Napló, 2000. január

Őszintén szólva baromságnak tartok
minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

2000. január

Újévezredesdi

Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!

Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az égvilágon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (122, 123). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 75.

A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó idő-adatokat vetjük össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul. Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon.

A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése valamelyest összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, az nem 1000, hanem 1024 bájt!

Első lettem a tizedikkel

Megnyertem a MAZSIKE folyóiratának a novellapályázatát! A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat folyóirat jeligés novellapályázatot hirdetett a nyáron „napjaink magyar zsidó világa ihlette” írásokra. Megnyertem az ebből az alkalomból írt A tizedik c. novellámmal. Január 8-án lesz az ünnepélyes díjátadás Pesten – nagyon szeretnék elmenni, de minket itt teljesen behavazott a tél, s mivel utcánk mellékutca, a kutya sem tisztítja, hatalmas hótorlaszok meredeznek (a házunk elől hiába hányta el Éva Kolossal, ha a szomszéd ellenkezőleg: lelapátolta a háztetőről a havat – az utca közepére), és ahelyett, hogy olvadna, folyamatosan gyarapszik – tegnap is, ma is nagy hóesés volt. Legkésőbb vasárnapig viszont kénytelenek vagyunk rászánni magunkat az útra, mert ki kell vinnünk a magyar rendszámú kocsinkat – és vissza sem hozhatjuk. Újra érvénybe lépett a korábban egyszer már visszavont rendelet: ukrán állampolgár nem közlekedhet idegen rendszámú kocsival. Feltételezhető, hogy ezt az intézkedést nem fogják ismét visszavonni, így hát most már bizonyosan eladjuk az autót.

Levél a Napútnak

Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.

A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni [S. Benedek András] és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút „kárpátaljai számot” készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadik századi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom fascimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni – de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Budapesten. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém… De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.

Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek.

Válság Ukrajnában

Ukrajnában tovább romlik a helyzet. Az újságokból kitetszik, hogy még a hivatalos (bizonyára feltupírozott) adatok szerint is az országban 10 év óta folyamatosan csökken a GDP. Az 1999-es szint nem érte el az 1989-es szint negyven százalékát. Az emberek 5-ször, 10-szer rosszabbul élnek. Ezen a télen Ukrajna lakossága fázik (mert egyrészt nincs pénze fizetni a fűtést, másrészt energiaválság van, így központilag korlátozzák a gáz és az áram felhasználását). Sejtésem szerint az éhezők száma is milliós lehet.

Vidékre kilátogatni – szabályos trauma. A tíz éve még virágzó falvak teljesen leépültek: az emberek évek óta nem tatarozzák a házaikat, elhanyagoltak a porták és gazdáik is. Soha ennyi ápolatlan, fogatlan, rosszul öltözött embert! Az utakon életveszélyes kocsival közlekedni. (Közben, persze, itt-ott egy-egy kirittyentett új villa, főleg a faluszélen – a tulajdonos valószínűleg vámos vagy vállalkozónak mondott maffiózó, és szinte biztos, hogy nem magyar.) A középületek (az iskolák is) romosak, a fűtési szezont sok helyen csak december végén kezdték el. Az ember nem szívesen nyit be régi barátaihoz, mert csak bajt, nélkülözést, szegénységet tapasztal, és szinte szégyelli magát, amiért egy picivel jobban él és van annyi pénze, hogy 20 éves autóját egy tízévesre cserélje.

Aki teheti, menekül. Családok ezreinek életprogramjává vált, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék Magyarországra. Így döntenek azok a középkorúak is, akik 30-40 évesen nem akarnak a vegetálásra berendezkedni.

Tavaly télen valamivel jobb volt az áramellátás a korábbiakhoz képest. Ez azért történt, mert a súlyos árvízkárok miatt Kárpátalját katasztrófa sújtotta vidéknek nyilvánították, így nem korlátozták energia-felhasználását. Az idén Ungváron ugyanaz a helyzet, mint két éve: hetente három áramszünetes nap van, amikor is naponta 2 vagy több alkalommal 3-4 órára kikapcsolják a villanyt. Faluhelyen a 6-8 órás napi áramszünetek sem ritkák.

A gázkorlátozást mi az idén tapasztaljuk először. A házunk kifűtése itteni viszonylatban kisebb fajta vagyonnak számít (a havi gázszámlánk télen több, mint három nyugdíj!). Azonban ezen a télen nem tudjuk kifűteni, mert valamit központilag csinálnak a vezetékes gázzal: a fűtőértéke (kalóriaértéke) alig fele a korábbinak! Azelőtt a gázkazánunk szabályzóját soha nem kellett maximumra tenni, még –20 fokos fagyok idején sem, most meg éjjel-nappal maximumon van és a kinti enyhébb tél (ezen a héten –9, –5 fok) ellenére folyamatosan fázunk. (A dologban a nagy disznóság az, hogy a lecsökkentett kalóriájú gáz ugyanúgy forgatja a gázórát, így fizetni is annyit kell érte, mint a „rendesért”, épp csak meleg nincs tőle.) Ha nagyon kell, hát pótoljuk egy kis villanyfűtéssel, de hát ez sokkal drágább, még jó, hogy áramszünet idején takarékoskodhatunk…

Átköltöztünk

… Mielőtt bárki másra gondolna: csupán egyik szobánkból a másikba. Különböző nemű gyerekeink kamaszodván már nagyon szerettek volna külön szobát, így hát addig variáltam, amíg kitaláltam, mit tehetünk a rendelkezésünkre álló lakterület határai között. Végül a hálószobánkat beköltöztettük a dolgozószobánkba, az Éva asztalát és számítógépét bevittük a gyerekek (most már csak Csönge) szobájába, ahol a két nő jól megfér majd. Kolos pedig megkapta a hálónkat. Persze ezer probléma felmerült közben, én a magam íróasztalát háromszor tétettem át új és új helyre a szobában – végül csak kialakult a dolog. Most egy álló hétig villanyt szereltem (persze minden konnektor rossz helyen volt), polcokat csavaroztam stb. Közben irattáram jó részét is átválogattam, a nagyobbik felét kiselejteztem. 25 éve publikálok, erre az időre visszamenőleg minden publikációmat őriztem! Most ennek nagyját kidobtam. Az asztalom környékét eléggé nehéz volt berendezni, mert igyekeztem ragaszkodni bizonyos kényelemhez – és megszokásaimhoz. Szeretem, ha a számítógép helyén kívül van egy kis szabad hely kézzel íráshoz, meg a rengeteg mappám, flopim, a rádiómagnóhoz a 100 kazettám… Most kicsit zsufi, de legalább könnyebb kifűteni…

 

Áprilisban: Könyvfesztivál

Újra ott leszünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon áprilisban. A nagy buli színhelye a Kongresszusi Központ, és nekünk ott most is saját standunk lesz, mint 6 éve eddig mindig. Ilyenkor mi gyakorlatilag a teljes friss kárpátaljai magyar termést bemutatjuk, plusz a saját kiadói műhelyünk 90-ig visszamenő anyagát. Most már három éve ehhez az alkalomhoz igazítjuk új könyveink bemutatóját is, nem tudom, hogy ezúttal ez micsoda lesz, mert eléggé üres az alapítványi számlánk. De könyvfesztivál nem múlhat el új könyv nélkül.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.