Napló 1999. március

szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. március

Előadó-körút Kárpátalján, Magyarországon

Végre elindulhatott az az előadás-sorozatunk, amelyet már múlt év őszén szerettem volna elkezdeni. Akkor a szörnyű árvíz miatt hiúsult meg elképzelésem, aztán jött az évek óta nem tapasztaltan kemény tél, majd a véget nem érő esőzések, belvizek… Elképzelésem az volt, hogy felújítom a 70-es 80-as évek gyakorlatát, amikor is szinte hetente találkoztunk olvasóinkkal falusi klubokban, művházakban, vidéki iskolákban. Ezeknek az alkalmaknak a helyét a rendszerváltó években átvették a politikai gyűlések, tömegrendezvények – most pedig már évek óta a közömbösség és a pénzhiány vet gátat minden ilyen kezdeményezésnek. Hogy most ketten-hárman eljuthassunk egy vidéki iskolába, ahhoz már nem csupán a magunk útiköltségét kell valahonnan megpályázni, hanem a fogadó intézet kiadásainak az ellenértékét is. Ahol évek óta nem jut pénz az iskola tatarozására, ahol a pedagógusok hónapok óta nem kapnak fizetést, ott talán ez érthető is. Így minden helyszín esetében nemcsak hogy a plakátokat, meghívókat készítettem el előre az iskolák nevében, hanem még azt a kis összeget is én küldtem ki, ami arra elég, hogy ha egy kávéval és pár szendviccsel megkínálnának bennünket, azt ne a nem létező pénzeikből kelljen fedezniük.

Az első helyszíneken igen jól sikerültek találkozóink. A Nagyberegi Gimnáziumban Évával és Füzesi Magdival; Beregszászban pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán Évával, Magdival és Nagy Zoltán Mihállyal szerepeltünk. Nagyberegen igen nyílt, érdeklődő gyerekeket találtunk (egyedül a Református Líceumból átjött osztály bizonyult rémülten hallgatagnak). Irodalomra, versre, művészetre fogékonyaknak tűntek; nem úgy, mint a tisztelt tanári kar tagjai, akiknek a szellemi nívójáról nehéz lenne áradozni… Egészen más szellem uralkodik a Főiskolán. Itt jó kis vita is kialakult, igaz, nem a hallgatók vitatkoztak velünk, hanem mi egymással és a t. tanári kar egyik oszlopos… maradjunk ennél: oszlopával.

A nézeteltérések akkor csúcsosodtak ki, amikor Kiss István igazgatóhelyettes „engem védve” támadni kezdte a regényemről éles kritikát írt – és távollévő – Cséka Gyurit.

Ez már a harmadik eset volt, hogy Gyurit nekem kellett megvédenem az „értem” hadakozóktól. Először apám indulatát kellett leszerelnem, aztán a Nagy Zoliét [erről itt: Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik]. Nem fért a fejembe, miért haragszanak helyettem. Talán engednék meg, hogy én háborodjak fel, ha szükségét érzem, de miért toporzékol bennük a düh akkor, amikor én normális dolognak tartom, hogy egyik író megírja egy másik író könyvéről (akár lesújtó) véleményét. Hogy Gyurit nagyjából én fedeztem fel, hogy én indítottam el a pályán (először publikálván a Pánsípban rendszeresen munkáit és első kötetét kiadván 1994-ben), az igaz, de miért is gondolja valaki azt, hogy ettől már Gyuri engem nem bírálhat? (Valahogy így lehetett ez apám és Kovács Vilmos között. Mivel Vilmost apu karolta fel, úgy gondolta, ezzel megvásárolta a megsegített pályatárs örök és feltétlen hűségét – nem is tudta neki soha megbocsátani, hogy ellene fordult.) NZM-mel egyébként több levelet is váltottunk erről az ügyről, illetve a Véletlen Balett indulásáról és négy szerkesztőjéről. A lap szálka a Zoli szemében, Csékát pedig egyenesen azzal vádolja, hogy ő osztja meg kis irodalmunkat. Honnan akaszt le ilyen badarságokat, nem is értem. Igaz, évekkel ezelőtt, mikor publikálni kezdtem őket a Pánsípban, azt kérdezte, hogy nekem milyen érdekem fűződik az ő futtatásukhoz. Elképesztő. Gyakran nem tudom eldönteni, mi több a képtelen feltételezéseiben, az ostobaság vagy a rosszindulat. Vagy csak egyszerűen egy tapodtat sem tud tenni ellenségkép nélkül.

*

Előadó-körutunk március végén Magyarországon Szolnoktól Hévízig: könyvtárakban, gimnáziumokban, irodalmi presszókban. Öt nap alatt 9 találkozó! Fárasztó és felemelő intenzitású szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával. Láttunk lelkes és nyegle fiatalokat, energikus és elfásult pedagógusokat, jóhiszemű és szélhámos szervezőket, szerény és pöffeszkedő szerkesztő-társakat, elszármazott és ezért máris nagyon okos és kemény „földiket”… Legyűrtünk 1500 kilométert, eladtunk sok könyvet, kerestünk egy kevés pénzt. Közben pedig kitűnően éreztük magunkat négyesben: Csernicskó István, Kovács Elemér és mi ketten Évával.

Mi nagyjából azt nyújtottuk, amire vállalkoztunk. Amikor a szolnoki megyei könyvtárral egyeztettem, mindünk részletes bemutatása után ezt írtam munkatársuknak:

Amit négyen ajánlani tudunk: felnőtt, könyvtári közönség számára 1–1,5 vagy akár 2 órás előadást Kárpátalja múltjáról és jelenéről, az itteni szellemi életről, a régió magyar irodalmáról, az alkotó értelmiség helyzetéről, a könyv- és lapkiadásról, a magyar intézményekről és civil szerveződésekről, az oktatás problémáiról, az ukrajnai politikai és gazdasági helyzetről, a mindennapi életről, a magyar vállalkozói szféra gondjairól, a magyar nyelv jogi-politikai-közéleti státusáról, a kárpátaljai magyarság és Magyarország viszonyának sajátosságairól (pl. az EU-csatlakozás kapcsán), az anyaországi támogatások problémaköréről stb. – szinte bármiről, hiszen mind a négyen „benne vagyunk” a dolgokban és nem csupán résztvevőként, hanem újságíróként, publicistaként, szerkesztőként, szakíróként is tanulmányozzuk e kérdéseket. A csapat szépíró tagjai szívesen felolvasnak írásaikból, illetve időt szoktunk hagyni arra is, hogy a hallgatóság kérdéseire válaszoljunk. Másik ajánlatunk: iskolai, gimnáziumi hallgatóság részére rendhagyó irodalomóra megtartása.

Kis csapatunk öntevékeny: a rendelkezésünkre álló időt önállóan ki tudjuk tölteni, bőven elegendő, ha valaki bemutat bennünket és átadja nekünk a szót, attól kezdve mi egymást váltva, egymás témáját kibővítve-folytatva igyekszünk a hallgatóságnak mind teljesebb képet nyújtani Kárpátaljáról, illetve az itt élő magyarság életéről. Tekintve, hogy kis szellemi műhelyünk könyv- és lapkiadóként (és terjesztőként) is működik, szívesen bocsátjuk a helyszínen árusításra kiadványainkat: lapjaink újabb számait és 15-20 különböző jellegű könyvet, versgyűjteménytől tanulmánykötetig (természetesen a jelenlevők könyveit első sorban). A vásárlásról tudunk számlát adni. Kiadványaink egy-egy példányát a könyvtári állomány részére ajándékozzuk.

Legérdekesebb talán István és Elemér viszonyának egy hét alatt tapasztalható módosulása volt: szinte ellentétes jellemű és beállítottságú emberekről lévén szó lenyűgöző volt látni, ahogy egymás értékeit felfedezve megenyhültek a másik „idegensége” iránt. A harsány, darabos, jó értelemben vett „falusi” Elemér a maga extrovertált zsurnaliszta-hajlamával egyrészről és a finomabb-tartózkodóbb, városias tudós-tudákos nyelvészúrfi másrészről – nem akármilyen párosítás, főleg, ha közel egy heti összezártságról van szó. Eleinte meglehetős fenntartással nézegették egymást, de Elemér nyitottságának nem lehetett ellenállni, mindenen átsugárzó őserejével, szellemességével és saját korlátait egészségesen kezelő öniróniájával megtörte Pisti tartózkodását. …Ritka alkalom, amikor az ember külön-külön szerzett barátai egymást is megkedvelik.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.