Napló: 1997. július

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. július

Időről időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez az én sorozatos és tudatos “lemondásaim” szolgáltak táptalajul: átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap “szervezési jogát”, átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi tisztségviselő (!) erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem: ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni. De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik ma Kárpátalján. Így aztán ez a “magára hagyás” inkább csak üres szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?

Nem is olyan régen írtam le: valaminek az elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba tudnám-e hagyni az ittlétet?

*

Pont tíz éve 1987. július 18-án jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban Internacionalizmus és nemzeti önismeret c. írásom, gyakorlatilag életem első publicisztikája. Nem annak szántam, de vitaindító lett belőle: mivel olyan kérdéseket érintettem benne, amelyek azelőtt nagyrészt tabunak számítottak, „kiszabadult a szellem a palackból”, és hónapokig tartó nyilvános polémia indult a lap hasábjain a nemzetségi kérdésekről. A vitát (több mint tíz szerző megjelent véleménye) összefoglaló Dalmay Árpád így írt később:

„…a magyar nemzeti önismeret, identitástudat kérdése is napirendre került a Kárpáti Igaz Szóban. Balla D. Károlyé az érdem, hogy a lap 1987. július 18-i számában szóvá tette az internacionalizmus és a nemzetiségi lét kölcsönhatásának problémáit.”  (Évgyűrűk ’88, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1988.)

*

Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem és másokból is a Forrás hozzánk most elért májusi száma, amely terjedelmes kárpátaljai összeállítást tartalmazott. Többen kifogásolták (én is) az erős KMKSZ-irányultságot („Hát már ez is a káemkáeszesek bulija?”). Szó se róla: A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökétől két anyag is szerepel a válogatásban (hisz Szürti Miklósban mindenki felismerte Sz. Kovács Miklóst), de szerző a KMKSZ második embere, alelnöke is (Brenzovics László), továbbá egy elnökségi tag (Soós Kálmán, aki ráadásul a Magyarok Világszövetsége Ukrajnai Tanácsának elnöke, azaz szintén a legbelsőbb főemberek egyike), szerepel továbbá a KMKSZ volt titkára (Gazda Albert) a tőle érvárhatónál is gyengébb anyaggal és a nekik egyértelműen elkötelezett Tóth István; szerepel továbbá a KMKSZ lapjának egyik szerkesztője, annak férje, továbbá egy állandó szerzőjük, aki mint lelkész-gyerek is részese a nagy KMKSZ + református egyház összefonódásnak (ugyanakkor orrolnak a reformátusok is, amiért csak a görög katolikus egyházzal foglalkozik külön írás szintjén a válogatás). Így a Forrás 1997. évi májusi számában megjelent átfogó kárpátaljai gyűjtemény szerzői közül végül is én vagyok az egyetlen, aki semmilyen módom nem kötődöm a KMKSZ-hez.

Persze a Forrás szerkesztőinek Kecskeméten nem dolga tudni, hogy itt erős ellentétek feszülnek (és nemcsak az értelmiség körében) a két ellentábor között, és ugyan a Kulturális Szövetséggel szemben álló Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és kapcsolt részei sem különb a deákné vásznánál, de azért egyelőre a MÉKK még nem járatta le magát annyira, mint a KMKSZ, amelyből elég látványosan távozott az alkotó értelmiség egy része, s amely agresszívan és arrogáns módon telepszik rá a magyarországi forrásokra. „És most már a Forrásra is” – szólhatna a szóvicc. No, a lényeg az, hogy az ellentábor írói többé-kevésbé jogosan szívják a fogukat a válogatás egyoldalúsága és irányzatossága miatt. Főleg, hogy hírét vették: volt valahol Budán egy exkluzív lapbemutató, amelyen Kárpátaljáról kizárólag a KMKSZ korifeusai vettek részt.

Én a saját cikkemre [2017-es megjegyzés: ennek volt egy később még bővített változata > Előítéletek és beilleszkedési zavarok] hat szóbeli visszajelzést is kaptam, ebből három egyértelműen dicsérő volt, kettő meg amolyan hümmögős. A hatodikat egy „kolléga” eresztette meg, ő egyértelműen bírált: ez nyilvánosan hangzott el (én sajnos nem hallottam), de nevem és a Forrás említése nélkül, csak azok számára érthető utalásokkal („Performansz? Dehogy kell nekünk performansz!”), akik olvasták a dolgozatomat. Aki fitymállólag célozgatott, egyike azoknak, akik – mint cikkemben írtam – ötven felé járva rukkoltak ki költői zsengéivel. Ez a megjegyzésem nyilván csípte a csőrét, innen a rosszalló megjegyzések.

*

Belekezdtem egy nagyobbfajta prózába. Amivel most próbálkozom: a sok szöveg-zsonglőrködés után egy hagyományosabb, mesélős elbeszélés – esetleg regénykezdet. Az írás közben tapasztalt megdöbbenésem az, hogy a tradicionálisabb-epikusabb próza művelése nem okoz számomra igazi örömöt. Míg akár a Szembesülést, akár az Élted volt regényét írás közben is mérhetetlenül élveztem, ezzel inkább nyűglődöm-kínlódok. Néhány részlettől eltekintve nem is érzem elég jónak (kb. 25-30 flekk van meg eddig). Lehet, hogy végleg el fogok posztulni?

*

Évek óta beázik a manzárdunk. Tavasszal rászántuk magunkat a nagyjavításra, bádogcserére. A minap vettünk 50 m2 horganylemezt. Éva saját kocsinkkal szállította el a bádogos mesterhez, aki olyan mester, hogy az ügyféllel vásároltatja és rendeli műhelyébe az anyagot. Két hét múlva el kell hoznunk onnan és fel kell hordanunk (!) a tetőre, mert ő erre nem hajlandó. Ő majd felmegy és kegyesen összekalapálja. 5 dollárért négyzetméterenként. De ebben még nincs benne a régi tető leszedése, amit legszívesebben szintén velünk végeztetne el. És ez már a negyedik mester, akivel tárgyaltunk. A többi még rosszabb volt. Visszasírjuk az Amerikába 20 éve kivándorolt Zehmannt, aki 30 éve cink fürdőteknők tucatjait széthajtogatva teremtette elő a fedőanyagot a régi házra – az még soha nem ázott be.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.