<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
2000. február
Pánsíp Irodalmi Szalon
Valóra vált lassan egy éve dédelgetett tervem: január 29-én kimondtuk a Pánsíp Irodalmi Szalon megalakulását. Első összejövetelünk egyben a KÁRMIN- és Váradi-Sternberg János Díj átadási ünnepsége is volt.
Nagyon szükség volt már olyan alkalmakra, amikor azokkal a szakmabeliekkel, akiknek többsége egyben barátunk is, együtt lehetünk egy hosszú estén át. Az összejövetelek egyéb haszna mellett nem titkolt szándékom egyben az is, hogy újra összehozzam azokat az értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága miatt nem vagy alig állnak szóba egymással. Lehetetlen helyzet, hogy míg 25-30 évvel ezelőtt a hatalommal való lojalitás és az ellenzékiség kétpólusú rendszere szakította két táborba az írástudókat, addig most a nagyjából ugyanazokért a célokért létrejött magyar szervezetek közti rivalizálás, ellenségeskedés osztja meg az írótársadalmat. Én kezdettől fogva igyekeztem „felülemelkedni” ezen, tudatosan ellenálltam annak, hogy bármelyik tábor is kisajátítson. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nagyjából mindenütt elfogadnak, de – másrészt – sehol sem fogadnak be. Tudják, hogy vagyok, elismerik teljesítményemet, nem feltétlenül tekintenek ellenségnek, de pontosan érzik és érzékeltetik, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölke, így nem számíthatok segítségükre, vagyis arra, hogy „bevesznek valamilyen buliba”. No, nem mintha akarnék én az ő bulijaikban részt venni, épp csak lassan a kárpátaljai magyarság teljes mozgástere az ő működésük színterévé válik, ahol kívülállónak már nincs keresnivalója.
Nos, ehhez képest tartom én nagy eredménynek, hogy mégis fel tudunk mutatni eredményeket: hogy sem lapszerkesztőként, sem könyvkiadóként nem kellett minden pozíciómat feladnom (amit igen, azt pedig önként tettem), most pedig még itt van ez a Szalon is – sikerült!
Magáról a rendezvényről: 16-an jöttünk össze: írók, újságírók, szerkesztők, kiadók, történészek, intézményi vezetők. A Szalon céljainak vázolása után – a napirendnek megfelelően – beszámoltam az UngBereg Alapítvány működésének első 5 esztendejéről, majd bemutattuk az UngBereg 2000 almanachot. A Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíjat ezúttal visszatartottuk, és csupán a Különdíjat adtuk ki. Ezt Lengyel Tamás nyerte el 1999-ben publikált versei színvonaláért (Hitel, Pannon Tükör, Napút) és – főleg – a Véletlen Balett c. folyóirat megalapításáért és az 1999-es számok sikeres megjelentetéséért. A Váradi-Sternberg János Díjat Botlik Jóskának ítéltük oda az elmúlt években megjelent három kárpátaljai vonatkozású könyvéért és ösztönzésül mostani munkájához. Lengyel Tamás laudációját Csernicskó István, Botlik Józsefét pedig Dupka Gyuri tartotta. A díjátadás után kötetlen beszélgetés következett, majd meghirdettük a Szalon egyik következő programját – egyben első pályázatunkat. (Beküldött fotók alapján kell novellát írni a résztvevőknek – lásd a felhívást lentebb)
Meghívások: Bátyú, Gyula
Levél Bagu Balázstól: meghívott, legyek újra zsűrielnöke a Bátyúi Költészeti Napok keretében zajló versmondó versenynek áprilisban (mióta nyugdíjba vonult, az iskola eléggé mellőzte; örülök, hogy most ismét ott van az általa alapított rendezvény szervezői között). Kérte azt is, hogy mint korábban, segítsem anyagilag és dologi támogatással a rendezvényt. Hát… 100 ajándékkönyvet persze azonnal felajánlottam a versenyzőknek, meg majd valami különdíjat is kitalálok, de azt írtam, pénzt inkább a milliós összegeket megpályázó magyarságszervezetektől és intézményektől kérjen; miután én minden külső támogatás nélkül és csak nagy-nagy nehézségek árán tartom fenn kiadói tevékenységünket, így nagyon boldog vagyok, ha a könyveladásból és más bevételekből a nyomdaszámlákat ki tudom fizetni, másra már igazán nem jut (még saját munkánk honorálására sem).
Meghívás irodalmi találkozóra, Gyulára, „valamikor tavaszra” négyünk számára: mi ketten Évával + Füzesi Magdi + Nagy Zoltán Mihály. A meghívó Elek Tibor (megyei könyvtár + Bárka + Tevan) persze engem kért meg, hogy a csapatot egybeszervezzem. Magát az utazást is mi bonyolítanánk le – de egyelőre nincsen kocsink. Magdit még nem tudtam elérni, Pesten „unokázik”, NZM pedig a tavaszi kerti munkákra hivatkozva és arra, hogy „anyagilag nem éri meg”, előzetesen lemondta a dolgot. Később elég hosszú levélben győzködtem, hogy egy ilyen szereplés tiszteletdíjából nem három napra, hanem akár két hétre is napszámost fogadhatna. [Az utazásra végül is csak május legvégén végén került sor.]
Tibinek írt levelemben tudattam a harci helyzetet, egyben megemlítettem, hogy több mint 2 éve hever a Tevannál (ahová ő ajánlott be és ő lett volna a szerkesztőm) Szembesülés c. regényem s ha nincs semmi esély a kiadására, most már visszavenném a kéziratot. A Belvárosinál csak másfél évig várt sorsára, így a két év így is túl hosszú bizalmi idő volt (csak azt tudnám, hová nyújtsam be ezután…).
A Tiszavirág haldoklása
Eléggé kalandos úton talált meg egy nekem címzett küldemény: az ismeretlen feladó egy számomra szintén ismeretlen záhonyi címet írt a borítékra, így alig hihető, hogy a nevem alapján végül mégis kezemhez jutott.
A tartalma: a Tiszavirág c. folyóirat búcsúszáma. Benne, legnagyobb meglepetésemre, egészen máshová küldött anyagaim: három szonettem és 98-as naplóm részletei (Ungvári jegyzetek címen). Én ezeket az eddig sehol meg nem jelent írásaimat egy induló szlovákiai szakmai folyóirat szerkesztőjének a felkérésére küldtem, nem pedig a Budapesten tanuló határon túli diákok (eléggé kezdetleges) lapjába. Igaz ugyan, hogy az előbbi és az utóbbi szerkesztője ugyanaz a személy, de ha a Tiszavirágba kéri a munkáimat, nem adtam volna, már csak azért sem, mert nemrégiben ugyancsak az ő felkérésére készítettem egy terjedelmes összeállítást a legjobb Pánsíp-anyagokból (ez „vendégszámként” jelent volna meg) – de ebből sem lett semmi, pedig nem keveset dolgoztam vele. Így hát a bizalmam a NEI égisze alatt megjelenő diáklap iránt semmiképpen nem volt akkora, hogy legjobb szonettjeimből és naplómból adtam volna első közlésre anyagot „belé”.
Aztán tüzetesebben megnéztem a kapott lapszámot, és rájöttem, hogy ez valami öszvér-folyóirat: miközben a Tiszavirág búcsúszáma, aközben a Gömörország nulladik száma is, címe így voltaképp ez: TiszaviráGömörország. Elég szerencsétlen párosítás, ha tudom, hogy ilyesmibe kerülnek az írásaim, semmiképpen nem küldtem volna. Felteszem, hogy honort is hiába várok. [Később a dolgot részben tisztáztam a szerkesztővel, pár hónap múlva újabb írásomat leközölték, abból még tiszteletpéldányt sem kaptam, nemhogy -díjat. Sajnos túl sok hasonló történetet tudnék felidézni.]
A hontalanság metaforái
Elküldtem a kiadónak fenti című esszékötetem teljes betördelt anyagát, pauszon. Mivel szerzői honoráriumot sajnos nem tudtak fizetni, így abban maradtunk, hogy én tördelem a könyvet, és a tördelési munkát tisztes áron kifizeti a kiadó az Alapítványunknak. Közel sem a legjobb megoldás, de jobb a semminél. A könyv bemutatója már ki is van tűzve: a premierre április 22-én kerül sor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében, saját standunkon.
Volkswagen Passat
Végre vettünk kocsit. Eléggé kalandos és viszontagságos körülmények között, Bátyu segítségével, aki nagyjából ezért jött „haza” pár napra Bajáról. A kincsesi autópiac és a munkácsi árubörze két külön misét megérne; a nyugati kocsik joghézagokat kihasználó behozatalának mikéntje nem kevésbé. A lényeg: 11 éves Volkswagen Passat, jó állapotban, nem túl olcsón. Pontosan kétszerese volt annak, mint amennyiért a Ladánkat tavaly eladtuk. Annak árán felül belement az Éva által örökölt kis beregszászi ház majdnem teljes eladási ára is. Ahogy sejtettem, ilyen autóban ülni: más minőség, mint egy Ladában. Pedig semmi extra, se légkondi, se szervókormány. Nyugati szempontból ez „fapados”. Mégis luxusnak számít a volt kocsinkhoz képest.
A Ladánktól azért kellett megválnunk, mert az ukrán állampolgárok számára lehetetlenné tették, hogy magyar rendszámú kocsival közlekedjenek.
Újra a Véletlen Balettről
NZM [Nagy Zoltán Mihály] mindig fel tud cukkolni a levelével. Egyszerűen nem fér a fejébe, miért pártolom én a fiatalok minden irodalmi megmozdulását, most is számon kérte rajtam, hogy „milyen érdek” fűz engem a futtatásukhoz. Nagyon csípte a szemét, hogy a Pánsíp mindig velük volt tele (míg Weinrauch Katit elutasítottam), aztán szinte bekattant, amikor Cséka alaposan megbírálta a regényemet (nekem kellett Gyurit ellenében megvédenem), most meg újabb dolgokon akadt ki: Lengyel KÁRMIN(külön)-díjat kapott, a Véletlen Balettet pedig a legelső Szalon-összejövetelek egyikén be akarom mutatni. Holott ő, NZM a lapot és a fiúk (de főleg Cséka) működését károsnak tartja, engem pedig eltévelyedettnek, amiért a modern blablákat többre tartom a hagyományos közérthetőségnél. Hosszan reagáltam dorgáló-számonkérő megjegyzésére, legalább 3 sűrűn teleírt oldalon át.
Ha pedig ezzel jó napot szerzek neked, akkor vállalom: érdek fűz a fiúk útjának egyengetéséhez. Az irodalmunk megújítása, felfrissítése, tematikai és formai kitágítása, sokszínűvé és szervesebbé tétele melletti elkötelezettségem alapján nekem valóban érdekem felhívni azok munkájára a figyelmet, akik ebben a folyamatban szerintem pozitív szerepet játszanak. Az ő sikereikben véleményem és értékelésem helyességének bizonyítékát látom. Elégtételnek ez nekem elég. Elégtételt szerezni pedig tulajdonképpen önös érdek. Legyen hát.
És hogy a méregfogát kihúzzam, felkértem: valamelyik tavasz összejövetelünkön ő tartson bemutató/értékelő/kritizáló előadást a Véletlen Balett eddigi számairól. Jöjjön elő nyilvánosan a farbával, ne nekem dohogjon leveleiben.
Hozz egy fényképet – és mi írunk egy novellát
a múlt hónapban megalakult Pánsíp Irodalmi Szalon keretében közzétett felhívás szövege:
A Pánsíp Irodalmi Szalon keretében a következő szellemi játékra (egyben írói versengésre) kérünk fel benneteket.
- A Szalon következő összejövetelére (várhatóan február 26-a) hozzatok magatokkal egy érdekesnek, különlegesnek, meglepőnek, titokzatosnak tűnő fényképet – akár családi archívumotokból, akár a magatok készítette felvételek közül, akár olyan fotót, amelyet a sajtóban találtatok vagy más úton szereztetek be. Nem árt, ha a fotónak van valami története, csak általatok (vagy kevesek) által ismert különlegessége, háttere, „titka”.
- Összejövetelünkön átnézzük az összes hozott fényképet és (titkos szavazással) kiválasztjuk a legérdekesebbnek tartottat. A kiválasztott fotó benyújtója számára az UngBereg Alapítvány 1.000 Ft díjazást ajánl fel (ha van a fotónak története, „titka”, azt egyelőre nem szabad felfedni).
- A kiválasztott fotó ihletésére novellát írnak mindazok a résztvevők, akik vállalják az alábbi feltételek teljesítését (versenyen kívül az is indulhat, akinek a fotóját ihlető objektumként kiválasztottuk):
Téma: az írás témája, formája, stílusa kötetlen, ám közvetlen vagy közvetettebb, de egyértelmű formában utalnia kell a választott fotóra, illetve az azon ábrázoltakra.
Terjedelem: legalább 2 és legfeljebb 5 szabványos oldal (egy oldal 60 × 30 = 1800 leütés).
Határidő: a novellát a szerzőnek a Szalon áprilisi összejövetele előtt néhány nappal, azaz legkésőbb április 25-éig jól olvasható kézirat formájában el kell juttatnia címünkre. (Az írásokat mi egy kívülállónak adjuk át, aki az összejövetelünkön az ott kisorsolt sorrendben – a szerző nevének elhallgatása mellett – fogja felolvasni őket.)
Zsűrizés: összejövetelünkön a novellákat az elhangzás sorrendjében minden résztvevő pontozza. (Saját novellájuk esetén a szerzők tartózkodnak; az ihlető fotó benyújtójának pontszáma duplán számít.) A pontok összesítése alapján alakul ki a díjazottak sorrendje.
Díjazás: A legtöbb pontot elérő I. díjas novella szerzőjének az UngBereg Alapítvány 5.000 Ft-ot ajánl fel, a II. díjas egy palack márkás italt nyer, a III. díjas könyvajándékot kap.
- A díjak átadása után a díjazott írások szerzői elmondják, mi ragadta meg őket a fotóban, majd közösen megbeszéljük magát a fényképet. Ha volt valamilyen története, különlegessége, titka, azt csak ezek után fedi fel a benyújtója, majd ennek ismeretében mindenki elmondhatja a véleményét a novellákról.
Ezúton tisztelettel felkérünk, hogy légy résztvevője játékunknak!
A Pánsíp Irodalmi Szalon nevében: Berniczky Éva, Balla D. Károly
PS. Nem titkoljuk el, hogy a fénykép ihlette novella ötletét a Magyar Televízió évekkel ezelőtti, Bölcs István vezette A lyoni omnibusz c. műsorából merítettük. A novellapályázat itt vázolt módjához hasonlót pedig éppen 20 évvel ezelőtt gyakoroltunk szűkebb baráti körben: a felolvasásokra az akkori Ragyanszka Skola tankönyvkiadó szerkesztőségében került sor. A versengés emlékezetesebb novellái voltak: Nagy Zoltán Mihály: Lecke; Horváth Sándor: Eretnekégetés, Árnyjáték; Kovács Elemér: Angolnák; Prófusz József: A varjaknak is élni kell, Úton; Skotnyár József: Falak. Az akkori első díj minden alkalommal egy üveg vodka volt, amelynek árát a résztvevők nevezési díjként fizették be. A győztes a pályadíjból azonnal meg is vendégelte a társaságot. A hangulat azonban nemcsak ettől volt kitűnő…
