könyv címkével jelölt bejegyzések

Napló 1999. július

1995 óta nem adtam ki támogatott könyvet: ami azóta kezünk alól kikerült, azok egyikében sincs fillérnyi közpénz sem

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. július. Könyvkiadás – támogatás nélkül

Móra Ferenc: A Cinegekirály

Móra Ferenc: A Cinegekirály

Móra Ferenc: A Cinegekirály. UngBereg Alapítvány [Bp.-Ungvár], 1999. Szerk.: Berniczky Éva. Illusztrációk: Meveczkyné Luták Edit

Újra kiadtuk A Cinegekirályt. Ez a Móra-válogatásunk (Éva munkája) az egyik legsikeresebb könyvünk volt, még a Galériás korszakban. Magyarországon is igyekeztünk terjeszteni, valamicske fogyott is belőle, és nagykereskedő barátunk minden alkalommal megjegyezte: ki kellene adnunk szebb, tetszetősebb kivitelben itt, Mo-n, alkalmasabb formátumban, és egy nagyobb példányszámmal be kellene vele zúdulni a piacra – biztos lenne a siker. Kezdettől fogva próbáltam rávenni: ha ilyen jó üzletnek gondolja, szálljon bele, mondjuk a költségek felével – és ugyanilyen arányban osztozunk a nyereségen. Erre valahogy mégsem volt hajlandó. Én meg az UngBereg részéről túl magasnak találtam a költségeket (tisztességes nyereséget ígérő példányszámnál hatalmas a nyomdaszámla) és túl nagynak a kockázatot. Az alapítványunk most mégis olyan helyzetbe került, hogy úgy döntöttem, muszáj előre menekülnünk, és valahogyan ki kell termelnünk annyi nyereséget, hogy a fenntartás egyre tetemesebb tételeit fedezni tudjuk. (Egy ideje a havi könyvelési díj 15 ezer Ft + ÁFA; a bank is minden ügyletnél szépen vonja az illetékeket. Mivel a pályázásokról lemondtam, ezt valahogy elő kell teremteni. Egyetlen lehetőség, ha továbbra is „ingyen” beletesszük a munkánkat – a magunknak történő személyi pénzkifizetés nálunk ismeretlen fogalom –, és megkeressük a legjobb megtérülés lehetőségét. A könyvkiadás és -terjesztés ilyennek bizonyult, ha a hatásfoka siralmasan alacsony is.) Beleforgattuk hát a vállalkozásba az UngBereg összes felszabadítható pénzét, és abban reménykedünk, hogy a példányszám eladásából megtérül a befektetés + kitermeljük a fenntartási költségeinket. Persze: Ungvárról üzemeltetni egy kiadóként és terjesztőként működő Bp-i alapítványt: picit macerás dolog, főként, hogy mindent mi ketten végzünk Évával. Ő szedte, én tördeltem, Nyíregyházán nyomdáztattuk, mi szállítjuk a terjesztőkhöz, kis- és nagykereskedőkhöz, és mi árusítjuk minden lehetséges irodalmi alkalmon – iskolai találkozóktól nagy könyves rendezvényekig. Fárasztó – de még mindig jobb, mint markunkat tartani a pénzosztó alapítványoknál és kiszolgáltatni magunkat al- és főkuratóriumoknak. Erről kicsit részletesebben:

Könyvkiadói működésünk

1995 óta, a támogatási rendszerrel szembeni etikai fenntartásaim miatt, nem adtam ki támogatott könyvet: ami azóta kezünk alól kikerült, azok egyikében sincs fillérnyi közpénz sem. Holott kiadó-társaim kizárólag a magyar kultuszminisztérium határon túli könyvkiadói pályázati keretéből adnak ki könyveket. Én négy éve szakmai és főleg komoly etikai fenntartásaim miatt léptem ki ebből a rendszerből (akkori műhelyünket, a Galéria Kiadót meg is kellett emiatt szüntetnem), vákuumba is kerültem azonnal.

Mostanra sikerült elérnünk, hogy az évi 2-3 könyvünket ennek ellenére ki tudjuk adni úgy, hogy anyagilag sem vesztünk rajtuk, amin olykor még magyarországi kollégáim is elhűlve csodálkoznak. Hogy ezt hogyan csináljuk? Hát főleg úgy, hogy bizony, más kiadókkal szemben, mi el akarjuk adni a példányszámot, s nem betömni egy pinceraktárba, mint említett kiadótársaim. (Érthető: ők megkapták a támogatást, fene fog vesződni a példányokkal, főleg, ha jórészt amúgy is eladhatatlanok.) Ez pedig rengeteg munkával jár, először is mert Kárpátalján a fizetőképes vásárlók permanens hiánya miatt gyakorlatilag egyáltalán nem lehet könyvet eladni (három éve mi ilyesmire nem is igen vetemedtünk: ha tehetjük, inkább ajándékozunk). Magyarországon még lehet, de szinte mindenkiben az a téves kép él, hogy az olvasókat érdekli a határon túli magyar irodalom. Persze: Sütő, Kányádi, Grendel…, s ezzel nagyjából vége is. Mi rendszeresen adunk könyveinkből pl. az Írók könyvesboltjába 10-10 példányt. Egy teljes év elteltével 6-7-et szoktunk visszavenni… Szóval: kárpátaljai magyar könyvet rendezvényeken lehet eladni, leginkább olyan bemutatkozásokon, olyan író-olvasó találkozókon, ahol a t. szerző is cégérezteti magát. Hát mi meg is ragadunk minden alkalmat, plusz ott vagyunk a Könyvfesztiválon, írókonferenciákon, irodalmi rendezvényeken – és ahol van rá mód: könyvet árulunk.

Más indulási modellt találtam ki A topáz illemtana kiadásához. Ahogy J.A. a Medvetánc esetében, előfizetőket gyűjtöttem, akiknek felajánlottam, hogy mecénások is lehetnek némi túlfizetéssel, nevük így szerepelhet a könyvben. Ezzel az akcióval szinte kizárólag nyugati magyarokat szólítottam meg. Alig öt hónapja adtuk ki a könyvet és már behozta a kiadásainkat! Minden újabb eladás most már szedési-tördelési-ügyviteli munkadíjunkat képezi. Bízunk benne, hogy a Móra-könyv is eltartja magát és munkadíjunk is kikerül az eladásból. Ennek forgalmazására egy budapesti nagykereskedővel kötöttünk szerződést, aki persze 48 %-ot azonnal legombol. Tavalyi könyvünket, a Száz szomorú szonettet úgy tudtuk kiadni, hogy találtunk egy gyöngyösi könyvkereskedőt, aki kifizette a nyomdát, ezért övé lett a példányszám, de mi kaptunk 200 példányt a munkánkért. Lassan ezt is eladogatjuk: a szerzőink honorját és a grafikust már kifizettük. Éva tavalyelőtti meséskönyvét úgy sikerült kihozni, hogy a Szabad Föld fél áron lábon megvette a példányszám egyharmadát, ebből kifizettük a nyomdaköltség felét. Egyharmadot eladtunk mi (két év alatt), ez kietette a nyomdaköltség másik felét. A maradék egyharmad példányszámot eladtuk egy nagykereskedőnek ötöd áron – de ez már a mi keresetünk volt.

Mindez persze úgy lehetséges, hogy családi házunk padlásszobájában dolgozunk, úgyszólván nincs rezsink, és magunknak nem fizetünk munkabért addig, amíg a könyv vissza nem fizeti anyag-, energia-, posta-, nyomda-, szállítási stb. költségeinket.

Nem tudom, meddig tartható fenn ez az állapot. Kilóg a nyelvünk, annyit dolgozunk, míg a t. kiadóstársak dudorászva várják a pályázati pénzek sültgalambját, kizárólag azt adják ki, amire megjött a pénz, a példányszámot nem hozzák kereskedelmi forgalomba, senki sem kéri számon a sorsát, a hevenyészett elszámolást nem ellenőrzik. A néhány kötelespéldányt felküldik az illetékes helyre, itthon tartanak egy tessék-lássék könyvbemutatót, ott gazdára talál két tucat ingyen példány, a szerző is kap honor gyanánt (helyett) egy-két csomaggal; mindenki elégedett, lehet várni az új pályázati fordulót. Üzleti terv? Könyveladás, mint a kiadásokat fedező bevételi tétel? Ugyan!

Azt hiszem, nem egészséges állapot az, amit az ellenőrizetlen pályázatok teremtenek. Egészségtelen, de mégis mi, a kívülmaradók leszünk előbb-utóbb a betegei.

Hangoskönyv Online | Az UngParty rendszer weboldalai szemantikus keresőoptimalizálás alatt állnak, így számos kulcsszóval szerepelnek a keresőtalálati oldalak (SERP) élén. Erről lásd: Előresorolás a Google keresőben. Kiváló tartalommal a TOP helyezésekért.

Napló 1999. május

Valami szerelmes elfogódottság

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. május

PIM: X eszélget Y-nal

Roppant kellemes alkalom: a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kortárs Irodalmi Központ rendezésében hosszabb ideje zajló X beszélget Y-nal sorozatban Lator László beszélgetőtársa lehettem. Én voltam egyébként a rendezvénysorozat utolsó vendége, még a patinás Károlyi Palotából is kiszorultunk (tatarozzák), helyette egy közeli zeneiskola előadótermében került sor a találkozóra. „Gyülekezés közben” megkérdeztem Latortól, nem lenne-e szükséges ezt-azt egyeztetnünk, mégis, miket akar tőlem kérdezni, hogyan építsük fel az estet. Azt mondta, hogy inkább legyen spontán a dolog. Ebben egyetértettem vele és teljesen rá hagyatkoztam. Persze nagyon jókat kérdezett, olyanként, aki pontosan és „belülről” ismeri a problémáinkat. Bár nem biztos, hogy a közönség nagyon örült ennek, de az életrajzi vonatkozások vagy a kárpátaljai „élet” túlrészletezése helyett irodalmi, alkotáslélektani, stiláris kérdéseket taglaltunk, s nekem nagyon jólesett, hogy kifejthettem nézeteimet a modern költészetről, írói szerepről, saját alkotásmódomról. Külön öröm, hogy közben-közben néhány versemet elmondta Mácsay Pál.

A beszélgetés szövege rövidesen könyvben is megjelenik, a szervező-műsorvezető Havas Judit megígérte, majd küldik a korrektúrát, hogy az élőbeszéd pongyolaságait szerzői igazításokkal kiküszöbölhessük.

[A Párbeszélgetések c. kötetben ezzel a címmel jelent meg: Sem béklyót, sem koronát. Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László; a szöveg digitális formában sajnos nincs meg.]

Utas és holdvilág: irány Olaszország

Ma Csönge a könyvtárból elhozta rég nem látott nagy szerelmemet, Szerb Antal Utas és holdvilágát, kései kamaszidőm (én 25 éves koromig voltam tizenéves!) rajongott kedvencét.

Egy ideje már kerestem ezt a könyvet; főleg, amióta kiderült, hogy talán valóban sikerül eljutnunk Olaszországba (ez most már szinte biztos: vízumunk is megvan; bár ahogy azt valamelyik magyarországi sportvezető mondta csapata tagjainak a hatvanas években: egy nyugati út akkor biztos, ha már visszajöttünk róla). Én nagyon úgy emlékeztem, hogy nekünk is meg kell lennie az Utasnak, de Éva évek óta nem találja. És nem tudták ideadni a könyvtárban sem, bár Ili, a magyar osztály vezetője sejtette, hogy mindenképpen van belőle legalább egy példányuk, de a nagy költözködés után (új épületbe kerültek) még nem jöttek egyenesbe, így nem találták.

Most a napokban, ahogy közeledik az olasz út, újra szóba hoztam és Éva újra megkérdezte Ilitől, aki ma fel is hívott minket: megvan! Csönge át is ment érte.

Az időzítés tökéletes: holnapután indulunk a nagy útra. Igaz, az első napon csak Pestig jutunk el, de másnap Kende Péter – Párizsban és Pesten vegyesen élő szociológus-politológus professzor, rangos fuvarosunk – korán akar indulni, és ha sikerül, már Torre Pelicében, a konferencia helyszínén akar aludni. Mi titkon reméljük, hogy ez nem jön össze: legalább valamit lássunk Itáliából, ha meg kell szállnunk útközben egy kisvárosban.

Eredeti tervünk az volt, hogy saját kocsival vágunk neki, de aztán – külső figyelmeztetésre – ezt túl kockázatosnak találtuk s letettünk róla, főleg, hogy Péter felajánlotta a lehetőséget. A társaság kitűnő lesz: a negyedik utas Kőszegi Ábel, rádiós jó barátunk. Péter pedig vélhetően végigsziporkázza az utat – ám ezúttal ez aligha kárpótol bennünket Velencéért, Cremonáért, Veronáért, Milánóért – ott húzunk majd el közvetlen közelükben.

Alig vártam, hogy belelapozhassak az Utasba. És mi az első két mondata? „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”

Hát ez a könyv lesz nekem sikátorok és lagúnák helyett, már látom.

Az Utas egyébként kicsit nálam Kiskovács Évát is jelenti. Ő nyomta a kezembe, meglehetős célzattal: az Utas Évájában magára ismert, s nekem ajánlotta a regényt „használati utasításként” őhozzá. Őszintén szólva sem erre, sem a regény történéseiből nem emlékszem szinte semmire; ellenben a könyv hangulatára nagyon is, pontosabban inkább arra az érzelmi állapotra, amelybe engem a regény juttatott. Valami szerelmes elfogódottság volt ez is, édes, felemelő érzés – vajon húsz év múltán is nyújt-e ilyen élményt?

Kapcsolódó későbbi szövegek:

Napló 1999. április

imádkozunk vagy baszunk?

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. április

Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Két újabb könyvvel sikerült kirukkolnunk a jeles alkalomra

A topáz illemtanaA topáz illemtana

Évával egy reprezentatívnak szánt, kicsit albumszerű közös könyvbe gyűjtöttük az utóbbi években írt fontosabbnak gondolt opuszainkat, még ám úgy, hogy az ő novellái és az én verseim valahogy tartalmilag-hangulatilag kiegészítsék egymást. A topáz illemtanát Medveczky Ági és Kovách A. Vadim festményeinek a reprodukcióival illusztráltuk. Az alacsony példányszám ellenére azt reméljük, megtérül a nyomdaköltség (és talán szerkesztői.kiadói munkánk is), mivel a kiadásaink egy részének fedezéséhez előzőleg szponzorokat is toboroztunk, akiknek nevét feltüntettük a kötetben (nekik dedikált ajándékpéldányt postázunk vagy adunk át). Előzőleg kis bosszúságunk is adódott, a nyomda nem végzett hibátlan munkát, a példányok egy részében elcsúszott a színnyomás, ezeket ki kellett selejteznünk; ígéretünk van arra, hogy a nyomda vagy újranyomja a kieső példányszámot, vagy visszatéríti a selejtesekre eső fajlagos költséget; vagy – ami a legvalószínűbb – a nyomdai közvetítőnk, akinek könyvesboltja van Gyöngyösön, vásárlási barter üzletet köt velünk, így kompenzálva a veszteséget.

Reggel madár, délben kötél

Reggel madár, délben kötélA másik, szerényebb kis könyvecske: Füzesi Magda versei, Berniczky Éva novellái és tőlem egy terjedelmes Kárpátalja-tanulmány (az, amelyikkel nagydíjat nyertem a Magyar Napló esszépályázatán). Amolyan ízelítő Kárpátaljáról: vers, próza, esszé. Címe: Reggel madár, délben kötél. Eredetileg főleg üzleti megfontolásból adtuk ki, tervezett közös svédországi utazásunkra készülve – ám, miután már elfogadtuk a meghívást és már nyomták a könyvet, Magdi visszamondta a meghívást, nem vállalta az utazást. Ezen olyan nagyon mi sem bánkódtunk, dehogy volt kedvünk Kijevbe utazni a vízumért, holott a várható svédországi élmények persze így elmaradtak, akárcsak a szerepléseink alkalmából az ottani könyvárakhoz igazított szinten eladható könyvekből remélt bevétel is. Így viszont az utazás el-, a könyv pedig megmaradt. Hoztuk hát a Könyvfesztiválra. Mindkét könyvnek megtartottuk a premierjét, a dedikálásra Magdi is eljött családi-baráti kísérettel.

Levél: Rövid beszámolóm hazaérkezésünk után

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, Zentai Péter László

Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Péter!

Ezúton köszönöm meg az újabb lehetőséget, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében bemutathattuk a kárpátaljai könyv- és lapkínálatot. Szíves tájékoztatásodra közlöm, hogy saját kiadói műhelyünk (Pánsíp–UngBereg) mellett a következő kiadók könyveit és lapjait állítottuk ki (s részben árusítottuk):

  • Intermix Kiadó (Ungvár)
  • Mandátum Kiadó – Hatodik Síp Alapítvány (Beregszász–Budapest)
  • Tárogató Köny- és Lapszerkesztőség (Ungvár)
  • Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség–Ugocsa Print (Ungvár–Nagyszőlős)
  • Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség–Irka szerkesztősége (Beregszász)
  • Szvit Tankönyvkiadó (Lviv–Ungvár)
  • Véletlen Balett szerkesztősége (Kárpátalja–Budapest)

Továbbá kiállítottuk néhány nem-kárpátaljai székhelyű kiadó kárpátaljai vonatkozású könyvét, így például: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában Bonkáló Sándor: Ruténok c. művét és Balla D. Károly regényét, az Osiris Kiadó–MTA gondozásában megjelent A magyar nyelv Ukrajnában c. Csernicskó-kötetet, a Kortárs Kiadó Lengyel Tamás-kötetét, a Háttér és a Hungarovox kiadó Balla László-köteteit. A bemutatott könyveken kívül standunkon megtalálható volt több kárpátaljai időszaki kiadvány, így például: Kárpátaljai Szemle, Irka, Közoktatás, Bóbita-füzetek, Bereg-Info, továbbá két saját periodikánk, a Pánsíp és az UngBereg almanach. Összesen száznál jóval több cím volt megtalálható standunkon.

Kiadói műhelyünk most már harmadik éve kifejezetten a Könyvfesztivál idejéhez igazítja új könyveinek megjelenését. Így két könyvpremiert is tarthattunk; négy szerző dedikált standunknál (Füzesi Magda, Csernicskó István, Berniczky Éva, Balla D. Károly), volt egy sajtótájékoztatónk és egy folyóirat-premierünk. Standunk „gazdái” és vendégei a Duna TV-nek, az Magyar Rádiónak (Irodalmi Osztály), a Magyar Nemzetnek és más orgánumoknak adtak interjút.

Standunk három napon át a Kárpátaljáról elszármazott alkotók, itteni kötődésű irodalombarátok és a határon túli magyar irodalom iránt érdeklődő szakemberek és olvasók zarándokhelye volt.

Köszönjük, hogy ott lehettünk. Tisztelettel, barátsággal:

Balla D. Károly
a Pánsíp kiadója, az UngBereg Alapítvány elnöke

Újabb levélváltások NZM-mel

avagy imádkozunk vagy baszunk?

Nagy Zoltán Mihály barátom továbbra sem érti, mi a bajom novelláival. Én rossz mondatait sorolom, ő azzal vág vissza, hogy nem ismerem a népéletet. Utoljára már eléggé keményen fogalmaztam szörnyszülött szóvirágait olvasván:

“…Nem hiszem, hogy a kéjesen kék felhőcske, a behemótosan terpeszkedő nagyház, a csobogástalanul vonuló víz, vagy pláne a megtáltosodó és felnyihogó, ágaskodó és vágtázni kezdő, elmébe hasító felismerés a te természetességet-kedvelő ízlésednek megfelel! Meg aztán, egy mondatban: hugyoznia gyakran kellett, ellenben: visszatartani a kikívánkozó folyadékot; másutt ráadásul egyetlen kifejezésben: elodázhatatlan szükségét érezte a húgyozás­nak.

Hát nem érzed a disszonanciát? Most imádkozunk vagy baszunk? – kérdezné az egyszeri lány, akit elcsábított plébános, de a pap ahelyett, hogy nekikezdett volna a lényegnek, előbb a fennlévőhöz akart szólni. Te is: ha mindenáron finomkodni akarsz, akkor így fogalmazhatnál: elodázhatatlan szükségét érezte a vizelet ürítésének; ha pedig parasztosan nyers vagy, akkor viszont: már nagyon kellett hugyoznia, esetleg: húgyozhatnékja volt; alig várta, hogy hugyozhasson stb. De egy kifejezésbe hogy jön össze a körülményeskedés és az ordináré szókimondás?

Ugyanez másutt: szabad folyást engedve a kicsorduló nyálnak. A kép gusztustalan, nyers. Helyes, mert illik ide, de akkor ne szépelegj a szabad folyással. Kicsordult és kész.

Ami pedig már röhögtető:

A kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát.

Ismét kérdem: imádkozunk vagy baszunk? Zabálunk vagy gótikusan ívelünk? Ehhez a (nem is gót, hanem beteges rokokó) tirádához mondjuk ez illenék: isten kecskeformára gyúrott oktalan teremtményei mohó igyekezettel táplálék gyanánt hiánytalanul magukhoz vették… Méghogy felzabálták! (Persze jól értsed: nem a zabálással van a baj, hanem a gótikus blablával.) És hát akadna még más is, kicsit közhelyes dolgok: érzékelte a készülődő eső szagát, előbújt a nap, megcsillogtatta a nedves ablaküveget; meg számomra mesterkéltnek tűnő jelzős szerkezetek, pl.: fényesen villogó (lehet-e mattul villogni? – kérdeznéd te), sárgásan zavaros, kalászoló búzavetés. Néha az a benyomásom, hogy a közhely után nálad azonnal a szóvirág következik, mintha a kettő közül hiányozna az egyéni, természetes hang, a saját meglátás. Vagy leírod lelkiismeret-furdalás nélkül a szövegpanelt, hogy előbújik a nap, vagy hogy elkerüld a köznapi szófűzést, hát inkább suhintatod és nyerítteted a felismerést és  középpontot testesíttetsz meg a táskával, ami már szóvirág. Mindezt teszed akkor, amikor van saját stílusod, szikár nyelvezeted, amely – ha hagyod, hogy érvényesüljön – kiveti magából a „behemótosan terpeszkedő” szörnyszülötteket.

Magyar ember így nem beszél, mondanám nagyképűen.

Mert ha például a kiemelt példamondatban a szóvirágtól eltekintünk, akkor is marad a magyartalanul nyakatekert hivatalos ügyiratokra jellemző többszörös alárendelés. Mert hogy: mit zabáltak fel a kecskék? Kazlacskát. Milyen kazlacskát? Összevillázott kazlacskát. Mivel (vagy hogyan) összevillázott kazlacskát? Tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen tetőzettel összevillázott kazlacskát? Formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Mit formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. A kecskék mindenesetre szerinted nem panaszkodtak. És az olvasó?

Frankfurti Könyvfesztivál

A dolog véglegesedni látszik: ősszel ott lehetünk a Frankfurti Könyvfesztiválon. Én kiadóként, az UngBereg-Pánsíp kiadói műhely képviseletében és új könyveinket bemutatva, Éva pedig íróként – szereplései is lesznek. Ezt eléggé nehezen tudja megemészteni; zavarja, hogy valamelyik Nagy Kárpátaljai Költő/Író helyett ő kapott meghívást. Voltaképp megértem, és biztosan lesznek, akik felhúzzák az orrukat. Vele ellentétben én azonban azt mondom, hogyha a borzalmas kivitelezésű és szerkesztetlen könyveket megjelentető kiadók helyett éppen engem hívtak meg, azt egyáltalán nem veszem zokon, sőt, méltányosnak találom. Őszintén szólva az Intermix zöld sorozatát nem tudom elképzelni egy európai könyvfesztivál standján… Sáros csizma lenne az ünnepi asztalon.

Napló: 1997. május

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. május

déry tibor: a napok hordaléka - könyvDéry Tibor naplószerű jegyzeteit – A napok hordaléka – olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember, mint egy fiatal. Sok meglátását olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.

Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.

Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!

A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett hatalmas olvasottság után „szokott le” a sokat olvasásról, míg én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el még a fontosabbnak tartott regények olvasását is. 77 évesen Déry megtehette, hogy szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?

*

Telefonhívás Budapestről. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium osztályvezetője tájékoztat, hogy az 1999. évi Frankfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a kiemelt vendége, és a rendezők szándéka, hogy a magyar könyvkiadás teljes bemutatása érdekében a határon túli magyar könyvkiadókat is szerepeltetni fogják a könyves szakma legnagyobb európai seregszemléjén. Kárpátalja vonatkozásában elsőként a mi kiadói műhelyünkre gondoltak. Mielőtt túlcsordulna az örömöm, kapom azonnal a nem túl lelkesítő megbízást egy kis szervezésre, merthogy ugye vannak más kiadók is. Vannak bizony…

…Tudható, hogy a helybéli kiadós kollégákkal nem felhőtlen a viszonyom, olykor bírálom is szerkesztői, kiadói gyakorlatukat, amióta pedig a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak rendszeres részvevője a kiadónk, azóta leginkább a saját könyveikhez való viszonyuk szokott megdöbbenteni. Szervezési kérdésekben meg éppenséggel eléggé, hogy is mondjam, inertek, főleg, ha valami operatív dologról van szó. Egy ideje inkább kerülöm az alkalmakat, ha nem muszáj, nem keveredek velük közös ügyekbe …A minisztériumi megbízás okán azonban erőt vettem magamon, levélben, telefonon vagy személyesen el is értem valamennyit és kipréseltem belőlük a budapesti szervezők által kért 6-6 könyvcímet. Alig pár nap, és levél megy a minisztériumi főhivatalnoknak:

A kárpátaljai magyar könyvkiadók örömmel fogadják a felkérést, hogy kiadványaikkal részt vegyenek a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron. Ebbéli szándékukat a tegnapi és mai nap folyamán sikerült az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, az Ugocsa Print (Ezen belül: KMKSZ, KMPSZ, KMCSSZ), valamint a Mandátum Könyvkiadó vezetőivel egyeztetnem, illetve az ajánlott 6-6 könyvcímet is megadták. Végül a Pánsíp szerkesztősége és az UngBereg Alapítvány vezetőjeként magam is üdvözlöm a kezdeményezést és kiadói műhelyünk részéről is megnevezek 6 címet (részben a már megszűnt Galéria Kiadó kiadványait – ezekkel Alapítványunk rendelkezik).

Valamennyi kiadó ígéretet tett arra, hogy a megnevezett kiadványok példányait legkésőbb szeptember folyamán az MKM rendelkezésére bocsátja.

Még az is lehet, hogy néhányan személyes meghívást kapunk Frankfurtba…

*

szépfalusi istván ebangélikus lelkész - bécsMájus végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált). Élményszerű volt a pár együtt töltött nap. István ragyogó elme, kiváló ember –  roppant módon tisztelem, számomra ő az a lelkész, aki feloldotta bennem az egyházzal szembeni averziómat. Végtelenül kedves emberi megnyilvánulásaihoz sziporkázó szellemesség, hatalmas tájékozottság, írói invenció és tudósi elmélyültség egyszerre társul. Magánemberként “teljesen normálisan” viselkedik, nem szövi bele minden mondatába a Jóistent (mint nem egy kollégája vagy buzgó híve), a Feljebbvalóval intézendő dolgait oda utalta, ahová valók: imáiba. „Köznapilag” inkább viccesen, önironikusan kezeli a maga pap-mivoltát, ha pedig felmegy a szószékre, a kötelező liturgikus formalitásoktól eltekintve ott sem Isten alázatos szolgájaként viselkedik, hanem sokkal inkább katedrán álló egyetemi professzorként, aki azon bonyolultságában látja és láttatja a világot, s aki számára a megvilágosodás, a bűn vagy az üdvözülés nem annyira vallási, hanem sokkal inkább filozófiai kategória, a kereszténység vagy a protestantizmus pedig nem valami elvont morális burok, amibe beledughatják fejüket a vallási előírásokat betartó igaz hívők, hanem a való élet kihívásaira adható lehetséges válaszok rendszere.

Azt hiszem, a viski és técsői református templomban a szószékről azelőtt soha nem hangzottak el olyan szavak mint az ő szájából: európai integrációi, többcentrumú magyar írásbeliség, globalizáció és regionalitás. Helybéli lelkésztársait alighanem meglepték világi gondolatai, láthatóan feszült figyelemmel hallgatták szavait. Hogy a hívek körében volt-e értetlenkedés, azt nem tudom.

Sokat nevettünk, élcelődtünk, jópofa helyzetekbe keveredtünk hol vendéglátóink különös viselkedése, hol vendégeink helyi dolgokban való tájékozatlansága miatt. Amikor például Budapestre fuvaroztuk a házaspárt (érkezni vonattal érkeztek), és a csapi határátkelőhöz értünk, Éva szabályszerűen megállt a sorompón túl ott, ahol a vámterületre való behajtást egy “kézi kordonnal” korlátozzák a vámosok. Ha a belső területről elfogynak a kocsik, egy vámos felsétál a kis vasrácsig, félrehúzza, beenged 8-10 kocsit, majd újra keresztbe teszi a kordont. Amikor megálltunk, István felkapta a fejét, de hát miért nem hajtunk a vámosok színe elé? Éva elmondta, mi itt a rend. De hát csak két kocsi van ott, menjünk be! – mondta, és már szállt is ki az autónkból, elhúzta a vasrácsot, intett a halálra rémült Évának, hogy hajtson előre. Megtette – és három méterrel beljebb megállt. Erre persze az időközben mögénk ért kocsi is elindult volna, de István felemelt kézzel megállította, visszatette a kordont “a helyre”, és beült az autóba. Na, ez megvan, menjünk! Éva remegő lábbal engedte fel a féket. A vámosok és határőrök meglehetős döbbenettel figyelték István magánakcióját. Ilyen pimaszságot még nem tapasztaltak. Mi azt hittük, nagy botrány lesz (Istvánnak utólag azt mondtuk, jó hogy le nem lőtték…). De a szigorú egyenruhások még csak a fejüket sem csóválták. Azt hihették, István valami nagyon nagy főnök lehet, ha ilyesmit merészelt. Vagy az is lehet, meglátták feje fölött a védőangyalát.

Continue reading →

Balla D. Károly: VakCina / Elmagányosodás

Fekete J. József megnyitó beszéde Balla D. Károly VakCina c. virtuális könyvének bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

balla d. károly: vakcina

BDK VakCina c. könyvének címlapja

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.

Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.

Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.

Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.

A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja… egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.

Bodor Béla: Gravitációs csapda (Balla D. Károly: Szembesülés)

Bodor Béla:

Gravitációs csapda

(Balla D. Károly: Szembesülés)

balla d. károly - szembesülés - regény, könyvMeglehetősen problematikus dolog kritikát írni Balla D. „regényéről”. Egyrészt azért, mert a legfontosabb elmondhatókat maga a szerző beleírta könyvébe, afféle kritika-paródiák formájában. Másrészt azért, mert a könyv egy meglehetősen konkrét kontextusba illeszkedik, és ebben a tekintetben szigorúan referenciális olvasatot indukál. Röviden: a Szembesülés nem regény, hanem egy regény bekerített helye, jelzett hiánya. A könyvben foglalt szövegegyüttes nem más, mint a Szembesülés című „hiányregény”-ről szóló naplójegyzetek, kommentárok, jegyzetek, beszámolók, kritika-részletek és a nemlétező szövegből kiemelt, csonkított vagy torzított idézetek, szövegváltozatok és szemelvények összessége. Történései azonban minden misztifikáció, ironizáló gesztus és görögösítés ellenére (ami abban nyilvánul meg, hogy a városoknak és a szereplőknek görög nevük van, és az események gyakran a görög drámák, elsősorban Euripidész Élektrájának fordulatait idézik) a kárpátaljai történelem elmúlt évtizedeinek abban a gondolati terében bontakoznak ki, amit Balla László és Kovács Vilmos konfliktusa határozott meg. Ezt tehát meg kell próbálnom összefoglalni, hogy aztán zárójelbe tehessem és elfordulhassak tőle, és a művet autonóm szövegvilágnak tekinthessem.

Kárpátalja magyar világa nagyon pici. 160-200-ezer fős lélekszámával abszolút értelemben sem nagy, de még kisebbnek látszik, ha arra gondolunk, hogy a Birodalom egyik alávetett népén belüli minoritás: a Szovjetunióban az oroszokkal mindig szembe feszülő Ukrajna kisebbségi közössége volt. Olyan típusú saját regionális kultúra, mint az erdélyi, természetesen nem alakult ki itt; és évtizedek során át komoly irodalmi teljesítményekkel sem találkozhattunk. (Ugyanakkor ennek a kicsi irodalomnak nagyon jellegzetes hangvétele alakult ki az 1950-60-as években, amit a szociografikus témaválasztás, fojtott indulatosság, a célratörő, egyszerű nyelv, rövidmondatos, drámaiságra törekvő narráció és a párbeszédek igen nagy aránya jellemez. Az 1980-as évek elejétől éppen Balla D. Károly, és a nála néhány évvel idősebb, de a pályát kissé nehezebben kezdő Nagy Zoltán Mihály fordult szembe ezzel az írásmóddal.)

A szovjet megszállástól az 1980-as évekig két, Magyarországon is észlelt (az ismert rettentő túlzás lenne) írója volt a régiónak: Balla László és Kovács Vilmos. Balla László a Parázs a hóban és A világóra ketyegése kisprózáival, Kovács Vilmos a Holnap is élünk című regénnyel írta be magát az irodalomtörténetbe, bár mindketten sok mást is írtak, novellát, verset, tankönyvet, publicisztikát. Irodalomtörténetet. (M. Takács Lajos szerzőtársaként Kovács írta a „sóska” Kárpátalja-fejezetét.) Lektori jelentést. (Elutasítót. Kovács regényéről, 1964-ben, Balla.) Utószót. (Balla novelláihoz, 1970-ben, Kovács.)

Ha analógiákat keresek, azt mondanám, hogy Balla novellisztikája talán leginkább Bertha Bulcsúéra, Kovács Vilmos munkája egyes Galgóczi Erzsébet-regényekre emlékeztet. Erős közéleti elkötelezettség, „haladó gondolatok” exponálása jellemzi őket, Ballánál villanásnyi jelenetekben, életképekben, Kovácsnál egy festőművész élettörténetére fűzve. A magyar irodalom egészében ezek a művek nem látszanak kiemelkedőknek, de a Holnap is élünk, mint az első olyan mű, mely nyíltan beszélt eufemisztikus kifejezéssel élve „a szovjet rendszer túlkapásairól”, és mert megírása után szerzője üldöztetéseket szenvedett, bizonyos irodalomtörténeti rangot kap ma is a szakmai diskurzusban.

A régió posztkommunista mitológiájában Kovács Vilmos mártírként, Balla László a sátáni hatalom kiszolgálójaként jelenik meg, és ez meghatározza művük olvasási lehetőségeit. Holott a két életrajz igen sok ponton hasonlít. Mindketten 1927 nyarán születtek. Balla szobrászként végzett, majd tanár lett és 1951-től újságíró. Kovács pénzügyi főiskolára járt, tanácsi vb-titkár, adóhivatali főreferens, 1954-től az ukrán járási lap könyvelője, munkatársa; 1958-tól 1971-ig a Kárpáti Kiadó szerkesztője, vezető szerkesztője lett. Balla 1951-től dolgozott szerkesztőként a kiadónál, magyar tankönyveket írt, magyar irodalmat tanított az ungvári egyetemen. 1965-től 1987-ig a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője volt. Kovácsot pályakezdése idején Balla támogatta, és úgy tűnik, hogy (a Holnap is élünk kapcsán támadt nézeteltérés ellenére) az 1970-es évek elejéig kollegiális kapcsolatban álltak. Mindketten intenzíven foglalkoztak az új nemzedékekkel: Kovács a Forrás Stúdió fiatal alkotóinak mentoraként 1967-től, Balla a József Attila Irodalmi Stúdió néven szervezett fiatal írói csoport vezetőjeként 1971-től. Kovácsot 1971-ben eltávolították állásából (a pletyka úgy tudja, hogy ebben Balla keze is benne volt), szegényen, egyre betegebben és magányosabban a magyar őstörténetet kutatta; e tárgyban fogant roppant terjedelmű és balsejtelemmel emlegetett munkája kiadatlan. Balla is egyre kevesebbet publikált, a térség magyar szellemi életének pártmandarinjává nőtte ki magát. Ma úgy mondják: élet-halál ura volt. Ez természetesen metafora. A változások óta alig hallani róla, csak egykori pártfogoltjai emlegetik olykor, gyűlölködve. Kovács szörnyű szenvedések között 1977-ben meghalt.

Hogy miért kellett mindezt elmondani? Azért, mert ez az a történet, amit Balla D. Károly regénye nem beszél el. Ő ugyanis Balla László fia, de sokkal inkább Kovács Vilmos „tanítványa”. Persze majdnem gyerek volt még, amikor Kovács meghalt, így helyesebb lenne azt mondani, hogy az ő tanítványaival rokonszenvezett, és velük szervezte az új szellemi fórumokat, a megújuló kárpátaljai irodalmi életet nagyjából az 1980-as évektől az ezredforduló környékéig. Azóta pályatársai közül sokan fordultak el tőle (és a „haladó hagyománynak” megfelelően jobbadán az irodalomtól is), hogy inkább politikai és alapítványi csatákban vitézkedjenek. A kiemelkedő műveket nem a Lendület, a Forrás, a Hatodik Síp egykor ígéretes fiataljai írják. Hanem például Berniczky Éva. De ez már más történet.

Nem tudom, hogy akárhogyan is irodalommá lehetne-e formálni Balla László és Kovács Vilmos nyomorult, provinciális tragédiáját. Szerintem ennyi is sok belőle. Arra viszont éppen elég, hogy egy közéleti érdeklődésű írónak (és Balla D. ilyen alkat) megbénítsa az alkotó energiáit. Ebben látom a lélektani okot, ami arra késztette őt, hogy feldolgozza ezt a történetet; és az is kiviláglik az elmondottakból, hogy ha van író, aki ezt a történetet nem tudja megírni, az is éppen ő. A Szembesülés tehát megkerülhetetlen, ugyanakkor kudarcra ítélt vállalkozás.

Visszatérve most már a könyvhöz: a Szembesülés paratextus-rendszere úgy fogja körül elmond(hat)atlan tárgyát, hogy nemcsak az elbeszélhetetlenség motívumai válnak nyilvánvalóvá, tehát nemcsak az általában vett hallgatás finomul artikulált és pontos valamiről-hallgatássá, hanem a hallgatást megtörő kísérletek törlésnyoma is kivehetővé teszi az eltörölt szöveg gondolatiságát, sőt nyelvének jellegét is. Mondok egy példát. A nemlétező szöveg legtöbbet emlegetett szegmense a kezdő- és zárómotívum, az a jelenet, amikor a főszereplő, „Oresztész”, egy forrás tükrében megpillantja magát. Az író önkommentárjaiban részletesen és több helyütt is kifejti, hogy miféle elvont vagy enigmatikus jelentései vannak ennek a motívumnak: a tisztaság, átláthatóság metaforája, az élet, sőt az öröklét szimbóluma; a dolgok eredetét megelevenítő kép, ide vonva a bartóki áthallásokat is. Több változatban is megtalálható a jelenet szó szerinti idézete. Ez az egyik regénykezdet:

„A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.

Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.”

Hasonlóan elvont, álomszerű, de talán kissé kevésbé modoros a kép leírása a záró bekezdésben. Kétféle enigmatikussága okán is idézem:

„A tiszta víztükör mégis azt csillámolta, a fák mégis azt sóhajtozták, az ég fáradt szürkesége mégis azt hunyorogta, felejtett pergamenekről időn áthajló üzenetként mégis az káprázott elém, hogy:

folytatas

Elindultam hát, lassan elhagyva a kiserdőt, amerre a denevérek utamat kirajzolták, amerre páfrányok levele eligazított.”

Az idézett részek stilizációja többféle távolító gesztust is magában foglal. Egyrészt a szóképek használata, a jelentéssel túltelített szimbolikusság, a felülemelkedő, mindenütt összefüggéseket éreztető látásmód mind a kamaszpróza stiláris attribútuma. Vagyis egyfelől ironikusan tekint az író egykori magára, túlérzelgő kamaszként láttatva alakját. Másfelől magával a „nagy titokkal” is ironikusan bánik, amikor értelmetlen karakterek sorával kódolja; és még ez a gesztus is kétarcú, hiszen a jelsor viszonylag könnyen megfejthető, részint a karakterek hasonlósága, részint a görög betűk kiolvasása útján: „Mert kezdet nincs, csak folytatás.” Ez az írás rajzolódik ki a kezdetet megjelenítő forrás tükrén.

Végül az egyik olyan jegyzetben, mely ezt a jelenetet kommentálja, és a forrás-szimbólum jelentését igyekszik megfejteni, megjelenik egy olyan dekódolási lehetőség is, ami a fentebb vázolt eseményekhez köti az értelmezést: „az Agamemnont követő Tanítványok ezen a néven hoztak létre irodalmi csoportosulást, és a Forrás működése, majd későbbi felszámolása élezte ki a végsőkig Agamemnon és Egiszthosz ellentétét.” Ezen a szálon elindulva válik (fokozódik le) az egész történet kulcsregénnyé, melyben a szereplők személye kikövetkeztethető (Agamemnon: Kovács Vilmos, Egiszthosz: Balla László, stb.), más tulajdonnevek pedig másképp dekódolhatók. Például a görögösen hangzó Kidotaphisz néven emlegetett folyóirat a Hatodik Síp – a név anagrammaként fejthető meg (síp helyett szíp alakban, mert a görögök nem ismertek s hangot). Ez a dekódolási lehetőség mindvégig jelen van a könyvben, mely valójában ezért íródott, de mindig ironizálva, sokszor szatirikus távolító gesztusok mögé rejtve. Ugyanakkor az író, ahol csak lehet, elhatárolódik ettől az olvasásmódtól. Van is egy ilyen szócikk a könyv egyik „Hiánylexikon”-fejezetében: „Kulcsregény – Fantáziaszegény és félénk író olyan prózaműve, amelynek szereplőiben ráismerni egy vagy több kortársára.”

Két probléma rajzolódik ki tehát, ha ezeket az idézeteket és a rájuk vonatkozó jegyzeteket, kommentárokat, feljegyzéseket áttekintjük. Az első a narrátor, a másik a szerző identifikációjának ellentmondásossága.

Egyrészt, mint láttuk, a különböző szövegek rendszerint más szövegek pozícióját igyekeznek meghatározni, azok narrátorával folytatott polémia formájában. Nagyon hasonlít ez arra a diskurzusra, ami egy-egy irodalmi mű vagy közösségi probléma megvitatása során bontakozik ki, amikor különböző vitapartnerek mondják el érveiket, arra törekedve, hogy egyes kérdésekben közös nevezőre jussanak, másokban olyan ellentmondásokat tartsanak fenn, amelyek nem teszik lehetetlenné a további gondolatcserét vagy a közös cselekvést, mégis artikulálják a vitázók különállását. Jelen vitában azonban csak egy ember vesz részt, igaz, hogy folytonosan váltogatva imágóit.

Másrészt: a könyv formálódása másfél évtizedig tartott. (Nota bene: Kovács Vilmos a polémia tárgyát képező regényt két hónap alatt írta meg…) Kérdés, hogy mennyiben tekinthetjük önmagával azonosnak magát a szerzőt ennek a hosszú folyamatnak az egészében. Hasonló problémára talált izgalmas megoldást Ferdinandy György, amikor A Pourtalés-kastély lakói című kvázi-regényben a saját, ötven év alatt keletkezett szövegeit montírozta. Ő azt az utat választotta, hogy egy konszenzuális-fiktív „nagy elbeszélés” (az ’56-os emigránsok sorsa: erről mind gondolunk valamit) kontextusába helyezi a fragmentumokat, a narratívát az álarcváltó narrátor időbelisége fölé emeli, és az olvasó figyelmét nem az egész szerkezet egységére, hanem annak (Kulcsár Szabó Ernőtől kölcsönzött szóval élve) modulszerűen összeillesztett egységeire igyekszik irányítani. Így remek, élvezhető olvasmányt alakított régebbi szövegeiből is, mert a gyengébben stilizált részek elbeszélője (mint a szociográfiákban:) kvázi-adatközlőként tud megnyilatkozni. Balla D.-nél ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. A szövegkészlet számos szintre épül, minden szintnek megvan a maga narrátora, aki ironikusan interpretálja a többi szint szövegeit és azok narrátorának beszédpozícióját. Így a hiányregény hiány-mozzanata szinte teljessé válik: nemcsak a virtuális regény hiányzik az elbeszélés centrumából, de az ironizáló eljárások a periférikumok hangját is tovább távolítják. Vagyis immár nem arról van szó, hogy elképzelünk egy regényt, mely köré koncentrikus körökben építünk fel segédszövegeket – előszót, jegyzeteket, naplót, dokumentumokat, stb. –, hanem arról, hogy maga az így alakuló paratextus-rendszer kerül a virtuális könyv helyére, majd tűnik el azzal együtt a koncepció gravitációs csapdája mélyén. És még ezt a jelenséget is beleírja a könyvbe a szerző, amikor elmondja azt a történetet, hogy a könyv véglegesnek szánt szövegét a különféle számítógépeken át- meg átkonvertálva végül, amikor a lemezről meg akarta nyitni a kész művet, mindössze ennyit talált rajta: madar. (Mindjárt meg is fejti a jelcsoportot, és ezt kommentálva mondja el a Madár című példázatos távolkeleti mesét.)

Vagyis ugyanabban a jelrendszerben kódolt üzenethez vezetett a mű alakulástörténete, mint a legironikusabban tárgyalt érzelgős, túlírt változat kulcsszövege. Más szóval: a szerző a saját szövegének egyetlen elemét, rétegét vagy beszédmódját sem fogadja el sajátjaként, mindegyiket eltávolítja. Nem marad más, csak a puszta szerkezet.

Igen, a szerkezet. De mi ennek a szerkezetnek a funkciója, ha mindaz, amit hordoz, a szerző nyelvi pozícionálása folytán jelentéktelennek, másodlagosnak, lényegében véve mellékesnek tűnik? A céltalan szerkezet: szobor. Erre mindjárt visszatérek.

Ahogy haladtam a könyvben, egyre erősebbé vált az a benyomásom, hogy szándékos távolítás/rombolás tanúja vagyok. Egy olyan ponton, ahol a szerző éppen azonosul szereplőjével (hogy aztán magát narrátorrá lefokozva együtt taszítsa el őket magától) így határozza meg alakjai iránti vegyes érzelmeit: „Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétféle igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkét kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. (…) a két magatartás, amit képviselnek, nem sorolható a »jó« és a »rossz« kategóriájába. (…) Oresztész egyre kevésbé tud és akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembenállni vagy együttműködni, hanem kívülhelyezkedni, elkülönülni mind a szembenállóktól, mind az együttműködőktől.” Korábban jeleztem, hogy ez a két szembenálló alak egyértelműen felismerhető. Másutt így folytatja: „A Szembesülés jelene … előtti időt Agamemnon és Egiszthosz előbb baráti, majd ellenséges kapcsolatának korszaka képezi. Az akkori események mint tudott dolog jelennek meg a műben… A szerző olybá veszi, mintha olvasói számára mindaz evidencia lenne, ami Argoszban az ötvenes és hatvanas években történt, ugyanakkor Oresztész teljesen beavatatlan…” Egy ismeretlen (persze nem létező) szöveghelyhez fűzött lábjegyzet pedig ezt mondja: „Oresztész ekkor érti meg: ő így nem állíthat méltó emléket (kiem. tőlem B. B.) Agamemnonnak. Neki legalább egy regényt kell írnia.” Vagyis, ha egy oldallal odébb a program így hangzik: „A Szembesülés mint speciális regényforma végső soron a wittgensteini állítás (»Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell«) tagadási kísérlete. (…) a regénykísérlet egy (vagy több) erkölcsi tétel személyes érzékenységek és érintettségek miatti kimondhatatlanságát próbálja feloldani épp a nyelvi dimenziók teljes értékkészletének alkalmazása révén. A hallgatás és beszéd közti kényszerű választás helyett tehát más alternatívát ajánl: a primer módon kimondhatatlan tartalom közvetett (ha tetszik: derivált, származtatott) megjelenítését.” – ha tehát a program ez volt, akkor azt kell látnunk, hogy a feladat imaginárius elvégzése sokkal inkább rituális, mint produktív tevékenység. Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. A létrejött objekt nem maga a műalkotás, csak a művészi alkotómunka dokumentuma, hasonló a Hajas Tibor „alagsori akciói”-ról készült fotókhoz. Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot. Kiürített regényteréből elillan a történet, a tartalom, egy ponton maga a szövegállomány is elszáll (csupán a jelsort hagyva a hajlékonylemezen). A könyv utolsó lapjain pedig a személyiség felbomlásának precíz leírása is olvasható: az én-tudat kettéválása során „énemnek az imaginárius része egyre gyarapodni, gazdagodni látszik, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett.” Ha ehhez hozzávesszük azt a kijelentést, hogy Oresztész egy nappal sem érzi hosszabb életre jogosultnak magát, mint amennyi „Agamemnonnak” adatott, illetve a groteszk programot: „Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal. Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok megőrülni.” – nos, író ennél teljesebben és körültekintőbben ezt a többszörösen összetett feladatot nem végezhette volna el. Azt azután, hogy ezt a gesztussorozatot egyenértékűnek tekinthetjük-e akár egyetlen tényleges cselekedettel, hogy több-e a célzott, koncepcionális elmondani-képtelenség, a visszaéneklés (palinodia), az örökhajtós csendwerkli a hallgatásnál – az már nem tudom megmondani.

(Pannónia Könyvek)

Megjelent: Alföld, 2006/szeptember

Virtuális könyv – virtuális könyvbemutató

A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén képződik meg; nem megjelenik, hanem létrejön, nincs létező szövegteste, de van létező virtuális valósága.

Az ungvári Vár utca 8. alatti Manzárdból az internetre felmenekített Pánsíp Irodalmi Szalon hat kollektív interjú és egy internetes konferencia mellett két virtuális könyvbemutatóval írta be nevét a digitális irodalom történetébe. Mielőtt a bemutatókról írnék, lássuk:

mi a virtuális könyv?

Ennek a  forradalmi újításnak lényege abban áll, hogy értelmezésemben a virtuális könyv mint olyan merőben különbözik az e-könyvek bármilyen formájától. Az elektromos, digitális, online stb. könyvek közös tulajdonsága, hogy van szövegtestük, amely megjeleníthető, amely olvasható és a kár ki is nyomtatható. A virtuális könyvnek azonban nincsen hagyományos értelemben vett szövege, továbbá pedig létezése csupán és kizárólag a virtuális térben, valóságban ragadható meg, onnan kiemelni lehetetlen – egy ilyen kísérlet során a virtuális könyv megszűnnek virtuális könyvként létezni.

Amit tehát tárgyalunk, az nem elektronikus, nem digitalizált, nem internetes, nem hálózati, nem lemezen,  pendrive-on vagy más adathordozón elhelyezett, nem .pdf vagy más létező formátumban megjeleníthető – hanem virtuális, a szó eredeti értelmében. Tehát:  nem valóságos, hanem imaginárius, nem fizikailag létező, hanem képzetes, lehetséges.

A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre.

A régi UngParty NetCafé Pánsip-szalonjában a megfelelő aloldalon ez a meghatározás és leírás olvasható:

virtualis-konyv-kiado

A virtuális könyvbemutatók nyitó oldala régi honlaprendszeremben

Virtuális könyv: Olyan könyv, amely csupán és kizárólag a virtuális térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. Ezt nem törvény vagy szabály tiltja, hanem a lényegéből fakad, mint ahogy a felhő lényege is saját felhőségében foglaltatik: amint lecsapódik vagy feloszlik, már nem felhő többé, hanem eső, hó, jég – vagy láthatatlan páratartalom. A ~ is ugyanígy megszűnik önmaga lenni saját életterén kívül.
A ~ nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen – ugyanígy nem téveszthető össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a ~ nem rendelkezik. A hiányzó szövegtesten kívül azonban a ~ szinte az összes többi olyan tulajdonsággal rendelkezik, mint hagyományosabb társai. A ~nek van szerzője, címe, szerkesztője, összeállítója – és természetesen kiadója is. Van borítója, hátlapja, utóbbin a szerző fotója és a nyúlfülnyi farkszöveg (vagy hogy is). Továbbá: a ~ katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban; ennél is fontosabb, hogy lehet rá hivatkozni, utalni rá, illetve akár idézni belőle, szerepeltetni lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben. Lehet továbbá reagálni rá, írni róla rövid ismertetést, hosszabb kritikát vagy terjedelmes tanulmányt. Feldolgozható keletkezéstörténete, elemezhető tartalma, formája, stílusa. Lehet róla beszélni, interjút adni, vitát folytatni, konferencia témájául kitűzni. Szolgálhat szakdolgozat, diplomamunka vagy doktori értekezés témájául. Lefordítható más nyelvekre, készülhetnek belőle adaptációk. Érhetik elismerések, adhatók rá díjak, beleértve a legmagasabb virtuális díjakat is.

A virtuális megjelenését virtuális könyvbemutató teszi visszavonhatatlanná.

Virtuális könyvbemutató: olyan világhálós esemény, amelynek során a virtuális könyv bemutatásra kerül. Helyszíne valamely internetes honlap. Résztvevők: a kiadó képviselői és munkatársai; a könyv szerkesztője, a kézirat gondozásában és megjelentetésében, valamint a könyvbemutató megszervezésében szerepet vállaló szakemberek; a szerző; továbbá meghívott írótársak, akik bemutatják a könyvet: elmondják gondolataikat róla, ismertetik tartalmi, formai, stiláris sajátságait, rámutatnak jelentőségére, szólnak várható fogadtatásáról stb. Szükség esetén természetesen idéznek a könyvből, utalnak konkrét szöveghelyekre. Megszólalásaik egyaránt lehetnek szakmai expozék és/vagy személyes hangú felszólalások. Elképzelhető egyes részletek felolvasása-előadása is színészek vagy a pályatársak, barátok részéről.
Szót kapnak a kiadó munkatársai, a szerkesztők, lektorok és más közreműködők, beszélnek a kézirat keletkezéséről, a kiadás szükségességéről, a kiadó további terveiről, netán magáról a szerzőről, aki a végén maga is szót kaphat, vallhat műhelytitkairól. A bemutatót követően a résztvevők a sajtó rendelkezésére állnak, majd kötetlen beszélgetés és végül virtuális fogadás következik.

A Pánsíp-szalonban ezek a könyvbemutatók a maguk teljes szervezettségében és komolyságában két alkalommal is megestek 2003-ban olyan jeles írótársak, kritikusok és tudós elmék aktív közreműködésével, mint Dalos György, Fekete J. József, György Péter, Nógrádi Gábor, Petőcz András, Váncsa István – hogy csak néhányukat említsem.  A sok tekintetben már elavult honlapon a vissza már csak bajosan követhető aktuális kommentek hiányában is még jól böngészhető a teljes anyag az előzetes hírektől, megtekinthető könyvborítóktól és és olvasható fülszövegektől kezdve az írótársaknak a bemutatón elhangzott méltatásain és a műrészleteken át a dedikálásig és az igen fényűző és nagy formátumú fogadásokig bezárólag.

A virtuális könyvkiadó

Bár a könyvbemutatóknak és maguknak a könyveknek volt némi szakmai visszhangja és sajtónyilvánossága is, nem keltettem velük akkora feltűnést, mint szerintem az ötlet megérdemelte volna. De hát akkor még nem volt Facebook, közönséget toborozni leginkább levelezőlistákkal lehetett – és nyilván én sem voltam eléggé agilis.

 

Olvasd el ezt is:

liberall

A virtuális könyvek kiadója – Liber-All logó

az arany könyvtől a virtuális könyvig |  virtuális szerver kiadó ungvár

Alföldy Jenő: A műgonddal okadatolt semmi

<< az UngParty NetCafé archív anyagai

Alföldy Jenő

A műgonddal okadatolt semmi

A hiány és szinonimái (semmi, nincsen, nihil, eltűnt, nem létező, Godot-ra várva stb.) az újabb irodalom kulcsszava, kulcsfogalma. 20. századi irodalmunkban Ady intonálja a Minden Egész eltörött gondolatát, s az Isten hívószóra a nincsen szót rímelteti. Babits hadjáratot vezet a Semmibe, Kosztolányi a semmiről énekel, s fölcserélhetően használja e két szót: „te Semmi, te Minden”. József Attila is verset ír a Semmiről, az emberarcú Isten hiányáról, az általános világhiányról és – Madách Imréhez hasonlóan – az Űrről beszél. Nagy László Az örök hiány köszörűjén címmel emlékezik meg mesteréről, József Attiláról. Pilinszky a leküzdhetetlen horror vacui-állapotáról, a „levegőtlen prés”-ről ír, Nemes Nagy Ágnes pedig Hiánybetegségeink legnagyobbikáról sóhajtva, lényegében a Gondviselést hiányolja az élettől búcsúzóban. Kálnoky László az ürességről szól megrendítően. Weöres és Tandori domesztikálja a semmi és a hiány rémfogalmait, s a Kosztolányi által felvillantott lehetőséget kibontva játszanak is velük. A világirodalomból csupán Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét említem, mely az idő eltűnésével az alább ismertetett mű egyik legfontosabb előzménye. A hiány paradox módon bevált téma, akárcsak eszköze, a szövegben beszédesen elhelyezett hiátus.

E felsorolást indokolja, hogy Balla D. Károly, a kárpátaljai magyar irodalom összmagyar viszonylatban is egyik legmarkánsabb költője és írója, tizenhárom éven át írt regényének nemcsak fő motívumává, hanem stiláris eszközévé teszi a hiányt. S aki majd kimerítő tanulmányt ír erről a műről, meglehetős filológiai apparátust mozgósítva állapíthatja meg, hogy a magyar és világirodalom eszmetörténeti logikája mentén jutott el a Szembesülés megírásáig.

Legjobban megszenvedett élményeit, szerelmi és családi drámáit, kisebbségi-nemzetiségi és európai-magyar küzdelmeit, írói útkeresését, az élet és az írás értelmén való töprengéseit sűrítette ebbe a rendhagyó regénybe. Az Oresztész-legenda parafrázisaként beszéli el szerelmeinek és (az autonóm gondolkodói magatartásról családi érdekből lemondó) apjához fűződő viszonyának történetét. Az, hogy „elbeszéli”, természetesen idézőjelbe kívánkozik, hiszen a mű arról szól, hogy ez nem regény, hanem egy modern Oresztész-regény hiánya. A „regény” önnön hiányával szembesít, ezért Szembesülés. A szembesítési művelet maga a mű: sziporkázó szellemmel, véresen komoly játékossággal megírt műfajegyveleg a regényelmélet, az alkotáslélektan, a műhelymunka, az alkotásra fordított válságállapot, az aforisztikus bölcselet, a paradox gondolkodás és főleg a mindig új kérdésekbe botló önismereti működés jegyében. A szépirodalmi és gondolkodói műfajok, s egyáltalán az írásbeliség minden lehetséges eszközével tágítja a regényműfaj kereteit, miközben a hagyományos regényt elemeire bontja és megsemmisíti. És – mintegy mellékesen – a közép-európai történelemhiány is benne rejlik e regényben.

A lelkiismeretes olvasó megállapíthatja, hogy a műről aligha lehetséges másképpen ítéletet alkotni, mint a beleépített önelemzések valamelyikével. A szerző a könyv lehetséges recepcióját is „beleépítette” művébe. Egyetlen felületet sem hagy, amelyet ne fedne le a legbeváltabb és a legdivatosabb kritikai támadási lehetőségek fölvetésével. Ezeket nem hárítja el, nem ölt golyóálló mellényt: szitává lövi saját árnyékát, a megírtakat és a meg nem írtakat a mindentudás lézerfegyverével, melynek mesteri kezelőjeként nő saját műve fölé. Kritikus legyen a talpán, aki felülmúlja műveletét, az ön-bírálatot.

Pőrébb és kiszolgáltatottabb művel alig találkoztam még. A könyvet nem lehet letenni, amíg el nem olvastuk. Ritkán válhatunk ennyire társszerzőjévé egy remekműnek. Ilyen bensőségesen, bizalmasan és feltárulkozón, nem is tudom, megszólította-e már író az olvasót. Pedig önmagáról, ógörög alteregójáról, Oresztészről és a neki legfontosabbakról mondja el mindazt – sokszor parodizáló humorral –, ami egyszerre személyes és közérdekű. „Őszintesége” mégsem exhibicionista: az író, a műért megszenvedő alkotó mutatkozik meg elsősorban s nem a magánember.

Az olvasó „megszólítása” azért sem puszta szólam, mert a mű elkészült részletei évek óta az interneten terjednek „lélektől lélekig”, magányostól magányosig, modern palackpostaként, s talán mégsem hiába. Ez a közlésforma sokban meg is határozza a regény beszédmódját, mely nyomtatott változatban izgalmas újszerűségek sokaságát kínálja, anélkül, hogy rontana kristálytiszta nyelvezetén.

Nem ítélkezhetünk felületesen arról, hogy miként befolyásolja az írói, költői stílust az írásbeliség és a gondolatközvetítés új eszköze, a számítógép és az internetezés, amelyet lehet a grafomániáig „szeretni” és lehet szívből utálni (mint régen a pacázó lúdtollat meg a Pegazust gebékre váltó postakocsit) – nélkülözni már bajosan tudja az újabb nemzedék.

(Balla D. Károly: Szembesülés. 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből. Pannónia Könyvek, 2005.)

Megjelent: Új Könyvpiac, 2005/március

bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása

<< az UngParty NetCafé és a netPánsíp archív anyagai

DIGITÁLIS KÖNYV

bagu argentin tipusu csaladok

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001 – a könyv borítója

Bagu László

az argentin típusú családok
lemészárlása

A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet (Budapest, 2001) digitális kézirata.  Eredetileg a régi UngParty NetCafén jelent meg

tartalom

félig kiadott száj
a nyelv kollektív átszabása

[argentin típusú családok]

[sleep]
kepler vasalója
nekem is volt meséskönyvem
androméda
luna mendax
nátrium rend
az argentin típusú családok lemészárlása
már megint játszunk
oldódik kicsit a mélyben
roncsolás
adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez
a halott nő legyilkolása
nullával teszem egyenlővé
egyesült sírok
[halak a szélben]

[madárkabátban]

madárkabátban
kinyilatkoztatások
(félkezes gyakorlat madárra)
hallgatni megtanulsz
gólyaszív
papagáj-ünnep
májusi repülő
memphisbe visszatérő belle
az egylábú

[apokalipszis jam]

satöbbi szúrós tetemek
jézus-sörte doberdóból
a nappalok majd nem jönnek mind el
ehető részek
apokalipszis jam
ötször nyitható homlok
a sárga vályogvető
zea mays
fázik az isten dél-amerikában

[kaktusz és marabu]

lemurok ideje
űzd el tőlem az esernyőszagot
a krízis
a marokkói iskola
maszáj ételek
mindennapi lesotho
kaktusz és marabu
bezárlak dustin fiókjába
az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről

félig kiadott száj

félig kiadott száj vagyok
alkalmi mondatok szegletemben
és nem irigylem Lennont mert
meghalt mielőtt énekelhetett
volna rólam nyál és nyelv bennem
keveredik nyál és nyelv bennem
keveredik – valahogy így sajnálom
Bob Dylant mert meghal mielőtt
énekelhetett volna rólam nyál
és nyelv bennem keveredik – ezt
nyál és nyelv bennem keveredik –
így és sajnálom Telly Savalast
mert meghalt prosztatarákban
majdnem akkorára duzzadt mint
ez a vers és még most is olyan mint
egy félig vagy egészen kiadott száj:
nyál és nyelv keveredik benne és
éjszakánként szikével álmodik

 

a nyelv kollektív átszabása

nyelvünk az üldözés hatására kitágult
az élet meghalt de mi tovább beszéltünk
a remény halt meg előbb de mi tovább beszéltünk
akkor is beszéltünk amikor már nem is éltünk
már nem éltünk de még mindig beszéltünk
de ez ugyanaz
egyik irányba kiabáltunk csak és olyanok lettünk
mint matula bácsi a féloldalas evezéstől
a hangok fentről nem verődtek vissza hozzánk
a gyökerek viszont megtaláltak minket
nyelvünkkel körbefogtunk rajtuk és mászni kezdtünk oda fel
olyan volt mintha a visszhang indult volna
a vissza nem verődött hang nyomában
aki látta azt mondta: “nézzétek a fekete szalamandrákat”
valaki a szeme elé tette a kezét és a kéz ottmaradt
konkrét események történtek eközben rajtunk kívül is
de mi csak mászásban megkopott nyelvünkre koncentráltunk
“hiába tesztek bármit is azonnali szivárgások indulnak és a
lé a szátokba fog folyni a szátokba és a testetekbe
a nyelv akkor a hátára fekszik és elkezd úszni
a tenger kiabálja itt a tenger
a sok test röhögni fog aki pedig látja azt mondja majd:
nem ez még valószínűleg nem a tenger
a sok test röhögni fog”

 

 

[argentin típusú családok]

 

[sleep]

a fiad vagyok de te nem vagy az apám
és eldobsz magadtól amikor akarsz

fattyad vagyok és te nem vagy az apám
mert vernél akkor de te meg szeretsz

fogoly így lettem bámulok csak
az udvaron valaki jár borostája
van szakálla az nem te vagy már
ma senki sem jön el nem látogat
az osztály kihalt üres ilyenkor a
csempe nem csempe ott van az
élet apám észak jegén a piruett
hókristályaiban skizofrén énem
labdává gyúrva halálfehéren

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(és eldobsz magadtól amikor akarsz)

 

kepler vasalója

anyám sokat használta azt a vasalót
próbálta mellén megtartani akárcsak
minket emlékszem csomókban köptük
a vasreszeléket amit titokban kevert
tejeskávénkba hogy jobban tapadjunk és
lefekvéskor is az ágy szélére ülve észre-
vétlennek hitt mozdulatokkal igyekezett a
vasmagot fejünk alá taszigálni utólag
visszagondolva talán ez volt a legké-
nyelmetlenebb mert az uzsonna közé
rejtett patkómágnest is munka volt az
iskolába elcipelni de ettől a vasmagos
dologtól a reggeli fésülködéskor sem az
én sem a nővérem feje nem fért a tükörbe
s ha esténként fölpanaszoltuk anyánk egy
csillagommal tolt minket félre nemigen
szerette ha foglalatosságában zavarják
könyveket olvasott próbálta a bolygók
mozgását megérteni később az udvarra
is kiment egyre csak bámult fölfelé
mígnem egy fogantyúval ellátott sima
elejű aszteroid összezúzta anyám úgy
látszik túledzette magát gondoltam én
és apámat néztem aki szippantó kocsival
a hátán tört magának utat a bámészkodók
sűrűjében amennyire az arcára ragadt
zsilettpengéktől meg tudtam állapítani
szomorúnak tűnt pedig lehet nem is
anyám volt az lehet hogy nem is a vasaló

 

nekem is volt meséskönyvem

jó mondat volt a pompás magzat
ott van a holdban eltemetve
[te miért nem alszol miért szenvedsz]
a pompás magzat ott téblábol

az ablak mögött a jól záródó
éjszakából nappalokba
[de milyen vér és milyen párna]
az éjszakában jól záródó

egy lap még egy a silány lámpa
eldöntve s talán lefejezve
[a csöndre immár sokat vártam]
térdben roggyant silány lámpa

én vagyok még fater dörmög
fül felé közelít a szája
[az nem torok és nem is párna]
a fehér fater néz és dörmög

mese a holdba magzat a éjbe
nagymedvéről ír a két nagy
[kezek göngyölnek lepedőbe]
magzat lehetsz s még nincs is vége

(vége van már s magzat sem is vagy)

 

androméda

kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e
még arra a fiúra aki taknyász korában
körülvette őket s akit úgy utáltak
mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat
kérdezzétek meg és mondjátok el
hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok
szállnak s ha nyáluk után néznek
a platánok ágai közt ő sompolyog

[mikor éjszaka van? igen mikor éjszaka]

 

luna mendax

nem emlékszik a nevére
pedig a nővére

nem emlékszik a fiára
nem és nem hiába

(látjuk magunkat folyton fogyni)

nem emlékszik ő se
pedig az őse

nem emlékszik a nővérre
pedig az ő vére

(látják magukat folyton elfogyni)

tél van és nyár van
nem nem emlékszik

 

nátrium rend

apám másik fenekéről mellyel a farkastorokkal
születő porontyok szájára ült eddig nemigen írt
senki pedig talán megérdemelt volna egy-két sort
hisz sok éhes szájat kellett betömnie és a kölykök
úgy szerették ezért mint emberek a sót: mikor
enni kezdtek mintha új hold kelt volna föl s addig
lebegett a madárhorizont fölött míg csak arcuk első
nem maguktól való rándulásai mosolyra nem
kezdtek hasonlítani

 

az argentin típusú családok lemészárlása

a boxokban rekedt autókkal és az égre tapadt
vadlibákkal [Anser anser] egyként kell bánni senkivel
sem tehetünk kivételt nem mondhatjuk azt állj ki sorból
nálunk ez nem divat vasárnap együtt eszik a család aztán
nyolc napig dagad mint a padló az emberfiának ugyancsak
kell vigyázni a szeme világára hogy a lepattanó gombok
és elszálló szíjcsatok ne tegyenek benne kárt és tart ez a
vidámság mindaddig míg meg nem látod apádat csökkenő
térfogatban (9. nap) anyádat az ablak résein kiosonni
(12. nap) Öcsit Annát és időközben született testvéreidet
akik mind többen férnek el mind kisebb helyen (3. hét)
s mert nem hagyják abba a játszadozást és szüleid se
mondanak le megszokott életükről vállcsontjuk az össze-
zártság miatt időről időre egymáshoz csapódik amit
nem lehet 5 (öt) percnél tovább elviselni ezért
tanácsos ilyenkor a házban fellelhető szúró- és
marokfegyverekkel a szorongást s az azzal járó
csontzenét mihamarabb megszűntetni s hogy
csönd lesz és hely is dögivel neki lehet állni
főzni valami jót vagy elolvasni ezt a verset.

nem volt jó vers. egy halott asszonyról szólt, aki
egészen az övé.

 

már megint játszunk

anyám körberágja a telefondrótot
sír, hogy nem lát több lajtos kocsit
naftalinból készít nekem csókot
naftalinnal irt és boldogít

tesz-vesz üvöltve a szekrény körül
ruhákat rendez furcsa pózba
reggeltől százmindenbe belefog
macskán rúg, a csirkét felaprózza

a betűt üvegen keresztül látja csak
sorrendbe szed mégis napjába százat
Istenre szól rá, ha nem figyel
szól, mert mindenre nem vigyázhat

és hideget álmodik, ha kell
kezében késsel arra ébred
rí a malac, a gáztűzhelyen
a paprikás meg odaégett

meghal a hús a saját lében
anyám se lesz már soha boldog
tovább alszik, késsel a kézben
körberágja a telefondrótot

[nem lesz már többé soha boldog]

 

oldódik kicsit a mélyben

tegnap még élt / tegnap még éltem
másik időben anyám mondja
oldódj fiam kicsit a mélyben

vagy én mondom s a sápadt fényben
szavamat veszi nem haragszom
de kérlel egyre [oldódj a mélyben]

fiam se vagy így szól az asszony
minekutána nincs mit tenni
apám ver fejbe de ez még semmi
valaki kérlel: oldódj a mélyben

[sárga vérben egy sárga asszony]

 

roncsolás

látom őt elterpeszkedni az
égen éppen kék kabát van és
szarkóma az én apámban
szarkóma az én apámban kicsit
csak kicsit halálos fajta

gyomrához még ragaszkodom
húsát se kezdtem megutálni és
megtanítom újra járni
megtanítom újra járni vissza-
jön ha visszahívom

elkezd ismét megcsinálni eltervezi
homlokomat kezem igazítja sokszor
reméli ha megszületek lesz ki ír és
lesz ki roncsol


[igen igen azt reméli]

 

adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez

ül a fater
(a grendfater)
meséket mond
nő közben a haja
nagyon nagyra nő

sparherdjén a kenyér
megpirul; sóból a csönd
– micsoda idő! (azt már
anyámtól/-nak kérdi/
mondja) botja itt
de hol a valerián’

azonkívül a padlót
szereti nézni igen s
csak akkor kapja fel
fejét, ha szólnak
hopp, savanyú cukorka

hétvégén, ha megjövök
szembeötlik furcsa orra
(“hogy jobban érezhessem
a sósborszesz szagát”) azért
– remélem – rám hagyja nagy
haját

hogy himbáljon az iszonyat-hosszú ág
/fel-le, fel-le/

 

a halott nő legyilkolása

a halott nőt le kell gyilkolni
hogy tovább haljon

hagyni kell a halott nőt
ráülni a mérgezett székre
ahonnan most álltunk fel
és még meleg a helyünk
hagyni kell hogy ráüljön
és kényelmetlenül érezze magát
[a halott nő]

a halott nőbe különbözőképpen
kell beleoperálni a halált:
megitatni limonádéval együtt
lenyeletni a karosszék lábai közé rejtve
ráírni a dobozára hogy “igen
finom narancsdarabok meg
tengeri levegő”

nem kell babrálni a halott nőt
mikor hal a hiénákat is
odébb kell rugdalni na és
persze a forró víz

a halott nő még utoljára felkel
és kiáltásokat helyez el az éjszakában
megyek összeszedem őket mind


amióta vér is van a teában
egészen más az íze

 

nullával teszem egyenlővé

végül leölöm magam ahogy valamelyik országban
szokták a valamelyik országban le szokták
ölni magukat az emberek nullával
teszik egyenlővé életüket szusijukat
kiisszák tetanuszinjekciójukat megeszik
(arrafelé mindent fordítva csinálnak) aztán
evőpálcikába dőlnek
konténerszájú reggelekbe ugranak bele sok
negyvenhármas lábukat is belegyömködik ugyanoda
már nem ugranak de még mindig gyömködnek
[ugyanoda]
ha jön a család mindenkinek jusson

rövid háromsorosokban mondják el ezek a
csodálatos emberek gyomruk hová fog folyni
s hogy a cseresznye mettől meddig virágzik
[ugyanoda]

 

egyesült sírok

1. ilyen a halpulóver színe mikor vizet ér
rányitja magát a gonosz égre fát növeszt
parafa kérge nem hallgat és nem beszél

2. elmondani sem egyszerű mi az mitől
most is félek csizmád van nagy a parton
jársz vagy csapkodsz mikor hozzádérek

3. helyére kerül minden játék enyém a vas
tied a féreg lehetne akár megfordítva
[és csapkodsz mikor hozzádérek]

4. ruhád ha már nem melegít őrölt
búzámban megforgatlak abban hajtlak
tovább űzve bánatod olaj a tűzre

5. megtudod mint viszket a föld gerincemmel
egybeépülsz átszősz gégét torkot inat ha kinézel
szívem fölött porrá töröd bordáimat

6. hamvamban úgy forgolódunk ne látszódjék ki
a másik ne ismerjen senki téged ha valamely
rágóbogár véletlenül arra téved szememben
ne lássa a szálkát

 

[halak a szélben]

halak a szélben. fejtől farokig bűzlő halak. nekirepülnek késnek, tankcsapdának. ma-
gukba szívják a füstöt s csak akkor köpik
ki, mikor már lehűlt. nagy hideg halak. röp-
tükben leverik a rézmozsarat. röptükben ki-
verik az emberek szemét. röptükben halra
emlékeztető halak. tegnap szurokban hente-
regtek s ma már halak. tegnap tollban hen-
teregtek s ma már halak. [nagy hideg halak]
csörtetnek folyvást. legázolják a kukoricát.
enni adnak a sorompóőrnek. szegeket ver-
nek a halott égbe. nyelnek és harapnak, ha-
rapnak és nyelnek. megeszik a levegőt! lop-
ják a napot, beleszivárognak az éjbe.

húzni ősszel húznak. leginkább délre.

 

 

[madárkabátban]

 

madárkabátban

én is úgy szeretnék élni mint szomszédom
Kes aki átjön a falon megmutatja sebeit arról
kezd beszélni hogy szíve könnyű csónak es-
ténként a levegőégen szokott vele kikötni
furcsamód nem szédül nem émelyeg evező-
tollai viszik hajnalig repül beleszáll a Napba
igaz mióta Nova elhagyta egyre ritkábban s
ha néhanap vele gondol olyan erő költözik
ujjaiba hogy meg tudná fojtani a vak embert
is és olymód gyűlöli a világot ahogy kis kövér
gyerek tudja csak ezen aztán sírni kezd s az
sem vigasztalja hogy Isten se tudná ki-
mosni kabátjából a szivárványszagot

 

kinyilatkoztatások

a szomszéd akarok lenni aki
ellopja mások életét mindenhez
ért és meg tudja mondani ki
törte ketté a varangyot

[a szomszéd] kinek asszonya
hosszú hallgatásban zöldül és
kuss van mindenkinek mikor a
csorba csuporból tejet iszik

[a szomszéd] aki a gyerek szájába
adja a kilincset ha sír vigyáz
összes szeretetedre és olyakat mond
hogy lehetsz madár vagy fal Scorsese
utóbb végleg megkísért

[a szomszéd] kinek pénisze
nem ér fel az égig de tekintete
folyton ott tanyáz’ a felhők szé-
léhez meg elsőnek ér oda mert ott
vannak a legjobb hugyozóhelyek

[a szomszéd] ki lézerrel borot-
válja száját nyelvén (vagy máshol)
már ott a jel és másodmagával
lépdel a vízen mit érett szem-
golyóidból kifacsart

lehet hogy az akarok lenni
[a szomszéd] [a szomszéd] [a szomszéd]
kinek mások lopják el az életét mindenhez
ért de ha elkezd rajta nőni a szőr az már
nem hagyja abba


[ugrál mégis és mégis ugrál]

 

(félkezes gyakorlat madárra)

ott ül a fán a gyémántsirály
hatalmat ő adott a szemnek
az ilyenek mind széttöretnek
ott ül mégis a gyémántsirály

körötte torz, izomorf testek
sorjáznak végig az ágakon
világtalan’ vagy csak ál-vakon
csonka, torz, izomorf testek

madarak közt most ő a király
hiába minden, hiába hályog
felfénylenek a szénkristályok –
a madarak közt most ő a király
[ott ül a fán a gyémántsirály]

 

hallgatni megtanulsz

aki a cseresznyefa ágai közül
bámul rám másnap ágyamba
hoz reggelit és hideg árnyakból
rak nekem fészket mert régóta
élek varjúhúson

hétre felsöpri az udvart
vödrébe szed mindent mi egemen
ugrál és fut és ő lehet az is ki szét-
fröccsenti a hátamon araszoló
hernyókat úgy gondolom

ebéd után eltűnik valahová
egy időre s a jegyzet-
tömbben csak annyit hagy
vizén éljek és járjak míg
ő visszajön

világi szövegével álomba
küld s ha fel is ébredek úgy
teszek mintha nem látnám hogy
hegyes gyufaszállal piszkálja ki
a körme alá szorult bőrdarabokat
és tollcsomókat tömköd a szájába
komótosan

 

gólyaszív

te vagy a fa gondolsz majd rám kilenc
óráról érkezem szárnnyá változott két
kezem téged óv mikor tombolsz

viharod ver szeress megint nélküled gyűlöl
nélküled vet meg kettévághatod szívemet
ha lelnél még benne emberit

véremben megmoss lábamat törd el
csőrömet tömd tömd jól meg földdel
így ölelj – bénát – reggelig

akkor állj és nézz fel az Úrra
mondd neki azt most te repülsz túlra
és ne kérdezd tőle hogy engedi

 

papagáj-ünnep

eljön megint a papagáj-ünnep
mikor motyogsz és beszélsz és
felvágott nyelveddel csodákat tudsz
tenni a nők lábai között de mégse
vagy az mégse vagy semmi s csak
a sírás marad mikor a csontgalamb
feletted elrepül csak a sírás marad
a kiköpködött szavak pedig valami-
képpen magukkal ragadják nagyra nőtt
manduládat a madártüdőt az erőlködésben
megizzadt beleket és segglyukat s mondhatni
természetellenes módon kifordítják
az egész kalitkát hogy nekikezdj fázni
nagyon fázni mert tél van odakint
torta röpköd a levegőben szacharin
amiből rögtön látni hogy Isten nem
feledkezik meg a cukorbetegekről

 

májusi repülő

rovott múltú alumínium-ivadék
ki nem tudja mi az alatt és
felett most nem az ágyon lebeg
most nem szüleit szidja ha volna
olyan könnyű szerkezet mit sem
anabolikus szerek sem égi vizelet
nem emel és nem téríthet vissza
ha volna olyan szikra mitől lángot
vet a vér inainál erősebb kevlár
pótol mellizmot tollat sejtjeiből
növeszt vezérsíkot oldalt és állapotot
teremt lebegőt magába szívja újra
a levegőt impregnált bőrére formál
rajzokat hogy nem tudni már ég
vagy áldozat mert így sehogyan sem
illik be a képbe átkeresztelhetik
tényleg-gumigépre s akkor ötvenig
vagy akár százig is húzza

 

memphisbe visszatérő belle

az alvadással mit sem törődve repülünk a film
kezdete és vége között memphisben valószínűleg
szép az élet itt a műhorizont gyakorlatilag nem
működik
még egy utolsó enjamb-
ment
és a versnek is vége ven
vagy van

 

az egylábú

senki sem tudott úgy repülni
mint én s a fogaival úgy kapaszkodni
olyan volt akár a mesében vagy
mint ordítva sírni és nem venni észre
mert három machnál a levegő könnyen
felszárítja a könnyeket sőt már két
machnál is és arra a következtetésre
jutottam hogy a szubszonikus tarto-
mányban se igen kell hajszárítót
használni e célra de nem volt időm
levezetni a képletet mert a griffmadár
hátraszólt hogy adjak valami húst meg
csontot különben rögtön lezuhanunk

[a lassúbbak kedvéért a stewardess még
bemondja hogy 1 lábat veszítettünk a
magasságunkból]

 

 

[apokalipszis jam]

 

satöbbi szúrós tetemek

van aki borostát növeszt héjakat
haját gerebenre bízza s ahogy
a könyvben meg van írva
tenyerén vasszögeket szárít

van ki mikor világra jön anyját
apját felaprítja és nem is tudja
hogy megölte szüleit a
sündisznósörte

van ki az égbe állít lándzsát
örvendezik hogy eltalálta és
megfürdik a szörnyű lében –
hull rá az ég már granulálva

származunk mind a szigonyoktól
három ágban hulló holtak kik
elhiszik hogy ők az Úrnak előbb-
utóbb majd szemet szúrnak

 

jézus-sörte doberdóból

nem tudjuk milyen az
úr másik arca a
létezőt borotváljuk
a harc csak harc
de az ünnep ünnep

szövet és szöveg közt
vagy közvetlen túloldalán
ott él a zsírkirály
hang hatol el hozzánk
háború és sohase
láttunk még ilyen korpuszt

mi vagyunk a löttyedt
főutak amerre megyünk
csak sár csak srapnel
az ocsmányképű gyorsfáslira
esténként is rá kell nézzünk

húzzuk körmös lábainkra
a disznóbőrt s még néhány métert
cigarettánkba belesodorjuk
az állott szőrt de semmi kétség
ha eldőlünk ha hanyatt dőlünk
azúr van velünk s még némi
kékség

 

a nappalok majd nem jönnek mind el

felmászott Jézus a szomorú fára
madárlábain kidagadtak az erek
bizony mondom, nagy madárlábain
kidagadtak az erek

lehet persze, hogy akkor a
hétnek egy bizonyos napja volt
mikor szállni nem szabad
és nem is igen lehet

hát összébbvonták kezüket
a szállók, akadt, ki északnak
délnek nézelődött; észre is alig
vették, mikor az ima tenyerük
közé fészkelődött

hullott pedig a súlyos nagy guanó
féltem, ez lesz, mit én hiszek
tudatomba hatoltak túlvilági péniszek
szóltak, te latrina, Istenhez
hanyatló [árnyékszék]

testvére mindenkinek van – ő
az egyetlen egyke; mennyekbe megy
most a félárvaház, nem küldenek
senkit sem helyette, s a nappalok
sem jönnek majd mind el

 

ehető részek

néha egy kéz máskor egy láb
rajzszögek egyre vékonyabb bélben
Isten aki nem figyel mint
úsznak el a sárga lében

duzzog a hírhedt nyálmirigy
madarait hogy földarabolta
helyettük repül miattuk köp
nagyobbakat a földi porba

lefelé néz s felfelé lát
lelkén a folttal száll a Napba
ha továbbmégy még fölszegez
egy ezredvégi papírlapra

jó-e a jó senki se kérdi
hogy elmentél kihűlt a fészek
így tűnnek el az éhezők s
szaporodnak az ehető részek

 

apokalipszis jam

hullák az asztalon. valaki járt itt. evett
itt. még véres a só. elmondta a maga
történetét. sokat beszélt, keveset
ivott. Utálták Azért Nagyon.

valaki járt itt. halkésével
idétlenkedett. beleköpött a borsba.
beszélt, és monoton hangjától
megrepedt a kárpit.

valaki járt itt, szalvétáját gyűrögette.
úgy tudott nézni, mint senki más.
mikor elment, négy jenki súgott
össze mögötte.

azóta nem nyit ki a narancslekvárbolt
homokórában a homok nem pereg
hollók hullnak s égi emberek
coltjuk holnap téged megkeresztel

új hitedben szalvétákat gyűrsz
s féled azt, ki estélyekre jár – –
a pokol pilótája lehet ő vagy
meglehet, hogy maga jézus cár

(a holtak lábán nem volt cipő. biztos szálltak)

 

ötször nyitható homlok

én már nem emlékszem illetve
aki emlékszik nem én vagyok
ötször nyitható homlok légterében
meghalnak mind az angyalok

van ott valami mit senki nem ért
Isten se s azért vet reá árnyat
szerteszét futó varratokban
elporlanak az angyalszárnyak

repülni késő nem tart a hit
ígérhetsz bármit hiába mondod
eltűntek mezején éjfél után
ötször nyílik minden homlok

 

a sárga vályogvető

a falon alszom fogszabályozók között s mikor
a hatodik csigolyámnál viszketni kezd a mész
rángó mozgásba kezdek úgy vájom magamat
egyre beljebb ahogy féreg szokott szólni pedig
egy általános támfal ürügyén alig tudok azért

figyelj jól aki fát növeszt embereket
zsugorít ahova lép sár van s ahova
nyúl arcodat azzal keni tükörbe hiába
nézel magadra nem ismersz s nem
tudhatod ki vagy de ha búza másnap
kövek közt ébredsz ha madár a kövek
ébrednek benned félúton ég és föld
között annak okán ha padlót fogsz
ügyelj hogy pelyva közé ne keveredj
víz mellett ne hálj s csak annak higgy
kinek egyébként nem hinnél ha így
teszel mosolyod szép lesz senki se
mondja majd mi az hogy csorba mi az
hogy maradék s elgondolkoznod sem
igen kell szögallergia vagy ferde falak
ürügyén azért

itt a falon drótkávák között szememmel köve-
tem aki hátrál fejem zöld testem csenevész de
ha látnál vályogba falba belegyúrva gyanítanád
nem fehér a mész

 

zea mays

(ha róluk akarsz tudni, kérdezd inkább a hobbykertészt,
kinek potroha van hosszú lába és ferdén áll a szája mikor
mosolyog)

vannak közöttünk akik csontmalomban
születnek csontmalomban mondom s már
igen kicsiny koruktól beszélni tudnak
méhhel darázzsal mindenféle bogarakkal

lábuk egy s cellulóz sok szemük sárga
soraikba ha beférkőzöl azzal néznek
maguk közül ki s szólnak fojtott hang-
jukon paraszt te szomorú paraszt

velük élsz mégis vagy csak eljársz
hozzájuk húsuk’ megkívánod
felépíted házuk őket lesed
a földön táncolni mezítelen

mikor béna kis karjaikat az ég
felé lendítik hónaljuk kivillan rendre
köd szitál onnan s tűnődve
lep be az okkerszín harmat

ha abból iszol hét napig álmodsz
ha abban fürdesz nem halsz meg soha
ha abból iszol hét napig álmodsz
nem halsz meg soha ha abban megfürdesz

a béna karok úgy hullanak vissza, mint rákkalapács. mo-
noton puffanásuk hívja az árnyékrakógépet. a kertész
emlékezetéből kihull’ a nadrág, amit tőled kapott. te se
tudj semmit. tagadj meg háromszor, ha kérnek. (az lesz
fejadagod, a szokásos dózis.) leheletedben a harmat szól
– sárga apoteózis.

 

fázik az isten dél-amerikában

lehet ez egy inka szokás
fázik isten amerikában
köpenyét magán összefogja
a mezítelen sok bolondja
szerteszéjjel mit szaladgál

dúskál arany s ezüstkincsben
fiát most meg nem kísérti lenn
a pampa s felül a préri – a kettő
közt egy fázó isten

nekik nap kell azt imádják
a tarkabarka asszonynépet de
nincsen földi s mégúgy égi
ki ily hidegben félreléphet

lenne tűz vagy lenne bálvány
aki fázik már nem bánja
egyfiát is odaadná csak
melegedhetne valahára

[s történik a hihetetlen:
a dzsungelekben szintén fázik]

 


[kaktusz és marabu]

 

lemurok ideje


[közben pofazacskót növesztünk…]

közben pofazacskót növesztünk a fák
északi oldalán a moha közt jelöljük ki
búvóhelyünket vagy feljebb ahol az
iránytű már nem tudja merre van észak
mozgatni kezdjük a madagaszkári levegőt
(mindenki mondja van abban valami
egyedülállóan állati ahogy azt meg tudjuk
csinálni [a madagaszkári levegőt] van abban
valami állati) a félig miénk oxigént


[a kölykök már gyermekkorukban…]

a kölykök már gyermekkorukban meg-
tanulják hogyan kell levegő után kapkodni
mert csak ez a fél-elem sajátjuk odaadnák
érte egyik és másik karjukat tüdejüket is
kiköpnék de mikor megpróbálkoznak vele
pofájukból hűvösre rágott moha jön csak
kétszáz milligramm négyszáz milligramm

 

űzd el tőlem az esernyőszagot

a csapzott tárgyak gondolatban
egyre nagyobb halmot képeznek odanyomja
hozzá homlokát belenézni igyekszik
átlátni rajta
beleköp mert rájön hogy nem az ő élete
a finom nyálat visszaszívja
(mégis az övé)

szagokat hord mint a tundra
néhány embert aki belőle próbál
megélni nem érti őket
ha benne hó van miért nem hagyják el
(hideg fejük van hidegebb mint az övé)

igyekszik ellazulni csontjait szétrakja az egyenlítő
mentén jut belőle arhangelszkbe és szudánba
a lába itt a tüdeje a firenzei mocsarakban
(ha vannak) a fejének fokvárosban kell
rájönnie ez nem lazaság ez csontritkulás

az egy furcsa jelenség mikor az ember
bemegy az esőerdőbe és szárazon jön ki onnan
fákat lát és majmot de ha az anyjáról kérdezik
öt perce sincs hogy szemközt köpték

négerek vagyunk nem vesz észre minket a homály
de így sem tudjuk elmondani senkinek milyen szomorú
anyánk ízetlen mellét rágni s nem hagyni abba csak
a lábainál hogy utánunk tudjon jönni mikor nagyot
esik a légnyomás

 

a krízis

1
az ember felkel meg ilyesmi
végignézi a majmok pusztulását
teát főz ketrecet javít
fejéből bogarakat vesz elő

2
nem kell erről beszélni
a gyerekek akár a majmok
könnyűszerrel visszabújnak
nagyapjukba nagyanyjukba

3
nem lehet tudni a barna
vonalkód mire való mert
imitálni a lián működését
sehogyan sem sikerül

4
az irodában is az asztalon
hol hanyatt hol előre dőlve
a banánt [a banánt]
eldobjuk aztán visszahúzzuk

5
kicsit szomorú dolog
hogy utánozni milyen
könnyű az életet s a
halált szintúgy

6
mikor az előre gyártott cukorkával
rokonaimat megdobálom
mindenki láthatja a kezem
milyen messzire ér

7
fáj nekem a másik szemed
s hogy nehéz napjaimon a
többször szerethető ablaküveg
megpróbál szocializálni

8 [továbbá]
a krízisről elmondhatjuk még
hogy a mászóágról csüng alá
s különösen alkalmas arra
hogy minden kommunikációt
felfüggesszen

 

a marokkói iskola

mi szem-szájnak ingere étel és nő
megtalálható a marokkói iskolában

a betévedő gyerekeknek egy négyzetet
kell csak beikszelniük a jelentkezési lapon
és zenei képzésben részesülhetnek

mindössze másfél év alatt sajátítják el azt a
jellegzetes morgó hangot amivel a közelükben
bámészkodó turistákat tudják magukhoz
csalogatni

a hároméves képzés második felében
a nebulók a fixfókuszos fényképezőgépek
emésztési technikájának begyakorlásával
foglalkoznak

 

maszáj ételek

nem tudja senki milyenek a maszáj ételek.
egyik pillanatban gnúcsorda a másikban
már maszáj étel aztán <enter>

ha hazamegy készen várja. maszáj étel
vagy asszony meg nem lehet mondani
de olyankor többször is <enter>

néha homlokon szúrja meg oldalba feltekeri
a fára amíg él ugrál a szívén át ha már nem
bánja és próbálja megemészteni de <enter>

másnap vendégségbe megy. látja magát
az étlapon. hogy őszinte legyen szarik rájuk.
aztán az <enter>. aztán az egész <gnúcsorda>

 

mindennapi lesotho

akinek ünnep valamiért ez a nap
elmegy lesothóba
mindennap elmegy
felveszi legszebb ruháját
a legeslegszebbet
az nem lesothói ruha
nem is más
papírokat hamisít magának
ormányt kendőt lifegőket
mintha ő nem ő lenne
mindenki aki nem ő
egy lesothói
hangját elváltoztatja
beszéli magát akcentussal
idegen négyzetet
dünnyög maga elé
gondosan ügyel rá
nehogy valaki megértse
meglássa netalán
az a legnehezebb
átnézetni magán
beszívatni mintha csak
levegő volna
lesothói levegő
a szájukba tömni magát
mint valami lápszerű anyagot
elhitetni velük
ő a moszkitó szíve
egy helybéli bogár…

így tesz lesothóval
néha nem jön aztán megint
ne értse senki miért jár ide
miért mászkál
senkise értse
lesothóiak
nem is a svédek
egy albínó szúnyog

 

kaktusz és marabu

mióta jössz s nem vagy még itthon
lábikrádban is kitapintom szagodban
megint Afrika

fogadban dög s hogy nem láttál hétleg
reggel sivatag este a méhed vet ki magából
átkozott ország

elhozlak onnan nyakig beáslak
nézem a szemed woodoo varázslat bőrödből áll
sok fura tüske

vagy elrepülsz ismét hogy lássad a tájat
ínszalag húz újra és rángat kell már a szomj
hiénák éhe

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

tegnapi fogad otthagyd a szélben
tüskéid mind s gyere el délben a Napot hozd el
csakis azt

 

bezárlak dustin fiókjába

előfordul hogy igen tisztelt színészeknek homok lepi el
az arcát homok és por meghatározhatatlan elegyben része
lesz konkrét életüknek sminkjük ötven gázsijuk hetven
százalékát teszi ki megvárja őket előadás után turnén a
nyomukba szegődik az emberek ha színészt látnak a homok
felől is érdeklődnek és fordítva az egyetlen anyag belopózik
mindennapjaikba megváltoztatja szokásaikat cartierjüket
szimpla kvarcra cseréli de a homoknak a pornak ez nem
elég veséjükbe telepszik jelzője lesz vágyaiknak lassan
nem találni thália olyan szolgálójára ki a haknik során
nyíltan vagy titokban ne élne vele kritikusaink nem győznek
arról cikkezni egyesek miként aprózzák el tehetségüket
a filmes szakemberek viszont örülnek hogy eztán nem
kell drága pénzen arabokat és sivatagot szerződtetni
mert olyan művészek játszanak akik porból vétettek
az anyagot pedig magukban és nevükben is hordják

(ez a vers a homokról szólt és a porról. anélkül, hogy
befolyásolhattam volna, az utolsó sorba ágyazódott ez a
hoffman. én a homokról és a hoffmanról szóló versektől
általában hányok. hasonló reakciót vált ki még nálam
a hulló konténerek látványa és a bezártságérzés is.)

 

az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről

mikor azt mondom afrika
vaginaaligátorokra gondolok könnyű
kis életre az egyenlítőn túl a
hiénára aki a napját röhögéssel tölti
a sakálra aki zavaros ügyekbe
keveredik és olyan emberekre
akiknek neve way-re vagy
kittenberger kálmánra végződik
irigy is vagyok tulajdonképpen
szeretnék valamivel sötétebb
és randább lenni és hosszú
órákat töltök két száraz fadarab
egymáshoz dörzsölésével továbbá
kívülről tudom a pretoriába induló
charter-járatok menetrendjét tífusz
kolera és malária ellen is olttattam
magam otthon vagyok az állatok
latin és disney-féle neveiben arról
nem is szólva hogy vizet tudok
csinálni szinte bármiből talpam
szaruhártyám alkalmazkodott
a homokon való élethez a hőmérő
higanyszála pedig gyermekkoromat
s a szárított tevetrágya illatát juttatja
eszembe mégis reménytelennek
tűnik hogy egyedül emberi segítség
nélkül kiszabadítsam részeimet
a fűtőtest bordáinak fogságából

 

Bagu László könyve – versek

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001, Tinta. DIGITÁLIS KÖNYV + borítója. Versek, verseskönyv, könyv, kötet, verses kötet. Bagu László könyve – digitális könyv, szöveg, kortárs magyar irodalom, argentin, típusú, családok, költészet, kárpátaljai magyar iró, költő, posztmodern, klasszikus modern költészet, Magyarországon élő kárpátaljai költők, Bátyu község, Baregszász, Ungvár

Bagu László

Életrajz 2001

(az adatok 2001 óta nem frissültek)

Bagu László 1970. május 24-én született Beregszászban. A középiskolát Bátyú községben végezte. 1987-től 1993-ig az Ungvári Állami Egyetemen matematika karán tanult, itt szerzett matematikus-számítástechnikus oklevelet. 1993 októberétől 1999 májusáig a Kárpátaljai Szemle, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közéleti és kulturális havilapjának szerkesztője, tördelőszerkesztője. 1999 júniusában Budapestre költözött, ekkor a Tinta Kiadó DTP-stúdiójának vezetője.
Verseket 1992-től ír és publikál. Első versei a Bóbita c. lapban láttak napvilágot. Állandó szerzője olyan kárpátaljai irodalmi orgánumoknak, mint Pánsíp és a Hatodik Síp. 1996-tól kezd el Magyarországon is publikálni. A Magyar Napló, a Hitel, a Pannon Tükör, Az Irodalom Visszavág, a Bárka, a Parnasszus, a Népszabadság, a Palócföld, az Élet és Irodalom, a Hitel közli verseit. A folyóiratokon kívül a Betlehemi éj, Razzia, Száz szomorú szonett, Töredék hazácska c. antológiákban szerepel. Fő műfaja a vers, ritkábban ír csak színpadi- és könyvkritikát, jegyzetet, stílusparódiát és irodalmi karikatúrát is.
1997-től 1998-ig a Pánsíp irodalmi és kulturális folyóirat szépirodalmi anyagát szerkeszti.
Bagu 1998 tavaszán Cséka Györggyel, Lengyel Tamással és Pócs Istvánnal megalapítja a Véletlen Balett című irodalmi lapot, melynek mind a mai napig szerkesztője és tipográfusa.
Első verseskötete 1998 tavaszán jelent meg Halálcsináló címmel a Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó (Budapest-Beregszász), a második pedig az argentin típusú családok lemészárlása címmel a Tinta kiadó gondozásában a 2001. évi Ünnepi Könyvhéten.

Díjak

1997 KÁRMIN – Kárpátaljai Magyar Irodalmi és Nívódíj

02bl1

Bagu László, Budapest, 2001

Digitális könyv

bagu és az argentin családok, határon túli magyar irodalmak, kortárs költészet, szépirodalom, pánsíp, ungparty

Kritika a könyvről: Istenhez hanyatló árnyákszéken

Alföldy Jenő: Megvilágosodások

<< az UngParty NetCafé archív anyagai

Alföldy Jenő

Megvilágosodások

vilagvege

Balla D. Károly: Világvége

Az olvasó észrevehette, hogy hosszú ideje meghatározó értékek születnek a határon túli, nemzetiségi sorban élő vagy repatriált írók szépprózai műveiben. (Egy-két név mutatóba: Szilágyi István, Gion Nándor, Bodor Ádám, Grendel Lajos.) Ismerik az élet alapvető értékeit, van érzékük a tragikumhoz, tisztában vannak a lét alapvető kockázatával, és meg tudják különböztetni a veszélyeztetőket a veszélyeztetettektől. Humoruk, ha élnek vele, ugyancsak morális érzéken alapul. Hőseiknek sorsa van és izgalmas dolgok történnek velük, ezért a regény vagy az elbeszélés is érdekes. Sorsuk összeforr a történelemmel, amely kisebbségi helyzetüket előidézte, de megtanultak elfogulatlanul gondolkozni a közös közép-európai sorsról.

Balla D. Károly Kárpátalján szerezte meg azt az élettapasztalatot, amelyet íróként kamatoztat. Eddig inkább költőnek ismertem. Olyannak, aki nem csupán a kisebbségi sors mélyvilági tényeinek feltárásával sokkolja szerencsésebb övezetekben élő olvasóit, hanem formaművészként is a legkiválóbbak közé tartozik. Az egyéni életérzést nem csupán a nemzetiségi helyzetben élő magyarok jelképének tekinti, hanem a világon bárhol élő ember esélyeit is mérlegeli benne. A költő prózáját azzal az érdeklődéssel olvasom, amely megilleti a nyelvhez való alkotói viszonyt, azt, amit versben már bizonyított. Nem csalódtam: szorosra fogott leírásai, finom táj-és helyzetábrázolása avatott elbeszélőre vall. Van olyan műve, melyben mintha Illyés tündéri leírásával, a Kamaszizmok tündérszárnyán című téli képsorával kelne versenyre jóval komorabb formában (Az űr szele). Novelláinak vonalvezetése, idősík-váltogatása vagy éppen kollázstechnikája a modern széppróza számos vívmányának mély ismeretét igazolja. Két vagy több támpontból elindított elbeszélései biztos kézben tartott műveletek. Látszólag egymástól függetlenül fut két vagy több szál, majd váratlanul, de a kellő pillanatban összetalálkoznak. A meglepetés sosem hiányzik; ez azonban nem öncélú hatáselem, hanem egy sokkal magasabb síkon érvényesülő szemléletmód eszköze. A déjá vu élménye például olyan lelki élmény, amely a tudatban játszódik le, mégis túlmutat a gondolaton, mert követhetetlen, mint az álom, amelynek törvényszerűségei kisiklanak az érvek és ellenérvek keresztrejtvény-hálójából. Az álom pedig úgy táplálkozik a test és a lélek közös emlékezetéből, hogy mire fölébredünk, már más játékszabályok irányítják tudatunkat, mint amelyek irányításával az álomképek előgomolyogtak.
A hősök egy része mintha vendég volna saját életében. Létkörülményeik abszurditása okozza, hogy úgy érzik, mintha elveszítenék azt a valakit, akit saját személyükkel azonosnak véltek. Bűnök és mulasztások terhelik lelküket, mert nem képesek kézbe venni saját sorsukat. Ám sokszor úgy olvasom ezeket a túltelítettségig tömény érzelmi-gondolati oldatokat, mintha nem is a történésekben, hanem a szereplők rendkívül felfokozott lelki életében játszódnának le a tragédiák. A novellák sokszor igen csattanósan végződnek, egészen váratlan összefüggések felvillantásával, de ez mégsem megvilágosodás a szónak olyan értelmében, ahogy a dolgok racionális felismerését sugalló művekben hozzászoktunk. Ellenkezőleg, valaminek az irracionalitása „világosodik meg”: az, amire nem lehetett számítani, ami sehogy sem szükségszerű, ami kibújik a törvény fölfeslő szövedékéből – hogy a racionalitásban a végső határig eljutó és azon túlra pillantó József Attilát idézzem.

Nem is tudom, melyik darabra hívjam fel külön a figyelmet. Remek a Lapszus, A főilluminátor, az Egészen a tengerig és a Mélyen elmerülve, hogy csak néhányat említsek. Jó érzés tölt el, hogy az egzisztenciális megvilágosodás határszituációit – mint valami kimerevített filmkockákat – a magyar nemzetiségi sors hiteles dokumentálásának szolgálatába állítja napjaink egyik legtehetségesebb írója.

Balla D. Károly: Világvég
Pannónia Könyvek, 224 oldal, 1500 Ft

Az írás eredetileg az Új Könyvpiac 2002. szeptemberi számában jelent meg. Újraközölve ugyanaz évben szerző engedéllyel az UngParty NetCafé webmagazinban

Balla D. Károly: Világvége. Válogatott novellák – a könyv alcíme téves, valójában kötetben azelőtt meg nem jelent elbeszéléseket tartalmaz a könyv. Megvilágosodások: Alföldy Jenő könyvkritikája. – BDK, próza, könyv, novella, kritika, kortárs magyar irodalom

>> több könyv