. Vaszócsik Vera tanárnő meg is dorgált: egy szakdolgozatban a diák feladata nem az, hogy saját kutatást végezzen, hanem hogy a szakirodalomban való jártasságáról bizonyságot tegyen… A kezdetben irodalomtörténeti szempontból közelített témát negyedik-ötödik évfolyamon nyelvészetivé, pontosabban stilisztikaivá formáltam, bölcsészként ez a köztes terület érdekelt a legjobban (ebből is diplomáztam volna, ha eljutok odáig) és József Attila verseit vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy költői képei nagyságrendekkel magasabb szintűek, mint az a filológiai apparátus, ami a stilisztika terén ezek elemzésére rendelkezésünkre áll. Így aztán a tanári intelem ellenére szemrebbenés nélkül bevezetem új metaforatípusokat, megalkottam az ún. „hasonlat-háromszöget”, tanulmányoztam ezek változatait, új meghatározását adtam az ismert trópusoknak is (pl. a megszemélyesítés definíciója nálam ez volt: „a megszemélyesítés élőlényvégpontú progresszív transzfer metafora”), s bebizonyítottam például, hogy a transzfer (síkváltó) metaforák elméletileg lehetséges száma az N=n×(n– 1) képlettel adható meg, ahol n a tetszőleges részletezéssel megadható tartalmi kategóriák száma; hat szokványos kategóriával operálva (elvont fogalom, természeti jelenség, tárgy, növény, állat, ember) pl. 30 metaforatípust kapunk, ebből 15 progresszív és 15 regresszív, s a 15 progresszívból 12 a hagyományos értelemben vett megszemélyesítés körébe tartozik. Az igazán nagy teljesítményem azonban az volt, hogy az elméletileg kidolgozott kategóriák majd’ mindegyikére találtam példákat J. A. költészetében. Cirka 2000 cédulányi jegyzetem gyűlt össze eközben… No, hát sugárzó arccal és feszülő kebellel ezeket mondtam volna el… Kérdezni pedig új könyvéről szerettem volna Tverdotát, olvastam egy kis recenziót a friss KönyvPiacban, és ugyancsak felkunkorodott az én kíváncsiságomnak az ő farkincája.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.