„nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka”
A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.
2001. októberében
Zalán Tibor volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége
Zalán Tibort kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Békés Pál (Budapest), Berniczky Éva (Ungvár), Bohár András (Budapest), Dalos György (Berlin), Elek Tibor (Gyula), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Jónás Péter (Köln), Mózsi Ferenc (Chicago), Onagy Zoltán (Esztergom), Pécsi Györgyi (Budapest), Radnóti Zsuzsa (Budapest), Simándi Ágnes (Toronto), Szűgyi Zoltán (Budapest), Vass Tibor (Miskolc).
1.
“nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem:
a költészet a mandarinok játéka”
Vass Tibor kérdezi:
Tiborom, ha nem veszed rossz néven: érdekelne, milyen név van az úttörő igazolványodban, a magyar-orosz szakos diplomádban, az útleveledben, és milyen név lesz a halotti bizonyítványodban. Mikor szereztél magadnak nevet? Szerinted miről vagy nevezetes?
az úttörő-igazolványomban, de jó is lenne, ha meglenne, kedves vass tibor, lipák tibor név van. a magyar-orosz szakos diplomámban is. az útlevelemben már – mert viszonylag új útlevelem van – a zalán-lipák tibor szerepel. viszont, az előző útlevelemben megint csak lipák tiborként voltam jelen, aminek nagy hasznát láttam, mert például a román határon zalán tiborként kerestek és kereshettek (hogy mi okból, erről talán erdélyi barátaink többet tudnak), és nem találtak meg, tehát nyugodt szívvel jöttem-mentem keresztül, át rajtuk. a nevemet 1974-ben szereztem, és a tiszatáj akkori szép és fiatal titkárnőjétől kaptam. kellett egy írói név, én nem tudtam akkor, miért, ilia mihály, a tiszatáj akkori főszerkesztője tudta. felütötte a naptárt, és azt mondta: legyél ábel. mondtam, hogy nem, mert az túlságosan foglalt irodalmi név. felütötte megint, és azt mondta: legyél zalán. ez tetszett. sietnünk kellett, mert borozni indultunk az éjszakába, és ilia főszerkesztő megtiltotta neki, hogy mindaddig eljöjjön velem borozni (elsőéves egyetemista voltam), amíg nem találok nevet. nagy tétek voltak tehát lerakva a nevem körül. hogy miről lennék nevezetes? hát a nevemről. ha.
a halotti bizonyítványomban is ez a zalán-lipák lesz, öreg vagyok már a változtatásokhoz. a lipákot apám miatt tartottam meg, aki kubikos ember lévén, az istennek nem akarta megérteni, miért nem jó a lipák név egy költőnek. azt gyanította, kubikossága miatt nem jó nekem ez a kedveske szlovák név. magyaráztam én neki, hogy a magyarban -pák végződéssel ilyen szavak vannak csak: tirpák, cserpák, pupák. nem felemelő jelentéstartalommal. hát, ez lesz. de én már nem fogom ezt látni. ő sem.
Balla D. Károly kérdezi:
Szoktál-e még ígéretes ifjú költőket a Vígszínház lépcsőjén ülve, saját kötetedet olvasva várni? (Mert Kortárs-szerkesztő-korodban engem így vártál, amikor telefonon bejelentkeztem nálad. “És miről ismerlek meg” – aggodalmaskodtam. “Lesz a kezemben egy fekete könyv” – válaszoltad. Amikor a megbeszélt helyre odaértem, a lépcsőn ülve ezt a könyvet lapozgattad. Már benne volt a nekem szóló dedikálás. Meghatódtam. Csak a sörök oldottak fel a Kassai Kocsmában). Szóval: szoktál-e még…?
nem szoktam. az ígéretes költők már nem engem keresnek meg, mert se lapom, se türelmem hozzájuk. azért, elég rémisztő lehet egy pofa a vígszínház lépcsőjén, kezében a saját kötetével. egy mentségem lehet, hogy dedikálva volt számodra a kötet. erről egy történet. kortárs szerkesztő koromban összetalálkoztam vas istvánnal az utcán. bottal járt, egy nagy tarisznyaszerű eszköz volt a vállán, és öreg volt, nagyon szép öreg. örülök, hogy látlak, mondja, többször kerestelek a szerkesztőségben, oda akartam adni a gyűjteményes fordításköteteimet. álltam, néztem rá, aztán azt gondoltam, jó duma. benyúlt a tarisznyájába, és kihúzott belőle három sárga kötetet. ügyes, gondoltam, miközben megköszöntem. elbotozott, elballagtam én is. biztos volt nála épp a köteteiből, gondoltam. hazaérve fölütöttem a legfölső könyvet, és majdnem lefordultam a székről: dedikálva volt a nevemre. tehát, valóban, napokon keresztül cipelte a nekem szánt köteteket vas a nagy nyárban a széchenyi utcába. ő már élő klasszikus, én pályája elején járó süvölvény. miért? hiszen a kortársban nem közölt verset a rovatvezetőségem alatt, tehát még csak nem is ennek szólt a gesztus. akkor nagyon megértettem és megtanultam valamit. és attól kezdve lett fontos számomra, pontosabban vált programszerűvé a fiatal költőkkel, induló pályákkal a tisztességes bánás. most is az. fekete könyvvel a kezemben, vagy anélkül.
Dalos György kérdezi:
Milyen érzés volt alanyi költőként chicagói szerkesztőnek lenni (“Szivárvány”)?
hát, ha mindkét végén lettem volna a zsinórnak, nagyon jó. mert, más volt mózsinak chicabóból hazaugrania, mint nekem kimenni amerikába. más pesti chicagóinak lenni, mint chicagói pestinek. én társszerkesztőként alkalmazott voltam, aki gyakorlatilag nem rendelkezett anyagi forrással, vagy bázissal. amikor a lap megszüntetését bejelentette a fenntartó-szerkesztő mózsi ferenc, még azt sem tudtam mondani, hogy bakk. magyarázatot sem kértem, és később sem éreztem úgy, hogy kérnem kellett, lehetett volna. akkor derült ki, hogy nagyon is alanyi költő maradtam végig, mindenféle garancia-kérés nélkül feccoltam bele majd egy évtizedet az életemből a szivárványba, és ezt az egészet egy augusztus éjszakai telefonnal nemlétezővé lehetett tenni. mindegy. én nagyon fontosnak tartottam a szivárványt, mert abban a nagyon átpolitizálódó helyzetben megpróbált csak minőségi szempontokat érvényesíteni. azóta sincs ilyen, pedig nagyon kellene.
Mózsi Ferenc kérdezi:
Tibor(cz)omhoz az lenne a kérdésem: mikor folytatja vajon a még annak idején elkezdett Tűz Tamás-tanulmanyát, akár kivetítve a problematikát a saját költészetére is.
jó ferencem, úgy is, mint hajdani szerkesztőtársam a szivárványban, elevenemre tapintottál, mármint a sok félbehagyott munkára, el nem kezdett tervre. nem csak a tűz tamás-tanulmány maradt félbe. végiggondolom, mert erre kényszerít a kérdésed, ha most hirtelen meghalnék, drámák, regények, de még versek sokaságát vinném magammal, természetesen mindet csonkán hagyottan, el sem kezdetten… megijedek. a tűz tamás-tanulmány befejezetlensége azóta is bánt, és időnként rám tör a folytatás szükségérzete, ugyanakkor nagyon zavar, hogy évekkel ezelőtt hagytam félbe. a félbemaradás oka kettős. részben, mert épp olyan lelki- és energiai bajaim voltak az idő tájt, hogy képtelen voltam azt a magasfeszültséget fenntartani, inkább előidézni, ami a tanulmány első részének megírásakor volt bennem. a másik, hogy kaptam egy ígéretet egy kiváló barátomtól arra, hogy két hétre egy faházban elhelyez, eltart, és nekem csak a tanulmánnyal kell foglalkoznom. az ő élete is mást kanyart vett, mint ahogy az ígéret mondásakor arra számítani lehetett, a faház sem ott áll már, ahol állt, de az is lehet, ott áll még, csak már ő sem az a faház, aki régen volt. jól érzed, hogy az ember a máséval való foglalkozáskor erősen foglalkozik magáéval is, állandóan párhuzamba állítja a talált és átbeszélt problémát a saját művészetében találhatóval, a megoldásoknál óhatatlanul is a saját megoldhatóságait tételezi. ahhoz, hogy ismét hozzáfogjak a tűz tamáshoz, több dolog szükségeltetnék, ami most nincs meg. egyik, ismét el kellene mennem hamiltonba, az öregek otthonába, ahol egyetlen egyszer találkoztunk tamással, végig kellene mennem a szürke falak között, és meg kellene állnom az ajtaja előtt, amely mögött már nem ő üldögél. mindez már nem miatta, miattam szükségeltetnék. hogy fölidéződjék bennem az a pár évvel ezelőtti fickó, aki elkezdte írni a tanulmányt. aztán kellene két hét magány, fa- vagy kőházban, meg az, hogy legyen egy szivárvány, amelyik lehozta az első részt, és igényt tart a másodikra. azt hiszem, ez utóbbi hosszadalmas mondat jelzi, mennyire reménytelen a tanulmány folytatása. ha addig el nem patkolok lépfenétől. azért mégiscsak komikus, hogy egy ilyen nevű kórokozótól kell rettegnünk a harmadik évezred elején! szóval, vigyázz magadra ott chicagóban, a te szeretett csíkhágódban, mert (egyelőre) közelebbi célpontnak látszotok a lépfenébe is, mint mi itt, kicsi európa még kisebb, ronda, vakarcs szívében. (a ma reggeli hírekben hallom, hogy két fehér poros csomag már meg is érkezett magyarországra, egyik pakisztánból. jó reggelt, magyarország, ha ezt akartuk, beérkeztünk európába, mi több, a nagyvilágba…)
Dalos György kérdezi:
“Valahogy majd csak felnő gyermekünk / nyelvünkből is marad valamennyi rá / s neve alá odaírhatja még egy ideig állampolgárságát: magyar”. Te Jóisten! Státusztörvény ide, nyelvvédelem oda, “a sírt, hol nemzet süllyed el / népek veszik körül?” Hisz-e a költő a magyar nyelv (szóval a magyarság) jövőjében avagy csak gyakorolja?
drága gyurkám, nem is láttuk egymást berlin óta. kár. szóval, ez a versrészlet. amikor írtam, még jelentősen itt voltak az oroszok, és a rendszer sem emlékeztetett egészen erre a mostani – ilyen, olyan, de mégiscsak létező – demokráciára. (könyvégető birodalmi szélről van szó a versben, aczélfogakról…) akkor úgy gondoltam, a nyelv megtartása valamiféle tartás megtartása is, és a gyakorlása valamihez való jogot és elkülönülést jelent. ma már másként látom, ma már úgy látom, hogy a nyelv nem megtartja a magyarokat, hanem elválasztja egymástól őket. jövő? amikor ezt írom, épp csapást mér amerika afganisztánra. nos, ehhez képest a nyelv nevetségesen törékeny játékszer. a magyarság jövője és európa jövője és a civilizáció jövője valahogy összekapcsolódik. nemzeti nyelv nélkül, vagy, ha akarjuk, másfajta nemzeti nyelvvel. mondjuk, euro-nyelvvel.
Simándi Ágnes kérdezi:
Tovább szeretném faggatni Tibort az “euro-nyelvről”. Véleményem szerint az irodalom az a műfaj, amely minden nép esetében megtartja azt a sajátosságot, – az adott nyelvre egyedien jellemző belső azonosságát, amely belső tartalma és nyelvi fordulatai csak azt érinti meg, aki tudja azt a nyelvet. Ebben az értelemben a nemzeti irodalmat anyanyelvnek tekintem. Amikor fordításra kerül sor, ez a réteg aligha tud átszűrődni. Nem is az a feladata. Más kérdés az egyetemes mondanivaló, annak mindenképpen át kell jönnie, azért egyetemes. Megértem, hogy jó lenne korlátok nélkül – mint pl. a zenében és a képzőművészetekben – közlekedni oda-vissza a különböző nyelvterületek között, – mégis kibukik belőlem: nem lehetne a nemzeti nyelv “korlátját” mondjuk nem korlátnak, hanem a lélek kapaszkodójának tekinteni? Olyan kapaszkodónak, melyre nem csak a költőnek, de az adott nyelven élőknek szüksége van… Utána jöhet euro-nyelv, minden, – de a személyiség fejlődéséhez én elengedhetetlennek tartom ezt a “hagyományos” formát. Remélem, érthető, amit mondok. A másik gondolat, – ugyanezzel kapcsolatban -, hogy bár a költő “mindenkinek” ír, mégis, a költészet, az irodalom maga réteg-szükséglet… Mindez töprengés. Talán újabb gondolatokat vált ki. És mielőtt elfelejteném: nagyon jó lenne, ha megírnád azt a Tűz Tamás-tanulmányt…
ágnes, a messzi torontóban, első felvetésed az euro- és a nemzeti nyelvről elég sokfenekű. nem tudom, van-e ilyen terv, hogy euro-nyelv-létrehozás, kapásból én azt mondom rá, hogy nem zavarna, ha létrejönne. lehet, ha lenne időm végiggondolni, mást válaszolnék. most úgy – tudnám szeretni. persze, a nemzeti nyelv apró hajlásai, titkai, múlt-, történelem- és történetmegőrző funkciói természetesen rendkívül fontosak, mi több, kikerülhetetlenek. vannak azonban olyan formálások, amelyek közös nyelven is létrehozhatóak. erre tett és tesz kísérletet a vizuális és konkrét költészet, nem kevés eredménnyel, magyar nyelvterületen is. ha a nyelvet nem lélek-eszközként, hanem jelrendszerként fogjuk fel, akkor nincs akadálya a nemzetközi egyeztetésnek, a jelcserék megoldásának. a lélek kapaszkodója viszont egészen egyszerűen a más nyelveken beszélők számára a nyelv korlátja. így jön létre a fából vaskarika. azt gondolom, ha a határok úgy oldódnak fel, hogy a nemzeti létformák is feloldódnak nagyobb egységekben, akkor a nemzeti nyelv is szükségtelenné válik a beszélő identitásának megtartására. ez természetesen hosszabb folyamat, és olyan lélektani másság, amit mi sem elfogadni, sem megérteni nem vagyunk képesek. más reflexeink vannak, más féltéseket és sértéseket hordozunk az idegeinkben, más a történelemhez való viszonyunk, más a máshogyan beszélőkkel kialakított kapcsolatunk. de az új nemzedékek, a világhálós fiatalok másképpen viszonyulnak már nyelvhez, az azzal lefedett identitáshoz, a megtartáshoz és az elvegyüléshez. és ez még csak nem is morális kérdés, ez fejlődéslélektani kérdés. az pedig, hogy a nyelv mennyire kapaszkodó, egyszerűen általánosíthatatlan kérdés. egyre többen vannak, akik már nem akarnak belekapaszkodni, más felé orientálódnak, lásd a popkultúra zene-tánc-ritmus-jelenségeit, a társadalom egyes rétegeinek nyelven kívüliségét, önálló, nemzetközi szavakra építő nyelvi strukturálódását…
nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka. nyilván, a maguk szórakoztatására. ahogy a komolyzene sem íródik mindenkinek, egy beethoven sem tömegélvezeti cikk, nem beszélve mondjuk egy kurtágról, vagy sáry laciról. az a költő, aki mindenkinek ír, legkevesebb, hogy gyanús fejlemény. a magas kultúra élvezetéhez magas kulturáltsági fokon levés szükségeltetik, már ami az elvontabb művészeti ágakat, vagy műfajokat illeti. a költészet csak ritkán, és szinte mindig programszerűen találkozik a tömegekkel. petőfi programmá tette a költészet tömegekhez történő eljuttatását, és a kor olyan volt, hogy ez nagyrészt működhetett is. ma legfeljebb uhrin benedek balfaszságait említhetem föl, mint tömegeket megmozgató jelenséget, de az illető nem költő, a tömeg pedig, amely zászlajára tűzi, egyáltalán nem tekinthető a költészet közönségének. be kell ismernünk, hogy kevesek számára élvezhető az, amit csinálunk, ezt nem szégyellni kell, ellenkezőleg. büszkéknek kell lennünk, hogy magas szinten tudunk megvalósítani valamit; azok számára, akik ezen a szinten akarják élvezni a nyelvet, a verset, a zenét, a művészetet.
tűz tamás-ügyben sáros vagyok, tehát ártatlan…
Békés Pál kérdezi:
Most, október 6-a tájékán különösen aktuális a kérdés: hogy-mint esett, hogy 1999 októberében a magyar írótársadalom nevében Zalán Tibor leplezte le az aradi vértanúk egyikének, gróf Leiningen-Westerburg Károlynak frankfurti emléktábláját az ujjongó járókelők lelkesült kiáltozása közepette, kiket megbízható hírforrásaink szerint egyben fel is esketett a magyar szabadság ügyére?
ami igaz, az igaz, móresre tanítottam a németeket ebben a gróf ügyben. a valóság, hogy nem én lepleztem, hanem prőle gábor és szegedy-maszák, én csak ott álltam. az úgy volt, hogy darvasi odajött hozzám a hírhedett magyar pavilonban, és azt kérte, menjek velük focizni a német írók ellen. emlékezhetett arra, hogy egy időben eredményesen rúgtuk a bőrt esterházyval, czakóval, kő palival, ilyen, ma már összeférhetetlen alakokkal. de nekem fájt a lábam, nem mentem. ekkor talált rám budai kati, aki ott a programok tótumfaktuma volt, és azt kérte, menjek el koszorúzni maszákkal és prőlével. életemben nem koszorúztam még. nem volt mit tennem, egyébként sem éreztem magam túl jól frankfurtban, főleg nem a könyvvásáron. elmentem. legalább harmincfős tömeg ünnepelt egyfolytában. ott álltunk, vártunk. azt mondták, következik a magyar himnusz. csönd. vártunk. hideg volt. vártunk. súlyos ötpercek teltek el, és a magyar himnusz nem akart kijönni a hangszórókból. akkor elkezdtek pusmogni, hogy a pista vagy jancsi elment valahova, akinek be kellett volna kapcsolnia a magnót. még kínosabb a csönd. maszák odafordul hozzám, a maga szokásos fanyar arcával halkan megszólal: most megy már a himnusz? mert ha igen, akkor én megsüketültem… az ünnepi alkalomról megfeledkezve igen elröhögtem magam, az egybegyűlt himnuszvárók rosszallását kiváltva. innen már csak egy lépés volt a magyar szabadság ügyére felesketés, mert megérkezett a pista vagy jancsi, és sercegve, ám annál nagyobb méltósággal megszólalt az összes hangszóróból a himnusz.
Jónás Péter kérdezi:
Hogy van az, hogy a magát nemzeti gondolkodásúnak valló költőnek egy fel nyáron át bujdokolnia kell, mert be akarjak perelni nemzetgyalázásért? (Ha a hír hamis vagy ferdített, Horváth Orsit kell megverni, tőle hallottam.) Ehhez kapcsolódóan: miért nevezed magad kitartóan konzervatív költőnek, amikor sokfajta hangod van, és egy – elég erős – ezek közül igencsak modern?
péter, horváth orsolya nem csak jó költő, de jó ember is. sejtem, miről van szó. ha emlékszel, meghívtatok engem egy táborba, ahová nem mentem el, mert külföldre utaztam. nos, orsolya nyilván nem tartotta elégségesnek távolmaradásomat azzal indokolni, hogy nem érek rá, családi programom, stb. van, mert ugye, ilyenkor mondható, hogy a meghívott író nem veszi komolyan a meghívókat, hogy nagyképű, lekezelő, pesti genya stb., csak az nem mondható, hogy ő is ember, és neki is lehet családja, és lehetnek programjai abban az időben, amikor a táborozás zajlik. így kontaminálta egy másik dologgal, ami a távolmaradást jobban hitelesíthette, jelesen, hogy épp akkor volt botrány az a vak c. darabom körül, melyet nemzetgyalázás hírébe és gyalázatába keverték, nyelvezete és irodalmi történelemszemlélete miatt. spiro gyuri szintén egy vak bélás darabba ragadt bele, ugyancsak nemzetgyalázásos szinten. nos, lehet, hogy említettem orsolyának, hogy jobb is, ha nem vagyok itthon, mikor a nemzetet ellenem védők nyilai a fejem körül csapkodnak, azért menekülésről, főleg bujdosásról szó sem volt. de ha már fölemlítetted, én nem vallom magamat nemzeti gondolkodású költőnek, ezt a kategóriát kisajátították, amint tapasztalható, ellenem is, mások, én csak olyan költő vagyok, aki éppúgy szereti a hazáját, mint más, de nem programként, hanem alanyi jogon, ebben az országban élőként, ehhez a néphez tartozóként, magáníróként, kívülről.
a kérdés második feléhez. lehet, hogy mondom, de nem érzem magam igazán konzervatív költőnek. ennek ellentmond, természetesen, az általad is fölemlített sokfajta hang, ami nem a konzervatív anyagkezelés jellemzője. én a modernségnél – ami nagyon sokszor csúszik össze a divatossággal – lényegesebbnek tartom a korszerűséget, ami a divatoktól és diktált mozgásoktól való elhatárolódást is jelenti számomra. feltétlenül konzervatívabb vagyok, mint a tiszta avantgarde elhatározottságú időszakaimban, de a teljes és programszerű klasszicizálódást nincs szándékomban elérni, ahogy a posztmodernet sem, jóllehet a papírváros kapcsán igen gyakran hangoztak el erre utaló megállapítások. valamikor régen, amikor az avantgarde és a hagyományosság vitája zajlott az életünk folyóiratban, rátaláltam egy kategóriára. radikális eklektikának neveztem azt az általam követhető, és adottságaim szerint termékenyen alkalmazható irányt, ami nem illeszkedik kialakított formák és elvárások mentén, hanem megpróbálja – nem szintetizáló szándékkal – a különféle stíluselemeket egymás mellett működtetni. (a kategóriát azóta mások másra használták, akkor nem tiltakoztam ellene, azóta tehát inkább nem használom, gondolom, nem is az a lényeg, hogy minek nevezek valamit, hanem az, hogy csinálom valahogy.) a konzervatív ebben az értelemben nem stílus-, hanem magatartásforma-, illetve elhatárolódás-kategória.
Dalos György kérdezi:
“Mert néma gyermek minden kis magyar: / A nagyvilág nem érti meg szavát…” (Kosztolányi). Igaz-e ez a mai magyar irodalomra és jelesül a lírára?
teljességgel igaz. vagy majdnem. de lehet, hogy egyáltalán nem. a magyar líra rossz állapotban van, már ami a nemzetközi rangját illeti. ez nem jó, éppenséggel lehet rossz is. a próza működik, tehát nem a nyelvvel van baj. ha azzal lenne, akkor teljes csődöt kellene bejelentenünk. de azért olvassák márait és esterházyt és konrádot és dalost és krasznahorkait, meg nézik örkényt is. ahogy bartókot is játsszák és hallgatják. azt hiszem, nem az értésről, hanem az érdeklődésről van szó. lehet, hogy a magyar költészet nem tud olyasmit fölmutatni, ami legalább európát érdekli. ez nem nemzeti sajátosság, mitől lenne az? az is lehet, hogy a magyar költészetet nem jól reklámozzák, nem jó költőkkel reklámozzák, nem jó helyen reklámozzák, ha reklámozzák. nem árt, ha a nagyvilág meghallja azt, amit értenie kellene. egyelőre ez a (ki)hallatszás lenne a legfontosabb lépés. aztán, lehetne azon töprengenünk, hogy a hallók miért nem értik, amit hallanak tőlünk.
Dalos György kérdezi:
“és néhány akvarell…” – ez a német/magyar verskötet címe. Lesz-e grafika, freskó, körkép? Mit kölcsönöz ki a költészet egyéb műfajokból? Zenébôl?
az ötlet jó. különösen a körkép. mostanában ez feszty a lelkemet. a kórkép. nekem van zenei végzettségem (zenei általános iskola, elvégeztem egy művész- és egy jazzdobiskolát…), tehát ideje körülnéznem ezen területen is. próbálkozom. a szimfóniákat már weöres lefoglalta. maradnak a kisebb műfajok, vagy az operák. mint említettem, nem is rossz a felvetés. bár ez már másnak is eszébe jutott, sajnos. marad a dallam és a ritmus. és ez a kettő, így együtt, már majdnem zene.
Jónás Péter kérdezi:
Szerinted mi a különbség a dalszövegek és a versek között, és írtok-e még dalokat Huzella Petivel?
alapvető különbséget látok. a dalszöveg még akkor is alkalmazott műfaj, ha a zene előtt íródik. huzellával már több mint egy évtizede dolgozunk együtt, és a munka közösségén túl célja az, hogy huzella péter előadói image-zsét létrehozzuk és fenntartsuk. ez azt jelenti, hogy nekem egy olyan kép kialakítását kell kimunkálnom huzelláról, ami nem feltétlenül fedi sem az én habitusomat, sem az ő hétköznapi énjét. ehhez még hozzátartozik egy kialakított zenei világ, huzella-megszólalás is, jellegzetes hanggal és megjelenéssel. mindezeket figyelembe véve, ha nem érted félre a kifejezést, a dalszöveg sokkal manipuláltabb, mint a vers. azt is be kell kalkulálni a szövegek megírásakor, hogy egyszer elhangzó/felhangzó dologról van szó, amit a nézőtéren helyet foglalóknak azonnal meg kell érteniük, be kell fogadniuk, rezonálni kell tudniuk rá. ez egyértelműen a szövegvilág leegyszerűsítését kívánja meg. ami nem jelenti azt, hogy el kell jutni a slágeripar primitívségeiig, de mindenképpen le kell mondani a nagyobb áttételekről, bonyolultabb metaforikáról. cserében ezért az ember kicsit megmártózik abban a népszerűségben, amiben költőként ritkán van része. amikor négyezer néző előtt verset olvasol a diósgyőri várban, mögötted a kaláka, vagy a tömött petőfi csarnokban felmész a színpadra meghajolni huzella-koncert után, nem ugyanaz, mint egy könyvtár húsz olvasója előtt felállni. nem biztos, hogy jobb, és biztos, hogy nem fontosabb. csak másabb.
huzellával folyamatosan dolgozunk, most egy új nagylemez anyagának a válogatásában vagyunk benne, nyakig. rengeteg jó dal közül kellene a legjobbakat, vagy legütőképesebbeket kiszedegetni. nem kellemetlen munka, kevésbé fárasztó, mint létrehozni volt azokat. erős nyár után vagyunk, eger városa rendelt tőlünk egy gyermekmusicalt, amit le is gyártottunk határidőre, eger kis csillagai a címe, a dobó téren adódik elő. idén hét előadás volt, jövőre még többet szeretnének belőle, felnőtt színészek és ötven gyerek van a színpadon. ezrek nézik egy-egy alkalommal, ami jó érzés megint. ennek a zenei anyagából is készül egy cd- és kazetta-verzió, és lehet, elkészítem a darab regény-változatát is. eger éveken keresztül akarja nyári látványosságul a darabot, nyilván eladhatók lesznek a hanghordozók, sőt, a regény is.
meg aztán, péter időről-időre előkap, ha a zenegérbe kell szöveg, és megszorul, én meg rögtön segítek rajta. láthatóan élvezi, hogy mindig van egy leakasztható költője a műsorához. én írtam a zenegér főcímzene-szövegét is, igazi bánatom, hogy ezt nem írják ki, pedig én nagyon büszke vagyok rá. remélem, ismered, hát nem jó kis duma?
dolgozunk tehát, huzella minden hónap első vasárnapján a kolibri pincében mutatja be a bevált és népszerű számok mellett a legfrissebbeket, meg vagy(tok) hívva, néha én is odatévedek, jók a sörök és nagyon jó minőségű, szerencsére, a közönség is.
Bohár András kérdezi:
Miért viseltetnek oly sokan a mindenkori aktuális avantgárddal szemben ellenségesen, ha nem is ismerik?
könnyű lenne azt válaszolni, andrás, hogy azért, mert nem ismerik. nem azért, bár ez sem kizárt teljes mértékben. a dolog talán ennél is egyszerűbb, és te ezt nálamnál jobban tudod. az avantgarde, ha valóban az, aminek így nevezi magát, feladatának, mi több, létformájának, ha nem létkeresésének, tekinti a létező és értéknek beállított, vezető pozícióba került irodalmi formációk tagadását, a hagyományos szemlélet által értéknek tételezett művészeti termékek értékként történő elutasítását, azok létét kanonizáló esztétikai szemlélet megtagadását. mármost, ki örül annak, ha a magának jól berendezett élettérbe, mondjuk egy lakásba, hirtelen betör valaki, és azt mondja, hogy a festmények pocsékak, kidobni őket az ablakon, a könyveket elégetni vagy bedobni a dunába, a bútorokat darabokra törni stb., és mindezek helyére pacsmagoknak feltűnő képszerűségeket aggatni, lineárisan olvashatatlan könyvszerűségekkel megtölteni a polcokat, az öreg fotel vagy hintaszék helyett ülhetetlen, ám dekoratív ülőalkalmatlanságokban feszengeni stb. és akkor még nem beszéltünk arról a kötelező agresszivitásról, amivel az avantgarde-oknak konzervatív környezetük felé kell fordulniuk, a lekispolgározásról, a leavultozásról, a leidejétmúltozásról. innen szemlélve nem értelmezhető számomra a kérdésed. miért kéne barátságosan viseltetni magukat az avantgarde-dal szemben… ám várjunk csak! kiknek is? a kérdésedben olyan sokan szerepel alanyként. kik ezek? és mit jelent a mindenkori aktuális avantgarde? nem genyázni és visszakérdezni akarok, hanem hangosan töprengek. mintha az avantgarde általam régóta megérzett (lehet, hogy valójában nem létező) meghasonlását tapasztalnám a kérdésedben. mit sugall az általad felvetett kérdés? én nem szeretlek téged, de te vajon miért nem szeretsz engem? honnan veszed hozzá a jogot? én nem becsüllek téged, de ugyanakkor nekem fáj az, hogy te sem becsülsz engem. én megtagadlak, de te miért is viselkednél velem ellenségesen. a betagozódni szándékozó avantgarde a gesztussal máris leszámol létezése lényegével, és ebbéli szándékában komikus. ha valóban az, aminek vallja magát, akkor szocializálhatatlan. olyan sokan? de hát nem épp az a szándék, hogy az olyan sokan-t botránkoztassam meg, köpjem szembe, alázzam meg ízlése és ellustult lélekmechanizmusa miatt? vagy, olyan a mai avantgarde is, mint a chocito (nem tudom, így írják-e a nevét, mert én még soha nem ettem, csak hallottam róla) nevű csoki, amelyik azzal reklámozza magát, mi több, akarja eladni, hogy ő csúnya? most akkor mi itt a kérdés? hogy miért nem vesznek meg, esznek meg, vagy az, hogy nem akarom, hogy megvegyenek, és nem akarom, hogy felzabáljanak, ezért eleve ehetetlennek készítem magam a tömegízeket szeretők számára, és erre még büszke is vagyok a tömegtermékek közül kivettetve…
Dalos György kérdezi:
“A nőket, kikről a verseket írjuk, nem ismerjük…” Eszerint a múzsa fölösleges volna, vagy csak amolyan technikai segédeszköz a költészethez? Felvetődik-e a mai lírikus előtt a végzetes kérdés, miszerint “Milyen volt szőkesége…”?
a milyen lesz szőkesége érdekel a dologban. a múzsa rendkívül hasznos dolog, de munka közben legtöbbször zavaró tud lenni. j.gy. is inkább merengett a szőkeségéről, mint gyakorolta azt, hiszen az ember múzsálkodás közben nemigen tud írni, papíron alkotni meg egyáltalán nem. azt hiszem, a mai költészetben már nincs ilyen közvetlen belépője a múzsának a lírikus világába, mint volt régen. talán mallarme mondta, hogy a költészet nem gondolatokból áll, hanem szavakból. nos, valahogy így van ez a múzsákkal is. a modern költészet is távol tartja magát az érzelmektől és azok közvetlen megszólaltatásától. kicsit töketlen lett ez a mai költészet. szavakkal pepecsel, miközben kínosan ügyel, hogy semmi köze ne legyen az érzelmek világához. szócsorgatás, szómanipulálás, szópöcskölődés. a nő, mint múzsa, szinte már megbocsáthatatlan vétek.
azért, tudnod kell, én egy konzervatív alkotó vagyok, még mindig.
Berniczky Éva kérdezi:
Mintha egyre inkább divatba jönnének a nő-írók. Lehet, hogy a férfi-írók meg kimennek a divatból? Szerepcsere történt? A Múzsa kezdett el írni – és te leszel az, aki homlokon csókolod őket?
én ezt a nőiköltő-divatot nem vettem észre. lehet, nem figyelek oda eléggé. vannak női költők környezetemben, de nőiségükre sose gondoltam, amikor költőként figyeltem rájuk. és fordítva, ha nőként, eszembe nem jutott, hogy költők lennének. én ezt rendjén valónak gondolom. ami a homlokot illeti, nem eléggé erotikus része a testnek számomra, már ami csókolódzást illeti. akkor inkább lejjebb vagy följebb. ha más nincs, jó a homlok is. és semmiképp sem tennék különbséget nő- vagy férfiköltő között. ez nem olyan, mint a boksz. a divatnak egyébként sincs neme. ha divatba jönnek a női költők, már nem is érdekelnek, mert azt jelenti, hogy már nem fontosak, csak a szoknyájuk alá fújtatták a szelet. de most látom, te nő-írókról kérdeztél. azokhoz nem értek.
Dalos György kérdezi:
Szövegszerkesztő, diszkett, e-mail – az irodalom termelőeszközei. Mi lesz a ceruzával?
valamit kihagytál, kedves gyuri! a diktafont. mert mit tesz a magyar lírikus? elindul a munkahelyére (előfordul, kolibri színház), az árpád hídon áll a forgalom, előkapja a diktafonját, és mondja, és csak mondja, és teljesen meg van győződve arról, hogy az életmű legfontosabb része történik meg éppen. aztán jön az általad fölemlített szövegszerkesztő, a diszkett, az e-mail, stb. én számítógép-hívő vagyok. nem hiszem, hogy minőségi különbség van aközött, amit ceruzával vagy billentyűzettel írunk. én speciel szeretem a ceruzát, de nem szeretem a leírt szöveget bepötyögni utólag a gépbe. fölösleges játék. talán a saját személyiségüket nagyon szerető embereknek fontos a ceruza, illetve a kézírásuk. félig az utókorban gondolkodás kényszere is ez. én azokat a kézirataimat is azonnal kidobom, amiket véletlenül vagy kényszerből kézzel írok. nem gyűjtöm magamat. bármilyen furcsa, a ceruza éppen olyan szükségesen rossz eszköz, mint a klaviatúra. ha rögtön rámondhatnánk a gondolatainkat a papírra, az lenne az igazi. a többi merő eszköz-kérdés.
2.
“a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd
mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából”
Békés Pál kérdezi:
Miközben gratulálok Zalán Tibornak friss Szép Ernő-díjához, melyen még meg sem száradt a Halvérfesték, érdeklődnék, milyen új színdarab-terveken töri a fejét. Sőt, tovább mennék a már-már tapintatlan puhatolódzásban. Noha az új Nemzeti Színház egy bravúros, hökkentően és forradalmian újszerű gondolat jegyében az Ember tragédiájával nyitja első évadját, de ha nem így esett volna, és észszerűen cselekszenek, vagyis Zalán Tibort kérik fel a nyitódarab megírására, akkor mivel kényeztette volna el közönségét a mester?
hálás kérdés, anton pávlovics, különösen a ha tetszik benne. az új nemzeti egyébként többször is megkeresett, nem ha, hogy orvul kicsalja tőlem a vérhal-esték, avagy a vérfal hess tyúk c. többszintes darabomat, de nem álltam kötélnek. maradt nekik ez a madách, aki azért nem egy dramaturg-genie, ha jobban megkaparjuk, egy kész tragédia az egész. köszönöm a gratulációt, én ártatlan vagyok. ami a terveket illeti, egy unferlédi című darabon töröm a fejem lassan öt éve, és még mindig nem jutottam tovább a szereplőlistánál. az viszont impozáns. meg írom a münchausen báró holdszínházát, egy felvonással meg is vagyok, de lassan el kéne kezdeni a cselekménnyel is foglalkozni, mert egy darabnak azért szólnia kell, egy idő után, valamiről.
Radnóti Zsuzsa kérdezi:
Örömmel teszek fel kérdést Zalán Tibornak, akinek éppen most jelent meg (a szeptemberi 2000-ben) egyik, ha nem a legnagyszerűbb verse Terc címen. Gondolatilag és nyelvileg is bravúr! Ehhez szeretnék neki gratulálni, ilyen “nyilvános formában” is, no meg a szept. 21.-én, a magyar dráma napján átnyújtott Szép Ernő-díjhoz, melynek zsűrijében is volt szerencsém benne lenni. Ez a kitüntetés mindig az elmúlt év, évad legkiemelkedőbb magyar drámaírói teljesítményéért, illetve egyes esetekben, mint most Tibornál is, az eddigi drámaírói munkásságáért jár. (A másik díjazott Garaczi László volt.). A kérdés pedig a következő: mint friss, új Szép Ernő-díjas, mi a véleménye Bóta Gábor aznap, szept. 21.-én, a Magyar Hírlapban megjelent cikkének címéhez, melynek így hangzik: Rossz formában az ünnepelt – mármint a magyar dráma, teszem hozzá én. S a cikkben a szerző azzal folytatja, hogy a színházi kritikusok idei szavazólistáján nagyon sokan üresen hagyták a rubrikát, amelyben a legjobb magyar dráma címét kellett volna feltüntetni. Ez is egy mértékadó vélemény, s több kritikus is osztja. S most én egy frissen kitüntetett drámaíró véleményére lennék kíváncsi ezzel kapcsolatban.
kedves zsuzsa, köszönöm, hogy megtisztelt a kérdéssel; előbb pedig a kétszeres gratulációt. öröm, de nem meglepetés számomra, ahogy maga az én – és szerencsére nem csak egyedül az én – pályámat figyeli, és időnként ennek jelét is adja. kevés hasonló tapintatos, ugyanakkor kemény és józan irodalmi-színházi szakembert ismerek, nagyon jó, hogy maga van, és magával a törődés és figyelem megnyugtató érzete. ami bóta gábor cikkének a címét illeti (a cikket nem olvastam), nem lep meg. ezt a fajta nyegle és lekezelő, lezsernek és szellemesnek hitt oldalvágásokat régóta nem nélkülözi a magyar dráma a kritika részéről, és én, aki ráadásul gyermekszínházban dolgozom, halmozottan hátrányos helyzetben lévő színházi ember vagyok, hiszen a gyerekszínházzal való foglalkozást, mi több, az ahhoz értést, a magukra adó kritikusok nagyobbik része még a magyar drámával való foglalkozásnál is alacsonyabb rendűnek tartja. a kritikusok egyetlen dolgot felejtenek el: ha a magyar dráma valóan rossz formában van, annak nagyrészben ők is az okai. ha a magyar dráma rossz formában van, akkor a magyar színházi kritika is eljutott a mélypontra, és ez abban is megragadható, hogy nem segíti a drámafejlődést, hanem önmagát próbálja meg eladni helyette, meglehetősen kétes és sokszor ízléstelen módon. az a magyar kritikus, aki üresen hagyja a rubrikát, amikor a legjobb magyar drámára kell szavaznia, nem csak nagyképű és felelőtlen, de jellemtelen és/vagy aggasztóan tájékozatlan. annak a véleménye nem a drámáról lehet kompetens, és semmiképpen nem érdekelhet. az irodalomkritikában is megfigyelhető hasonló “kritikusi” magatartás, főleg a költészetben, tehát én még eggyel többszörösen is hátrányos helyzetben vagyok. az irodalomkritika gyakorlatilag megszűnni látszik, a kevés megjelenő írás nagyrésze használhatatlan, mert vagy a pályatársat és barátot dicséri gyomorforgató gátlástalansággal, vagy az ellentábor kiszemelt tagját próbálja meg lemészárolni. a legjobb módszer azonban az elhallgatás, mintha az illető művész és műve nem is léteznék, vagy nem lenne jelen az általuk szeretettekhez hozzámérhető módon. ez is tapasztalható a színházi kritikában, hogy visszatérjünk a kályhánkhoz. azért, az ellenkezője is. bécsy tamás a halvérfesték megnézése után – előtte elolvasta természetesen a művet, ami megint csak nem általánosan bevett szokás – azt mondta a stúdió k kocsmájában: ehhez a drámához – és sok más hasonlóhoz – nincsenek még meg azok az eszközök, amivel pontosan le tudná írni a dráma-kritika, illetve -elmélet. akár igaza van, akár nincs, a gesztusa és őszintesége ritka tisztességes és követendő lenne. annál is inkább, mert az illető az egyik legkiválóbb drámaelméleti szakember, és nem újságíróból, netán színházak szélén ténfergő pályatévesztőből lett önmagát szakértővé kinevezett színházi író. az egyik pesti színházunk igazgatója már évekkel ezelőtt azt nyilatkozta a rádió szalon című műsorában, hogy ő nem képes, és nem is hajlandó, a kétszáz fős színházát élő magyar szerző drámájához megtölteni. ha nem jött volna rá, hogy ki az illető, egyébként kiváló és általam más megnyilvánulásaiban becsült színházi ember, akkor csak pillantson rá a színházi repertoárra, hol nem játszanak évek óta mai magyar drámát – programszerűen… azt azért valakinek jeleznie kellene a színházkritika egyre jobban maguktól elszálló figuráinak, hogy még ma sem a kakas kukorékolása miatt hajnalodik, legyen bár erről a kakas bármilyen mélyen is meggyőződve. azt gondolom, drámát író kiváló fiatal emberek vannak ma a színházak környékén, peremén, és egyre több olyan is, aki csak drámaíró, és uram bocsá’ még elméletileg is felkészült, ami a másik oldalon nem mindig fenyegető veszély. lehet, hogy még nem tudnak elég jól bratyizni a magukat náluknál fontosabbnak és dráma-színházközelibbnek képzelő kritikusokkal. remélem, nem is fognak. és azt is, hogy a most elharapódzó pimasz, pökhendi és fennhéjázó kritikusi hang és attitűd mielőbb ki fog szorulni mind az irodalom-, mind a drámakritikából.
Balla D. Károly kérdezi:
Színpadi szerzőknek kegyeit szokták keresni a dívák. Melyik magyar színésznőre írnál szerepet?
kérdésben a válasz. ha a dívák az én kegyeimet keresik (és mondd, erről a dívákat nem kéne értesíteni, mármint, hogy mi a kötelességük velem szemben…), akkor miért kellene nekem rájuk írnom a szerepeket? egy színésznőre írtam darabot, de nem játszotta el. bodnár erika volt színésznő, a darab meg valami mos, főz, vasal, takarít címet viselt. aztán megcsinálta a rádióban margittay ági, zseniálisan. azért, ha ilyen kegykereső helyzetbe kerülnék, lehet, hogy meginognék, és azonnal előkapnám a dalos gyuri által hiányolt ceruzámat… rögtön lenne helye is, funkciója is…
Elek Tibor kérdezi:
Szép lassan csörgedezik ez a regényfolyam, Mesterem (bármit is mondtam akkor róla, bármilyen nehézségeket is okozott számomra, azért én kedveltem az első részt is, hidd el), mikorra várhatunk egy újabb kötetnyi szakaszt belőle?
a papírváros készül, sorról sorra halad, szó szerint. van, amikor egy-egy hét úgy telik el, hogy egy sort írok legfeljebb az eddig elkészültekhez, a lassúdad regény definíció így természetesen nem csak a narráció iszonyatos lassú, vállaltan vontatott módját hivatott érzékeltetni, de azt is, hogy az időben nyúlik el rettenetesen a szöveg formálódása, amit én nem bánok, mert nincs kinek-minek elszámolnom a könyv előre haladásával. azért, a 2002-es könyvhétre kijön az újabb rész, kicsit rákapcsoltam mostanában a prózára, már nem csak egy-egy sort írok naponta, van úgy, hogy kettőt is. az alföldben jött most egy rész, jön a novemberi tiszatájban is egy nagyobb interjú kíséretével, aztán, várhatóan a jövő év első hónapjaiban megint néhány, terveim szerint az általad (kiválóan és jó csapattal) szerkesztett, egyre rangosabb bárkában is – persze, ha ti is úgy gondoljátok majd. ami a véleményalkotást illeti, én legtöbb pályatársamtól eltérően, jól viselem a kritikát, de csak akkor, ha az a mű ismeretében, és abból kiindulva, illetve abban megmaradva íródik, vagy hangzik el. tehát, bármit is mondtál a regény elolvasása után, (nem emlékszem sértő megállapításokra…) azzal engem csak megbecsültél, mert vetted magadnak a fáradságot, és beleolvastad magadat a műbe. bármennyire is meglepő lehet számodra (tudom, hogy nem az), ez a mai magyar irodalomban már csöppet sem természetes. tehát, inkább te mondjál olyat, ami elmarasztal, mint az dícsérjen, akinek fogalma sincs, hogy mit dícsér rajtam vagy a dolgozatomon. a kritika-viselésre jó példa, hogy egy kuratóriumban, melynek tagja vagyok, három ember között kellett elosztanunk egy jutalmazási helyet. én arra a fickóra szavaztam, aki a papírvárosról a leglesújtóbb kritikát írta. mindenki meg volt döbbenve, és magyarázatot kért. csak azt tudtam mondani, hogy az illető nem kevésbé barátom, mint a másik kettő, de amikor abban a kritikában levágta a regényt, akkor nem tett mást, mint a véleményét rögzítette, és tette közzé. az, hogy a kapcsolatunk ebben nem gátolta meg, csak azt bizonyítja, hogy erkölcsileg helyén van az illető, és az effajta bátorságot támogatni kell, akkor is, ha az ilyesmi nem mindig kedvez nekünk. a mai kritikában ugyanis csak a miéinket (cimborákat, akoltársakat, elv- és kocsmatársakat) dícsérjük, a másik oldalon lévőket pedig vagy elhallgatjuk, ami a legjobb gyilkolási módszer, vagy fanyalogva, lekezelve, nevetségessé téve megbasszuk. ahogy egyszer meséltem neked, projektként kezelik ismert és elismert irodalmárok egyik-másik társuk megtaposását, háta mögötti tönkretételét, gyalázását, rágalmazását, végső soron kinyírását. én innen nézek minden kritikát, és innen becsülöm meg az elmarasztalást is. egyébként, nem mondtál te rosszakat, a rossz az lett volna, ha leteszed a könyvet ott, ahol reménytelennek és értelmetlennek gondoltad a további olvasást. nekem tanulnom kellett abból, vagy kellene, amit mondtál, hogy az olvasó a regény elején még konceptuózisan sem terhelhető meg annyira, hogy elfáradjon, belefáradjon az olvasásba, s ami a legrosszabb, egyszerűen csak elunja magát.
Balla D. Károly kérdezi:
A kedves kollégák az íródó vagy nem íródó új dráma, vers, tanulmány, regény felől érdeklődnek. Az ezekre adandó válaszodtól függetlenül: mi van a tarsolyodban készen-félkészen, és mi az a nagyobb szabású írói terved (ha van ilyen), amelyet még azelőtt szeretnél befejezni, mielőtt az öregkori bölcsesség lehűti a nagyra törő vágyakat?
sokféle bajom van a befejezetlenséggel, károly, és tartok attól, nem minden bajom fog elmúlni egyáltalán, vagy olyan hamar, ahogyan azt szeretném és egészséges lenne. jelen pillanatban egy színházi játék szövegkönyvén dolgozom, münchausen báró holdszínháza (súlytalanság balett) a címe, és a kolibri színház, az új színház és a fővárosi nagycirkusz közös produkciója lesz a cirkuszban. sokat kínlódom vele, az első résszel vagyok teljesen készen, de a második rész, valamiért, nagyon vadul ellenáll. ebben az esetben, kivételesen, nem igazi múzsa a határidő. már háromszor léptem túl a határidőt, és nem az akarásnál van gond, hanem a nemtudásnál. befejeztem a ciróka bábszínháznak kecskemétre egy tibeti mesealapokat felhasználó bábjátékot, kabule kincse a címe, december eleji a bemutató, és még az idén színpadra írok három népmesét a saját színházamnak; a kolibri fészekben lesz az előadás. a rádió meghívásos gyermekhangjáték-pályázatára is le kellene adnom a szinopszist, ennek a lehető legidétlenebb összefoglaló címe van: az én családom. mit lehet egy családból kihozni, ami mese is meg kaland is, meg fordulat is, meg költészet is, meg… igazi mag, konfliktus akkor keletkezhet, ha a család csonka, ha valami csapás van rajta… stb., lásd arisztotelesz. valamit fogok hasalni nekik, ami azzal fogja súlyosbítani később a helyzetemet, hogy ezzel a hasalt szinopszissal kell hozzákezdenem a valódi szöveg megírásához. ugyancsak a rádiónak készül (már két éve) a hová vezetsz? című monodráma-hangjáték, ami mácsai pali rádiós jutalom-játéka lenne. folytatom a papírvárost, hamarosan a második kötet leadásának is elérkezik a határideje. fél évet adtam magamnak, hogy hozzákezdjek, és egy évet, hogy befejezzem azt, az unfair lady című, legalább ötödik éve tervezett, azóta csak tologatott darabom megírásához. elkezdtem egy versciklust két éve, erotikus vázlatok címmel, aminek még van vissza vagy harminc darabja. a genyagin-averzió című verses regényemnek tizenegy része hiányzik még, az első valamikor ebben a hónapban lesz olvasható az és-ben, dolgozom egy krisztus-cikluson, ami egészen váratlan (orvosi) nézőpontból akarja megragadni a gecemane kerttől a kereszthalálig vezető utat. lassan gondolkodnom kell egy újabb versesköteten, és talán két filmforgatókönyv megírása is benne lesz az elkövetkező egy-két évben. nem kevés, tudom, csak idő, csak idő, csak idő…
3.
“futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni.
lehet, hogy megfogan”
Pécsi Györgyi kérdezi:
Komolyan tudod venni ezeket a kérdéseket? Ezt a virtuális párbeszédformát? Eközben magad is nem virtualizálódol? Ez az újmódi író-olvasó találkozó? Ilyenkor kinek beszélsz, ha válaszolsz?
györgyi kedves, ha az ember elvállal valamit, azt illik komolyan venni. papíron vagy éterben, virtuálisan vagy naturálisan. én őszintén megbecsülésnek érzem, hogy arra érdekesnek és érdemesnek találnak mások, hogy én legyek az, akitől kérdeznek, és arra érdemesítenek, hogy kérdéseket tesznek fel kiváló és általam szeretett emberek. ez a beszédforma csöppet sem virtuálisabb, mint a normális levél, csak gyorsabb. akkor lenne az, ha jeligés kérdezőknek, vállalástalan fantomoknak kellene válaszokat adnom. mitől lenne virtuális egy kérdés, és mitől az a válasz? természetesen, most nem ülünk egy igazi, létező szalonban, nincs kávé az asztalunkon, whisky sörrel vagy vörösborral, de itt vagy előttem, az arcod, a hangodat is hallom, amikor olvasom a kérdésedet, és a magamét is, válaszadáskor. nem azoknak válaszolok, akiknek lehetősége lesz elolvasni ezt a kérdezz-feleleket, hanem az aktuális kérdezőnek. radnóti zsuzsától pécsi györgyiig. minden esetben konkrétan, névre, hangra, tekintetre szólóan. ez valóban egy újmódi író-olvasó-találkozó, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt csak az én arcom látható egy fényképen, a tiétek nem, a közönség pedig végleg virtualizálódik. de gondolom, ez csak az első lépés az elektronikus író-olvasó-találkozók történetében. el fog jönni az idő, és sokkal gyorsabban, mint azt gondoljuk, amikor a kérdező is megjelenik egy ablakban, élőben vagy felvételről, illetve az olvasó is belejátszhatja magát a beszélgetésbe, élőben, arccal, gesztusokkal, akár a közvetlen környezetének láttatásával is. ami már több is lesz, mint egy író-olvasó-találkozó, mert mindenki abból a milliőből láttatja kifelé magát, ami körülveszi, hitelesíti vagy hitelteleníti a mondandóját, meg hát ilyenek. jelen állapotunk valóban köztes. az újság-interjú és a hálós beszélgetőformák között kacsázik ez a forma, műviség és spontaneitás, arc és arctalanság határán. abból a szempontból feltétlenül fontos és előre mutató, hogy ha a világháló veszi át a kommunikációs főszerepet, és várhatóan nagyon is át fogja venni, ha át nem vette már, az irodalom, a művészet is meg kell találja benne a helyét, illetve meg kell keresse a lehetőségeit. ha tetszik, egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk, és én ezt nem csak komolyan veszem, de még büszke is vagyok rá, hogy a részese lehetek.
Szűgyi Zoltán kérdezi:
Drága Barátom, Bölcs Salamonként mondanád-e Te is: minden hiábavalóság? S hogyan vélekedsz: elirigyli-e a sas olykor a kisebb testű madarak röptét? És örömmel vagy csak fájdalmasan fedi fel mélységeinek titkait az óceán?
drága zoltánom, ha én bölcs lennék, lehet, nem beszélgetnénk itt. túlbecsülsz, amikor metaforikusan olyan kérdéseket teszel fel nekem, amikre sem salamon, sem kölcsey nem tudta a választ. csak sejtem, hogy valóban hiábavalóság minden. ha nem így lenne, akkor nem léptem volna ki az irodalomból, vállalnék funkciókat, most például, hogy sokan megkerestek itthonról és a nagyvilágból, hogy vállaljam el a írószövetségi elnöki jelölést, vállalnám, ilyenek. még abban bízom, hogy nem volt teljesen hiábavaló azt a sok szamárságot összeírnom, amit megtettem az elmúlt negyedszázadban. a sas pedig igencsak irigyli a kisebb testű madarak röptét, mert jó lenne néha neki is cél nélkül röpdösni, és elvegyülni a föld közeli sokaságban. az óceán pedig a fájdalmát rejti el a mélyében, hiszen a legmagányosabb lény a világon a tenger. egyszer álltam a niagarával szemközt, néztem, ahogyan az irdatlan vízmennyiség dübörögve zuhan alá, és arra gondoltam, milyen lehet éjszaka niagarának lenni, amikor a sok turista hazamegy. kurva rossz lehet. hát még az óceánnak, amelyhez képest a niagara bizony csak felejthető csacskaság.
Onagy Zoltán Kérdezi:
Tibor! – (üdvözlet, egyebek) – volt neked hajdanán, még tavaly is az Új Könyvpiacban egy gyerekkönyv rovatod. Ha hiszed, ha nem, a rovatból választottam ki, mit vegyek unokaöcséimnek, unokahúgaimnak, amikor könyvet kértek. (Amikor mást, akkor is.) Mi van ezzel a rovattal?
jó zoltánom, köszönöm, hogy terasz-beli elfoglaltságaid mellett is gondoltál ránk. az új könyvpiacban valóban volt gyerekkönyv-rovatom, előtte a könyvvilágban is, éveken keresztül. én valamiért mindig nagyon fontosnak tartottam , hogy a gyerekeknek legyen írva irodalom, és olyan is akadjon, aki ezt az irodalmat közvetíti. sok gyerekkönyvet elolvastam, amelyeket egyébként, nyilván idő- és érdeklődéshiány miatt, nem, és azt kell mondjam, remek gyermekirodalmunk van. komolyabban is lehetne venni! ahogy a gyermekeknek játszó színházak ürügyén már dohogtam erről, a gyerekirodalom még mindig nem jutott át a magas irodalom küszöbén. egyes gyerekírók igen, a műveik bejutásában már kevésbé hiszek. bár, a szándék, a jó, sok emberben megvan. esterházy írt egyszer, amikor még ment a rovat, hogy mennyire szereti ezeket a gyermekkönyv-ajánlóimat, és mennyire fontosnak tartja őket. fontosnak gondoltam a gesztust, ahogy nagyon jól esik az is, hogy te még mindig emlékszel erre. a rovat megszűnt, nem tudom, miért. a könyvvilág megszűnésével egyértelmű volt, hogy abbahagytam a rovatírást, de aztán pécsi györgyi előkerített, és náluk folytattam. valami félreértés folytán egyszer csak nem volt tovább rovat. nem ritka ez az irodalomban. a könyvpiac azt hitte, már nem akarom csinálni, én azt gondoltam, ők nem akarják már, hogy csináljam. azóta tisztáztuk a dolgot, de nem történt semmi érdemleges az újrakezdéshez. egy biztos, sokan kerestek meg ezeknek a jelentéktelennek feltűnő kis ismertető írások kapcsán, illetve a hiányt észlelve, és arról is van tudomásom, hogy a gyerekkönyveket kiadók is szerették, ahogy – és amit – írtam ebben a kis rovatban, mi több, egy idő után egyenesen nekem küldték el a könyveiket. bízom benne, hogy lesz még folytatás, mind laferton kálmánnal, mind pécsi györgyivel régóta szeretjük és becsüljük egymást, talán majd a pillanat is eljön, amikor mind a ketten (hárman) úgy érezzük, hogy érdemes megint nekifogni… természetesen máshogy, jobban, kor-szerűbben, de legalább annyi szeretettel, ha még megvan bennem az a szeretet. miért ne lenne.
Balla D. Károly kérdezi:
Jó Tiborom, miközben a Szalon házigazdájaként megköszönöm eddigi odaadó együttműködésedet, aközben Onagy Zoltán felvetését és az arra adott válaszodat továbbgondolva azt kérdezem itt és most tőled: ha nagy tisztelettel felkérnélek arra, hogy gyermekkönyv-ajánló rovatodat éleszd újjá az UngParty keretében, tudnál-e erre igent mondani? Ha vállalnád, hogy időről-időre megírod a szövegeidet és elküldöd az ajánlott könyvek beszkennelt borítójával együtt, akkor én meg azt vállalnám örömmel, hogy ebből önálló, külön címen is elérhető, de honlaprendszerembe illeszkedő weboldalt szerkesztek, egy állandó és anyagaid érkeztével megújuló rovatot. És hogy eleget tegyünk az interaktivitás kihívásának: ott lenne a felkérés szülők, okítók és persze gyerkőcök számára, hogy ha ajánlatodra elolvasták az adott könyvet, ezt írják meg nekünk véleményükkel együtt. No, mit lépsz erre?
szomorú hírem van, kedves károly: örömmel vállalom a kihívást! nagy ötlet az olvasókat is bevonni a buliba! novemberben kezdjük, mert már nagyon előre haladt az október, most jöttem meg a vajdaságból, és rettentően összesűrűsödött körülöttem a világ. és – köszönöm!
Berniczky Éva kérdezi:
Mit tettél-végeztél-építettél a Vajdaságban? Kikkel találkoztál és milyen benyomásaid alakultak ki a most már nemcsak posztsympozionista, hanem posztbalkániháborús világról?
az olvasás éva (éve) a vajdaságban. ez volt a téma. szép és kínos percek janikovszky évával, jókai annával, spiró gyurival. szabadkán, a megnyitón, megjelent a szerb oktatási miniszter, a magyar meg elfelejtett eljönni, és elfelejtette nem jöveteléről értesíteni a szerb felet. pálinkásnak hívják, úgy hírlik, ezt a magyar minisztert, aki az illem alapszabályaival sincs tisztában. pedig szép neve van, ami kötelezne… a szerb miniszternek fontosabb volt a magyar olvasás éve, mint a magyarországinak. égett a pofámról a bőr, és nem csak nekem. és nem volt elnézés-kérés. semmi. az államtitkárhelyettes a gyermekkori olvasmány-élményeiről mesélt… hagyjuk, diplomatikai analfabetizmus. magyaros szarevés. példa, hogyan kell magyarjainkat cserben hagyni a kisebbségben. a média persze kussol.
volt szabadka, palicson sorozatot lőttek éjjel, ki tudni kire, féltem. volt zenta, ahol nem fértünk be egy színházterembe, annyi ember gyűlt össze, és akart hallgatni minket. meg újvidék, ahol a színházban megint csak álltak az emberek, és elfogyott a levegő, janikovszky rosszul is lett, pedig hát szeretetből volt, ami volt, a csődület. gerold, bordás győző, pap józsef, bányai jános, beszédes istván, verebes ernő, németh istván, bori imre, hajnal jenő, fodor istván – a zentai levéltárigazgató -, meg még sok jó ember, író, nem író… juhász attila, a zentai polgármester… szóval, sokan szerettek minket. akik nem voltak, azokról meg minek beszélni. nem tudom, ott volt-e újvidéken a symposion. nem volt ott. sziveriék ott voltak mindig, ha volt valami. no comment.
a neköm és a mkke szervezésében három magyar nap, hoztak utánunk egy kamion könyvet is, amit aztán kamionostól visszazavartak a szerbek. mindegy, kinek a balfaszsága volt, lényeg: könyv, magyarországi, nem jutott át. még mindig a balkán, és még mindig – lásd miniszteri távolmaradás – az eltévesztett magyar helyzettudat, gőg, felelőtlenség, ostobaság. hasznos volt azért, sokat ettünk és ittunk, és pap jóskától futóbabot is kaptam emlékbe, amit édesanyám kertjébe fogok kiültetni. lehet, hogy megfogan.
Hizsnyai Zoltán kérdése:
Legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves Tibor, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. No, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, “aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol”? Mi a célja? Merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. Nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). Nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. Úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. Havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kapok a Kalligramba. Úgy érzem, most is figyelnek. Irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. Olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. Pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. De még csak prózát se! És a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. Kik ők? Mit akarnak tőlünk? És mit akarnak ettől a világtól?
negyvenhét éves korában, jó zoltánom, a hogy ityeg a fityeg kérdésre már két okból sem válaszol az ember. az egyik, ha ityeg, akkor nem kíván hencegni, mert ahhoz már öreg. ha meg nem, minek vállalnia a szégyent, ahhoz még túl fiatal. hát így vagyunk mi, ebben a korban. az írásról, mint olyanról kérdeztél, és a kérdésbe finoman belefordítottad azt a gondot is, hogy talán már sem presztizse, sem értelme nincs az éjszakai papír fölé hajlásnak. jelzed te, aki negyedszázada csinálod ezt. ebből a nézőpontból teljesen megérthető a helyzet, hiszen a pálya valóban kényszer, még ha néha szeretjük is ezt, ahogy szoktam volt mondani, az “írogatsz-e még?” undorító kérdésre, én már minek változzam meg erre a rövid időre. de valóban, mi van azokkal, akiknek ez nem bevált létforma, nem rutinfelület, mi több, nem karrier- és nyomulás-helyzet, illetve -lehetőség? talán a mániákusság a legjobb kategória rájuk, vagy a tisztesség. a kettő a mostani világalakulásban szinte teljesen lefedi egymást. meg a tisztesség, ami abból eredhet, hogy a megszólalás kényszerét érzik, és a megszólalás megtisztító hatásán keresztül tudnak valahova eljutni, közelebb magukhoz, vagy mások közelségéhez. ma már föltehetően valóban nincs célja az irodalomnak (nálunk, nekünk még volt, nem is kevés, és ha félre értettük is, még tét is jutott néha a megszólalásainknak), már ami a társadalmi lehetőségeit illeti. a társadalomban nincs benne az irodalom, csak a művelők vannak benne a társadalomban, és próbálják még személyes hitelükön keresztül egymáson túl delegálni a produkcióikat. talán az agonizálás a megragadó ezeknek az új ostobáknak, vagy új tehetségeseknek, vagy új költő-költőknek, az életünket kétségtelenül átlengi valamilyen egészséges dekadencia. mindamellett az irodalom környékén is maradtak mégy szép nők és érdekes mondatokat ismerő és kimondó lányok, csak a csápban kételkedem. meg aztán a játék. van-e annál izgalmasabb dolog egy teljesen pragmatikussá változó, globalizálódó, teljesen profitorientált világban, mint szavakat egymás mellé rakni, sajátos törvényeket hozni közben a működésükre, új és újabb értelmeket csiholni az elkoptatott szavakból. meg hogy felelősség? talán még mindig van az is. nem tudom hol, nyilván nem a szövegcsorgatóknál és nem a tehetségtelenség vagy zsigeri nyelvtelenség miatt nyelv- és versrontóknál. egyébként, miért ne lehetne valakinek az a képzete, hogy amit leír, arra van társadalmi megrendelés? és az, hogy a közös nyelv birtoka és tudata közösségben elkövetett megszólalást is jelenthet. ha igazán megkapargatjuk a magunk modernségét és korszerűségét és irodalmi elravaszultságunkat, azt kell megállapítanunk, hogy magunk is egyfajta köztes létben vagyunk. a között-létben, ami néha mindkettőnknek jól tud állni, és szeretni is tudják bennünk, már akik szeretnek is bennünket. talán még a szagmintánkban benne van, hogy nem lettünk teljesen cinikus gazemberek, vagy tarka nadrágos divatmajmok, akik az új porondot át- és beugrálják… s talán elég pornografikus helyzet, hogy ilyeneken töprengünk, mint amin most, és ilyen oldalakon rágódunk, ahol fent vagyunk aktuálisan… a többi néma csönd. vagy csak irodalom. valami romlott a gépezetben. és kibűzlik. és szétbűzli a létezésünket. ezt talán nem mindenki akarja elviselni és megélni. illúzió? legalább tisztességes.
Zalán Tibor 1954-ben született Szolnokon, gyermekkorát Abonyban töltötte, ott élt családja, sok emléke fűződik ide. Iskoláit Abonyban, Nagykőrösön és Szegeden végezte. 1972–1978 között magyar–orosz szakon szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd az egyetemi évek után Pestre költözik. Első verseskönyve: Földfogyatkozás, 1980.
Előbb 1982–1985 között, majd 1991–1995 között a Kvassay és – ezzel párhuzamosan – a Semmelweis Szakközépiskola pedagógusa. 1995-től előbb a Törökbálinti Kísérleti Gimnázium, majd 1998-tól 2001-ig az óbudai Zsigmond Líceum vezetőtanára. Éveken keresztül kurzust vezetett az egri Eszterházy Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, illetve a békéscsabai Színitanházban.
Eközben a Kortársnál előbb segédszerkesztő, majd 1985–1991 között a versrovat vezetője (én ezekben az években ismerkedtem meg és barátkoztam össze vele – bdk).
1992–1997 között a Szivárvány c. chicagói folyóirat budapesti társszerkesztője és az Iskolakultúra rovatvezetője, 2000–2001 között a Kelet főszerkesztője. 1997 óta a Kortárs Kiadó Új Látószög című sorozatának líraszerkesztője. 1996 és 2007 között a Kolibri Színház dramaturgja. 1997-ben kérik fel a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnökének is, a posztot 2003-ig vállalta el, de a társaság működésének mai napig egyik meghatározó alakja művészeti vezetőként, elnökségi tagként, tanácsadóként.
2000-től 2008-ig a Várucca című folyóirat, 2009-től a Magyar Teátrum színházi folyóirat főmunkatársa. 2003-tól 2005-ig a Duna TV Gong című kulturális hetilapjának műsorvezetője. 2005-től 2007-ig a zalaegerszegi Griff Bábszínház, 2008 óta pedig a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja, színdarabírója. 2012 júniusában debütál első magyarországi rendezésével.
1989 óta szerzőtársa (dalszövegírója) Huzella Péternek, akivel három közös hanghordozót jelentettek meg és – többek között a Merlin a Kolibri, valamint a szombathelyi Weöres Sándor színház-akkal – több sikeres gyermekprodukciót is létrehoztak.
Rendszeresen jelennek meg kötetei. Így például a 2012. évi Könyvhétre adta ki a Fáradt kadenciák könyvterjedelmű, majd egy évvel később a Holdfénytől megvakult kutya című versciklusát. 2013-ban jelent meg a Papírváros című, öt kötetesre tervezett regényfolyamának harmadik része is.