„nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2001. novemberében
Hizsnyai Zoltán
volt a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

hizsnyai zoltán interjú A költőt, szerkesztőt kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Balogh Róbert (Pécs), Bozsik Péter (Veszprém), Füzi László (Kecskemét), Gergely Edit (Gyergyószentmiklós), H. Nagy Péter (Budapest), Kántor Lajos (Kolozsvár), Koppány Márton (Bécs), Margittai Gábor (Budapest), Margócsy István (Budapest), Márkus-Barbarossa János (Bécs), Mervel Ferenc (Stockholm), Pécsi Györgyi (Budapest), Petőcz András (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Szarka László (Budapest), Szombathy Bálint (Budapest), Tóth László (Budapest), Tőzsér Árpád (Pozsony), Zalán Tibor (Budapest)

1.

 „Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek,
csak a javát csipegetjük ki az ihletnek.”

Az elköszönő októberi vendég, Zalán Tibor kérdése:
legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves zoltán, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. no, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, „aki az éjszakában tollat fog és papír föléhajol”? mi a célja? merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kaptam a kortársba és szivárványba. úgy érzem, most is figyelnek. irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. de még csak prózát se! és a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. kik ők? mit akarnak tőlünk? és mit akarnak ettől a világtól?

Kedves Tibor, köszönöm váratlan és igazán szellemes kérdésed. Ami az „elsőszülöttet” illeti, arra a barkochba szabályai szerint úgy válaszolhatnék: is-is – attól függ, honnan nézzük. „Igazi” kérdésem viszont számomra is igazi kérdés. Nem tudom. Valóban nem tudom. Ezért is kérdeztem, hátha tudsz mondani valami okosat. (Lehet, hogy már meg is tetted; még nem olvastam.) Néha magam is elgondolkodom, különösen a számlák befizetésének idején, miért csinálom. Mert nem olyan egyértelmű. Régebben sem volt az, csak éppen akkor voltak még ehhez érvényes életmodellek meg bizonyos perspektívák. A régi modellek, magatartásminták megmaradtak ugyan – valamiképpen minden megmarad -, de érvényüket vesztették. Nemcsak társadalmilag. Én magam sem tudnám már elfogadni azt a költőszerepet, amihez először húztam magamra ezt az életmód-jelmezt. Kevés verset írok, mert ha belefogok, képes vagyok napokig szöszmötölni egy-egy sorral. Persze, lehetne kisebb fáradtsággal gyártani a közölhető, de érdektelen közmodern verseket, vagy egyszerűen csengeni-bongani – de minek? Elmúlt az a világ, amikor hitele, társadalmi rangja volt még a rutinnak és a folyamatos jelenlétnek. Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek, csak a javát csipegetjük ki az ihletnek. Csak annyit, amennyit szinte már muszáj. És mivel több szerepet vagyunk kénytelenek játszani, még az így megszületett darabokból összeállt művet sem vagyunk képesek egyenesben felvállalni. Különben ez egyik oka lehet a versalany posztmodern fikcionálásának. Tulajdonképpen nincs kritika, megszűnt. Ami van, az irodalomelmélet, bizonyos konkrét jelenségek vizsgálata, rendszerbe illesztése, de ennek a filozófia felé van kifutása, itt a szépirodalmi alkotás csupán nyersanyag, és ha ez véletlenül nem lenne kéznél, bármilyen textus megtenné. Semmi bajom vele, sőt, azt hiszem, nagy kár, hogy korábban hiányzott, szóval, megvan a maga szerepe, csak éppen nem töltheti be a közte és a fülszövegekből összeeszkábált recenziók közötti űrt. De kell a fenének a kritika! A kritika személyes (még jó, ha nem személyeskedő!). A kritikus a személyiségével, egész ízlésvilágával lép ki a nyilvánosság elé, és óhatatlanul kirángatja a szerzőt az anonimitásból. Kikerülhetetlenül alannyá avatja. Ehhez viszont, önvédelmi burok gyanánt, használható költői szerepre lenne szüksége a szerzőnek. Ilyen nincs a piacon. Viszont tele van a piac induló költőkkel. Látszólag igen sok köztük a tehetséges. Az egyiknek jók a poénjai, szójátékai, a másik kultiváltan használja a klasszikus formákat, igazi verstudor, a harmadik az avantgárdokhoz húz, az élre, s azt hiszi, így élő, a negyedik meghökkentésben utazik (úgy is él), az ötödik a minimalisták körül mászolyog, alacsony feszültségeken babrál, és a többi is mind sokkal jobban ért a dolog szakmai részéhez, mint a hajdaniak. Csak éppen ezzel a fránya szerepzavarral nem tudnak mit kezdeni ők sem. Hogy kik ők? Ők a mi közönségünk. A miénk és a maguké. Meg az önmaguké. Ha így nézzük, már nincsenek is olyan sokan. És hogy mit akarnak? Hát közölni akarnak, mindenáron publikálni (pubik még!), és kikapni a trónt a farunk alól. Szóval, informálatlanok: egészségesen törekvőek, de rendkívül naivak. És mit akarnak ettől a világtól? A legtöbben valami olyat, amit költői státuszban pillanatnyilag nem kaphatnak meg. A maradékból viszont talán lesz valami: ők igazán tehetségesek. Olvasóik is lesznek. Ha más nem is, az előbbiek mindenképpen.


2.

„nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk
beleglobalizálódom a konzumtársadalomba”

Bozsik Péter kérdezi:
Váratlanul ért ez a kérdezősdi. Hirtelen az ötlött az eszembe, megkérdezem, mi a kedvenc recepted (tényleg, mi?), megfőzöm, eljössz (jöttök) hozzánk, befaljuk, tán akad valami jóféle itóka, és föl-fölröhögünk a dolgok állásán… Aztán óhatatlanul komolyabbra vettem a figurát. És azon kezdtem el morfondírozni, hogy te mint afféle szlovákiai magyar író (a fogalmat földrajzi értelemben használom), aki kerülő úton jutott el az irodalomhoz (amatőr, majd hivatásos színész voltál, de nekem úgy rémlik, mintha valami gyári munkás is lettél volna, vagy csak keverlek valakivel?), miért pont az irodalmat választottad, úgymond hivatásul. Mit adott ez neked? És mit vett el? Jól érzed magad a bőrödben?

Kedves Péter, megnyugtathatlak, engem is váratlanul ért… Szeretek beszélgetni, szeretek írni is, de az írásban való társalgással vannak bizonyos nehézségeim. Nem szeretek levelet írni. Talán ezért lehet, hogy most, amikor írott formában vagyok kénytelen eszmét cserélni, és megláttam a neved az első kérdéscsomag tetején, szinte megkönnyebbültem, mert mindjárt az a jófajta csantavéri pálinka bugyogott fel a tudatomba, amit legutóbb – van annak már 4-5 éve is – nálatok kóstoltam. Mi tagadás, a válaszírás helyett szívesebben repetáznék. Harapnivaló is biztosan akadna melléje (kedvenc receptjeim listája sokszorosan meghaladja ezen levél kereteit!), és kiröhögnivalóból sincs kevesebb azóta… De hát itt van ez az íróság. Ez a téma. Ha már levél, akkor ez a „level”. Csapjunk hát bele!

Való igaz, voltam mindenféle (lásd az itt lehívható sűrített életrajzot), de – a színészet kivételével – azt követően jártam be ezeket az egzisztenciális vargabetűket, miután elköteleztem magam az irodalomnak. Tulajdonképpen gyerekkoromtól írok, de sokáig a színpad volt számomra fontosabb. Aztán ez lassan megváltozott. Az első komolyabb impulzusokat ehhez a manőverhez érdekes módon a versmondástól kaptam. Magától a versmondástól is, de még inkább attól a módszertől, amellyel az elmondandó verseket, mintegy empátia-gyakorlatként, magamévá tettem. Azt találtam ki, hogy az adott költeményeket lefordítom a magam nyelvezetére, a magam képi világára, hogy átköltöm őket a saját szavaimmal. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy magamhoz szelídíthessem ezeket a verseket, végére kell járjak a szövevényes belső összefüggéseknek, hogy fel kell térképeznem az egyes szavak, képek asszociációs bázisát, felismernem az elhallgatások dramaturgiai szerepét, a sorok között vibráló feszültség forrását. És hát mivel eredetileg mindezt a versmondás végett csináltam, közben fokozottan figyeltem a vers zeneiségére (ennek a disszonánsok is részét képezik!), a lehetséges intonációkra, a mondhatóságra. Így aztán még ma is hallom, amit leírok. És ami az egészben – látszólag! – a legfurcsább: saját verseimből végül ez a módszer segített kiebrudalni az epigonságot. Szóval, úgy jött ez, mint egyik matrjuska a másikból. Nem volt tehát kerülőút, onnan, ahol voltam, ezen az útvonalon lehetett legkönnyebben eljutni ide, ahol jelenleg vagyok. Más kérdés, hogy ez egy alig ismert csapás. Nem tudom persze, hogy a számomra legmegfelelőbb élettérre akadtam-e rá, amikor végigcaflattam rajta. Hogy aztán az egzisztenciámat is ebben az élettérben kívántam megteremteni, az természetes. S hogy mit adott ez nekem? Rengeteg munkát, görnyedést, éjszakázást, és megadta mindennapi kétségeimet. Adott egy használható gondolkodásmódot és érvényes, az újra és újra megképződő kétségek feldolgozásához folytonosan fölfrissíthető és megújítható életszemléletet. Adott egy permanensen virágzó lelki életet, amelyet szerencsére nem zavarnak meg hangos sikerek. Adott havi fixet is, amely azonban az országos átlagbér alatt marad, így nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk beleglobalizálódom a konzumtársadalomba. Azon kívül, amit megadott, majdnem minden mást elvett. Jólétet (persze, a jobb létre való szenderülés lehetőségét nagylelkűen meghagyva), gyermeki felelőtlenséget, bohém kicsapongások lehetőségét, lelkifurdalástól mentes szabadnapokat, nyugalmat, és amit a legjobban sajnálok: az utazással, a gyakorlati megismeréssel járó izgalmakat. Megbarátkoztam ezzel is, és (utolsó kérdésedre válaszolva) ha valaki – miután hidegvérrel eltett láb alól – a klasszikus módon próbálna ideiglenes nyughelyemre elszállítani – jól érezném magam a bőröndben.

Mervel Ferenc kérdezi
Stockholm távol esik Pozsonytól, ha barátságunk folytán közelebb is érzem magam Hozzád, mint tán bárkihez az utóbbi negyven-egynehány évben, amit idekinn töltöttem. Nos, Tőled szeretném hallani, hogy lehet „határsorompón kívül” lépést tartani az anya-nyelv „otthoni” változásaival; átplántálsz-e belőle valamit szűkebb nyelvi közegedbe? Mit jelent számodra a helyi nyelv kincsestára íróként, költőként? Hogyan hasznosítható a más nyelvi kontextusban élő tollforgató (kettős) helyzete? Mit jelent számodra a fordítás? Hogy képzelnéd el a nemzetet, nyelvet, társadalmat (bármilyen nemzetet, nyelvet, társadalmat) fordítás nélkül? Hogy fogalmaznád meg egy jó műfordító ismérveit? Azért kérdem, mert nemcsak jeles prózaíró és lírikus vagy, de rengeteget fordítasz is. S végül, de nem utolsósorban: hogy tudod a Kalligramot ilyen szinten tartani? (Mert csak néhány éve ismerem, de az egyik leggondosabban készített, legszínesebb és legtájékozottabb magyar irodalmi folyóiratnak tartom – s e véleményemmel nem vagyok egyedül.)

Kedves Ferikém, a nyelvek változásaival sehol a világon nem lehet lépést tartani. Viszont az, hogy erre törekszünk, dicséretes. A paralel világok megértésének-átérzésének igényét mutatja. A nyelvi normatívák többé-kevésbé hozzáférhetőek, de a szleng, az argó, a szubkultúrák borszeszlángként fellobbanó és elhaló szavai, kifejezései, nyelvi fordulatai nem. S az sem követhető naprakészen, hogy egy (mondjuk, anyaországi) rétegnyelvből mi szivárog át a nagy közösbe, hogy mi az, ami a jelentésváltozások dzsungelén átverekedve magát később kanonizálódik. Viszont a mindenkori nyelvteremtés logikájára nyelvi peremhelyzetekben is ráérezhetünk, s ha ezt a logikát sikerül igába fognunk, szövegeink egy élő-forrongó, örökkön erjedő nyelvi háttérkörnyezet létét sejtethetik. És tulajdonképpen egy ilyen háttérkörnyezet léte – legalábbis itt, Pozsonyban – nem is puszta sejtelem, csak éppen ez a sajátos nyelvi halmaz már nem kizárólagosan a magyar nyelv terében jött és jön létre. Érdekes és hasznos lenne valamilyen formában ennek a nyelvváltozatnak a szellemi tőkéjét is visszaforgatni az irodalomba. Kemény dió, de vannak ilyen terveim. Hű, de sokan nem fognak szeretni érte!

Ami a fordítást illeti, az szinte már kikerülhetetlen ebben a helyzetben, amiben leledzem. Itt azonban elsősorban az általam szerkesztett folyóiratra és a tulajdonképpen azonos koncepció szerint működő Kalligram Kiadó vállalásaira célzok, nem arra a sajátos helyzetre, amit a kultúrák-közöttiség jelent. Azt hihetné ugyanis az ember, minden kisebbségi értelmiségi potenciális műfordító. Ez csak akkor lenne igaz, ha a kisebbségi értelmiségiek mind két- vagy többkultúrájúak lennének, ez ugyanis nagyban segíthetné őket az átültetendő szöveg értelmezésében. Ha mindnyájan rendelkeznének az empátia képességével. Ha a célnyelvet – jelen esetben tehát legalább a magyart – mindnyájan megfelelő szinten és változatainak szélesebb skáláján ismernék. És persze, ha mindnyájuknak lenne íráskészsége. A helyzet, sajnos, korántsem ilyen rózsás. Egyáltalán nem az. Éppen a szakavatott fordítók hiánya volt az egyik oka, hogy magam is műfordításra adtam a fejem. A másik ok pedig, hogy nem vagyunk képesek (mi sem, de más se) megfizetni ezt a sok áldozatkészséget követelő, ugyanakkor kevés sikerélménnyel kecsegtető munkát, így hát bizonyos dolgokat kénytelen vagyok magam lefordítani. Fordítani pedig muszáj! Fordításirodalom nélkül félkarú óriás lenne egy, a miénknél nagyobb kultúra irodalma is. Elképzelni is szörnyű: elégedetten, lekonyult füllel és szendén lehunyt szemmel dagonyázni a hazai sárban, kultúraféltésről röfögve fetrengeni az egyre halmozódó és egyre sajátabb bélsárban, önnön szellemünk sugárzásában sütkérezni. Aki erre vágyik, semmit sem tud a kultúra természetéről. Valamilyen kultúrtisztaságról alkotott fikció nevében lép fel, önfejű és erőszakos, s lehet, hogy a maga módján segítene szeretne, de, sajnos, csak árt(ány).

A Kalligramról alkotott véleményednek pedig nagyon örülök ugyan, de a dicsőség java – a rám háramló részt hálásan félretéve, ezt itt és most le kell hogy szögezzem – törzsszerzőinket illeti, akik között néhány éve szerencsére már Téged is ott tudhatunk.

Hát – dióhéjban! – valahogy így gondolkodom ezekről a dolgokról. Persze, az én helyzetem e tekintetben valószínűleg teljesen más, mint a Tiéd odafönt, a zordon, de kies északon. Ámde ne feledd, ez is viszonylagos, Magyarországról nézve ugyanis már az én életterem is a zordon, kies észak.

Kántor Lajos kérdezi:
Van-e visszajelzése a Kalligramnak arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, értékeli-e a szlovák kultúra iránti folyamatos érdeklődést – és viszonozza-e ezt a (különben természetes) magatartást.

Kedves Lajos, a Kalligram megjelenése óta eltelt közel tíz év alatt annyi szlovák szerzőtől és olyan mennyiségű anyagot publikáltunk, hogy annak részarányos viszonzását már csak egy külön ezzel a céllal induló új szlovák irodalmi folyóiratban látom elképzelhetőnek. A jelenleg létező mintegy három-négy ilyen jellegű fórum ugyanis a szlovák szerzőknek sem képes elég teret biztosítani, nemhogy velünk tarthatná a lépést. Annyi azonban bizonyos: az elmúlt tíz évben érezhetően megnőtt a magyar kultúra iránti érdeklődés. Pótszékeket kell betenni a magyar nyelvtanfolyamokra (persze, egyelőre még a helyiségek sem nagyok, és az is meglehet, hogy a nejem bájai ennyire vonzóak, merthogy ezeket a nyelvórákat ő tartja), a magyarból fordított könyvek száma a korábbinak a sokszorosa (igaz, hogy ennek nagy részét szintén a Kalligram adja ki), és reflexiókból, könyvkritikákból sincs hiány, elég, ha csak az OS című szlovák folyóiratot említem (ami megint csak a Kalligramnál jelenik meg). Arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, nehéz valamit mondani, mert ma már csak nagyon kevesen tudnak közülük magyarul. A bizalom légkörét azonban, úgy érzem, sikerült megteremteni. Már szlovák szerzőink nagy száma is erről tanúskodik.

Balogh Robert kérdezi:
A „határon túli” jelző innen Önre, onnan énrám vonatkozik, de az a gondolata (Az irodalom szerepe a nemzeti identitás megtartásában témakörben tartott előadása záróakkordjaként hangzott el 2001. október 9-én Székesfehérváron), ami az önazonosság fontosságát firtatja, megérintett: az irodalmi mű, mint bármely műalkotás, lehetőséget kínál, hogy a benne felhalmozott energia felszabaduljon másokban is, és ezt az energiát Ön, – ha jól értem – mint kohéziós erőt írja le. Mi a szerepe az önazonosságnak az irodalomban? Ön, mint szövegalkotó ember és/vagy mint folyóiratszerkesztő, miben látja az önazonosságának jelentőségét? Ment-e ezáltal a világ előrébb?
Működőképesebb-e az önazonossággal megáldott/megvert művészember az önazonosságról mentesült közegben, vagy pediglen saját lelke terhét nyögi, s úgymond elfojtja bánatát? Hogy látja, az Ön által szerkesztett folyóirat kohéziós ereje miért mutat túl ország-, és szellemi határokon? Magyar költő képes erre?

Kedves Robert, örömmel tölt el, hogy a fönti esszém révén megképződő szellemi térben ismeretlenül is sikerült megérintenem. Gondolatrekonstrukciója azonban – ha jól értem – felveti annak a lehetőségét is, hogy némileg „két vágányon őrlünk”. Megkísérlem hát röviden összefoglalni gondolatmenetem ezen részét. Először saját tapasztalatomon nyugvó axiómámat körvonalazom: idegen nyelvet tanulni az adott nyelv kultúrájához való vonzódás nélkül kínszenvedés, következésképp nem is eléggé hatékony; ebből az következik, hogy egy nemzeti kultúra „gravitációjának” („tömegvonzásának” – értsd: híveket magához édesgető képességének) foka a mennyiségi mutatókon kívül nagy mértékben függ az adott kultúra saját kultúrkörében elfoglalt pozíciójától, illetve minőségétől (kisugárzásától) és poétikai sokrétűségétől (hogy a lehető legszélesebb kör részesülhessen a kisugárzásból). No mármost, ha erre a sarkigazságra építve szőjük tovább gondolatmenetünket, arra a következtetésre juthatunk, hogy csak egy erős belső kohézióval rendelkező kultúrának lehet igazán erős a vonzereje, vagyis a gravitációja. Ide vonatkoztathatóan pendítettem meg azt a véleményemet, hogy ideje lenne már „szétvernünk a kultúrán belül is megtelepedett ideológiai szekértáborokat”, s hogy az irodalomnak és a kultúra minden ágazatának az lenne a „legfontosabb feladata, hogy értékként számon tartott sokrétűségével, poétikai pluralizmusával belső kohéziót teremtsen, s hogy (így!) a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki”. Mindez nem megy nyitottság nélkül. „Viszont egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott, ha legyőzi kishitűségét, szűkkeblűségét és frusztráltságát, ha valamiképpen önbizalomra tesz szert, és levetkőzi kínosan őrzött önmegkülönböztető manírjait”. Itt jön a képbe az önazonosság meg a sértetlen identitás. Bíznunk kell másságunkban, és köldöknéző módon nem ennek bizonygatására kéne felépítenünk kulturális stratégiánkat. Ez senkit sem érdekel: nekünk sem segít, sok potenciális hívünket pedig elriasztja. És ez a zártságunk hamis mítoszából összefabrikált romantikus önkép ráadásul igaztalan is. Akár népi kultúránkat vizsgáljuk, akár művészetünket, azt tapasztalhatjuk, szétválaszthatatlanul beleszövődtünk az európai kultúrkörbe. Ami érték az elmúlt ezer évben a magyarság által felhalmoztatott, az mind a külső hatások maximális kiaknázása révén született. Egy 1991-es esszémből idézek: „…a kulturális import olyan ősjelenség, amely nélkül a korai civilizációk eredményei elenyésztek volna az időben, a tapasztalatok nem rétegződtek volna egymásra, a vallások, a mítoszok, a művészet, a technika, minden, ami emberi jelenségnek nevezhető, a csíraállapottól soha nem jutott volna tovább, de – a magyar kultúrára vonatkoztatva mindezt – nem ismernénk a görög eredetű körtáncot, a falba épített asszony balladáját, amely a Balkánról, a Három árvát, amely francia nyelvterületről származott hozzánk; a szókincsünk szegényes volna, sőt nem is lenne egységes nyelvünk, mert a hét törzs hét sámánja már Etelközben betiltotta volna a nyelvi kölcsönhatást. (…) A hagyományok megóvása csak folyamatos elegyítés árán lehetséges, mert ez a folyamat a mi sajátos hagyományunk.” Ennek az eszmének a felvállalása jelentené szerintem az önazonosságot. Persze, egy nemzeti közösség önazonosságáról esett itt a szó. Az individuum önazonossága más tészta. Habár a dolgok általában összefüggenek. Néhány válasz még távirati stílusban: Nem nyögi és nem fojtja el – érvekkel bombázza környezetét. Ha túlmutat, föntiek tudatosítása miatt mutat túl. Már mért ne lenne képes?!

Balla D. Károly kérdezi:
Kedves Zoltán, írásaid olvastán és kis számú, de annál meghittebb találkozásaink során az a benyomásom alakult ki rólad, hogy magad és idősebb pályatársaid (csak a hozzád „közelebbi” Grendelt és Tőzsért említve) példáján okulva arra az álláspontra jutottál: kategóriákba-zártságunk („határon túli”; „kisebbségi”, „szlovákiai”; „avantgarde” stb.) ellen akkor léphetünk fel a legeredményesebben, ha nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is a lehető legszélesebb horizontra nyitjuk rá, és elkezdünk az emberi (és pszichológiai, bölcseleti, tudományos stb.) univerzalitások felé nyújtózkodni. És annak mértékében, ahogy a magunk világából rugaszkodva minél közelebb jutunk ehhez az univerzalitáshoz, annál kevésbé illünk a felcímkézett dobozokba – és annál jobban váltjuk ki azok értetlenségét, akik a honi sárban való dagonyázást gondolják a legnemesebb írói szerepnek. Jól látom-e?

Kedves Károly, szerintem jól látod. Bár ami a sorrendiséget illeti, én – és ideát jó néhány nagyjából korombeli és fiatalabb alkotó – már a kezdetek kezdetén is „a lehető legszélesebb horizontra nyitottuk rá” „nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is”. Soha meg nem értettem az idősebbek panaszkórusából felhangzó érveket az irodalmunk újraindulása körüli nehézségekről: az értelmiség kitelepítéséről, a tanárhiányról, korszellemről, társadalmi megrendelésről, az ötvenes évek áldatlan viszonyairól, miegymás. Én ugyanis már akkor is ebbe az irányba tapogatóztam, amikor – értelmiségi impulzusokban szintén nem bővelkedő környezetben – a rimaszécsi kocsmában „nagyféldeciztem”, közülük többen viszont még ma is az akkortájt kialakított sémát működtetik, népieskedés helyett nemzetieskedéssel, csasztuska-sematizmus helyett ilyen-olyan modernizmussal megfejelve. És persze, nyersanyagot szolgáltatva azoknak a határon inneni és onnani irodalomtörténészeknek, akik kifejezetten erre a vulgármoralizmusban fetrengő irodalmi peremjelenségre specializálódva élősködtek rajtuk. Szóval, igaz ugyan, hogy a véleményem írásba foglalása előtti időszakban engem is megpróbáltak becserkészni ezek a keselyűk, ám nekem valójában nem ebből az (agy)halálos ölelésből kellett kibontakoznom. És mégis: az efféle kategorizálások ellen sokszor csattogtattam ostorom én is hajdanán. De hogy mi is volt a célom ezekkel a pamfletekkel, ma már nem tudom. Azt akartam elérni, hogy akik képtelenek leegyszerűsítő (a legtöbb esetben ráadásul az irodalmi érték szempontjából indifferens meghatározottságok szerint összetákolt) skatulyák nélkül rendszerbe szedni a művészi irodalom jelenségeit, dörgedelmeim olvastán szálljanak magukba, és képességeiket meghaladó szellemi vállalkozásba kezdjenek? Vagy pusztán olyan új kategóriák kiókumulálására ösztökéltem őket, amelyeknek valamelyikébe magamat is bele tudtam volna képzelni? Netán valamiféle kisebb(rendű)ségi reflexből kifolyólag csupán a tizedrangú irodalomítészek (nemkívánatos) odafigyelését tartva elképzelhetőnek, eleve el akartam utasítani minden értékelést? Vagy ráakaszkodva ezek megmosolyogtató szellemi torzszülöttjeire, epéskedésemmel fölfelé tetszelegtem, és tulajdonképpen a magam műveire kívántam ráterelni ekként a „guruk” figyelmét? Vagy-vagy. Ki tudja már azt! Ma már nem is hiszem, hogy létezhet minden tekintetben érvényes egzakt módszer az irodalmi alkotás komplex vizsgálatára. Ide jutottam! Vannak persze figyelemreméltó modellek, és mindig akadnak, akik nagy körülményeskedve és fontoskodva nem tesznek mást, mint hogy ismert képletekbe behelyettesítve iskolás módon levezetik az egyenletet. Magolj be ötven divatos idegen szót és szófordulatot, és az intuitív-inspiratív olvasás helyett tanulj objektív olvasási stratégiát – így lehetsz produktív irodalomelmélész! Kreativitásról, eredetiségről, empátiáról szó sem esik. No, nem mintha ez evidens követelménynek számítana! A java esetében persze nyilvánvalóan ezek a fogalmak is „játékban vannak”, csak éppen ciki erről beszélni (vagy snassz; nem tudom). Így hát szenvtelen újdogmatikusok és izgalmas alkotóegyéniségek egyazon légyfogóba tapadva termelik újra az együtthangzásában monoton zümmögést. A java baja! Bánja a fene! De hogy a forgalomban lévő modelleknek köszönhetően a java is javarészt választott módszerére figyel inkább, mint arra az érzékeny organikus képződményre, amit ezzel a szellemi szerkezettel ledarál, az már (köz-vet-ve!) engem is érint. Figyusz! Hát ugyanott vagyunk, fiú, mintha kategorizálnának! Abban se a skatulya idegesít, hanem az, hogy arra, amiről úgy gondolod, vibráló érzelmi-gondolati-textuális alakzat, hogy valami jajde-orgazmushatékony irodalmi szövegfallosz, a kutya rá nem hederít. De tulajdonképpen arról sem mondanak semmit, akiről beszélnek, úgyhogy én speciel röhögök a markomba. Így legalább nem kell pojácának érezni magam, aki kiéhezve az odafigyelésre, de alapjában félreértve a helyzetet, az elméletek megszabta szövegigények nyomában csahol.

Bozsik Péter kérdezi:
A kérdésem másik része is az irodalomhoz kötődik, de az, mondhatni, társadalmi vagy oktatáspolitikai kérdés. Bosszant, hogy (tudomásom szerint) a magyar nyelvterületeken gimnáziumokban, mondjuk, irodalomtörténetet és írói életrajzokat bifláztatnak be a kölykökkel, és ha netántán a saját véleményüket mondják egy verselemzés kapcsán például, akkor azt a tanárok többsége nem fogadja el mint adekvát választ. A diákok nagy része valami ósdi, poros, penészes, unalmas dolognak tartja az irodalmat, amely semmire se jó, csak időrablásra. Ha pedig mégis érdekli valamelyest az irodalom ezeket a fiatalokat, akkor a költők, írók feje fölé Petőfi lobogóját képzelik (jobbik esetben Adyét és a nyugatosokét). Mivel magyarázod ezt? Azért kérdem, mert nemrégiben egy húszéves lány készített velem interjút egy helyi internetes újságba, és végig úgy éreztem magam, mintha lomtárban élnék. Holott a lány nagyon lelkes volt, csodálta az Ex-et, és számon is kérte rajtam, hogy miért nem tud a folyóiratról az ő korosztálya. Milyen szerepe lehet(ne) az irodalomoktatásnak? Egyáltalán tanítható-e az irodalom? Vagy a gyerekek ki vannak szolgáltatva a vakszerencsének, hogy épp egy jó irodalomtanárhoz kerülnek, vagy egy rosszhoz? És ha tanítható, akkor hogyan? Kicsit hosszadalmas voltam, nem is biztos, hogy a mi dolgunk erre válaszolni, de ha mégis azt akarjuk, hogy értő olvasóink legyenek, akkor talán érdemes ezen (is) elgondolkodnunk.

Kedves Péter, szerintem neked is igazad van, nem is nagyon tudok mit hozzátenni megállapításaidhoz. Természetesen a szépirodalom – mint a művészetek rendesen – nem tanítható (csak az értelmezése – no, de hát épp ezért ez is fölöttébb gyanús). Viszont annyi azért joggal elvárható lenne, hogy irodalomoktatás fedőnév alatt legalább ne próbálják elriasztani a potenciális olvasót. Bevallom, magánemberként soha életemben nem olvastam el műelemzést, bírálatot olyan alkotásról, amit nem ismertem (szerkesztőként, sajnos, ez néhányszor megesett). Pláne nem mentem bele ismeretlen hírességek élettörténeteibe (első, második, harmadik stb. szerelme, hősies helytállások csatákban, közéleti szereplés, kiállások igaz ügyekben). Mondjuk, egy antológiát olvasva, a neveket sem figyelem. Ha valami tetszik, végigolvasom, betűzök oda egy könyvjelzőt, ha nem, továbblapozok. Szóval nem tudást, inspirációkat gyűjtögetek. Más kérdés, hogy idővel azért az adatszerűségekből is ragad valami az emberre, és akinél sok már a könyvjelző, annak a személyes sorsáról is kialakul bennem valamilyen kép. De nem ez a célom! És úgy vélem, sőt, meg vagyok róla győződve, hogy ilyen az egyén természetes reakciója. Ehhez kéne hozzáigazítani a didaktikát. A tantervekben, de különösen a gyakorlatban azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Ha föl-föltünedezik is néha egy-egy szemelvény, az csupán az életsztori meg a már védekezésképtelen szerzőbe visszamenőlegesen is belegyömöszölt ideologikum illusztrálására hivatott. Így aztán az egész irodalomról való tudás egy hatalmas, érdektelen adathalmaznak, a tájékozottság bizonyítása meg amolyan kvízszerűségnek tűnik. Jobb esetben néhány összefüggéseiből kiragadott transzparens gondolat ismertetése és (rosszabb esetben: szó szerinti) számonkérése kerülhet még terítékre, de mit számít egy-egy konkrét gondolat?! Az oktatásnak a gondolkodásmód(ok) megismertetésére, sőt, inkább ezek archetípusainak feltérképezésére kéne koncentrálnia, végső soron pedig az individuum hajlamainak, mentális adottságainak érvényes (kultúrakonform, de nem konformista, akkor már inkább nonkonform) gondolkodásmódba történő sűrítését kéne segítenie. A gondolkodó személyek-személyiségek fejlődését lenne szükséges tehát megkönnyítenie. A mindig is lineáris világlátásnak alárendelt, de, sajna, mégis fokozottan relatív és sohasem foghíjtalan (és ezért neurózisokba, személyiségzavarokba torkolló) tudás helyett a maga viszonylagosságában (kultúraspecifikumos voltában) is kész-egész bölcsességet zászlajára tűznie. A magabiztos kinyilatkoztatások helyett a lamentálást, a kétségek felvetését megbecsülnie. A válaszadás helyett az adekvát kérdezést.

Péter, mit gondolsz, jó ez így?


3.

„A mű szunnyad, az alkotó forog!”

Szombathy Bálint kérdezi:
…És Tsúszó Sándor életművét tanítják-e az ottani magyar irodalmi órákon? – Vajon létezik-e Tsúszó-recesszió a szülőföldön, ápolják-e az ifjabb nemzedékek dicső emlékét és páratlan hagyatékát s visznek-e néhanapján egy-két szál virágot sírjára, az érsekújvári temetőbe? Szóval él-e még a Tsúszó-tudat a Felvidék kies tájain és a fogékony lelkekben?

Kedves Bálint, az a gyanúm, az itteni magyarirodalom-órákon Tsúszó Sándor életművére nem fordítanak elég figyelmet. A tanárok csupán (különben kivételesen gazdag és nem tanulságok nélkül való) élettörténetét, az ő különleges személyiségéhez kapcsolódó anekdotákat csócsálgatják nagy előszeretettel. A jobb sorsra érdemes gyerkőcök Tsúszó egybetűs verseiből is alig-alig tudnak idézni, de az újvári sírnál olyan sorokat láthatsz, mint hajdan a Lenin-mauzóleum előtt. A mű szunnyad, az alkotó forog! – a sírjában. Mi mást is tehetne szegény?! A toronymagas virághalmok, bizony, nem kárpótolhatják Sándorunkat, ha műve Csipkerózsika-álmát alussza, és még azoknak a fiatal felvidéki pennaforgatóknak sem jelent már inspirációt, akik pedig tehetségük szerint hagyatékának továbbéltetői lehetnének. Sándor, Sándor, fiatalságunk, vitalitásunk, jövőbe vetett hitünk Sándora, úgy látszik végleg kitsúsztál a konformizmustól dohos kánonokból, ki a szellemi történések hatósugarából, aminek pedig egykoron fókuszában parádéztál, s csupán annak kultusza köt össze hálátlan jelenünkkel, amiből számodra a legkevesebb adatott: a haló porodé!

Koppány Márton kérdezi:
Kedves Zoli (minden jót!), most találtam:

„Néha a dolgok körbe forognak. Vettem egyszer egy tükrös tetejű fiókosszekrényt tíz dollárért az üdvhadseregtől – olcsó hotelekben láthatsz hasonlókat. Az egyik lábát szivárványszínűre festettem, és aztán ott állt a New Jersey-i padlásomon. Egy pasas meglátta, és elkérte egy kis időre – fontolgatta, hogy esetleg megveszi. Fizetett érte, hogy New Jersey-ből a New York-i lakásába szállítsák. Végül úgy döntött, hogy nem akarja megtartani, úgyhogy visszaküldte nekem, én pedig eladtam – az üdvhadseregnek. A tárgy-munkáim jelentős része elveszett, volt, amit elloptak és volt ami egyszerűen csak elkallódott.

FIÓKOSSZEKRÉNY

tükör felette
fiókok alatta”

– lehet, hogy eredetileg Tsúszó?

Kedves Márton, egészen biztos lehetsz benne, hogy Tsúszó! A híres kispisznicei indigón éppen ma találtam az alábbi töredéket; íme, ítéld meg magad:

„Néha a dolgok megfordulnak. Valahol az Egyesült Államok nyugati partvidékén, egy eloltott erdőtűz helyszínén tartott terepszemle során egy búvár megégett tetemére akadtak. Behorpadt oxigénpalackok, elszenesedett békatalp, koponyájára vulkanizálódott búvárszemüveg. A szemlézők szemében néma döbbenet. El se tudták képzelni, hogy került oda. Pedig pofonegyszerű: a búvár, valahol egy kihalt partszakasz közelében, éppen fölfelé tartott a nagy óceán mélyéből, amikor hirtelen egy olyan nagy, harangszerű micsoda jelent meg fölötte. A hatalmas, szélesre tárt vagina jött, jött, egyre csak közeledett feléje, és amikor minden erőfeszítése ellenére egészen magába nyelte, bezárult alatta. Aztán úgy érezte, a körötte lévő tengervízzel együtt magasra emelkedik, és himbálózva előrelódul. Úgy negyedóra múlva, amikor oxigénkészlete már vészesen a végét járta, és a fulladásos halál réme fenyegette, a hüvelybemenet egyszerre kinyílott, ő meg a szétpermetező tengervíz között elkezdett zuhanni. Zuhant, egyre csak zuhant, fönn a vakítóan kék ég, maga alatt fenyőket látott, aztán már csak tömérdek füstöt és tüzet. Gyorsan közeledett. Mint ahogy gyorsan eljön az idő, amikor ennek a történetnek a keleti parton a fordítottja is bekövetkezik. Bizony, az égből pottyant ember néha égő erdőt olt, néha meg égig érőt éget.

MANHATTANI TELEK

tök űr felette
pokolfi al-Atta”

– tipikus Tsúszó! Férhet-e hozzá kétség, kedves Mártonom?!

Balla D. Károly Kérdezi:
Kedves Barátom, aki beleolvassa magát a költészetedbe, óhatatlanul szembesül a problémával: alkotásmódban, stílusban és a mondanivaló megválasztásában egyaránt érezhető a nagy előd, Tsúszó Sándor hatása. Össze tudnád-e foglalni, mi az, amit a Mestertől tanultál, és miben látod az ő életműve sokunkra gyakorolt hatásának a lényegét?

Kedves Károly, meg kell hogy valljam, én elsősorban emberséget tanultam Tsúszótól, meg azt, hogy művészi erőfeszítéseim s a mítoszokra kiéhezett pszeudoentellektüelek falkáinak nyáladzva-köröttem-sompolygása közepette is (legalább!) két lábbal álljak a földön. A Valóság Talaján! Senki nem tudott olyan kimozdíthatatlanul beleágyazódni, úgy belegyökeresedni a valóságba, mint Tsúszó! Mi csak árnyékok vagyunk, barátom, nagyravágyó álmaink árnyai, barlanglakók, akiknek árnyképei szellemi szárnyék után kutatva a platóni sziklafalakon imbolyognak, árnyék a bokszolásunk, kormányunk, világunk, árnyék a székünk. Tsúszó ezzel szemben maga a test. Nem az a test, ami a magakreálta szellemvilág magzatburkában hordozza ugyan a független szellemet, de végül majd’ mindig pusztán önmaga szellemképét vajúdja világra, hanem az a test, ami legjobbik kollektív énünkből materializálódott, ami a szuverén szellemek kvintesszenciája: a nagy világszellem által lett. Tsúszó életműve tehát azért képes mind a mai napig meghatározó hatást gyakorolni az arra avatottakra, mert ezen megigazultak saját szellemiségüket a maga eszményi megvalósulásában láthatják benne viszont.

Tóth László kérdezi:
Úgy hallom, Tsúszó Sándort posztumusz Hizsnyai Zoltán-díjra javasoltad. Mondhatnál valamit ennek hátteréről?

Kedves Lacikám, a hír igaz. Most, hogy a forint Tsúszó-leértékelése megszűnt, egyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: mi lesz Tsúszóval? Mivel Tsúszót a devalváció mellett eddig elsősorban a szellemmel hozták kapcsolatba, úgy gondoltam, e kétgyökerű hagyományt a Hizsnyai Zoltán-díj kiadásával lehetne leghatékonyabban összekötni és életben tartani. Maga a tárgyi nyeremény lehetne például adóbevallásaim és kifizetetlen számláim, illetve a folyóirat-támogatás ügyében született, kiterjedt levelezésem gyűjteményes kötete. A vászonkötés Deákné kézi szőttesének, a bőrkötéses változat pedig kígyók, gyíkok és más tsúszómászók second hand ruhaneműinek felhasználásával készülne.


4.

„A posztmodern olyan tágas skatulya, haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele?!”

Szarka László kérdezi:
1. Meddig jelenti a halandó embernek a világ közepét a szülőföldje, írónak meg az anyanyelve? 2. Hogy is van ezzel a szerencsétlen anyaországgal: lehet ezt egyáltalán szeretni, ha annyira más, mint a gömöri dimdomb, aztán meg mégiscsak azon kapja magát az ember, ez a trianoni karám mégis otthonosabb tud lenni, mint ezer pozsonyi kocsma…

Kedves László, első kérdésedre, remélem, kielégítő választ kapsz egy hasonló interjú-kérdésre írott válaszom (Kérdező: Tar Ferenc, Pannon Tükör, 2000/3.) idevonatkozó részletéből:

„Ha a szülőföldjéről kérdezik a művészembert, leggyakrabban buja természeti képekkel fest szellemi környezetrajzot, a természeti táj fölidézésével utal szülőföldjével kialakított szellemi viszonyának jellegére, ami természetesen az én-mítosz szerves része, s mint ilyen, tulajdonképpen a belső tájak kozmikus szférákig kavargó vízióinak kivetítése a natúrára, annak egy – az önképhez hasonlóan fokozottan sajátságosként tálalt – szegmensére. A vágyak, a szellemi irányultságok, a választott művészi ideálok, sőt ideológiák öltenek itt testet a tájban. Soha nem hallottam még olyat, hogy valaki, aki önképének megfogalmazása-kreációja során egyáltalán él a természetszimbolikával, úgy nyilatkozott volna: annak a tájnak a képe (hangulata, metafizikus kisugárzása), ahol születtem, idegen lelki alkatomtól. Pedig hát nyilvánvaló, hogy a táj, a szülőföld – ami, persze, lehet akár egy fővárosi kerület is – vizuális képe vagy spirituális princípiuma nem lehet akkora hatással a mégoly szenzibilis individuumra sem, hogy egész folytonosan változó (!) személyisége annak rendezőelve szerint formálódjon. Misztifikációról van tehát szó. Vagy mondjuk így: a költői képzelet empatikus kicsapongásáról. A tájjal azonosulni vagy a tájat azonosítani önképemmel – számomra ez elfogadhatatlan: felületes és rég elnyűtt beszédhelyzetet jelentene. Ugyanez vonatkozik a szokásokra, a viselkedésmintákra, a szociális környezetre.

A mégoly rafináltan újrafogalmazott sztereotípiák vállalhatóságát is tagadom tehát. Általánosságokból nem lehet érvényes önképet kreálni. Minden viszonylagos. Az egyénre vonatkoztatva ez a relativitás majdnem mindig speciális, hiszen a hatás-ellenhatás függvényében, az egyén szellemi-érzéki téridejében konstruálódik. Ami ebben a mélységesen relatív szülőföld-egyéni lelki alkat konstellációban általános érvényű – tehát a fölöttes kulturális alakzatok szempontjából szinguláris jelenség az adott szellemi territóriumhoz tartozó egyének kommunikációjában -, az maga is fokozottan viszonylagos, ám keresztül-kasul determinált s ugyanakkor megállás nélkül változó dolog kell hogy legyen. Ez az egymásnak ellentmondó tapasztalatokból évszázadok során egymásra rétegződött, bámulatos kohéziójú paradoxonok láncreakciója révén burjánzó, folytonosan át- meg átsifrírozott kódrendszer: a nyelv. Nem a táj nyelve, hanem a tájnyelv. A táj metakommunikatív üzeneteit is erre a nyelvre fordítom le. S egyedül így, ebbe a tájnyelvbe ágyazottan válhat a táj szülőföldemmé. A szavak, a mondatszerkezetek, a sajátos kiejtés, a részben ezek hatása alatt álló gondolkodásmód evokálja a táj szellemi képét – a szülőföldet, ahol idegenben töltött hosszú évtizedek után is megdobban a szív. Mondhatnám hát én is, nagy sóhajtások közepette: Gömör. No de hát melyik Gömör? Az emlékeimben élő vagy a valóságos? A képzeletemből mindig újabb és újabb tartalmakat magára öltve elősorjázó, az átlényegített, a szimbólumértékű vagy a hazalátogatásaim során ezekkel a szülőföldképekkel konfrontálódó Gömör? Ez sem egyszerű kérdés. Még szerencse, hogy nem szükséges sem választ adni, sem választani.”

Második kérdésedre annyit tudok mondani, hogy az anyaországot amúgy en bloc nem tudom szeretni, de számos szegletét-hajlatát már eddig is nagyon megkedveltem. Ha szimpátiánk kölcsönös marad, ez a folyamat minden valószínűség szerint folytatódni fog. Azt viszont erősen kétlem, hogy szeretetem valaha is tetőtől talpig az egész (korlátozott képzeletem számára még trianoni karámba-szorítottságában is meglehetősen terebélyes) asszonyságra kiterjedhetne. Ami pedig a kocsmákat illeti, leghőbb vágyam, hogy túllépjek a mai pozsonyi kocsmákon. Nem hiszem azonban, hogy szerencsés lenne, ha vesződséges szellemi anabázisom végén szegény anyánk számos búfelejtőjének valamelyikében kötnék ki, s alapítanék törzsasztalt.

Petőcz András kérdezi:
– Merre vagy otthon, költőtárs? A Rima partján, Pozsonyban vagy netán Pesten?
– Mi a különbség a bárka és a ladik között? Miért bárka „és” ladik, miért nem bárka „vagy” ladik?
– Írásaiban, verseiben avantgárd is meg nem is, modern is meg olykor nem is, oszt posztmodern is meg nem is. Hogy van ez?
– Olvasom, hogy volt éjjeliőr, színész, most éppen főszerkesztő. Melyik foglalkozás „muszáj” ezek közül? Mind a három?
– Főszerkesztőként másoktól verset válogatni a legjobb magyar lapba? Nem szörnyű?

– Kedves András, szeretném hinni, hogy legalább abban a bőrbevonatú helyiségben, amit a testemnek nevezek. Legalábbis egyelőre.

– A bárka természetesen Noéé, a ladik Khároné. Az ember egyiket sem úszhatja meg. A ladikon jutsz el a bárkához. A személyes elvesztésével a közösségihez. „Az egyén sajátságos szellemi kiterjedése föloldódik saját kultúrájának térfogatában. Az egyedi általánossá lesz. Az általános megismerési módszerré válik. Ez a módszer újabb szinguláris értékeket involvál. Ezek az értékek megint asszimilálódnak az anyakultúrába és gazdagítják annak megismerési módszertárát. Így válik a múlt jövővé, a jövő múlttá, így lesz ez az egész a mindenkori jelenné.” Részemről tehát ekként van értve a cím, de ha Neked, vagy bárki másnak, kézenfekvőbb és/vagy elfogadhatóbb magyarázata van, azt teljes mértékben respektálom, sőt, kifejezetten örülök neki. Ez ugyanis azt jelezné, hogy a vers kellőképpen nyitott, rugalmas szerkezet, s nem csupán a saját épp aktuális mániámat akarja ráerőltetni olvasójára (vagy éppenséggel, egy visszacsatolásként, énrám).

– Ez nyilván abból adódik, hogy se avantgárd, se posztmodern, se konzervatív (se más) nem kívánok lenni. Ilyetén nemes célokat én nem ambicionálok. Egyetlen törekvésem, hogy kommunikációképes, szellemdús és érzékeny szövegeket gyúrjak ilyen-olyan irányú indulataimból. Ennek érdekében nem átallom felhasználni a legkülönbözőbb költészeti gesztusokhoz kötődő formákat. Egymás ellen kijátszott hagyományokból merítek, de ami egy-egy hagyományból számomra kiaknázható, azt a saját érzelemvilágom és gondolkodásmódom kontramanipulációjából kibomló logikai láncra igyekszem felaggatni. Az így keletkező textus aztán épp annyira korszerű, mint amennyire szuggesztív. Egy jottányival sem többé vagy kevésbé.

– Két kivétellel minden eddigi foglalkozásom „muszáj” volt. Régen csak a színpad volt igazán fontos, ma meg csak az írás. A szerkesztés is munka és kötelesség. És bár időmnek nagy részét ez tölti ki, kevés önfeledt, boldog pillanattal jár. Az igaz, hogy utólag ez a tevékenységem is sikerélmény forrása lehet (mint például most is, amikor ilyen magasra értékeled a lapot), de a sikerhez nem tudok milyen pofát vágni. Az csak akkor válik számomra igazi élménnyé, ha jó szándékot, szurkolást és odafigyelést tapasztalok mögötte. No meg tetteket: egyfelől kitűnő kéziratokat (mint például a Te legutóbbi küldeményed is), másfelől anyagi támogatást. Dicsőséggel, ígéretekkel már tele a sifon!

– Nem! Folyamatosan próbára teszi empatikus képességeimet, elfogulatlanságomat, és különben is sokat tanulok belőle.

Márkus-Barbarossa János kérdezi:
Kedves Zoltán, a megtisztelő és váratlan felkérés zavarba ejt. Nem hinném, hogy valami nagyot illik ilyenkor kérdezni, inkább valami szórakoztatót ( – már ha az -), például: – milyen érzés az utadban álló kockás labdát odébbgurítani -, pótkérdésként pedig: hányféle ábécét kell megtanuljon az ember saját anyanyelvén…

Kedves János, először is: ha maga a labda nem kocka alakú, csak a rajta lévő rajzolat, akkor akár még jó érzés is lehet; ha viszont gömbölyded és lágy, no és a fűző tájékán, tudod, ott középen, kissé úgy kicsücsörödik, akkor meg kifejezetten szívesen gurigázom vele.

Az ábécék ügyében pedig javallatom, hogy az összes lehetséges verzió elsajátítására szükséges törekedni, hogy ekként a magyar-magyar pártbeszéd helyett megindulhasson végre az általános eszme-csere.

Pécsi Györgyi kérdezi:
kedves uram,
hogy lehet egyszerre megmaradni palócnak meg egyszerre lenni posztmodernnek? az a jellegzetes palócos beszéded hogy nem kopott le rólad a pozsonyi egyetemi évek alatt (l. vidékiek komplexusa nagyvárosban)? szerkesztőként: mennyire játék és mennyire komoly lapszerkesztőnek lenni azzal a helyzettudattal, hogy az irodalom (és mi, lapok is) erőteljesen marginalizálódnak, azaz egy szűk haveri (rettentő szűk szakmai) körön kívül az sem érdekes, hogy létezik-e egyáltalán (az író ember és az irodalmi élet, és az irodalom)

Kedves Györgyi, nemhogy a pozsonyi egyetemi évek alatt nem kopott le (itt nyilván az Egyetemi Könyvtárra célzol, ahol évekig főgépészi beosztásban működtem), hanem még hivatásos színészként is megmaradt, és miközben a „színpadi beszéd” elsajátításában állítólag szépen előrehaladtam az évek során, civilként továbbra is abban a dél-gömöri barkó tájszólásban beszéltem, ami az összes magyar tájnyelv közül a legrafináltabban köznyelvellenes. Valamikor a hetvenes évek közepén még a budapesti Egyetemi Színpadon is többször felléptem a kassai Szép Szó kisszínpad egyik frontembereként, de a kritika nem is gyanakodott. Azok csodálkoztak aztán egy nagyot, akik egy-egy ilyen fellépés után „élőben” is hallottak beszélni. Bennem azonban nem okozott semmilyen lelki konfliktust ez a kettősség. Amikor gyerek- és korakamasz koromban otthon Rimaszécsen találkozgattam ezzel a köznyelvnek nevezett jelenséggel, el sem tudtam képzelni, hogy valaki családi vagy baráti körben is ezen a művi nyelven beszélhet. Van, ugye, a tévé meg a rádió, ott van a színpad meg mindenféle szószékek – az ott így szokás, nyilván a mediális liturgia része ez az affektálás. Valahogy így gondoltuk. Gyakran jártam Magyarországra, de Ózd vagy Miskolc környékén, ahol a rokonaink élnek, nem észleltem olyan hatalmas különbséget a beszédmódban, s ez alátámasztani látszott elméletemet. Aztán egy nyáron a szomszédban vendégeskedett egy süldő pesti lányka. Mit mondjak, nagyokat röhögtünk rajta, de meg is lett az eredménye, egy hónap múlva már egész maradhatósan formálta a hangokat. A palóc valószínűleg az egyetlen még ma is terjeszkedő nyelvjárás. Kelet felé régebben alig terjedt túl a Szoroskőn, ma meg már majdnem Kassa alá elér, nyugaton is előrenyomult, egyes vélemények szerint egészen a Vágig, de ez már csak amolyan „szalon palóc”. Az én fülemnek már a Léva környéki is az: az „á”-ba még csak-csak bele kerül itt-ott egy kis mélység, de hol van az ötféle „e” hang meg azok a jó zaftos barkó diftongusok? Eleinte kicsit zavart, ha nem arra figyeltek, amit mondok, hanem arra, hogy hogyan mondom. Azt hittem még, tudok valami eredetit mondani. Ma már korántsem vagyok ebben annyira biztos, mint akkoriban, és a figyelem elkalandozása (kisiklása) sem zavar, igaz, mára már az én palócom is erősen megkopott. Van ez így. Például itt van Arany János ismert esete a gyakorlati angollal. Tudod, amikor először életében egy húsvér brittel próbált értekezni a maga alföldi magyarba oltott Shakespeare-korabeli nyelvezetével, és a gáláns gentleman viszonzásképpen a magyar nyelv szépségéről eresztett meg egy hízelgőnek szánt megjegyzést. Ha Arany végighallgat, mondjuk, ötéves koromban, amikor egy Koppány Márton-féle tükrös tetejű fiókos szekrény előtt állva a Toldi első tizenkét fejezetét skandálom, amit anyám horthysta olvasókönyvéből tanultam meg, lehet, hogy ő sem ismeri fel a maga díjnyertes alkotását. Szerencsére soha semmilyen komplexusom nem származott ebből. T’od, nekem eszembe se jutott Pestre felmenni, én Pestre lejártam. De szerettem oda leugorni, le is ruccantam számtalanszor. A posztmodern meg olyan tágas skatulya… Haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele! Játék ez az egész, mint a lapszerkesztés is, komoly, megfontolt játék. Tulajdonképpen csak azt érdekli igazán, aki csinálja, vagy csinálni szeretné. Korábban sem volt ez másképp, csak a belevetített politikum (stb.!) miatt tűnt úgy, mintha. Engem nem bánt, komolyan mondom; így tisztább a képlet, mint valaha. Csak annyian legyenek, akiknek még érdemes csinálni ezt a lapot. Az írás az más. Ott még a közönség is nélkülözhető.


5.

„bizony megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik”

H. Nagy Péter kérdezi:
Kedves Zoltán, a folyóirattal kapcsolatban lenne egy kérdésem. Az utóbbi pár évben igen figyelemre méltó változások zajlottak/zajlanak a Kalligram profilját illetően. (Ezek közül az egyikre utalnék.) Annak ellenére ugyanis, hogy a lapnak nincsen – a szó szoros értelmében vett – kritikarovata, mégis feltűnt a folyóirat környékén egy olyan fiatal, tehetséges kritikusokból, irodalomtörténészekből, fordítókból álló gárda, amely jelentős mértékben meghatározza a Kalligram arculatát (a neveket most itt fedje jótékony homály). Ez egyben – ma már ki lehet jelenteni – a szlovákiai magyar nyelvű kritika megújulásához vezetett. Másfelől a lap jövőbeni arculatát is befolyásolhatja, hiszen olyan elvárásokat teremt, melyeket a szerkesztőknek azért is érdemes figyelembe venniük, mert a látványos színvonal-emelkedés óhatatlanul megképzi az olvashatóság további differenciálódását. Kifejezetten az ilyen jellegű szakmai „különbségtermelésre” összpontosítva kérdezném: hogyan látod a Kalligram jövőjét, mennyire lehet tényező szerinted a lap az általa sürgetett horizontmódosító látásmód további alakításában. Van-e utánpótlás, hiszen az említett fiatalok egyre többször tűnnek fel magyarországi folyóiratokban, azaz kevesebb szövegre számíthat tőlük a Kalligram. Vagy másképpen fogalmazva: mennyire fenyegeti a lapot a – többféle értelemben is elgondolható – „kiürülés” veszélye. (Ezzel függ össze a szokatlanul „sok” összevont szám, vagy ez csak pénzkérdés?)

Kedves Péter, először is le kell szögeznem: az összevont számok többségét (!) szerencsére (?) csak a pénzhiány indokolja. Egyébként teljesen jogosnak érzem aggodalmadat, a „kiürülés” folyamatosan fenyegeti a lapot. Ez egyelőre a kassza kiürülését jelenti elsősorban, de ha még sokáig így mennek a dolgok, ahogy az utóbbi egy-két évben, vagyis ha folyamatosan üres a bugyelláris, és jószerivel két számra előre sem lehet tervezni, ha képtelenek leszünk rendesen (de legalább átlagosan és időben) megfizetni szerzőinket, ez előbb-utóbb meg fog látszani a minőségen is. Rengeteg tematikuslapszám-tervezetem áll már most is a pénzhiány miatt, mivel nagyobb arányú felkérésekbe, úgy vélem, nem lenne tisztességes belemenni fedezet nélkül. Ennyit az anyagiakról, meg hiányuk lehetséges következményeiről. A „kiürülés” azonban nemcsak erről az oldalról fenyeget. És nemcsak a Kalligramot fenyegeti. És nemcsak mostanában fenyeget. A „kiürülés” a szépirodalmat, a kritikát, sőt az irodalomelméletet is folytonosan fenyegeti. Ennek a fenyegetettségnek a foka változhat, de a „veszély” mindig a kertek alatt ólálkodik. Ha egy szerkesztő megfeledkezik erről, vagy nem is akar tudomást venni róla, mert a házi szerzői iránt érzett tisztelet, a feltétlen bizalom meggátolja ebben, könnyen kívül találhatja magát (és lapját) az éppen érvényes, progresszív szellemi történéseken. Úgy gondolom tehát, a lapoknak és a szerzőknek is kifejezetten jót tesz a változatosság. Ezért én örülök, ha váratlanul felbukkant, rendkívül tehetséges és pimaszul fiatal „kritikus”-gárdánk világot lát: odaát doktorál, közöl, bozsog, társalog, szerez híveket és ellenségeket, ha közvetlenül is megtapasztalja az egészséges konkurenciaharcot és a kiszorítósdit, a teoretikusi bölcsességet és az infantilis hiúságból adódó gonoszkodásokat, a permanens fitymálást és a pöffeszkedő tekintélytiszteletet. Jót és rosszat egyaránt. Javára válik, ha tudja, ott se kolbászból van a kertelés! (Sehol sincs abból.) Ezért aztán attól sem tartok, hogy végleg elvesztenénk őket. A „horizontmódosító látásmódnak” azonban még a Kalligramban sem lehetnek egyedül ők az alakítói. Mi is igyekszünk elvonni kéziratokat az ottani piacról, lehet, hogy néhány esetben éppen olyanokat, amelyek offenzívak, kísérletezőek, viszont odaát meghatározó lapokban nehezen találnának helyet maguknak. Épp ezek kellenek nekünk! Akik igazán akarnak valamit mondani, és nem pozícióból beszélnek. Én legalábbis őket szeretném valahogy elérni, mozgósítani, termékeny együttgondolkodásra sarkallni. Érdemi vitákra! Nem a tudós varázsszavak ismételgetésére, hanem az elméleti alapok és a szemmel láthatóan omladozó, de minden oldalról egyre spekulatívabb elméletekkel megtámogatott irodalmi kánonok újragondolására. Nem bizonyos azonban, hogy jelenleg összehozható egy ilyen ütőképes csapat. S ha később sikerülne is, korántsem biztos, hogy a mi fiataljaink mindnyájan részt szeretnének venni egy ilyen műveletben. Nem látni még tisztán, kiben milyen természet lakozik. Majd meglátjuk, ha kijárták az ottani élet oskoláját, lesz-e (már vagy még) kedvük lázadozni. Ja, és még valami! Egy irodalmi stb., stb. lap rangját so-ha-sem csak az irodalomtudományos írások határozzák meg! Mit ér az elmélet progressziója, ha a gyakorlat nem igazolja vissza!? E kettő csak paralel változhat és változtathat meg (folytonosan!) egy lapot. Azon vagyunk, Péter, hogy így legyen. Ha Jóságos Szponzoraink is úgy akarják, biztosan sikerülni fog.

Simándi Ágnes kérdezi:
Szeretnék hallani Zoltántól három olyan pozitív okot, amivel saját magának is megindokolja azt, hogy miért érdemes egy magyar irodalmi folyóiratot, mint a Kalligram, egy idegen nyelvű környezetben létrehozni, életben tartani? Ugyanakkor azt is szeretném tudni, hogy mi az a másik három tanácsa, amire azokat figyelmeztetné vagy amelyektől óvná azokat, akik hasonló „gaztettre” szánják el magukat?

Kedves Ágnes, nehéz helyzetbe hoznak kérdései. Három ok és három tanács… Néhány hevenyészett idevonatkozó gondolatfoszlány, remélem, azért eddigi válaszaimból is kihámozható, de hogy háromszor három bölcsesség… Az sok! Különösen most, hogy már megint hajnalodik. Erről jut eszembe a hasadtság, értve ezt itt, most a tudatra. E nélkül nem megy. Ez már egy. Ha nem is pozitív. No, ha már a „pozitívnál” vagyunk, beugrik a „kép”: a világról alkotott kép, annak összetettsége, részletgazdagsága; a kultúrák egymás mellett, sőt egymáson, egymásban, egymásból éléséről kialakított kép; a multikulturalitás sajátos helyzetének szellemi kiaknázhatóságáról, az így szerzett tapasztalatoknak az anyakultúrába való beágyazhatóságáról alkotott kép; az a kép, az a szörnyűséges kép, amely egy olyan világról készült, amelyben ilyen „gaztettekre” nem akad vállalkozó, amelyben a Művészet és Gondolat keveseket érintő, látszólag fölösleges luxusának nincsen létjoga; az önkép, amelynek (sok más mellett) a fönti „képek” is részét kell hogy képezzék. Kedves Ágnes, vegye figyelembe az idő előrehaladottságát, és osztályozza, kérem, saját maga, melyik ezek közül az ok, és melyik a tanács.

Margócsy István kérdezi:
Hogyan szerkeszt egy alanyi költő folyóiratot? Mennyiben befolyásolja saját költészete, s hogyan tudja, ha kell, félretenni, alanyiságát?

Kedves István, hejh, ha csupáncsak egy alanyi költő lakozna bennem, nem lenne semmi vész! Sajnos, egyre számosabb költőalany ver tanyát mindegyre zsúfoltabb (ön)tudatomban. Így hát, bizony, megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik. Ha kell, ha ez már valóban kikerülhetetlen, akként vágok rendet közöttük, hogy Podhoránszky Milánnak, a literatúra neves felvidéki teoretikusának szubjektív kicsapongásoktól, sőt, személyes ízlésének béklyóitól is ment értékítéletére támaszkodom. Ő pszichémnek egy olyan félreeső hasadékában rendezte be szellemi műhelyét, ahonnan holmi szórványeszméktől megfelelő védettséget élvezve élesítheti rá behemót, többszörösen összetett objektívjét az irodalmi érték valósságára.

Füzi László kérdezi:
Van-e még egyáltalán kedve írni Hizsnyai Zoltánnak?

Kedves László, tulajdonképpen semmi másra nincs igazán kedvem. Csak a műfajokat, illetve a stílusokat meg a formákat kell közben gyakran váltogatnom, hogy véletlenül se unhassak rá valamelyikre. (A modorokra nyugodtan unjon csak rá az ember!) Ugyanis a kifejezőeszközöket (a nyelv is ezek közé tartozik), akárcsak katonáknak a fegyvereiket, karban kell tartani, és lehetőség szerint bővíteni az arzenált. És ami igazán elegáns stratégia lenne, kombinálni őket, mindegyiket a maga helyén alkalmazni, sorról sorra mérlegelni alkalmasságukat, néhányukat olykor átcsoportosítani, új feladatokra felhasználni, néha kényelmesen elterpeszkedni egyben-egyben, de ha kell, váratlanul átcsapni egyikből a másikba, egyetlen versben bevetni valahányat… Szóval, gondolkodom ezekről a dolgokról… Vannak terveim, és talán távlataim is. Ha kérnek, szívesen felolvasok. Megesik, hogy kéretlenül is. Ha hajnal felé elbólint a vendég, nem zökkenek ki, folytatom. A közlés azonban nem vonz igazán. Sohasem vonzott. Nem pörgök be, ha ott látom a nevem. Nem vizsgálom, belenyúlt-e a szerkesztő. Néha évekig elülök kész darabokon. Néha meg sajnálom befejezni, félek, elveszteném. Kiesnék belőle. És lezárulna valami. Valami, ami még nyitva tartható. Mindig van ilyen versem, most is, valahol ezer sor körül tart éppen, és lassan tovább burjánzik. Egy külön bejáratú világ. Jól elvagyok benne. Tehát ez a része a dolognak, úgy érzem, teljesen rendben.

Amikor azonban végleges formát nyer és árucikké válik egy-egy opus (egyébként nincs különösebb bajom ezzel a metamorfózissal!), vagy egyenesen felkérésre keletkezik, akkor mért nem képes minden tekintetben úgy viselkedni, mint egy árucikk? Ha kőművest hívok, hogy rakja fel a csempét, teljesen természetes, hogy már a telefonbeszélgetés során megegyezünk az árban: egy négyzetméter ennyi meg ennyi, plusz áfa. Istenemre, én is felrakom olyan jól, amit nekem kell felraknom, mint ő a magáét, éntőlem mégse kérdezte még soha senki, mennyiért csinálom. Ez egyre jobban dühít. (Na, és közben magam is megrendelő vagyok. És jó nagyokat sumákolok, ha honoráriumról esik szó.) Szóval, nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat. És azok közé sem, akik teljesen cinikusok ugyan, de szemforgató módon az önzetlenséget hangoztatják, miközben jól megélnek belőle. Az írás is munka és mesterség (más kérdés, hogy van, aki élvezettel végzi ezt a tevékenységet). Meg a legtöbbször az sem kéjutazás, amikor az ember meghívásoknak tesz eleget. Hogy valójában már nincsen rá igény, s hogy ezért pénz sincs benne, csak a tehetetlenségi erő működteti az irodalmi életet?! Jó, ha nincs, hát nincs. Akkor ezt így kell megmondani. Nem úgy, hogy „küldj új verseket, nem tudunk ugyan valami sokat fizetni (ez azt jelenti: szinte semmit), de nálunk még mindig rangot jelent megjelenni”, vagy hogy „meghívunk erre a fellépésre (vagy előadóként valamilyen konferenciaszerűségre), mert így kívánjuk támogatni a felvidéki irodalmat, de csak az útiköltséget tudjuk téríteni” (vagy még azt se). Azt kell mondani, hogy „a kutyát se érdekli az irodalom, pajtás, és nincs egy fityingünk se, de hát a malomnak őrölnie kell, szóval, ha úgy gondolod, hogy számodra valamilyen okból fontos a megjelenés, mi szívesen közölnénk”. Vagy: „itt nem ismer és nem is kíváncsi rád senki, öregem, de mi ebből élünk, és időnként kell valamit szervezni, mert azt viszont megkövetelik, de ha úgy gondolod, gyere le, lesz szállás meg kaja-pia, ha szerencséd van, még a kulturális osztályvezető-helyettessel is koccinthatsz, hát persze honor az sajnos nincs, de legalább kirándulsz egy jót”. Én viszont úgy látom, nem igaz, hogy ennyire nincs igény. Nem egy helyen tapasztaltam az ellenkezőjét. Viszont a kultúra szervezői, pénzforgatói nagyon rászoktak már a vérszívásra. A bejáratott neveket még úgy-ahogy meg is fizetik, mert ez a „bejáratottság” tőkének számít a túlmedializált világban, viszont a minőségnek (ami nem feltétlenül jár kéz a kézben a sztároltsággal) az ingyen is ajánlkozó exhibicionista dilettánsok konkurenciája tisztességtelen versenyhelyzetet jelent. Újra meg kéne tanítani az irodalomszervezőket, hogy a minőséget meg kell fizetni (és persze, először is, fel kell ismerni), de amíg a sztárságban több a zsozsó, egy – mondjuk, szakszervezeti alapokon álló – összefogásnak semmi esélye nincs.

Összefoglalva és kiegészítve: 1. kedvem van, 2. írok is, 3. ha jó árat tudnak mondani, közölni is gyakrabban fogok, 4. viszont amíg így állnak a dolgok, inkább a másik énemnek járok a kedvében.


6.

„Egy bölcs ne legyen hisztérikus”

Margittai Gábor kérdezi:
Szétverni a táborokat? Ecsetelni a multikulturalizmus előnyeit? Ne adj’ isten, egy lapszám-fedél alá hozni egymással különben szóba sem álló írókat? Mondd csak, kedves Zoltán, nem a jó öreg szintéziseszmény keveredett valahogy ide? Ha úgy vesszük, s miért ne vennénk, hogy a kortárs magyar irodalmiságot (határon innen és túl) már-már szánalmasan érdektelenné, provinciálissá, degenerálódóvá teszi a belharc (fogalmazzunk csak finoman), ebben a klímában elképzelhetőnek tartod-e gyakorlatban is a szintézist, és az ahhoz óhatatlanul kellő felülnézeti semlegességet? Milyen stratégiákat tanácsolnál? Nem fázhat-e attól egy szerkesztő, ha mégoly üdvösen kívül marad is a „centrum” viszályain, hogy a nagy konszenzuskeresésben persona non grata lesz minden körben? Van-e az írótársadalomban komoly és őszinte igény a fegyvernyugvásra? Vagy marad a létharc és a rotációs kegyencrendszer? S ha az irodalom anyagi léte a kultúra dilettánsaitól és vámpírjaitól függ (politikusok), elképzelhetőnek vélsz-e olyan irodalmi életet, mely végre nem az intézményiséget, az ideológiai alapállás tisztázását, a védekező-támadó kollektivitás megszervezését tekinti legfőbb gondjának? Amelyik mer önálló és személyre bontott lenni? Vége szakad egyszer a híg, minden oldalról szentimentálisan áradó váteszkedésnek? Kezdetleges kérdések ezek, kezdetleges állapotok megértéséhez. Lehetséges, jó kis huszitaháború kellene a szekértáborok ellen. Vagy huszitabéke.

Kedves Gábor, teljes mértékben osztom aggályaidat, mindazonáltal úgy vélem, nem az a – pillanatnyilag kétségtelenül „költői” – kérdés, lehetséges-e egyáltalán e téren eredményeket elérni, hanem az, lehetséges-e effektív alkotói munkát (pl. szépírás, irodalomkritika, szerkesztés) végezni az irodalmi-művészeti eszmék és eszmények körén kívül eső (politikai-társadalmi) tényezők kialakította helyzethez igazodva?

Ez az utóbbi is költői kérdés, de ez nem csak pillanatnyilag. Mindig és mindenkor! A kitörés csupán (mint általában) a gyengébb „nem” irányában lehetséges. Ez pedig az előbbi.

Valamikor a kilencvenes évek közepén Treuga Dei közös címen megkíséreltem beindítani egy-egy rovatot az Élet és Irodalomban és az Új Magyarországban (a Treuga Dei – Istenbéke – olyan középkori intézmény volt, amely meghatározott időre, kiátkozás terhe alatt tiltott mindenféle ellenségeskedést). Ezen párhuzamosan megjelenő tematikus oldalak célja – mint ahogyan az már a fenti lapok irányultságából is nyilvánvalóan kitűnik – a népnemzeti és polgári-urbánus tábor közeledésének elősegítése volt, az elképzelés lényege pedig abban állt, hogy a szemben álló táborok legjelesebb képviselői a másik fél lapjában megjelenő Kalligram-oldal(ak)on jelentessenek meg a helyzet „furcsaságát” mélyen kiaknázó, párbeszédképes írásokat. Becsületükre legyen mondva, mindkét lap helyet adott az általam részletesen leírt tervezetnek, és az indulást elősegítendő, Göncz Árpádot is sikerült megnyernem egy rövid támogató szöveg megírására. Ez a Treuga Dei meg is jelent néhányszor mindkét helyen. Pozsonyból, telefonon szerveztem mindkettőt. Kiderült, meghaladta az erőmet. Nagy volt a fa, kicsi a fejsze. Valószínűleg nagyobb fejsze – apparátus – birtokában valamivel tovább is életben lehetet volna tartani. De sohasem volt még csak megközelítően sem olyan, amilyennek látni szerettem volna. Ez részben a koncepció hibája volt. Nem irodalmárokra kellett volna építenem elsősorban, hiszen alapjaiban a viszálykodás sem irodalmi-művészeti jellegű. Voltak egyórás, másfélórás telefonbeszélgetéseim is. Amikor aztán többen azzal utasítottak vissza, hogy elvben semmi kifogásuk nincs ugyan a kommunikáció ellen egy számukra idegen világlátásból kibomló irányzattal, a szóba jöhető konkrét nevekre lebontva azonban napnál világosabb, hogy alapjában véve irodalmiatlan, ideologikus beállítottságról és minőségi különbségről van szó, és ezért nincs helye itt az eszmerendszerek megképezte határok kivetítésének stb. – szóval, be kellett látnom, rossz oldalon fogtam meg a problémát. Félreértés ne essék, mindezzel egyetértek: aki amonnan irodalmi szempontok szerint értékeket termel, azzal (ha nem is a nagy nyilvánosság előtt!) amúgy is történik kommunikáció – de most sem értem meg, hogy (valamikor ’84-’85 fordulóján!) gesztust mért ne lehetett volna tenni, s egy kezdőrúgással egyértelműsíteni, melyik térfélen (és milyen minőségien!) pattog a labda. Másrészt ezekből a telefonbeszélgetésekből az is kiderült, hogy az elhatárolódás hátterében nyilvánvalóan a mindenféle odamondogatások miatti sértődés munkált. Ez viszont nagyon nem tetszett. Egy bölcs ne legyen hisztérikus.

Tudtam én jól, hogy igencsak rázós ez a dolog, de azért merészeltem mégis belevágni, mert a Kalligramban már előtte is megvalósult valami hasonló. Azóta is zökkenőmentesen működik ez a többszólamúság. Néha egy lapszámon belül is, de éves bontásban mindenképpen. A Koppány Márton tervezte – és közepesen konzervatív beállítottságú olvasóinkat is sokkoló – minimalista összeállítást például az Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára készített folklorista-összeállítás követte, melyben a keresztény eszmeiségű elit képviseltette magát rendkívül nagy számban. Engem meg mind a két anyag őszintén érdekelt (és foglalkoztat a mai napig is), ráadásul úgy látom, számos nyilvánvaló gondolkodási párhuzam felmutatására adott alkalmat ez az „együttállás”. Nyilvánosan mindezt soha senki nem vetette a szemünkre. Bányamunkát sem tapasztaltam eddig. Tehát én azt hiszem, nem reménytelen, de ha annak látszana, akkor sem lenne más megoldás (számomra). Tudni kell azonban, hogy ez egy hosszú távú szellemi beruházás.

Gergely Edit kérdezi: 
„A költői fejlődés, ill. pozitív változás jelei mellett a korábbi fogyatékosságok, zavaró körülmények továbbélésére is felfigyelhetünk. A trivialitás, az obszcenitás, a nyers naturalizmus, az ízlés határait sértő megnyilvánulások nyomaira (Részeg postás csontot darabol; Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos; Októberi szieszta; Agresszió), a bárdolatlan verbalizmus (Hazugság; Megtérés a reményhez stb.) jelenlétére.” – ezt írtja Szeberényi Zoltán Hizsnyai A stigma krátere c. könyvéről a Magyar irodalom Szlovákiában címmel 2001-ben a pozsonyi AB-ART-nál megjelent kétkötetes munkájában, nyilván a Hizsnyai Zoltán címszónál. Vajh, mit gondol Hizsnyai az obszcenitás esztétikájáról?

Kedves Edit, ugye, tudod, nem kell mindent készpénznek venni, amit leírnak, beleértve természetesen azt is, amit én írok: van obszcenitás, ami a maga textuális beágyazottságában és emfatikus mivoltában valójában nem is trágárság, hanem egy mélyen szemérmes, lágyszavú ember megpihenése a nyelvi leheletfinomságokat erős kontúrokkal kiemelő, féktelen verbális indulatban – és van szemérem (a szó mindkét értelmében), amely eksztatikus semmitmondásának bűzös mellékvizein durván illetlen felületességek felé hagyja sodortatni magát. No, de máskülönben, eme agyalágyultságoktól messzire elvonatkoztatva is: hiába a brüsszeli csipke árnyékának lengedezése a lyányszoba halványrózsaszín selyem falkárpitján, ha az efféle negédességek a szenzibilis szellem expresszív kontrapunktjai nélkül émelyítőbbek minden obszcenitásnál! Bizony mondom, még a pókháló-finomságú részletek is jobban kihozhatók ama képzeletbeli tapétán egy-egy jól elhelyezett „anyád fasza!” révén. Ami ráadásul – legalábbis ha a fiának mondja az ember – még az önkritika altruizmusának szabadságával is bearanyozza a kontrasztjelenség alapos kiaknázásával plasztikusabbá tett lelki finomságokat.

Ha alaposan értelmezi a föntieket, kedves Edit, láthatja, nem vagyok én az önlevében erjedő szabadszájúság mellett… sőt, a „bárdolatlan verbalizmus”-ról alkotott véleményemet is kiszűrheti a sorok közül.

Tőzsér Árpád kérdezi:
„És/Ez mindenhogy elmondván egyvalami.” Hizsnyai Zoltán legújabb kötetének (Bárka és ladik, 2001) talán ez az egyik kulcsmondata. A versek egyébként meglepően és kellemesen olvasmányosak. Olvastatják, sőt etetik magukat, aztán a habzsoló olvasónak a torkán akad egy-egy falat, mint a szegény embernek a Sarudy-lány lakodalmán a csülök, és se le, se föl. 
„Meg vana mindedmi – VALAHOD. Peldaúl: e = mc2. Es mindenhod elmondvá edvalamí…”
Fölséges cubák! Megpróbálom kérdéssé formálni, hátha megszabadulok tőle:
Nyúlhat-e a nyelv önmagán túlra, valahova a metafizika tartományaiba?

Kedves Árpád, mivel legutóbbi hosszú telefonbeszélgetésünk alkalmával sokfelé szétágazó eszmecserét folytattunk már Tony H. Salazzini thaiföldi levele kapcsán elterebélyesült, s itt kérdéssé formált nyelvfilozófiai elmélkedéseidről, most, amikor erre a kérdésre a nagy nyilvánosság előtt kelletik valami okosat válaszolnom, elvben viszonylag könnyű helyzetben lehetnék. Valószínűleg a legmagasabb igények kielégítésére is bőven elegendő lenne, ha legalább egy-két akkori gondolatfutamot sikerülne most felidéznem – de, sajnos, nem sikerül. A gondolat nincs meg a nyelv nélkül. Egy konkrét gondolat hajszálpontos (!?) felidézéséhez pedig a megformálásában résztvevő mondatok hibátlan előcitálása szükséges az emlékezetből. Ez persze nem lehetséges – és ha jobban meggondoljuk: nem is elégséges. Ugyanis még az írásban rögzített gondolatok sem mindig hajszálpontosan ugyanazt jelentik számunkra. Ez arra utal, hogy nincs olyan egzakt megfogalmazás, ami ne hordozna magában diszjunktivitást. Következésképp: nemcsak hogy magunk nem léphetünk kétszer ugyanabba a gondolatfolyamba, hanem amikor először vagyunk benne együtt, akkor sem ugyanabban vagyunk. Ezért hát azt sem hiszem, hogy a megértés, a tanulás: visszaemlékezés, amely elképzelés nyilvánvalóan egy (ős)eredetileg közös külső fókusz létével kalkulál. A visszaemlékezés szellemileg éppen hogy disszimilál bennünket. Gondolj csak például a kívülálló szemtanúk egymásnak ellentmondó visszaemlékezéseire, amikor egy látszólag könnyűszerrel rekonstruálható konkrét történéssorozatot írnak le (pl. Köztársaság tér, 1956). Egy mégoly meghitt beszélgetés is a félreértések végeérhetetlen láncolata, s visszagondolva az ember néhai önmagát is félreérti. Mindezért legnagyobbrészt a nyelv a felelős. De az is a nyelvnek köszönhető (és ez már valóban köszönhető!), hogy a kegyes elértések ezen láncolata révén lehetővé teszi számunkra a pszichés sérülésekkel nem járó permanens korrekciót: a kommunikációt és az önértést, hogy ily módon lehetőséget teremt egy relatíve stabil önkép és történelmi-kulturális (ön)tudat összeférceléséhez, s hogy végeredményben állandó szellemi készenléti állapotra inspirál. A szépirodalom pedig mindennek a kvintesszenciája. A „köztünk a roppant, jeges űr lakik”-tól a Kopasz énekesnőig – témaként és egyáltalán. Válaszom tehát: a metafizika tartományaiból a nyelv közvetett (vagy többszörösen közvetett) módon néha önmagán túlra is kiterjesztheti hatását.

Most ezt itt talán egy kicsit gyorsan lecsaptam. Persze, akár reggelig is folytathatnám. Nem folytatom. Már hajnali fél három múlt, jobb lesz, ha a frizsider felé veszem az irányt, és háborgó szellememet a gondolkodástól is jótékonyabb álomba ringatandó, kiszáradt torkomon „lefojtatok” némi házi körtét. Már László atya is aluszik, aludj el te is, Árpád!


Utóélet

A fenti beszélgetés egy kivonatolt monológ-változata (inerjú-esszé műfajmegjelőléssel) a Bárka folyóirat 2002/6. számában jelent meg. Szavak az éterben címmel. Hizsnyai ezt a bevezetőt és ezt a lábjegyzetet tűzte az interjúból kivonatolt, kiszerkesztett saját szövegei elé:

Már majdnem egy éve, hogy az alábbi szavak elkezdtek terjedni az éterben. Nem túlzok, valóban az éterben, hiszen a világháló mûholdakra van ráaggatva odafönt, s ez a szöveg egy internetes irodalmi fórum* oldalain kering a bolygó körül. A kozmikus purparlé mintegy tíz hónapja megszakadt (azóta már csak textuális kövülete száguld az orbitális pályán), s hogy azért a Gutenberg-galaxisban is maradjon valamicske nyoma, most kissé megadjusztálva – s helyenként alaposan megnyirbálva – közreadom legalább saját halovány válaszaim, melyeket az odafönt nekem szegezett lényegbevágó kérdésekre adtam.

* Az egyedülálló Pánsíp Virtuális Irodalmi Szalon (http://www.hhrf.org/ungparty/szalon) házigazdája, szervezõje és moderátora, akinek a meghívást, beszélgetést és az éterben-keringést köszönhetem: Balla D. Károly (H. Z.)



Seo marketing link:

mobil marketing weblap – google első hely

„egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

„nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka”

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2001. októberében
Zalán Tibor volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

zalan

Zalán Tibort kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Békés Pál (Budapest), Berniczky Éva (Ungvár), Bohár András (Budapest), Dalos György (Berlin), Elek Tibor (Gyula), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Jónás Péter (Köln), Mózsi Ferenc (Chicago), Onagy Zoltán (Esztergom), Pécsi Györgyi (Budapest), Radnóti Zsuzsa (Budapest), Simándi Ágnes (Toronto), Szűgyi Zoltán (Budapest), Vass Tibor (Miskolc).

1.
„nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem:
a költészet a mandarinok játéka”

Vass Tibor kérdezi:
Tiborom, ha nem veszed rossz néven: érdekelne, milyen név van az úttörő igazolványodban, a magyar-orosz szakos diplomádban, az útleveledben, és milyen név lesz a halotti bizonyítványodban. Mikor szereztél magadnak nevet? Szerinted miről vagy nevezetes?

az úttörő-igazolványomban, de jó is lenne, ha meglenne, kedves vass tibor, lipák tibor név van. a magyar-orosz szakos diplomámban is. az útlevelemben már – mert viszonylag új útlevelem van – a zalán-lipák tibor szerepel. viszont, az előző útlevelemben megint csak lipák tiborként voltam jelen, aminek nagy hasznát láttam, mert például a román határon zalán tiborként kerestek és kereshettek (hogy mi okból, erről talán erdélyi barátaink többet tudnak), és nem találtak meg, tehát nyugodt szívvel jöttem-mentem keresztül, át rajtuk. a nevemet 1974-ben szereztem, és a tiszatáj akkori szép és fiatal titkárnőjétől kaptam. kellett egy írói név, én nem tudtam akkor, miért, ilia mihály, a tiszatáj akkori főszerkesztője tudta. felütötte a naptárt, és azt mondta: legyél ábel. mondtam, hogy nem, mert az túlságosan foglalt irodalmi név. felütötte megint, és azt mondta: legyél zalán. ez tetszett. sietnünk kellett, mert borozni indultunk az éjszakába, és ilia főszerkesztő megtiltotta neki, hogy mindaddig eljöjjön velem borozni (elsőéves egyetemista voltam), amíg nem találok nevet. nagy tétek voltak tehát lerakva a nevem körül. hogy miről lennék nevezetes? hát a nevemről. ha.

a halotti bizonyítványomban is ez a zalán-lipák lesz, öreg vagyok már a változtatásokhoz. a lipákot apám miatt tartottam meg, aki kubikos ember lévén, az istennek nem akarta megérteni, miért nem jó a lipák név egy költőnek. azt gyanította, kubikossága miatt nem jó nekem ez a kedveske szlovák név. magyaráztam én neki, hogy a magyarban -pák végződéssel ilyen szavak vannak csak: tirpák, cserpák, pupák. nem felemelő jelentéstartalommal. hát, ez lesz. de én már nem fogom ezt látni. ő sem.

Balla D. Károly kérdezi:
Szoktál-e még ígéretes ifjú költőket a Vígszínház lépcsőjén ülve, saját kötetedet olvasva várni? (Mert Kortárs-szerkesztő-korodban engem így vártál, amikor telefonon bejelentkeztem nálad. „És miről ismerlek meg” – aggodalmaskodtam. „Lesz a kezemben egy fekete könyv” – válaszoltad. Amikor a megbeszélt helyre odaértem, a lépcsőn ülve ezt a könyvet lapozgattad. Már benne volt a nekem szóló dedikálás. Meghatódtam. Csak a sörök oldottak fel a Kassai Kocsmában). Szóval: szoktál-e még…?

nem szoktam. az ígéretes költők már nem engem keresnek meg, mert se lapom, se türelmem hozzájuk. azért, elég rémisztő lehet egy pofa a vígszínház lépcsőjén, kezében a saját kötetével. egy mentségem lehet, hogy dedikálva volt számodra a kötet. erről egy történet. kortárs szerkesztő koromban összetalálkoztam vas istvánnal az utcán. bottal járt, egy nagy tarisznyaszerű eszköz volt a vállán, és öreg volt, nagyon szép öreg. örülök, hogy látlak, mondja, többször kerestelek a szerkesztőségben, oda akartam adni a gyűjteményes fordításköteteimet. álltam, néztem rá, aztán azt gondoltam, jó duma. benyúlt a tarisznyájába, és kihúzott belőle három sárga kötetet. ügyes, gondoltam, miközben megköszöntem. elbotozott, elballagtam én is. biztos volt nála épp a köteteiből, gondoltam. hazaérve fölütöttem a legfölső könyvet, és majdnem lefordultam a székről: dedikálva volt a nevemre. tehát, valóban, napokon keresztül cipelte a nekem szánt köteteket vas a nagy nyárban a széchenyi utcába. ő már élő klasszikus, én pályája elején járó süvölvény. miért? hiszen a kortársban nem közölt verset a rovatvezetőségem alatt, tehát még csak nem is ennek szólt a gesztus. akkor nagyon megértettem és megtanultam valamit. és attól kezdve lett fontos számomra, pontosabban vált programszerűvé a fiatal költőkkel, induló pályákkal a tisztességes bánás. most is az. fekete könyvvel a kezemben, vagy anélkül.

Dalos György kérdezi:
Milyen érzés volt alanyi költőként chicagói szerkesztőnek lenni („Szivárvány”)?

hát, ha mindkét végén lettem volna a zsinórnak, nagyon jó. mert, más volt mózsinak chicabóból hazaugrania, mint nekem kimenni amerikába. más pesti chicagóinak lenni, mint chicagói pestinek. én társszerkesztőként alkalmazott voltam, aki gyakorlatilag nem rendelkezett anyagi forrással, vagy bázissal. amikor a lap megszüntetését bejelentette a fenntartó-szerkesztő mózsi ferenc, még azt sem tudtam mondani, hogy bakk. magyarázatot sem kértem, és később sem éreztem úgy, hogy kérnem kellett, lehetett volna. akkor derült ki, hogy nagyon is alanyi költő maradtam végig, mindenféle garancia-kérés nélkül feccoltam bele majd egy évtizedet az életemből a szivárványba, és ezt az egészet egy augusztus éjszakai telefonnal nemlétezővé lehetett tenni. mindegy. én nagyon fontosnak tartottam a szivárványt, mert abban a nagyon átpolitizálódó helyzetben megpróbált csak minőségi szempontokat érvényesíteni. azóta sincs ilyen, pedig nagyon kellene.

Mózsi Ferenc kérdezi:
Tibor(cz)omhoz az lenne a kérdésem: mikor folytatja vajon a még annak idején elkezdett Tűz Tamás-tanulmanyát, akár kivetítve a problematikát a saját költészetére is.

jó ferencem, úgy is, mint hajdani szerkesztőtársam a szivárványban, elevenemre tapintottál, mármint a sok félbehagyott munkára, el nem kezdett tervre. nem csak a tűz tamás-tanulmány maradt félbe. végiggondolom, mert erre kényszerít a kérdésed, ha most hirtelen meghalnék, drámák, regények, de még versek sokaságát vinném magammal, természetesen mindet csonkán hagyottan, el sem kezdetten… megijedek. a tűz tamás-tanulmány befejezetlensége azóta is bánt, és időnként rám tör a folytatás szükségérzete, ugyanakkor nagyon zavar, hogy évekkel ezelőtt hagytam félbe. a félbemaradás oka kettős. részben, mert épp olyan lelki- és energiai bajaim voltak az idő tájt, hogy képtelen voltam azt a magasfeszültséget fenntartani, inkább előidézni, ami a tanulmány első részének megírásakor volt bennem. a másik, hogy kaptam egy ígéretet egy kiváló barátomtól arra, hogy két hétre egy faházban elhelyez, eltart, és nekem csak a tanulmánnyal kell foglalkoznom. az ő élete is mást kanyart vett, mint ahogy az ígéret mondásakor arra számítani lehetett, a faház sem ott áll már, ahol állt, de az is lehet, ott áll még, csak már ő sem az a faház, aki régen volt. jól érzed, hogy az ember a máséval való foglalkozáskor erősen foglalkozik magáéval is, állandóan párhuzamba állítja a talált és átbeszélt problémát a saját művészetében találhatóval, a megoldásoknál óhatatlanul is a saját megoldhatóságait tételezi. ahhoz, hogy ismét hozzáfogjak a tűz tamáshoz, több dolog szükségeltetnék, ami most nincs meg. egyik, ismét el kellene mennem hamiltonba, az öregek otthonába, ahol egyetlen egyszer találkoztunk tamással, végig kellene mennem a szürke falak között, és meg kellene állnom az ajtaja előtt, amely mögött már nem ő üldögél. mindez már nem miatta, miattam szükségeltetnék. hogy fölidéződjék bennem az a pár évvel ezelőtti fickó, aki elkezdte írni a tanulmányt. aztán kellene két hét magány, fa- vagy kőházban, meg az, hogy legyen egy szivárvány, amelyik lehozta az első részt, és igényt tart a másodikra. azt hiszem, ez utóbbi hosszadalmas mondat jelzi, mennyire reménytelen a tanulmány folytatása. ha addig el nem patkolok lépfenétől. azért mégiscsak komikus, hogy egy ilyen nevű kórokozótól kell rettegnünk a harmadik évezred elején! szóval, vigyázz magadra ott chicagóban, a te szeretett csíkhágódban, mert (egyelőre) közelebbi célpontnak látszotok a lépfenébe is, mint mi itt, kicsi európa még kisebb, ronda, vakarcs szívében. (a ma reggeli hírekben hallom, hogy két fehér poros csomag már meg is érkezett magyarországra, egyik pakisztánból. jó reggelt, magyarország, ha ezt akartuk, beérkeztünk európába, mi több, a nagyvilágba…)

Dalos György kérdezi:
„Valahogy majd csak felnő gyermekünk / nyelvünkből is marad valamennyi rá / s neve alá odaírhatja még egy ideig állampolgárságát: magyar”. Te Jóisten! Státusztörvény ide, nyelvvédelem oda, „a sírt, hol nemzet süllyed el / népek veszik körül?” Hisz-e a költő a magyar nyelv (szóval a magyarság) jövőjében avagy csak gyakorolja?

drága gyurkám, nem is láttuk egymást berlin óta. kár. szóval, ez a versrészlet. amikor írtam, még jelentősen itt voltak az oroszok, és a rendszer sem emlékeztetett egészen erre a mostani – ilyen, olyan, de mégiscsak létező – demokráciára. (könyvégető birodalmi szélről van szó a versben, aczélfogakról…) akkor úgy gondoltam, a nyelv megtartása valamiféle tartás megtartása is, és a gyakorlása valamihez való jogot és elkülönülést jelent. ma már másként látom, ma már úgy látom, hogy a nyelv nem megtartja a magyarokat, hanem elválasztja egymástól őket. jövő? amikor ezt írom, épp csapást mér amerika afganisztánra. nos, ehhez képest a nyelv nevetségesen törékeny játékszer. a magyarság jövője és európa jövője és a civilizáció jövője valahogy összekapcsolódik. nemzeti nyelv nélkül, vagy, ha akarjuk, másfajta nemzeti nyelvvel. mondjuk, euro-nyelvvel.

Simándi Ágnes kérdezi:
Tovább szeretném faggatni Tibort az „euro-nyelvről”. Véleményem szerint az irodalom az a műfaj, amely minden nép esetében megtartja azt a sajátosságot, – az adott nyelvre egyedien jellemző belső azonosságát, amely belső tartalma és nyelvi fordulatai csak azt érinti meg, aki tudja azt a nyelvet. Ebben az értelemben a nemzeti irodalmat anyanyelvnek tekintem. Amikor fordításra kerül sor, ez a réteg aligha tud átszűrődni. Nem is az a feladata. Más kérdés az egyetemes mondanivaló, annak mindenképpen át kell jönnie, azért egyetemes. Megértem, hogy jó lenne korlátok nélkül – mint pl. a zenében és a képzőművészetekben – közlekedni oda-vissza a különböző nyelvterületek között, – mégis kibukik belőlem: nem lehetne a nemzeti nyelv „korlátját” mondjuk nem korlátnak, hanem a lélek kapaszkodójának tekinteni? Olyan kapaszkodónak, melyre nem csak a költőnek, de az adott nyelven élőknek szüksége van… Utána jöhet euro-nyelv, minden, – de a személyiség fejlődéséhez én elengedhetetlennek tartom ezt a „hagyományos” formát. Remélem, érthető, amit mondok. A másik gondolat, – ugyanezzel kapcsolatban -, hogy bár a költő „mindenkinek” ír, mégis, a költészet, az irodalom maga réteg-szükséglet… Mindez töprengés. Talán újabb gondolatokat vált ki. És mielőtt elfelejteném: nagyon jó lenne, ha megírnád azt a Tűz Tamás-tanulmányt…

ágnes, a messzi torontóban, első felvetésed az euro- és a nemzeti nyelvről elég sokfenekű. nem tudom, van-e ilyen terv, hogy euro-nyelv-létrehozás, kapásból én azt mondom rá, hogy nem zavarna, ha létrejönne. lehet, ha lenne időm végiggondolni, mást válaszolnék. most úgy – tudnám szeretni. persze, a nemzeti nyelv apró hajlásai, titkai, múlt-, történelem- és történetmegőrző funkciói természetesen rendkívül fontosak, mi több, kikerülhetetlenek. vannak azonban olyan formálások, amelyek közös nyelven is létrehozhatóak. erre tett és tesz kísérletet a vizuális és konkrét költészet, nem kevés eredménnyel, magyar nyelvterületen is. ha a nyelvet nem lélek-eszközként, hanem jelrendszerként fogjuk fel, akkor nincs akadálya a nemzetközi egyeztetésnek, a jelcserék megoldásának. a lélek kapaszkodója viszont egészen egyszerűen a más nyelveken beszélők számára a nyelv korlátja. így jön létre a fából vaskarika. azt gondolom, ha a határok úgy oldódnak fel, hogy a nemzeti létformák is feloldódnak nagyobb egységekben, akkor a nemzeti nyelv is szükségtelenné válik a beszélő identitásának megtartására. ez természetesen hosszabb folyamat, és olyan lélektani másság, amit mi sem elfogadni, sem megérteni nem vagyunk képesek. más reflexeink vannak, más féltéseket és sértéseket hordozunk az idegeinkben, más a történelemhez való viszonyunk, más a máshogyan beszélőkkel kialakított kapcsolatunk. de az új nemzedékek, a világhálós fiatalok másképpen viszonyulnak már nyelvhez, az azzal lefedett identitáshoz, a megtartáshoz és az elvegyüléshez. és ez még csak nem is morális kérdés, ez fejlődéslélektani kérdés. az pedig, hogy a nyelv mennyire kapaszkodó, egyszerűen általánosíthatatlan kérdés. egyre többen vannak, akik már nem akarnak belekapaszkodni, más felé orientálódnak, lásd a popkultúra zene-tánc-ritmus-jelenségeit, a társadalom egyes rétegeinek nyelven kívüliségét, önálló, nemzetközi szavakra építő nyelvi strukturálódását…

nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka. nyilván, a maguk szórakoztatására. ahogy a komolyzene sem íródik mindenkinek, egy beethoven sem tömegélvezeti cikk, nem beszélve mondjuk egy kurtágról, vagy sáry laciról. az a költő, aki mindenkinek ír, legkevesebb, hogy gyanús fejlemény. a magas kultúra élvezetéhez magas kulturáltsági fokon levés szükségeltetik, már ami az elvontabb művészeti ágakat, vagy műfajokat illeti. a költészet csak ritkán, és szinte mindig programszerűen találkozik a tömegekkel. petőfi programmá tette a költészet tömegekhez történő eljuttatását, és a kor olyan volt, hogy ez nagyrészt működhetett is. ma legfeljebb uhrin benedek balfaszságait említhetem föl, mint tömegeket megmozgató jelenséget, de az illető nem költő, a tömeg pedig, amely zászlajára tűzi, egyáltalán nem tekinthető a költészet közönségének. be kell ismernünk, hogy kevesek számára élvezhető az, amit csinálunk, ezt nem szégyellni kell, ellenkezőleg. büszkéknek kell lennünk, hogy magas szinten tudunk megvalósítani valamit; azok számára, akik ezen a szinten akarják élvezni a nyelvet, a verset, a zenét, a művészetet.

tűz tamás-ügyben sáros vagyok, tehát ártatlan…

Békés Pál kérdezi:
Most, október 6-a tájékán különösen aktuális a kérdés: hogy-mint esett, hogy 1999 októberében a magyar írótársadalom nevében Zalán Tibor leplezte le az aradi vértanúk egyikének, gróf Leiningen-Westerburg Károlynak frankfurti emléktábláját az ujjongó járókelők lelkesült kiáltozása közepette, kiket megbízható hírforrásaink szerint egyben fel is esketett a magyar szabadság ügyére?

ami igaz, az igaz, móresre tanítottam a németeket ebben a gróf ügyben. a valóság, hogy nem én lepleztem, hanem prőle gábor és szegedy-maszák, én csak ott álltam. az úgy volt, hogy darvasi odajött hozzám a hírhedett magyar pavilonban, és azt kérte, menjek velük focizni a német írók ellen. emlékezhetett arra, hogy egy időben eredményesen rúgtuk a bőrt esterházyval, czakóval, kő palival, ilyen, ma már összeférhetetlen alakokkal. de nekem fájt a lábam, nem mentem. ekkor talált rám budai kati, aki ott a programok tótumfaktuma volt, és azt kérte, menjek el koszorúzni maszákkal és prőlével. életemben nem koszorúztam még. nem volt mit tennem, egyébként sem éreztem magam túl jól frankfurtban, főleg nem a könyvvásáron. elmentem. legalább harmincfős tömeg ünnepelt egyfolytában. ott álltunk, vártunk. azt mondták, következik a magyar himnusz. csönd. vártunk. hideg volt. vártunk. súlyos ötpercek teltek el, és a magyar himnusz nem akart kijönni a hangszórókból. akkor elkezdtek pusmogni, hogy a pista vagy jancsi elment valahova, akinek be kellett volna kapcsolnia a magnót. még kínosabb a csönd. maszák odafordul hozzám, a maga szokásos fanyar arcával halkan megszólal: most megy már a himnusz? mert ha igen, akkor én megsüketültem… az ünnepi alkalomról megfeledkezve igen elröhögtem magam, az egybegyűlt himnuszvárók rosszallását kiváltva. innen már csak egy lépés volt a magyar szabadság ügyére felesketés, mert megérkezett a pista vagy jancsi, és sercegve, ám annál nagyobb méltósággal megszólalt az összes hangszóróból a himnusz.

Jónás Péter kérdezi:
Hogy van az, hogy a magát nemzeti gondolkodásúnak valló költőnek egy fel nyáron át bujdokolnia kell, mert be akarjak perelni nemzetgyalázásért? (Ha a hír hamis vagy ferdített, Horváth Orsit kell megverni, tőle hallottam.) Ehhez kapcsolódóan: miért nevezed magad kitartóan konzervatív költőnek, amikor sokfajta hangod van, és egy – elég erős – ezek közül igencsak modern?

péter, horváth orsolya nem csak jó költő, de jó ember is. sejtem, miről van szó. ha emlékszel, meghívtatok engem egy táborba, ahová nem mentem el, mert külföldre utaztam. nos, orsolya nyilván nem tartotta elégségesnek távolmaradásomat azzal indokolni, hogy nem érek rá, családi programom, stb. van, mert ugye, ilyenkor mondható, hogy a meghívott író nem veszi komolyan a meghívókat, hogy nagyképű, lekezelő, pesti genya stb., csak az nem mondható, hogy ő is ember, és neki is lehet családja, és lehetnek programjai abban az időben, amikor a táborozás zajlik. így kontaminálta egy másik dologgal, ami a távolmaradást jobban hitelesíthette, jelesen, hogy épp akkor volt botrány az a vak c. darabom körül, melyet nemzetgyalázás hírébe és gyalázatába keverték, nyelvezete és irodalmi történelemszemlélete miatt. spiro gyuri szintén egy vak bélás darabba ragadt bele, ugyancsak nemzetgyalázásos szinten. nos, lehet, hogy említettem orsolyának, hogy jobb is, ha nem vagyok itthon, mikor a nemzetet ellenem védők nyilai a fejem körül csapkodnak, azért menekülésről, főleg bujdosásról szó sem volt. de ha már fölemlítetted, én nem vallom magamat nemzeti gondolkodású költőnek, ezt a kategóriát kisajátították, amint tapasztalható, ellenem is, mások, én csak olyan költő vagyok, aki éppúgy szereti a hazáját, mint más, de nem programként, hanem alanyi jogon, ebben az országban élőként, ehhez a néphez tartozóként, magáníróként, kívülről.

a kérdés második feléhez. lehet, hogy mondom, de nem érzem magam igazán konzervatív költőnek. ennek ellentmond, természetesen, az általad is fölemlített sokfajta hang, ami nem a konzervatív anyagkezelés jellemzője. én a modernségnél – ami nagyon sokszor csúszik össze a divatossággal – lényegesebbnek tartom a korszerűséget, ami a divatoktól és diktált mozgásoktól való elhatárolódást is jelenti számomra. feltétlenül konzervatívabb vagyok, mint a tiszta avantgarde elhatározottságú időszakaimban, de a teljes és programszerű klasszicizálódást nincs szándékomban elérni, ahogy a posztmodernet sem, jóllehet a papírváros kapcsán igen gyakran hangoztak el erre utaló megállapítások. valamikor régen, amikor az avantgarde és a hagyományosság vitája zajlott az életünk folyóiratban, rátaláltam egy kategóriára. radikális eklektikának neveztem azt az általam követhető, és adottságaim szerint termékenyen alkalmazható irányt, ami nem illeszkedik kialakított formák és elvárások mentén, hanem megpróbálja – nem szintetizáló szándékkal – a különféle stíluselemeket egymás mellett működtetni. (a kategóriát azóta mások másra használták, akkor nem tiltakoztam ellene, azóta tehát inkább nem használom, gondolom, nem is az a lényeg, hogy minek nevezek valamit, hanem az, hogy csinálom valahogy.) a konzervatív ebben az értelemben nem stílus-, hanem magatartásforma-, illetve elhatárolódás-kategória.

Dalos György kérdezi:
„Mert néma gyermek minden kis magyar: / A nagyvilág nem érti meg szavát…” (Kosztolányi). Igaz-e ez a mai magyar irodalomra és jelesül a lírára?

teljességgel igaz. vagy majdnem. de lehet, hogy egyáltalán nem. a magyar líra rossz állapotban van, már ami a nemzetközi rangját illeti. ez nem jó, éppenséggel lehet rossz is. a próza működik, tehát nem a nyelvvel van baj. ha azzal lenne, akkor teljes csődöt kellene bejelentenünk. de azért olvassák márait és esterházyt és konrádot és dalost és krasznahorkait, meg nézik örkényt is. ahogy bartókot is játsszák és hallgatják. azt hiszem, nem az értésről, hanem az érdeklődésről van szó. lehet, hogy a magyar költészet nem tud olyasmit fölmutatni, ami legalább európát érdekli. ez nem nemzeti sajátosság, mitől lenne az? az is lehet, hogy a magyar költészetet nem jól reklámozzák, nem jó költőkkel reklámozzák, nem jó helyen reklámozzák, ha reklámozzák. nem árt, ha a nagyvilág meghallja azt, amit értenie kellene. egyelőre ez a (ki)hallatszás lenne a legfontosabb lépés. aztán, lehetne azon töprengenünk, hogy a hallók miért nem értik, amit hallanak tőlünk.

Dalos György kérdezi:
„és néhány akvarell…” – ez a német/magyar verskötet címe. Lesz-e grafika, freskó, körkép? Mit kölcsönöz ki a költészet egyéb műfajokból? Zenébôl?

az ötlet jó. különösen a körkép. mostanában ez feszty a lelkemet. a kórkép. nekem van zenei végzettségem (zenei általános iskola, elvégeztem egy művész- és egy jazzdobiskolát…), tehát ideje körülnéznem ezen területen is. próbálkozom. a szimfóniákat már weöres lefoglalta. maradnak a kisebb műfajok, vagy az operák. mint említettem, nem is rossz a felvetés. bár ez már másnak is eszébe jutott, sajnos. marad a dallam és a ritmus. és ez a kettő, így együtt, már majdnem zene.

Jónás Péter kérdezi:
Szerinted mi a különbség a dalszövegek és a versek között, és írtok-e még dalokat Huzella Petivel?

alapvető különbséget látok. a dalszöveg még akkor is alkalmazott műfaj, ha a zene előtt íródik. huzellával már több mint egy évtizede dolgozunk együtt, és a munka közösségén túl célja az, hogy huzella péter előadói image-zsét létrehozzuk és fenntartsuk. ez azt jelenti, hogy nekem egy olyan kép kialakítását kell kimunkálnom huzelláról, ami nem feltétlenül fedi sem az én habitusomat, sem az ő hétköznapi énjét. ehhez még hozzátartozik egy kialakított zenei világ, huzella-megszólalás is, jellegzetes hanggal és megjelenéssel. mindezeket figyelembe véve, ha nem érted félre a kifejezést, a dalszöveg sokkal manipuláltabb, mint a vers. azt is be kell kalkulálni a szövegek megírásakor, hogy egyszer elhangzó/felhangzó dologról van szó, amit a nézőtéren helyet foglalóknak azonnal meg kell érteniük, be kell fogadniuk, rezonálni kell tudniuk rá. ez egyértelműen a szövegvilág leegyszerűsítését kívánja meg. ami nem jelenti azt, hogy el kell jutni a slágeripar primitívségeiig, de mindenképpen le kell mondani a nagyobb áttételekről, bonyolultabb metaforikáról. cserében ezért az ember kicsit megmártózik abban a népszerűségben, amiben költőként ritkán van része. amikor négyezer néző előtt verset olvasol a diósgyőri várban, mögötted a kaláka, vagy a tömött petőfi csarnokban felmész a színpadra meghajolni huzella-koncert után, nem ugyanaz, mint egy könyvtár húsz olvasója előtt felállni. nem biztos, hogy jobb, és biztos, hogy nem fontosabb. csak másabb.

huzellával folyamatosan dolgozunk, most egy új nagylemez anyagának a válogatásában vagyunk benne, nyakig. rengeteg jó dal közül kellene a legjobbakat, vagy legütőképesebbeket kiszedegetni. nem kellemetlen munka, kevésbé fárasztó, mint létrehozni volt azokat. erős nyár után vagyunk, eger városa rendelt tőlünk egy gyermekmusicalt, amit le is gyártottunk határidőre, eger kis csillagai a címe, a dobó téren adódik elő. idén hét előadás volt, jövőre még többet szeretnének belőle, felnőtt színészek és ötven gyerek van a színpadon. ezrek nézik egy-egy alkalommal, ami jó érzés megint. ennek a zenei anyagából is készül egy cd- és kazetta-verzió, és lehet, elkészítem a darab regény-változatát is. eger éveken keresztül akarja nyári látványosságul a darabot, nyilván eladhatók lesznek a hanghordozók, sőt, a regény is.

meg aztán, péter időről-időre előkap, ha a zenegérbe kell szöveg, és megszorul, én meg rögtön segítek rajta. láthatóan élvezi, hogy mindig van egy leakasztható költője a műsorához. én írtam a zenegér főcímzene-szövegét is, igazi bánatom, hogy ezt nem írják ki, pedig én nagyon büszke vagyok rá. remélem, ismered, hát nem jó kis duma?

dolgozunk tehát, huzella minden hónap első vasárnapján a kolibri pincében mutatja be a bevált és népszerű számok mellett a legfrissebbeket, meg vagy(tok) hívva, néha én is odatévedek, jók a sörök és nagyon jó minőségű, szerencsére, a közönség is.

Bohár András kérdezi:
Miért viseltetnek oly sokan a mindenkori aktuális avantgárddal szemben ellenségesen, ha nem is ismerik?

könnyű lenne azt válaszolni, andrás, hogy azért, mert nem ismerik. nem azért, bár ez sem kizárt teljes mértékben. a dolog talán ennél is egyszerűbb, és te ezt nálamnál jobban tudod. az avantgarde, ha valóban az, aminek így nevezi magát, feladatának, mi több, létformájának, ha nem létkeresésének, tekinti a létező és értéknek beállított, vezető pozícióba került irodalmi formációk tagadását, a hagyományos szemlélet által értéknek tételezett művészeti termékek értékként történő elutasítását, azok létét kanonizáló esztétikai szemlélet megtagadását. mármost, ki örül annak, ha a magának jól berendezett élettérbe, mondjuk egy lakásba, hirtelen betör valaki, és azt mondja, hogy a festmények pocsékak, kidobni őket az ablakon, a könyveket elégetni vagy bedobni a dunába, a bútorokat darabokra törni stb., és mindezek helyére pacsmagoknak feltűnő képszerűségeket aggatni, lineárisan olvashatatlan könyvszerűségekkel megtölteni a polcokat, az öreg fotel vagy hintaszék helyett ülhetetlen, ám dekoratív ülőalkalmatlanságokban feszengeni stb. és akkor még nem beszéltünk arról a kötelező agresszivitásról, amivel az avantgarde-oknak konzervatív környezetük felé kell fordulniuk, a lekispolgározásról, a leavultozásról, a leidejétmúltozásról. innen szemlélve nem értelmezhető számomra a kérdésed. miért kéne barátságosan viseltetni magukat az avantgarde-dal szemben… ám várjunk csak! kiknek is? a kérdésedben olyan sokan szerepel alanyként. kik ezek? és mit jelent a mindenkori aktuális avantgarde? nem genyázni és visszakérdezni akarok, hanem hangosan töprengek. mintha az avantgarde általam régóta megérzett (lehet, hogy valójában nem létező) meghasonlását tapasztalnám a kérdésedben. mit sugall az általad felvetett kérdés? én nem szeretlek téged, de te vajon miért nem szeretsz engem? honnan veszed hozzá a jogot? én nem becsüllek téged, de ugyanakkor nekem fáj az, hogy te sem becsülsz engem. én megtagadlak, de te miért is viselkednél velem ellenségesen. a betagozódni szándékozó avantgarde a gesztussal máris leszámol létezése lényegével, és ebbéli szándékában komikus. ha valóban az, aminek vallja magát, akkor szocializálhatatlan. olyan sokan? de hát nem épp az a szándék, hogy az olyan sokan-t botránkoztassam meg, köpjem szembe, alázzam meg ízlése és ellustult lélekmechanizmusa miatt? vagy, olyan a mai avantgarde is, mint a chocito (nem tudom, így írják-e a nevét, mert én még soha nem ettem, csak hallottam róla) nevű csoki, amelyik azzal reklámozza magát, mi több, akarja eladni, hogy ő csúnya? most akkor mi itt a kérdés? hogy miért nem vesznek meg, esznek meg, vagy az, hogy nem akarom, hogy megvegyenek, és nem akarom, hogy felzabáljanak, ezért eleve ehetetlennek készítem magam a tömegízeket szeretők számára, és erre még büszke is vagyok a tömegtermékek közül kivettetve…

Dalos György kérdezi:
„A nőket, kikről a verseket írjuk, nem ismerjük…” Eszerint a múzsa fölösleges volna, vagy csak amolyan technikai segédeszköz a költészethez? Felvetődik-e a mai lírikus előtt a végzetes kérdés, miszerint „Milyen volt szőkesége…”?

a milyen lesz szőkesége érdekel a dologban. a múzsa rendkívül hasznos dolog, de munka közben legtöbbször zavaró tud lenni. j.gy. is inkább merengett a szőkeségéről, mint gyakorolta azt, hiszen az ember múzsálkodás közben nemigen tud írni, papíron alkotni meg egyáltalán nem. azt hiszem, a mai költészetben már nincs ilyen közvetlen belépője a múzsának a lírikus világába, mint volt régen. talán mallarme mondta, hogy a költészet nem gondolatokból áll, hanem szavakból. nos, valahogy így van ez a múzsákkal is. a modern költészet is távol tartja magát az érzelmektől és azok közvetlen megszólaltatásától. kicsit töketlen lett ez a mai költészet. szavakkal pepecsel, miközben kínosan ügyel, hogy semmi köze ne legyen az érzelmek világához. szócsorgatás, szómanipulálás, szópöcskölődés. a nő, mint múzsa, szinte már megbocsáthatatlan vétek.

azért, tudnod kell, én egy konzervatív alkotó vagyok, még mindig.

Berniczky Éva kérdezi:
Mintha egyre inkább divatba jönnének a nő-írók. Lehet, hogy a férfi-írók meg kimennek a divatból? Szerepcsere történt? A Múzsa kezdett el írni – és te leszel az, aki homlokon csókolod őket?

én ezt a nőiköltő-divatot nem vettem észre. lehet, nem figyelek oda eléggé. vannak női költők környezetemben, de nőiségükre sose gondoltam, amikor költőként figyeltem rájuk. és fordítva, ha nőként, eszembe nem jutott, hogy költők lennének. én ezt rendjén valónak gondolom. ami a homlokot illeti, nem eléggé erotikus része a testnek számomra, már ami csókolódzást illeti. akkor inkább lejjebb vagy följebb. ha más nincs, jó a homlok is. és semmiképp sem tennék különbséget nő- vagy férfiköltő között. ez nem olyan, mint a boksz. a divatnak egyébként sincs neme. ha divatba jönnek a női költők, már nem is érdekelnek, mert azt jelenti, hogy már nem fontosak, csak a szoknyájuk alá fújtatták a szelet. de most látom, te nő-írókról kérdeztél. azokhoz nem értek.

Dalos György kérdezi:
Szövegszerkesztő, diszkett, e-mail – az irodalom termelőeszközei. Mi lesz a ceruzával?

valamit kihagytál, kedves gyuri! a diktafont. mert mit tesz a magyar lírikus? elindul a munkahelyére (előfordul, kolibri színház), az árpád hídon áll a forgalom, előkapja a diktafonját, és mondja, és csak mondja, és teljesen meg van győződve arról, hogy az életmű legfontosabb része történik meg éppen. aztán jön az általad fölemlített szövegszerkesztő, a diszkett, az e-mail, stb. én számítógép-hívő vagyok. nem hiszem, hogy minőségi különbség van aközött, amit ceruzával vagy billentyűzettel írunk. én speciel szeretem a ceruzát, de nem szeretem a leírt szöveget bepötyögni utólag a gépbe. fölösleges játék. talán a saját személyiségüket nagyon szerető embereknek fontos a ceruza, illetve a kézírásuk. félig az utókorban gondolkodás kényszere is ez. én azokat a kézirataimat is azonnal kidobom, amiket véletlenül vagy kényszerből kézzel írok. nem gyűjtöm magamat. bármilyen furcsa, a ceruza éppen olyan szükségesen rossz eszköz, mint a klaviatúra. ha rögtön rámondhatnánk a gondolatainkat a papírra, az lenne az igazi. a többi merő eszköz-kérdés.


2.

„a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd
mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából”

Békés Pál kérdezi:
Miközben gratulálok Zalán Tibornak friss Szép Ernő-díjához, melyen még meg sem száradt a Halvérfesték, érdeklődnék, milyen új színdarab-terveken töri a fejét. Sőt, tovább mennék a már-már tapintatlan puhatolódzásban. Noha az új Nemzeti Színház egy bravúros, hökkentően és forradalmian újszerű gondolat jegyében az Ember tragédiájával nyitja első évadját, de ha nem így esett volna, és észszerűen cselekszenek, vagyis Zalán Tibort kérik fel a nyitódarab megírására, akkor mivel kényeztette volna el közönségét a mester?

hálás kérdés, anton pávlovics, különösen a ha tetszik benne. az új nemzeti egyébként többször is megkeresett, nem ha, hogy orvul kicsalja tőlem a vérhal-esték, avagy a vérfal hess tyúk c. többszintes darabomat, de nem álltam kötélnek. maradt nekik ez a madách, aki azért nem egy dramaturg-genie, ha jobban megkaparjuk, egy kész tragédia az egész. köszönöm a gratulációt, én ártatlan vagyok. ami a terveket illeti, egy unferlédi című darabon töröm a fejem lassan öt éve, és még mindig nem jutottam tovább a szereplőlistánál. az viszont impozáns. meg írom a münchausen báró holdszínházát, egy felvonással meg is vagyok, de lassan el kéne kezdeni a cselekménnyel is foglalkozni, mert egy darabnak azért szólnia kell, egy idő után, valamiről.

Radnóti Zsuzsa kérdezi:
Örömmel teszek fel kérdést Zalán Tibornak, akinek éppen most jelent meg (a szeptemberi 2000-ben) egyik, ha nem a legnagyszerűbb verse Terc címen. Gondolatilag és nyelvileg is bravúr! Ehhez szeretnék neki gratulálni, ilyen „nyilvános formában” is, no meg a szept. 21.-én, a magyar dráma napján átnyújtott Szép Ernő-díjhoz, melynek zsűrijében is volt szerencsém benne lenni. Ez a kitüntetés mindig az elmúlt év, évad legkiemelkedőbb magyar drámaírói teljesítményéért, illetve egyes esetekben, mint most Tibornál is, az eddigi drámaírói munkásságáért jár. (A másik díjazott Garaczi László volt.). A kérdés pedig a következő: mint friss, új Szép Ernő-díjas, mi a véleménye Bóta Gábor aznap, szept. 21.-én, a Magyar Hírlapban megjelent cikkének címéhez, melynek így hangzik: Rossz formában az ünnepelt – mármint a magyar dráma, teszem hozzá én. S a cikkben a szerző azzal folytatja, hogy a színházi kritikusok idei szavazólistáján nagyon sokan üresen hagyták a rubrikát, amelyben a legjobb magyar dráma címét kellett volna feltüntetni. Ez is egy mértékadó vélemény, s több kritikus is osztja. S most én egy frissen kitüntetett drámaíró véleményére lennék kíváncsi ezzel kapcsolatban.

kedves zsuzsa, köszönöm, hogy megtisztelt a kérdéssel; előbb pedig a kétszeres gratulációt. öröm, de nem meglepetés számomra, ahogy maga az én – és szerencsére nem csak egyedül az én – pályámat figyeli, és időnként ennek jelét is adja. kevés hasonló tapintatos, ugyanakkor kemény és józan irodalmi-színházi szakembert ismerek, nagyon jó, hogy maga van, és magával a törődés és figyelem megnyugtató érzete. ami bóta gábor cikkének a címét illeti (a cikket nem olvastam), nem lep meg. ezt a fajta nyegle és lekezelő, lezsernek és szellemesnek hitt oldalvágásokat régóta nem nélkülözi a magyar dráma a kritika részéről, és én, aki ráadásul gyermekszínházban dolgozom, halmozottan hátrányos helyzetben lévő színházi ember vagyok, hiszen a gyerekszínházzal való foglalkozást, mi több, az ahhoz értést, a magukra adó kritikusok nagyobbik része még a magyar drámával való foglalkozásnál is alacsonyabb rendűnek tartja. a kritikusok egyetlen dolgot felejtenek el: ha a magyar dráma valóan rossz formában van, annak nagyrészben ők is az okai. ha a magyar dráma rossz formában van, akkor a magyar színházi kritika is eljutott a mélypontra, és ez abban is megragadható, hogy nem segíti a drámafejlődést, hanem önmagát próbálja meg eladni helyette, meglehetősen kétes és sokszor ízléstelen módon. az a magyar kritikus, aki üresen hagyja a rubrikát, amikor a legjobb magyar drámára kell szavaznia, nem csak nagyképű és felelőtlen, de jellemtelen és/vagy aggasztóan tájékozatlan. annak a véleménye nem a drámáról lehet kompetens, és semmiképpen nem érdekelhet. az irodalomkritikában is megfigyelhető hasonló „kritikusi” magatartás, főleg a költészetben, tehát én még eggyel többszörösen is hátrányos helyzetben vagyok. az irodalomkritika gyakorlatilag megszűnni látszik, a kevés megjelenő írás nagyrésze használhatatlan, mert vagy a pályatársat és barátot dicséri gyomorforgató gátlástalansággal, vagy az ellentábor kiszemelt tagját próbálja meg lemészárolni. a legjobb módszer azonban az elhallgatás, mintha az illető művész és műve nem is léteznék, vagy nem lenne jelen az általuk szeretettekhez hozzámérhető módon. ez is tapasztalható a színházi kritikában, hogy visszatérjünk a kályhánkhoz. azért, az ellenkezője is. bécsy tamás a halvérfesték megnézése után – előtte elolvasta természetesen a művet, ami megint csak nem általánosan bevett szokás – azt mondta a stúdió k kocsmájában: ehhez a drámához – és sok más hasonlóhoz – nincsenek még meg azok az eszközök, amivel pontosan le tudná írni a dráma-kritika, illetve -elmélet. akár igaza van, akár nincs, a gesztusa és őszintesége ritka tisztességes és követendő lenne. annál is inkább, mert az illető az egyik legkiválóbb drámaelméleti szakember, és nem újságíróból, netán színházak szélén ténfergő pályatévesztőből lett önmagát szakértővé kinevezett színházi író. az egyik pesti színházunk igazgatója már évekkel ezelőtt azt nyilatkozta a rádió szalon című műsorában, hogy ő nem képes, és nem is hajlandó, a kétszáz fős színházát élő magyar szerző drámájához megtölteni. ha nem jött volna rá, hogy ki az illető, egyébként kiváló és általam más megnyilvánulásaiban becsült színházi ember, akkor csak pillantson rá a színházi repertoárra, hol nem játszanak évek óta mai magyar drámát – programszerűen… azt azért valakinek jeleznie kellene a színházkritika egyre jobban maguktól elszálló figuráinak, hogy még ma sem a kakas kukorékolása miatt hajnalodik, legyen bár erről a kakas bármilyen mélyen is meggyőződve. azt gondolom, drámát író kiváló fiatal emberek vannak ma a színházak környékén, peremén, és egyre több olyan is, aki csak drámaíró, és uram bocsá’ még elméletileg is felkészült, ami a másik oldalon nem mindig fenyegető veszély. lehet, hogy még nem tudnak elég jól bratyizni a magukat náluknál fontosabbnak és dráma-színházközelibbnek képzelő kritikusokkal. remélem, nem is fognak. és azt is, hogy a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából.

Balla D. Károly kérdezi:
Színpadi szerzőknek kegyeit szokták keresni a dívák. Melyik magyar színésznőre írnál szerepet?

kérdésben a válasz. ha a dívák az én kegyeimet keresik (és mondd, erről a dívákat nem kéne értesíteni, mármint, hogy mi a kötelességük velem szemben…), akkor miért kellene nekem rájuk írnom a szerepeket? egy színésznőre írtam darabot, de nem játszotta el. bodnár erika volt színésznő, a darab meg valami mos, főz, vasal, takarít címet viselt. aztán megcsinálta a rádióban margittay ági, zseniálisan. azért, ha ilyen kegykereső helyzetbe kerülnék, lehet, hogy meginognék, és azonnal előkapnám a dalos gyuri által hiányolt ceruzámat… rögtön lenne helye is, funkciója is…

Elek Tibor kérdezi:
Szép lassan csörgedezik ez a regényfolyam, Mesterem (bármit is mondtam akkor róla, bármilyen nehézségeket is okozott számomra, azért én kedveltem az első részt is, hidd el), mikorra várhatunk egy újabb kötetnyi szakaszt belőle?

a papírváros készül, sorról sorra halad, szó szerint. van, amikor egy-egy hét úgy telik el, hogy egy sort írok legfeljebb az eddig elkészültekhez, a lassúdad regény definíció így természetesen nem csak a narráció iszonyatos lassú, vállaltan vontatott módját hivatott érzékeltetni, de azt is, hogy az időben nyúlik el rettenetesen a szöveg formálódása, amit én nem bánok, mert nincs kinek-minek elszámolnom a könyv előre haladásával. azért, a 2002-es könyvhétre kijön az újabb rész, kicsit rákapcsoltam mostanában a prózára, már nem csak egy-egy sort írok naponta, van úgy, hogy kettőt is. az alföldben jött most egy rész, jön a novemberi tiszatájban is egy nagyobb interjú kíséretével, aztán, várhatóan a jövő év első hónapjaiban megint néhány, terveim szerint az általad (kiválóan és jó csapattal) szerkesztett, egyre rangosabb bárkában is – persze, ha ti is úgy gondoljátok majd. ami a véleményalkotást illeti, én legtöbb pályatársamtól eltérően, jól viselem a kritikát, de csak akkor, ha az a mű ismeretében, és abból kiindulva, illetve abban megmaradva íródik, vagy hangzik el. tehát, bármit is mondtál a regény elolvasása után, (nem emlékszem sértő megállapításokra…) azzal engem csak megbecsültél, mert vetted magadnak a fáradságot, és beleolvastad magadat a műbe. bármennyire is meglepő lehet számodra (tudom, hogy nem az), ez a mai magyar irodalomban már csöppet sem természetes. tehát, inkább te mondjál olyat, ami elmarasztal, mint az dícsérjen, akinek fogalma sincs, hogy mit dícsér rajtam vagy a dolgozatomon. a kritika-viselésre jó példa, hogy egy kuratóriumban, melynek tagja vagyok, három ember között kellett elosztanunk egy jutalmazási helyet. én arra a fickóra szavaztam, aki a papírvárosról a leglesújtóbb kritikát írta. mindenki meg volt döbbenve, és magyarázatot kért. csak azt tudtam mondani, hogy az illető nem kevésbé barátom, mint a másik kettő, de amikor abban a kritikában levágta a regényt, akkor nem tett mást, mint a véleményét rögzítette, és tette közzé. az, hogy a kapcsolatunk ebben nem gátolta meg, csak azt bizonyítja, hogy erkölcsileg helyén van az illető, és az effajta bátorságot támogatni kell, akkor is, ha az ilyesmi nem mindig kedvez nekünk. a mai kritikában ugyanis csak a miéinket (cimborákat, akoltársakat, elv- és kocsmatársakat) dícsérjük, a másik oldalon lévőket pedig vagy elhallgatjuk, ami a legjobb gyilkolási módszer, vagy fanyalogva, lekezelve, nevetségessé téve megbasszuk. ahogy egyszer meséltem neked, projektként kezelik ismert és elismert irodalmárok egyik-másik társuk megtaposását, háta mögötti tönkretételét, gyalázását, rágalmazását, végső soron kinyírását. én innen nézek minden kritikát, és innen becsülöm meg az elmarasztalást is. egyébként, nem mondtál te rosszakat, a rossz az lett volna, ha leteszed a könyvet ott, ahol reménytelennek és értelmetlennek gondoltad a további olvasást. nekem tanulnom kellett abból, vagy kellene, amit mondtál, hogy az olvasó a regény elején még konceptuózisan sem terhelhető meg annyira, hogy elfáradjon, belefáradjon az olvasásba, s ami a legrosszabb, egyszerűen csak elunja magát.

Balla D. Károly kérdezi:
A kedves kollégák az íródó vagy nem íródó új dráma, vers, tanulmány, regény felől érdeklődnek. Az ezekre adandó válaszodtól függetlenül: mi van a tarsolyodban készen-félkészen, és mi az a nagyobb szabású írói terved (ha van ilyen), amelyet még azelőtt szeretnél befejezni, mielőtt az öregkori bölcsesség lehűti a nagyra törő vágyakat?

sokféle bajom van a befejezetlenséggel, károly, és tartok attól, nem minden bajom fog elmúlni egyáltalán, vagy olyan hamar, ahogyan azt szeretném és egészséges lenne. jelen pillanatban egy színházi játék szövegkönyvén dolgozom, münchausen báró holdszínháza (súlytalanság balett) a címe, és a kolibri színház, az új színház és a fővárosi nagycirkusz közös produkciója lesz a cirkuszban. sokat kínlódom vele, az első résszel vagyok teljesen készen, de a második rész, valamiért, nagyon vadul ellenáll. ebben az esetben, kivételesen, nem igazi múzsa a határidő. már háromszor léptem túl a határidőt, és nem az akarásnál van gond, hanem a nemtudásnál. befejeztem a ciróka bábszínháznak kecskemétre egy tibeti mesealapokat felhasználó bábjátékot, kabule kincse a címe, december eleji a bemutató, és még az idén színpadra írok három népmesét a saját színházamnak; a kolibri fészekben lesz az előadás. a rádió meghívásos gyermekhangjáték-pályázatára is le kellene adnom a szinopszist, ennek a lehető legidétlenebb összefoglaló címe van: az én családom. mit lehet egy családból kihozni, ami mese is meg kaland is, meg fordulat is, meg költészet is, meg… igazi mag, konfliktus akkor keletkezhet, ha a család csonka, ha valami csapás van rajta… stb., lásd arisztotelesz. valamit fogok hasalni nekik, ami azzal fogja súlyosbítani később a helyzetemet, hogy ezzel a hasalt szinopszissal kell hozzákezdenem a valódi szöveg megírásához. ugyancsak a rádiónak készül (már két éve) a hová vezetsz? című monodráma-hangjáték, ami mácsai pali rádiós jutalom-játéka lenne. folytatom a papírvárost, hamarosan a második kötet leadásának is elérkezik a határideje. fél évet adtam magamnak, hogy hozzákezdjek, és egy évet, hogy befejezzem azt, az unfair lady című, legalább ötödik éve tervezett, azóta csak tologatott darabom megírásához. elkezdtem egy versciklust két éve, erotikus vázlatok címmel, aminek még van vissza vagy harminc darabja. a genyagin-averzió című verses regényemnek tizenegy része hiányzik még, az első valamikor ebben a hónapban lesz olvasható az és-ben, dolgozom egy krisztus-cikluson, ami egészen váratlan (orvosi) nézőpontból akarja megragadni a gecemane kerttől a kereszthalálig vezető utat. lassan gondolkodnom kell egy újabb versesköteten, és talán két filmforgatókönyv megírása is benne lesz az elkövetkező egy-két évben. nem kevés, tudom, csak idő, csak idő, csak idő…

3.

„futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni.
lehet, hogy megfogan”

Pécsi Györgyi kérdezi:
Komolyan tudod venni ezeket a kérdéseket? Ezt a virtuális párbeszédformát? Eközben magad is nem virtualizálódol? Ez az újmódi író-olvasó találkozó? Ilyenkor kinek beszélsz, ha válaszolsz?

györgyi kedves, ha az ember elvállal valamit, azt illik komolyan venni. papíron vagy éterben, virtuálisan vagy naturálisan. én őszintén megbecsülésnek érzem, hogy arra érdekesnek és érdemesnek találnak mások, hogy én legyek az, akitől kérdeznek, és arra érdemesítenek, hogy kérdéseket tesznek fel kiváló és általam szeretett emberek. ez a beszédforma csöppet sem virtuálisabb, mint a normális levél, csak gyorsabb. akkor lenne az, ha jeligés kérdezőknek, vállalástalan fantomoknak kellene válaszokat adnom. mitől lenne virtuális egy kérdés, és mitől az a válasz? természetesen, most nem ülünk egy igazi, létező szalonban, nincs kávé az asztalunkon, whisky sörrel vagy vörösborral, de itt vagy előttem, az arcod, a hangodat is hallom, amikor olvasom a kérdésedet, és a magamét is, válaszadáskor. nem azoknak válaszolok, akiknek lehetősége lesz elolvasni ezt a kérdezz-feleleket, hanem az aktuális kérdezőnek. radnóti zsuzsától pécsi györgyiig. minden esetben konkrétan, névre, hangra, tekintetre szólóan. ez valóban egy újmódi író-olvasó-találkozó, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt csak az én arcom látható egy fényképen, a tiétek nem, a közönség pedig végleg virtualizálódik. de gondolom, ez csak az első lépés az elektronikus író-olvasó-találkozók történetében. el fog jönni az idő, és sokkal gyorsabban, mint azt gondoljuk, amikor a kérdező is megjelenik egy ablakban, élőben vagy felvételről, illetve az olvasó is belejátszhatja magát a beszélgetésbe, élőben, arccal, gesztusokkal, akár a közvetlen környezetének láttatásával is. ami már több is lesz, mint egy író-olvasó-találkozó, mert mindenki abból a milliőből láttatja kifelé magát, ami körülveszi, hitelesíti vagy hitelteleníti a mondandóját, meg hát ilyenek. jelen állapotunk valóban köztes. az újság-interjú és a hálós beszélgetőformák között kacsázik ez a forma, műviség és spontaneitás, arc és arctalanság határán. abból a szempontból feltétlenül fontos és előre mutató, hogy ha a világháló veszi át a kommunikációs főszerepet, és várhatóan nagyon is át fogja venni, ha át nem vette már, az irodalom, a művészet is meg kell találja benne a helyét, illetve meg kell keresse a lehetőségeit. ha tetszik, egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk, és én ezt nem csak komolyan veszem, de még büszke is vagyok rá, hogy a részese lehetek.

Szűgyi Zoltán kérdezi:
Drága Barátom, Bölcs Salamonként mondanád-e Te is: minden hiábavalóság? S hogyan vélekedsz: elirigyli-e a sas olykor a kisebb testű madarak röptét? És örömmel vagy csak fájdalmasan fedi fel mélységeinek titkait az óceán?

drága zoltánom, ha én bölcs lennék, lehet, nem beszélgetnénk itt. túlbecsülsz, amikor metaforikusan olyan kérdéseket teszel fel nekem, amikre sem salamon, sem kölcsey nem tudta a választ. csak sejtem, hogy valóban hiábavalóság minden. ha nem így lenne, akkor nem léptem volna ki az irodalomból, vállalnék funkciókat, most például, hogy sokan megkerestek itthonról és a nagyvilágból, hogy vállaljam el a írószövetségi elnöki jelölést, vállalnám, ilyenek. még abban bízom, hogy nem volt teljesen hiábavaló azt a sok szamárságot összeírnom, amit megtettem az elmúlt negyedszázadban. a sas pedig igencsak irigyli a kisebb testű madarak röptét, mert jó lenne néha neki is cél nélkül röpdösni, és elvegyülni a föld közeli sokaságban. az óceán pedig a fájdalmát rejti el a mélyében, hiszen a legmagányosabb lény a világon a tenger. egyszer álltam a niagarával szemközt, néztem, ahogyan az irdatlan vízmennyiség dübörögve zuhan alá, és arra gondoltam, milyen lehet éjszaka niagarának lenni, amikor a sok turista hazamegy. kurva rossz lehet. hát még az óceánnak, amelyhez képest a niagara bizony csak felejthető csacskaság.

Onagy Zoltán Kérdezi:
Tibor! – (üdvözlet, egyebek) – volt neked hajdanán, még tavaly is az Új Könyvpiacban egy gyerekkönyv rovatod. Ha hiszed, ha nem, a rovatból választottam ki, mit vegyek unokaöcséimnek, unokahúgaimnak, amikor könyvet kértek. (Amikor mást, akkor is.) Mi van ezzel a rovattal?

jó zoltánom, köszönöm, hogy terasz-beli elfoglaltságaid mellett is gondoltál ránk. az új könyvpiacban valóban volt gyerekkönyv-rovatom, előtte a könyvvilágban is, éveken keresztül. én valamiért mindig nagyon fontosnak tartottam , hogy a gyerekeknek legyen írva irodalom, és olyan is akadjon, aki ezt az irodalmat közvetíti. sok gyerekkönyvet elolvastam, amelyeket egyébként, nyilván idő- és érdeklődéshiány miatt, nem, és azt kell mondjam, remek gyermekirodalmunk van. komolyabban is lehetne venni! ahogy a gyermekeknek játszó színházak ürügyén már dohogtam erről, a gyerekirodalom még mindig nem jutott át a magas irodalom küszöbén. egyes gyerekírók igen, a műveik bejutásában már kevésbé hiszek. bár, a szándék, a jó, sok emberben megvan. esterházy írt egyszer, amikor még ment a rovat, hogy mennyire szereti ezeket a gyermekkönyv-ajánlóimat, és mennyire fontosnak tartja őket. fontosnak gondoltam a gesztust, ahogy nagyon jól esik az is, hogy te még mindig emlékszel erre. a rovat megszűnt, nem tudom, miért. a könyvvilág megszűnésével egyértelmű volt, hogy abbahagytam a rovatírást, de aztán pécsi györgyi előkerített, és náluk folytattam. valami félreértés folytán egyszer csak nem volt tovább rovat. nem ritka ez az irodalomban. a könyvpiac azt hitte, már nem akarom csinálni, én azt gondoltam, ők nem akarják már, hogy csináljam. azóta tisztáztuk a dolgot, de nem történt semmi érdemleges az újrakezdéshez. egy biztos, sokan kerestek meg ezeknek a jelentéktelennek feltűnő kis ismertető írások kapcsán, illetve a hiányt észlelve, és arról is van tudomásom, hogy a gyerekkönyveket kiadók is szerették, ahogy – és amit – írtam ebben a kis rovatban, mi több, egy idő után egyenesen nekem küldték el a könyveiket. bízom benne, hogy lesz még folytatás, mind laferton kálmánnal, mind pécsi györgyivel régóta szeretjük és becsüljük egymást, talán majd a pillanat is eljön, amikor mind a ketten (hárman) úgy érezzük, hogy érdemes megint nekifogni… természetesen máshogy, jobban, kor-szerűbben, de legalább annyi szeretettel, ha még megvan bennem az a szeretet. miért ne lenne.

Balla D. Károly kérdezi:
Jó Tiborom, miközben a Szalon házigazdájaként megköszönöm eddigi odaadó együttműködésedet, aközben Onagy Zoltán felvetését és az arra adott válaszodat továbbgondolva azt kérdezem itt és most tőled: ha nagy tisztelettel felkérnélek arra, hogy gyermekkönyv-ajánló rovatodat éleszd újjá az UngParty keretében, tudnál-e erre igent mondani? Ha vállalnád, hogy időről-időre megírod a szövegeidet és elküldöd az ajánlott könyvek beszkennelt borítójával együtt, akkor én meg azt vállalnám örömmel, hogy ebből önálló, külön címen is elérhető, de honlaprendszerembe illeszkedő weboldalt szerkesztek, egy állandó és anyagaid érkeztével megújuló rovatot. És hogy eleget tegyünk az interaktivitás kihívásának: ott lenne a felkérés szülők, okítók és persze gyerkőcök számára, hogy ha ajánlatodra elolvasták az adott könyvet, ezt írják meg nekünk véleményükkel együtt. No, mit lépsz erre?

szomorú hírem van, kedves károly: örömmel vállalom a kihívást! nagy ötlet az olvasókat is bevonni a buliba! novemberben kezdjük, mert már nagyon előre haladt az október, most jöttem meg a vajdaságból, és rettentően összesűrűsödött körülöttem a világ. és – köszönöm!

Berniczky Éva kérdezi:
Mit tettél-végeztél-építettél a Vajdaságban? Kikkel találkoztál és milyen benyomásaid alakultak ki a most már nemcsak posztsympozionista, hanem posztbalkániháborús világról?

az olvasás éva (éve) a vajdaságban. ez volt a téma. szép és kínos percek janikovszky évával, jókai annával, spiró gyurival. szabadkán, a megnyitón, megjelent a szerb oktatási miniszter, a magyar meg elfelejtett eljönni, és elfelejtette nem jöveteléről értesíteni a szerb felet. pálinkásnak hívják, úgy hírlik, ezt a magyar minisztert, aki az illem alapszabályaival sincs tisztában. pedig szép neve van, ami kötelezne… a szerb miniszternek fontosabb volt a magyar olvasás éve, mint a magyarországinak. égett a pofámról a bőr, és nem csak nekem. és nem volt elnézés-kérés. semmi. az államtitkárhelyettes a gyermekkori olvasmány-élményeiről mesélt… hagyjuk, diplomatikai analfabetizmus. magyaros szarevés. példa, hogyan kell magyarjainkat cserben hagyni a kisebbségben. a média persze kussol.

volt szabadka, palicson sorozatot lőttek éjjel, ki tudni kire, féltem. volt zenta, ahol nem fértünk be egy színházterembe, annyi ember gyűlt össze, és akart hallgatni minket. meg újvidék, ahol a színházban megint csak álltak az emberek, és elfogyott a levegő, janikovszky rosszul is lett, pedig hát szeretetből volt, ami volt, a csődület. gerold, bordás győző, pap józsef, bányai jános, beszédes istván, verebes ernő, németh istván, bori imre, hajnal jenő, fodor istván – a zentai levéltárigazgató -, meg még sok jó ember, író, nem író… juhász attila, a zentai polgármester… szóval, sokan szerettek minket. akik nem voltak, azokról meg minek beszélni. nem tudom, ott volt-e újvidéken a symposion. nem volt ott. sziveriék ott voltak mindig, ha volt valami. no comment.

a neköm és a mkke szervezésében három magyar nap, hoztak utánunk egy kamion könyvet is, amit aztán kamionostól visszazavartak a szerbek. mindegy, kinek a balfaszsága volt, lényeg: könyv, magyarországi, nem jutott át. még mindig a balkán, és még mindig – lásd miniszteri távolmaradás – az eltévesztett magyar helyzettudat, gőg, felelőtlenség, ostobaság. hasznos volt azért, sokat ettünk és ittunk, és pap jóskától futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni. lehet, hogy megfogan.

Hizsnyai Zoltán kérdése:
Legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves Tibor, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. No, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, „aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol”? Mi a célja? Merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. Nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). Nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. Úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. Havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kapok a Kalligramba. Úgy érzem, most is figyelnek. Irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. Olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. Pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. De még csak prózát se! És a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. Kik ők? Mit akarnak tőlünk? És mit akarnak ettől a világtól?

negyvenhét éves korában, jó zoltánom, a hogy ityeg a fityeg kérdésre már két okból sem válaszol az ember. az egyik, ha ityeg, akkor nem kíván hencegni, mert ahhoz már öreg. ha meg nem, minek vállalnia a szégyent, ahhoz még túl fiatal. hát így vagyunk mi, ebben a korban. az írásról, mint olyanról kérdeztél, és a kérdésbe finoman belefordítottad azt a gondot is, hogy talán már sem presztizse, sem értelme nincs az éjszakai papír fölé hajlásnak. jelzed te, aki negyedszázada csinálod ezt. ebből a nézőpontból teljesen megérthető a helyzet, hiszen a pálya valóban kényszer, még ha néha szeretjük is ezt, ahogy szoktam volt mondani, az „írogatsz-e még?” undorító kérdésre, én már minek változzam meg erre a rövid időre. de valóban, mi van azokkal, akiknek ez nem bevált létforma, nem rutinfelület, mi több, nem karrier- és nyomulás-helyzet, illetve -lehetőség? talán a mániákusság a legjobb kategória rájuk, vagy a tisztesség. a kettő a mostani világalakulásban szinte teljesen lefedi egymást. meg a tisztesség, ami abból eredhet, hogy a megszólalás kényszerét érzik, és a megszólalás megtisztító hatásán keresztül tudnak valahova eljutni, közelebb magukhoz, vagy mások közelségéhez. ma már föltehetően valóban nincs célja az irodalomnak (nálunk, nekünk még volt, nem is kevés, és ha félre értettük is, még tét is jutott néha a megszólalásainknak), már ami a társadalmi lehetőségeit illeti. a társadalomban nincs benne az irodalom, csak a művelők vannak benne a társadalomban, és próbálják még személyes hitelükön keresztül egymáson túl delegálni a produkcióikat. talán az agonizálás a megragadó ezeknek az új ostobáknak, vagy új tehetségeseknek, vagy új költő-költőknek, az életünket kétségtelenül átlengi valamilyen egészséges dekadencia. mindamellett az irodalom környékén is maradtak mégy szép nők és érdekes mondatokat ismerő és kimondó lányok, csak a csápban kételkedem. meg aztán a játék. van-e annál izgalmasabb dolog egy teljesen pragmatikussá változó, globalizálódó, teljesen profitorientált világban, mint szavakat egymás mellé rakni, sajátos törvényeket hozni közben a működésükre, új és újabb értelmeket csiholni az elkoptatott szavakból. meg hogy felelősség? talán még mindig van az is. nem tudom hol, nyilván nem a szövegcsorgatóknál és nem a tehetségtelenség vagy zsigeri nyelvtelenség miatt nyelv- és versrontóknál. egyébként, miért ne lehetne valakinek az a képzete, hogy amit leír, arra van társadalmi megrendelés? és az, hogy a közös nyelv birtoka és tudata közösségben elkövetett megszólalást is jelenthet. ha igazán megkapargatjuk a magunk modernségét és korszerűségét és irodalmi elravaszultságunkat, azt kell megállapítanunk, hogy magunk is egyfajta köztes létben vagyunk. a között-létben, ami néha mindkettőnknek jól tud állni, és szeretni is tudják bennünk, már akik szeretnek is bennünket. talán még a szagmintánkban benne van, hogy nem lettünk teljesen cinikus gazemberek, vagy tarka nadrágos divatmajmok, akik az új porondot át- és beugrálják… s talán elég pornografikus helyzet, hogy ilyeneken töprengünk, mint amin most, és ilyen oldalakon rágódunk, ahol fent vagyunk aktuálisan… a többi néma csönd. vagy csak irodalom. valami romlott a gépezetben. és kibűzlik. és szétbűzli a létezésünket. ezt talán nem mindenki akarja elviselni és megélni. illúzió? legalább tisztességes.


Zalán Tibor 1954-ben született Szolnokon, gyermekkorát Abonyban töltötte, ott élt családja, sok emléke fűződik ide. Iskoláit Abonyban, Nagykőrösön és Szegeden végezte. 1972–1978 között magyar–orosz szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd az egyetemi évek után Pestre költözik. Első verseskönyve: Földfogyatkozás, 1980.

Előbb 1982–1985 között, majd 1991–1995 között a Kvassay és – ezzel párhuzamosan – a Semmelweis Szakközépiskola pedagógusa. 1995-től előbb a Törökbálinti Kísérleti Gimnázium, majd 1998-tól 2001-ig az óbudai Zsigmond Líceum vezetőtanára. Éveken keresztül kurzust vezetett az egri Eszterházy Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, illetve a békéscsabai Színitanházban.

Eközben a Kortársnál előbb segédszerkesztő, majd 1985–1991 között a versrovat vezetője (én ezekben az években ismerkedtem meg és barátkoztam össze vele – bdk).

1992–1997 között a Szivárvány c. chicagói folyóirat budapesti társszerkesztője és az Iskolakultúra rovatvezetője, 2000–2001 között a Kelet főszerkesztője. 1997 óta a Kortárs Kiadó Új Látószög című sorozatának líraszerkesztője. 1996 és 2007 között a Kolibri Színház dramaturgja. 1997-ben kérik fel a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnökének is, a posztot 2003-ig vállalta el, de a társaság működésének mai napig egyik meghatározó alakja művészeti vezetőként, elnökségi tagként, tanácsadóként.

2000-től 2008-ig a Várucca című folyóirat, 2009-től a Magyar Teátrum színházi folyóirat főmunkatársa. 2003-tól 2005-ig a Duna TV Gong című kulturális hetilapjának műsorvezetője. 2005-től 2007-ig a zalaegerszegi Griff Bábszínház, 2008 óta pedig a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja, színdarabírója. 2012 júniusában debütál első magyarországi rendezésével.

1989 óta szerzőtársa (dalszövegírója) Huzella Péternek, akivel három közös hanghordozót jelentettek meg és – többek között a Merlin a Kolibri, valamint a szombathelyi Weöres Sándor színház-akkal – több sikeres gyermekprodukciót is létrehoztak.

Rendszeresen jelennek meg kötetei. Így például a 2012. évi Könyvhétre adta ki a Fáradt kadenciák könyvterjedelmű, majd egy évvel később a Holdfénytől megvakult kutya című versciklusát. 2013-ban jelent meg a Papírváros című, öt kötetesre tervezett regényfolyamának harmadik része is.


Más: Tisza táj – a Fekete Tisza forrása

„mi apró dolgokon múlik az élet”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

„írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból”

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2002. januárjában
Bagu László volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

bagu lászló

Bagu László, 2002

Lásd ezt is: bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása


„mi apró dolgokon múlik az élet”

Bagu Lászlót Kérdezték:
Arató Antal (Székesfehérvár), Balla D. Károly (Ungvár), Berniczky Éva (Ungvár), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Horváth Orsolya (Budapest), Lengyel Tamás (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Turczi István (Budapest), Ungvári Kiss Erzsébet (Pécs), Vass Tibor (Miskolc),


Hizsnyai Zoltán kérdezi:
Kedves László, csak most jövök rá, miközben leírom ide ezeket, és a felteendő kérdésen töröm a fejem, hogy néha kérdezni nehezebb, mint válaszolni. A jó kérdés ugyanis inspiratív, valahogy beindulnak tőle az agysejtek, menést okoz, mint hasban a must.
A nagyon naiv és tájékozatlan kérdés meg semmire sem kötelez igazán, az ember arra fordítja a mondandója rúdját, amerre akarja, különben is, jókat lehet rajta kuncogni, szóviccelgetni, miegymás.
Csak az a problémás, ami közte van.
De van egy még nagyobb kitolás is!
Nos, arra gondoltam, nem könnyítem meg a dolgodat már mindjárt így a kezdetek kezdetén, és a megerőltető, ihletet, ismereteket (vagy azok teljes hiányát) egyaránt megkövetelő kérdésfeltevés helyett megkérlek, válaszolj azokra a kérdésekre, amelyek a legkínosabbak számodra. Azokra, amelyeket legszívesebben kikerülnél. Ha vannak ilyenek… Én azt hiszem, egészen bizonyosan vannak! Kinek nincsenek titkai?! (Akár még közérdekűek is!)
A világháló valami miatt nehezen tűri az őszinteséget. Blöffökre, csinnadrattára sarkall, szokványgondolatokat, tucatérzelmeket ébreszt gyakran még olyanokban is, akik szintén nagy nyilvánosságnak szánt, de hagyományos módon megjelenített alkotásaikban képesek a kitárulkozásra. (Pedig technikai értelemben még mindig úgy állnak a dolgok, hogy a világhálón bolyongó textus elszáll, mint a füst, s a nyomdafesték megmarad…)
Lássuk, képes vagy-e kikerülni a szellemi könnyűvérűséget, amit a világnecc léhaságra ösztönző anonimitásában és efemer jellegében fészkelő fekete özvegy terjeszt! Képes vagy-e ebben a többszörösen összetett és egyre sűrűbb szövésű, ám andalító űrben igazán elevenbe vágó kérdést feltenni magadnak – és erre a kérdésre koncentrált választ adni?!

kedves zoltán! annak nem sok értelmét találom, hogy magamnak tegyek fel kérdéseket. mondhatni a magamnak feltett, közérdeklődésre is számot tarható kérdés max. ez:?, amire legkoncentráltabban így tudok válaszolni:! szívesen megválaszolok viszont bármilyen – testre- vagy nem szabott – kérdést, ha felteszik nekem.
a világhálóval kapcsolatban; gondolom senki sem lesz sokkal másabb a halóra való felcsatlakozás előtt, mint után, tehát ha az életében igaz és őszinte, ott is igyekszik az lenni; itt viszont teljes névvel állunk, tehát legkevésbé sem lehet a névtelenség mögé rejtőzni. nem szándékozom viszont kitérni az álnéven feltett kérdések elől. azokra is a „szavamat adom”. előszó / szoftver / die-balta.

Lengyel Tamás kérdezi:
Van-e egy olyan szintje az irodalmi szövegek (és elsősorban Bagu Laci szövegei) referencialitásának, amihez az olvasót még illik közel engedni? Vagy másként: költőietlen-e a közérthetőség; és a mögöttes tartalom üldözése helyett elég-e, ha érezzük az olvasott verset?

(a kérdés jó, már vártam.) versírás közben (erről beszélhetek csak) [szerintem] nincs illik vagy nem illik, csak a versírás van maga. az olvasó menjen közel, ha akar, s ha tud, mármint képes. az érthetőség nem snassz, nem ciki, de csak a (meg)írás után következhet, mert addig nincs miről beszélni, nincs mit megérteni. különben a fremeneknek magyarázunk arról a vízről, amibe a mi lábunk jobb esetben is csak belelóg. nekünk kántorral szemben megadatott, hogy elvontan (is) gondolkodhassunk. ilyenek jutnak most erről eszembe.
(jelentésadás? mi az?)
egyébként én már néhány olvasót közel engedtem, de megkérlek, kedves tamás, ez maradjon kettőnk között.

Turczi István kérdezi:
Mi lesz az inka típusú családok sorsa, ha az argentin típusú családok lemészárlása után lemerészkednek a perui hegyekből a kiüresedett pampákra és belakják a rendelkezésükre szabadon álló, hirtelen megnagyobbodott területet is? (Komoly választ várok!)

istván! mikor ginsbergről írtam, ginsberg meghalt, mikor sütő kálmánról, ő is. nagyapám sincs már közöttünk, velünk. hogy szóba hoztam az argentinokat, őket is utolérte a romlás. szerelmes verset nem merek írni, sem egyebet. hogyan is mernék? komoly kérdésre egyébként komoly választ adok!

elképzelünk egy történetet. nagyon morbid és nagyon torz. mikor megvan, sorban belehelyezünk mindenkit. egyszer mindenkire sor kerül. ezt az inkáknak is tudniuk kell. vége az aranyéletnek. megtudják, mi az isten, és hol lakik. miből van, és minek. és kinek. nem látok számukra más alternatívát, minthogy vegyenek néhány üveg bort és jól berugjanak. és akkor joggal mondhatja bárki, hogy nem tudtam elkerülni a szellemi könnyűvérűséget, a szójátékokat, de nem is akartam. kurvának lenni jó. a többiek pedig bekaphatják a végtagjaINKAt. a pampákra úgysem lehet majd számítani. rájuk nem.

az argentinok aközben vidáman romlanak. a lemészárolt argentinok különösen. tőlük már csak az argentin nők romlottabbak. képesek kihívó léptekkel odasétálni a maguk ásta sírhoz, és önmaguktól belehalni. nincs nép, aki ezt utánunk tudná csinálni. csak az argentin tudja maga után csinálni. a többiek csak maguk után tudják csinálni. nem adják alább. akinek ott lába van, futballozik. akinek nincs, az a labda. [mondtam, a történet nagyon morbid és nagyon torz] sajnos sehogy sem tudják magukat utolérni. sokkal jobban szaporodnak. és tetszik az nekik nagyon. és hiába csiklandozza a szemüket a sírás, csak szaporodnak és egyre. és az argentin orvosok sem tudják őket leméhszájolni. és különben is, minek. ha majd mezre sem telik nekik, pucérak lesznek és argentinok, de még mindig, és persze mindörökké.

(az inkákkal nem lesz semmi.)

nagyon morbid és nagyon torz.

Horváth Orsolya kérdezi:
– Véleményed szerint mennyire fontos egy versben az élménytől való eltávolodás, az intellektuális megszerkesztettség, a tudatosság? Te hogyan ítéled meg saját lírádat ebből a szempontból?
– Miért tartod lényegesnek a központozás elmaradását a verseidben?
– Mi az, amiben mást, újat szeretnél megvalósítani az írásaid kapcsán, van-e ilyen konkrétan megfogalmazódó célkitűzésed?

kedves orsolya!

– van élmény, amit jobb elfelejteni. a legtöbbtől persze nem eltávolodni jó, hanem fordítva. ha komolyabban, hogy mennyire fontos? valamennyire biztos, valahol a versírás alapja, az egyeditől az általános(abb)ig haladva. a tudatosság addig jó, amíg úgy direkt ki nem látszik, csak érzékelhető a jelenléte. [gondolom] versírás közben meg biztos nem ilyesmivel kell törődni, mert valahogy része a versírónak, nem igényel különösebb odafigyelést. meg ez az intellektuális megszerkesztettség is. valószínűleg nem is tanulható. ahogy a tehetség sem. csak ilyen mechanikus dolgok. szóval egy jó költőnél minden egyben lesz, a nem arra született meg baszhatja [bocs]. egyébként sem igen lehet a versírásban a tudatost a tudattalantól elválasztani. érdekes viszont írni róla, a határmezsgyéről. nagyon.

ami az élménytől való eltávolodást illeti, igyekszem (versben) messze eltávolodni, többszörösen áttételesen írni valamiről, vagy csak egy nagyon távoli dologgal visszacsatolni, akkor viszont mindent azon keresztül kifejezni. máskor meg fordítva, szóval esetfüggő az egész. az olvasó persze nem mindig találja a visszacsatolást. ez részint az ő intellektusán is múlik. van akinek meg egyszerűen nem világa a vers. ott végképp nincs mit keresni. csak néha nekik kell felolvasni.

ami engemet illet, magamról csupa jót tudok mondani. de szeretek zsigerekből írni. mert az általában ugyanott hat az olvasóban is, aki meg ettől megijed. én mindkettőt élvezem. de az első nem feltétlenül az én választásom, csak így van, ez lett nekem.

– azt hiszem az írásmódom szülte, hozta, hogy elmaradt, abbamaradt a központozás, hogy abbahagytam, arra sem emlékszem, mikor. egyszerűen azért, mert mivel nem a „klasszikus” egész mondatokat, mondatszerkezeteket írom, használom, s mert tördelem a szöveget, aprítom és egybefolyatom a mondatokat, v. folyamokat képezek, áthajlások vannak, így sok értelmét nem találtam, rendeltetését vesztette. egy szó ugyanúgy kapcsolható a mondat végéhez, mint egy másik elejéhez, ezzel több jelentést tudok neki adni, illetve egy válaszlehetőséget is felkínálok. azért a központozással egészen nem hagytam fel. ott, ahol pontosan jelezni akarom a mondatvégeket, ha azt akarom, hogy odaérve álljanak meg, ha valamiféle szakaszolást, ütemet akarok, kiteszem a pontokat vagy valamit (= /), de ilyenből kevesebb van. de nem használok nagy kezdőbetűt, hiszen az már kétszeres jelölés lenne. nálam ez jön be. aztán most már egészen megszoktam meg teszik is, így levelezésemben is ezt használom (mármint a kisbetűs központozottat). de nem olyan új dolog ez.

– nem tudom, különösebben nincs. magamat akarom írni, aztán annyi.

Berniczky Éva kérdezi:
Kedves Laci, kétéltű-e már a költészeted? az argentin típusú családok lemészárlásában én még a mi világunkat érzem motiválónak, és éppen az az izgalmas benne, hogy bele-beleér az a másik, amelyikben most élsz. Ki lehet-e lépni a régiből, s minden károsodás nélkül elkezdeni egy újat, nem ér-e fel ez egyfajta szellemi öngyilkossággal? Év vajon útban egyikből a másikba miből íródik a vers? Félúton mindig költőnek érzed magad?

nem, kedves éva, nem. víz alatt nem tudok írni. remélem inkább két él s tű, tehát oda-vissza vág, és szúr is. ha jól értem ezek a kérdések elsősorban arra vonatkoznak, az maradok-e, aki voltam, s érzem is benne a féltést, ami jólesik. nem hiszem, hogy kétéltű lenne a költészetem, nem írom meg, különítem el a csak oda és csak ide tartozó verseket, mind én vagyok, úgy gondolom. ha úgy tetszik: vallom a költő tehetségének feljebbvalóságát, hogy ő ír a helyben, s nem a hely őbenne. világ pedig belső világ. amit megír, az őbenne potenciálisan benne van, a lehetősége, hogy megírja, a sorsába van kódolva, s több valószínűséggel fel is fejti ezt a kódot, ha erre predesztinálva van. azt nem tudom, mennyire rínak ki most írt verseim a sorból. amennyire én meg tudom állapítani és ítélni, nem olyan nagyon vagy sehogyan. a családomról – közvetve – többet írtam, az biztos. az argentin t. családok javarésze, illetve a halálcsináló óta megírt 77 versemből 46 már új lakhelyemen íródott [a kötetbe kerültek kettős kereszttel jelölve]: (roncsolás (#); májusi repülő (#); manufactor; oldódik kicsit a mélyben (#); satöbbi szúrós tetemek (#); az argentin típusú családok lemészárlása (#); lenyomatok szürke és szőrös bőrre; kivonás; a játék; az írásaimban mindig is kimutatható Afrika-orientáltság gyökereiről (#); hatodik való; bezárlak dustin fiókjába (#); menjünk kedves afrikázni; részecske; impala; fázik az isten dél-amerikában (#); félig kiadott száj (#); nátrium rend (#); űzd el tőlem az esernyőszagot (#); kepler vasalója (#); én a húsomat bíztam Wilkinsonra; nekem is volt meséskönyvem (#); ikervirágok az alvó regiszterben; androméda (#); mária-arcú lány; mindennapi lesotho (#); sohase leszek hasbeszélő; lemurok ideje (#); gyere elő, pézsmapatkány; gerinchúrozó zsinórozó kábel; [credo lenne vagy ars poetica ha valahogy hívnák]; rózsák korzikáról; a nyelv kollektív átszabása (#); Asztali Léna; a marokkói iskola (#); a halott nő legyilkolása (#); apám nevében; az egyszarvú; a küklopsz; az egylábú; a parnasszus tematikus számának kihatása a demográfiai mutatókra; nullával teszem egyenlővé (#); jézus-sörte doberdóból (#); memphisbe visszatérő belle (#); maszáj ételek (#); luna mendax (#). az argentin bezárása után eltelt időben eddig 14 új vers fogant: agyhártyagyémánt, spanyol bölcső; semmi sem fáj; romlott elefántok háza; az orosz gityáriszt; propolisz alapú költészet; harmadik madár; mohikán nyár; sétamodul; fák, reggelek, leopárdok; az isten mindenütt; függőleges varjú; vadászat kihalt macskafajokra; kicsomagol. igen, eljövetelemkor volt félelmem, hogy az „új” helyen nem megy majd az írás. de ez a félelem mindig van, minden vers után van, mint tudjuk, félelem, hogy „nem jönnek a szavak”. (aki nem tudja, kit idézzek, olvasson bele a másik kárpátaljai mészáros, cs. gy. fekete gyémántjába.) azt, hogy hány verset írtam azóta, csak most számláltam így össze, hogy valami statisztikával szolgáljak magamról. én úgy érzem, megmaradtam bagunak, remélhetőleg meg is maradok, írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból. a vers belőlem íródik, egy rész. valamiféle út mindenképpen van, akkor is, ha egy helyben vagyok/-unk, a behatások elkerülhetetlenek, de azok tesznek azzá, amik vagyunk. egyelőre úgy tűnik, írok, és csak egy versemnek tettem címévé a nullával teszem egyenlővét. mivel másik utat választottam, ha választottam, nem tudom megmondani, nem lett volna-e szellemi öngyilkosság maradni. mert az is egy kérdés.

az utolsó kérdésre: én mindig költőnek érzem magam, csak nem mindig azzal foglakozom. és szívesen élem és élném azt az életet, amely nevemnek nem csak könyvcímekben való továbbélését biztosítaná, ilyen jellegű munkálatokon is szívesen és örömmel munkálkodom.

így a végére még eszembe jutott a gyöngyhalász, valamiféle áttételként, aki nem él vízben, de a kagylóért oda bukik le. egyébként is mindegy, az ember, ha kárpátaljai volt, az is marad. nem kell ezen változtatni. a hús mindenütt hús lesz, de ez adja a mi zamatunkat. stb., stb.

(** ha esetleg nem kielégítők a válaszok, vagy úgy tűnik, nem válaszoltam minden kérdésre, szívesen nekifuthatunk még egyszer, ha tetszik, a következő körben. most ilyenek jutottak eszembe ezzel kapcsolatban, legközelebb valószínűleg valami más. és ez ér a többi kérdésre/kérdezőre is, akarom mondani velük kapcsolatban.**)

Ungvári Kiss Erzsébet kérdezi:
1. Te mostanság költő vagy éppen vagy akármi más (serfőző, utazó stb.) vagy csak okos a nagyvilágban? 2. Mi a nap legmeghatározóbb pillanata számodra a setét és hideg télben, ami kitart egész nap és melegít?

1. az ember elsősorban ember, minden más csak azok után. azon kívül költő vagyok éppen vagy valami más, vagy csak okos ember a nagyvilágban. árnyékmikulás. aki hoz és aki elvisz. és adni szeret sötét meséket. serfőző nem. utazó? elég statikus a természetem, nehezen mozdulok ki a szobából, a helyemről. szívesen kóborlok viszont a képzelet megnyeshetetlen tollú szárnyain. (ez a megnyeshetetlen tollú, na ilyeneket sem szoktam írni.) azt akartam mondani, hogy ha írni kezdek, vagy jár az agyam, megadatik nekem olyan helyeken járni, hová más nem igen juthat el, de talán én sem. ez a világ, képzelt, teremtett, de mégis létező, úgy érzem. gyakorta teszem ezt, bolyongok, versben és egyébként. inkább csak arról beszélhetek, mi akarok lenni. fiatal házasok akarok lenni. boldogok akarok lenni. én akarok lenni a boldogok. valamelyik lehetetlenben hallottam vámostól, aki, ha jól emlékszem, valaki mást citált, hogy ő úgy akart élni, mint valami polgár, és úgy írni, mint egy világfi. én is csendes kis életet, nyugodt életet képzelek el magamnak. ez persze nincs, csak képzelem. azt hiszem, és ebben hiszek, van egy rész, valamilyen rész, amit nem ír(hat) meg más, amit nekem kell megírni.

2. (a kávé.) de komolyra fordítva a szót, jelenleg az, hogy van ki ha reggel elmegy, hazavárom, és van aki hazavár, ha én megyek el. szóval a tartozás, a szeretetet, és a szeretettség. (este pedig nagyon erős, töretlen fekete tea. néhány.)

Balla D. Károly kérdezi:
Miből fakad (mit leplez?) az a kettősség, ami emberi szelídséged, kedvességed és költészeted kegyetlensége, képeid agresszivitása között feszül? Vajon a tudatod alján szunnyadó fenevadnak adagolod ezekkel a versekkel az altatót, vagy ellenkezőleg: a nyuszit próbálod bátorságra hergelni?

én nem tudom, ez hogy van, én este matyómintákat hímezek, reggel tejet iszom, a kettő között pedig valaki meghal. van, akinek van mersze leírni azt, amitől maga is megretten elsőre, egy olyan szituációt, másnak pedig nincs, és képzelni sem tudja el. és akkor repül, mert ő pedig el bírja képzelni és le tudja írni. és elhiszi, hogy repül. a többiek pedig csak bámulnak utána, neki pedig az természetes lesz, és könnyű. mert az képzelet. a legjobb persze a nyelv, ami lehetőséget ad/teremt minderre. a hitelben mondtam, papp endre kérdésére, hogy azé művészet, aki uralkodik a víziókban, s ő később, a hitel élő bemutatóján rákérdezett, lehet-e uralkodni a művészetben. én akkor hirtelen nem tudtam, mit mondjak. nem, a művészetben nem lehet uralkodni, viszont a víziókban, azt hiszem, igen. valahogy úgy, ahogy az előbb leírni próbáltam. én legalábbis valahogy így gondolom azt. ami ezt a nyuszi-fenevad kettőséget illeti, szerintem ez az egész kettősség nem csak bennem, de mindenben benne van, és nem csak ez, de eleve egy kettősség. magunkban hordjuk, és minden magában hordja. ugyanúgy lehetnénk rosszak vagy jók, ha egyébként nem vagyunk. és magam sem vagyok biztos mindenben, a valami egyetemességében, s hagyom gyakran megválaszolatlanul a kérdést, vagy hagyok egy biztonsági szelepet, mert nem tudom eldönteni, hogy az a valami van-e, tényleg van, tényleg úgy van, vagy csak úgy látszik. hogy az egész ilyen két- vagy esetleg többmegoldásos izé. és ha így mondom el, és erre most itt rávilágítottam, akkor talán érdemes újraolvasni a verseimet, különösen a versek végén kutakodni, és akkor tetten érhető lesz nekem ez a viselkedésem. mondjuk a szimbiótában is ilyesmiről akartam írni. vagy a félszívűben, s még sok helyütt máshol. lehetünk jók és lehetünk rosszak is, ha akarjuk. ha akarjuk.

(ez az „emberi szelídségem, kedvességem” azért jólesett.)

Vass Tibor kérdezi:
Véletlen Balett: a lap szép. Az elsőt (a lapszám másodikát) azért vettem meg, mert szép. A tipográfia az impresszum szerint a te munkád. Le a kalappal. A belbecs értékes. A szépértékesség mellett egyre több bizonytalanság van benne a leakalapomban. Van-e úgy értelme lapot csinálni, hogy rendszertelenek a megjelenések? Biztos van, hisz csináljátok. De mi? Életkori sajátosság? Maga a szétszórtság? A kiszámíthatatlanság, a fellelhetetlenség (ál)mítosza? Esetleg maga a tétovaság motivál? Ez nem derül ki a lapból. Az impresszumból egy idő után levettétek, hogy a lap megjelenik negyedévente. Ez jó, vagyishogy így tisztességes(ebb). Nincs ott helyette, hogy a következőre mikor lehet számítani. Egyáltalán, lehet-e. Kell-e? Csak olyan szerzőkkel dogozol, akiknek mindegy, hogy mikor jelenik meg az anyaguk? Egyáltalán: mindegy, hogy megjelenik-e? Hogy oldod meg ezt a „szervezést”? Folyton elnézést kérsz? Mentegetőzöl? Hasra ütsz, megszabsz egy határidőt, és előre közlöd, hogy ez a határidő vicc, mert fogalmad sincs, mikor lesz, lesz-e a lapból egyáltalán valamikor valami? A lap honlapja is átlag feletti dizájnnal bír. Jó elidőzni itt. Egyszer. Mert a szép feketeségben a frissítés fehér holló: nem lenne érdemes ott „felelősségteljesebben” életben tartani a véletlenbalett-érzést? Nem akarsz, vagy nincs időd foglalkozni vele?

sok kérdés, és mindegyik jogos. (megijedek a szövegmennyiségtől, amit most ide le kell írnom.) tomi, aki lengyel, és szerkesztőnek másik, mondta is, gondolkodjunk el bizony. nem mintha nem tudtuk volna, nem lennénk ezekkel tisztában, ne láttuk volna, tiborom te (merthogy én neki/neked bagum te vagyok magunk közt). akkor kezdem. örülök, hogy tetszik a lap, nekem is, a harmadik számtól (kövér csajok) kezdve, nagyjából elégedett vagyok megformázói munkámmal, a kisebb hibáktól eltekintve, de ezek becsúsznak. lapot nincs értelme nincs, annyi azért igen, hogy nem szűnik meg, mert tetszik nekem igen a neve, és enyém gyereknek tartom nagyon (persze, többen találtuk ki meg minden, csak azt akarom mondani, hogy enyém, mert részem volt életének minden percében, születésében. és lesz halálában is, gondolom. és persze egyes számban fogok beszélni itt.), és inkább éljen egyelőre így, mint sehogy. mert ha meghalna, biztos nagyon hiányozna, valami újraélesztett nem lenne utána ugyanaz. nem akarom újrateremteni jobb anyagi körülmények között. legyen így, vagy sehogy. ha megszűnik, nem akarom feltámasztani, akkor majd találok másik nevet. nem életkori sajátosság, nem szétszórtság, nem álmítosz, ami életben tartja. nem vágjuk el élete vonalát, mindössze az. nem akarjuk. egyelőre. bántani sem akarunk ezzel senkit. (ha valakit mégis, és írása gyors megjelentését várta tőlünk, úgy őszintén elnézést kérek, és megkövetem, és sajnálom, ha ilyen jogos szerzői érzelmeiben megbántottuk) hitegetni sem próbálunk vele senkit, reméljük, nem vagyunk ezzel senki ellen. s ha mégis megjelenik, tán örömet szerzünk vele, nemcsak magunknak, s nem elveszünk azzal a világtól, de hozzáteszünk (ezt szoktam mondani), ha nem is sokat. ez egy hobbilap most már valamennyire, azt kell mondanom (bár sose volt más, mert csak a lelkesedésre épült, és persze abból is maradt el), illetve ez lett: amikor elkészül elkészül, s akkor kész van. hogy miért lett így, hosszú. ugye nincs rá pénz. ami nagy nehezen van, csak a nyomdaköltségre van, de tényleg, de inkább azt se. így előre mínuszban csináltuk meg az utolsó számot, hogy majd a másik felét kifizetjük. és rendes volt velünk a nyomda s a nyomdászok szintúgy, és szerencsére ki tudtuk fizetni, de csak nagy szerencsével. persze lehet, ez senkit sem érdekel, de engem igen. én nem tudom mi az a véletlenbalett-érzés. remélem nincs ilyen. ha van balett, mármint lapszám, szeretném, ha az, aki olvassa, ilyen értelemben fogadná, örülne annak, ami bele van írva, amit abban talál, és tetszetősnek talál. igen, talán át kell gondolni a lapot, s ennek megfelelően strukturálni. vagy azt tenni, mint pánsíp, értem ez alatt, jönni, mint valami almanach, időszakos kiadvány. persze időtálló dolgokkal, és kritikai írások nélkül, hisz’ annak akkor nem lesz értelme. internetes lapként egyelőre nem képzelem el magunkat. ha jobban tetszik: nem akarok internetes lapot csinálni, az írott könyv/lap intimitását, az olvasás élményét nem tudja visszaadni, nekem eddig nem tudta. ami egyébként a balett on-linet illeti: volt már egy honlapunk, ami nem igen működött. az ukrán szám után lett ez a szépen kivitelezett, tetszetős, nem ingyenes tárhelyről működő, hanem fizetett karbantartott (mármint szolgáltatóilag) honlap, ami kerekes-nagy gáspár és pócs istván munkáját dicséri. igen, az archívum nem került fel rá. mi vétkünk. új szám pedig nem volt, tehát nem kerülhetett fel, nem volt minek felkerülnie. ez az enyém.

gondolom, ha a balett kapna egy nagyon nagy összeget, amiből ki tudnánk adni, amiből a szerzőinket tisztességesen kifizethetnénk, és nem csak egy köszönjükkel, amikor nagyjából csak a lapra kellene koncentrálnunk, akkor kicsit máshogy állnánk.

ami személyes felelősségemet illeti: mivel a lapszám anyagát elsősorban lengyel tomi gyűjti össze, a lapot én tördelem – némi lengyel támogatással -, korrektúrázom elsősorban, meg mindent csinálok vele, amitől nyomdakész lesz. (ha vannak hibák benne, emiatt vannak, nem látja elég szem, s sokadik olvasásra átugrik rajta.) ez viszont adott időszakban elég sok munkát jelent, ami egész napokban mérhető. nagyon egyszerű. egyszerűen nincs időm rá, hogy megcsináljam, nincs rá egy hetem vagy többem. mert nemcsak egy hét időt jelent, hanem azt az időt és pénzt, ami eközben kiesik. s mivel arról van szó, hogy kifizetem-e az albérletet, a telefonszámlát, van-e miből élnem, s nem oktalan pénzhajhászásról, mindig az marad el, ami nem létfontosságú, s amit el lehet halasztani. és vannak mindenféle dolgok, tartózkodási engedély, és egy halom szarság, ami benevez az én maradék időmre, s hogy mennyire átcsúsztak a dolgaim, az életem, a munkám az éjszakába, azt nemcsak én tudom megmondani. és így rohanok a dolgok után, és úgy tűnik, sohasem lesz már vége, és nem akarom a magánéletem terhére megoldani, mert már megpróbáltam, és arra jöttem rá, hogy oda kell figyelni arra, aki velem lakik, ne mindig csak mondogatni neki, hogy majd meg majd. és csak megköszönhetem neki a türelmét és jóságát, hogy ezt is bírja. s hogy most belefáradtam e kérdésre válaszolni, az is igaz. hát ilyen dolgok vannak. és hidd el, tiborom, hogy nem írtam ezt még le soha így.

Arató Antal kérdezi:
A Véletlen Balett ukrán különszáma okán kérdezem (ha már nem kapott semmilyen céltámogatást), hogy kölcsönös-é ez a kapcsolat, azaz az ukrán nyelvű irodalmi lapok közölnek-e magyar költőktől ukrán nyelvű fordításokat?

nem tudok igennel, sem nemmel felelni a kérdésre, mert nekem, sem a vb. „szerkesztőségének” nincs teljes rálátásom/-unk az ukrán irodalmi lapokra. még kevésbé azóta, hogy budapesten élek, élünk. a tematikus számmal elsősorban egy irányunkban megnyilvánuló elvárásnak akartunk megfelelni (ti. kérdezték, ha az erdélyi lapokban fordítanak román irodalmat, …, akkor mi miért nem.), s csak másodsorban játszott közre, hogy mi ilyen tematikus számot akarunk csinálni. nálam pedig még másodsorban sem. így született az ukrán szám, egy válogatás, amit el tudtunk érni, amit megkaptunk, amiről úgy tudtuk, egészen autentikus ukrán irodalom. (a teljesség igénye nélkül persze, a terjedelem korlátain belül). természetesen ez nem ment volna azok segítsége nélkül, akik tőlünk sokkal jobban ismerik az ukrán irodalmat, sőt. szerencsére sikerült ilyen embereket találnunk. de meglehetősen lassú egy ilyen tematikus szám összehozása, annyi bizonyos. (másik dolog, hogy sokkal több stilizálásra van szükség, mint egyébként, a fordítás miatt.) valószínű, egy kortárs amerikai válogatást hamarabb összedobnánk. ez csak azért jutott eszembe, mert kaptunk ötletet, legközelebb meg ilyet csináljunk. de én túlzásnak tartottam akkor is, most is, hogy az évi két számunkból mindkettő tematikus legyen. és nem csak én. „az ukrán szám”-ra visszatérve, azt gondolom, végül egész jó kis válogatás lett. nekem andrjuhovics esszéje és nedosztup hippis verse tetszett, talán azért, mert ezek a fordítások jöttek át legjobban, lettek jó versek/írások magyarul is. így volt. mindent egybevetve, örülök, hogy megcsináltuk, jól sikerült, s a műcsarnok-beli bemutatóra is sokan jöttek el. ahogy dobó istván mondta, mi megtettük a kötelességünket, bárcsak megtették volna mások is. vagy valahogy így.

Simándi Ágnes kérdezi:
Bagu László versei szöveganyaga erős szálakból, szavakból szőtt védőöltözet. Fájó világ, s mégis, mert szavakba önti: néha még simogat is, főleg az otthonnal kapcsolatos témákban. Szeretném, ha egy pillanatra is, de kitakarná szívét, s elmondaná nekünk azt az egyszeri történést, ami talán érzelmi szálon fűzi szüleihez. Mit tart a legnagyobb kincsnek és a legnagyobb tehernek, amit tőlük kapott, s amit egy életen át hurcolhat magával?

kedves ágnes! köszönöm érdeklődését, örülök, hogy olvasta verseimet, még jobban, hogy keltettek valamiféle rezdüléseket önben. és akkor, ha valaki azt gondolja, hogy valami nagy trauma áll az írások, a családra vonatkozó írásaim mögött, azt kell mondjam – szerencsére – semmi ilyen nincs. semmi különös gyermekkorom volt, azt hiszem, szép, mint amilyen falun lehet, annak összes lehetőségével és pozitívumával. semmi extrém, semmi, ami az áltagostól eltér. nem vertek és nem utáltak, nem éltem elvált szülők gyermekként, félcsaládban, nem voltam egyke, sem árva, intézetet megjárt. apám nem volt alkoholista, nem tartottunk pitbullt, nem kényszerítettek, hogy nővéremmel teletubbie-kat, pokémont nézzünk. szóval semmi nonszensz. pubertáskorom is egészen átlagos volt, daccal és meg nem értettséggel. és így tovább. szüleim mindig szerettek, megadták, amit lehetőségük szerint meg tudtak adni. nem érzem, hogy elkényeztettek volna, nagyszüleimtől is csupa jót kaptam. alapvető értékként a becsület, az igazságosság állt. nem olvastam ki mást kedvenc könyveimből sem. illetve ezt meg is fordíthatom: kedvenc könyveim azok lettek, amelyek ezt az ideát valósították meg. valami extrém? nem, nem jellemző. max. annyi, elég nagy voltam már, mikor megmondták, hogy nagymamám nem vér szerinti nagymamám, mert az meghalt a háború alatt, így nagyapám újranősült, s édesanyám az ő nevelt lánya csak. de ez is csak egy napig tudta zaklatni a gondolataimat. hogy mikor pontosan, arra nem emlékszem, de jóval az érettségim előtt. aztán mi jött? egyetem, katonaság, egyetem. meg az első nagy szerelem. az inkább megrázott. akkor kezdtem el írni, illetve kicsivel előtte. mondhatni jókor, mert ki tudtam magamból írni, ami bántott. és az bántott. meg aztán egy másik nagy szerelem be nem teljesülése, az, hogy mi apró dolgokon múlik az élet, s úszik el a lehetőség a beteljesedésre, a tökéletes beteljesedésre, látni elúszni annak lehetőségét, amikor még annak tűnik. a lehetőséget elúszni látni, az fájó. ebből is látszik, hogy a szerelmek (nem volt belőlük sok. nem kapcsolatokról beszélek), pontosabban azok be nem teljesülése, sokkal nagyobb traumát okoztak/-nak, mint az egyéb. feldolgozni sem igen lehet őket, sokat okosodni belőlük, ha az ember érzelmileg érintett, legközelebb is ugyanúgy fog cselekedni, mint annak előtte. legfeljebb írásomban okultam belőle annyit, hogy nem igyekszem rögtön közvetlen élményként megírni, mindenáron megírni, s ha igen is, akkor attól eltávolodva (ld. horváth orsolyának adott válaszom). a családra, -hoz való viszonyomra visszatérve: jó és normális volt a viszonyunk. család voltunk, az volt a természetes, nem éreztem „különös” szeretet a többiek iránt. néha zavartak a tv-ben látott „ideális család”-sztereotípiák, és ez némi skizofréniára adhat okot. ezek a kis fragmentumok, amivel azt akarják kifejezni egy filmben, hogy ez egy idilli család. a realisztikus család más. mindenki olyanban él. szerintem a miénk sokkal természetesebb és ideálisabb volt azoknál. [már sokat írtam, de még fogok. ágnes kérdése kérdés, akár a vass tibié volt, hogy nem lehet egy mondattal elintézni, mert fontos nekem a megválaszolása. nem untatni akarok, csak nem lehet nagyon lerövidíteni, és nem is érdemes. nem is akarom] egy mozzanat talán az egyetemi a történésékből, ami megérintett. harmadikon volt, hogy differenciális egyenletek tárgyát előadó tanárom ki akart rúgatni az egyetemről, ami azt jelenti, hogy nem tudtam volna úgy felkészülni a vizsgára, hogy nem húz el. ennek megoldására, az egyetemről való kirúgatás elkerülésére akkoriban egy megoldás volt, katapultálás levelező oktatásra, mit meg is cselekedtem. a család mindig mindenben támogatott, akkor édesapám mégis azt mondta, önhibámból kerültem bele, másszak is ki belőle egyedül. {ki is másztam.} ez mondjuk nem esett jól. egyébként tényleg önhibámból volt (nem látogattam az órákat. azt meg amiatt, mert a szakítás miatt eléggé ki voltam ütve, nem láttam túl sok értelmét annak sem. ehhez társult egy kretén és korlátolt tanár, de tényleg, ki nem a magyarszeretetéről volt híres), nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan volt velem. de mással is előfordult ez süldőkorában, és az ifjonti hibákhoz tartozik. nem is szégyellem, mert felnőttebb fejjel sem éltem „normálisabb”, nem a végzetbe rohanóbb életet egy szakítás után, mint akkor. és így fejeztem be az egyetemet. persze ekkor én már rég önálló voltam anyagilag, és cselekedeteimben is független. a „leválasztás”, a gyerek leválasztása a szüleiről, ha még oly fájó is azoknak, sokkal korábban megtörtént, meg kellett történnie. mert ez kell legyen, és jó volt az úgy, és azt láttam, ott van a baj, ahol ez nem történik meg. ami még eszembe jut, mint a szüleimmel való szembenállás, hogy közvetlen egyetem után-végén, négy hónap után otthagytam az általuk favorizált munkát (tanítás!), s két hónapig tengtem otthon, ivással próbálva oldani a nyomást, és mindenféle elképzelhetetlen munkákkal igyekezve hasznossá tenni magamat. akkor találtam állást, de olyat, ahol többet kerestem, mint apám, anyám, nővérem együttvéve. és akkor minden jó lett. erre az időszakra, mikor rendszeresen elkezdtem dolgozni, tehető a komoly, férfias kapcsolat kialakulása szüleimmel. addig volt valami családon belüli szeretet, ekkor lett az, amit az ember ért, megért, aminek igazi alapja van, egyenlők közötti. ekkor láttam és értettem meg igazán, mit tettek meg értünk, milyen jó emberek valójában. ekkor tanultam meg igazán becsülni őket. és azóta. nem lett kisebb ez azáltal sem, hogy én három éve már nem élek velük. budapesten élek, ami más ország, nagy távolság, és nagyjából kéthavonta egyszeri, 3-7 napos láthatást tesz lehetővé. ha visszafelé megyek, és édesapám kikísér a vonathoz, anya mindig sír, megsirat. édesapám mondta el. édesapám egyszer sírt, mikor megjöttem, első rosszulléte után, mikor kórházban feküdt. [ahogy én belegondoltam, hogy már nem látom, gondolom ős is, hogy nem lát viszont.] három éve a 2001-es karácsony volt az első, amit együtt töltöttünk. nővérem már régebben elköltözött, s ha légvonalban nem is laknak messze a szülői háztól, megesik, hogy két hónap is eltelik, mire szüleim lányukat és unokáikat újra láthatják. amit a családokról, családtagokról írok, az élmény messzebb menő feldolgozása; alapja – gondolom – mindenképpen a szüleim iránt érzett aggódás. édesapámnak magas a vérnyomása, nem csak alkalmilag, hanem állandósulni látszik. mióta eljöttem, pontosabban tavaly tavasztól most másodszor van vele kórházban, és ettől az én szívem sem lesz nyugodtabb. 2001 tavaszának másik történése, hogy amire még nem volt példa, s amire az öregek sem igen emlékeztek, az áradó tisza, pontosabban a kitódult víztömeg már szülőfalumat is veszélyeztette. a történetek, amiket megírok, eléggé fantasztikusak, hajlok a mind elvontabb, szürreálisabb megfogalmazás felé, vonz, de az alapja ez. és szerencse is, hogy nem az „igazak”, mert extrémebbé tettem őket, groteszkké, hogy erősítsem a hatást. „költői eszközökkel éltem”, és fogok is élni. én teszem az olvasóval, a verssel, ha valami extrémebb helyzetbe kerülnek. amit el sem tudtak képzelni. egy olyanban sokkal jobban látszik, mi mi és ki ki [szerintem]. de a féltés van. a legnagyobb kincs, amit a szüleimtől kaptam, gondolom, az életem, és ezzel a vállamra adták a legnagyobb terhet is, mert vinnem kell azt. igen, hurcolom. ez jó szó a minderre. szóval nincs egyszeri történés, csak láncolat, versírói törekvéseim meg én vagyunk, egymástól elválaszthatatlanul. nem egy rendkívüli történet, de azért van, és elég alap, néha úgy tűnik, még sok is, s ahogy a szerelmi szomorúság is, mikor tolul, azt gondolja az agy, hogy nem bírja elviselni, és biztos nem is, vagy nem valamilyen károsodás nélkül, és nekem ez az életem, és így jó. a világon nincs normális ember. s ha van, nem irigylem.

02bl1



A kollektív interjú 2002-ben a Pánsíp Szalon akkori, ma már alig használható régi oldalán jelent meg, később a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába is felkerült


Más