Napló: 1998. augusztus

Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. augusztus

Ennek ellenére megtapsoltak

„Szónoklatom” a kamaldúli szerzetesek kolostorának udvarán

A múlt hónapban olyasmit tettem, amire évek óta nem volt példa: mikrofonhoz álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt, ahol is a Kamalduli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot. Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót, beszámolót – csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.

A szónoklástól való tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt: 1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete – akkor még tagja voltam – felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március 15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam (akkoriban még buzgott bennem a tömegrendezvények iránti vonzalom, kifejezetten imponált, hogy cirka ezer ember hallgat majd Ungvár egyik főterén), és történelmi-irodalmi előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”, meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”. Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én egy évvel később Kravcsuk után Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld. A másik üzenetem egy másik elnöknek, a KMKSZ akkori vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét – a szervezet az évi közgyűlésén ugyanis ez az egység megbomlott [a széthúzásnak végül szakadás lett a vége]. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása, Perduk János, szükségesnek érezte, hogy Fodót megvédje ellenemben – pedig én nem is támadtam –, szót kért és kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni. Több mint nevetséges volt ez az alattvalói buzgalom és benyalizás.

A dolog visszássága egyébként abban állt, hogy sem az ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló (magyarul is értő) hivatalos városi vezetők közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy nem is bírált magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja. „No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” – határoztam el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.

Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom. Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról, Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben az együvé tartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem, hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról, tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb. Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben), kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, bele-belevihogtam fennkölt szövegembe. Leleplező erejűnek gondoltam: íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”, ráadásul – feltételezhetően – épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból, mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam: hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai), hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.

Ennek ellenére megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet. Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos, hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni. „Nagyon szépen beszélt” – mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.

Az alkalom mindezek ellenére eléggé érdekes, tanulságos volt. Szégyellni valóan hiányos történelmi ismereteinkre vall, hogy azt például nem tudtuk, nagyságos fejedelmünk a szabadságharc bukását követően 1715 és 1717 között a Párizshoz közeli Grobois település kolostorában élő kamalduli szerzetesek vendége volt, s hogy a Rodostóban 1735-ben bekövetkezett halála után bebalzsamozott szívét Franciaországba szállították és a grosbois-i kamalduli szerzetesek a kolostorban temették el (végakarata szerint). Ennek emlékére állított a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezete emléktáblát Majkon 1996-ban. Bevallom, a rendről sem hallottunk korábban, így azt sem tudtuk, hogy szerzeteseik némasági fogadalmat tesznek és ablaktalan kis cellákban élik életüket. A szállásunk is egy vendégszobának kialakított cella volt.

Zárolt halmazok

A jövőre esedékes Frakfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a díszvendége, és ebből az alkalomból a határon túli régiók magyar irodalmából válogatást készít egy német kiadó. Christina Kunze műfordító megkeresése: a készülő antológia számára fordítja egyik novellámat németre, és a “zárolt halmazok” kifejezést nem tudja értelmezni. Próbálom megmagyarázni…

Kedves Krisztina,  a „zárolt halmazok”, mint ahogy a novella több kifejezése is, elvont, metaforikus, többértelmű. Így lehetne körülírni: elzárt, tiltott, megfejthetetlen, elérhetetlen dolgok összessége, rejtett tartomány. „Értünk jönnek zárolt halmazok”: nem nekünk kell elérnünk, megfejtenünk a titkot, hanem az elérhetetlenség, a rejtély maga jön elébünk, tárul fel előttünk. Azaz: olyan kegyelmi állapot, olyan „csoda”, amikor olyasmi is megadatik, ami máskor nem; megvilágosodás, amikor megértjük a dolgok lényegét. Tisztelettel felhívom még figyelmét, hogy bár prózáról van szó, számos szövegrész trocheikus ritmusú, így a fentebb idézet mondat is:  Értünk jönnek rolt halmazok. Nem biztos, hogy ezt a német interpretációban vissza kell adni, a szövegritmusra azonban talán érdemes figyelmet fordítani. Köszönöm figyelmét, kézcsók, BDK

Új könyveink

Az Új Mandátum sikerrel pályázta meg Éva második meséskönyvének a kiadását (az elsőt magunk adtuk ki önerőből). A Fejezetek az üvegházból még az idén megjelenhet. Istvánékkal [Németh István és csapata, akikkel korábban a Hatodik Síp körül buzgólkodtunk] ugyan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ám reméljük, korrekt módon járnak el kiadóként, ha már ők kérték a kéziratot. A pécsi Pro Pannonia kiadó pedig felvállalta válogatott verseim megjelentetését 1999-re. A kéziratot összeállítottam, a kiadóvezető Szirtes Gábor kérése, hogy Lator László írjon róla a pályázáshoz külső lektori vélemény.  Ez már el is készült… A kötet címe: Halott madárral.


II. rákóczi ferenc, kamalduli apátság, könyv, könyvek, napló, 1998, majk, kamaldúli, napló, 20 éve írtam, berniczky éva, üvegház, bdk, balla d. károly, halott madárral, manzárd,

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.