Napló: 1998. július

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. július

Elsőkötetes költők Kárpátalján

Több mint két hétig dolgoztam a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről. Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.

Miközben olvastam-jegyzeteltem könyveiket, a költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid „tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért, hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer, mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét aztán bizonyítani is próbálja.

>> a tanulmány szövege: Elsőkötetesek Kárpátalján – Négy kísérlet a megújulásra

Erőfeszítések, sikerek, kudarcok

kármin díj - bdk

Felolvasom, kik kaptak KÁRMIN-díjat

Egy barátunknak így foglaltam össze az elmúlt fél évünket: „Sokat dolgozunk, vegyes eredménnyel. Főleg a pályázások vitték el rengeteg időmet. A Pánsíp megmentését célzó beadványok mellett még 5-6 futó témánk vagy új ötletünk adódott: szonettpályázat (siker), novellapályázat (kudarc), Pánsíp-est Pesten (siker), KÁRMIN-díj (siker), egy új díj alapításának szándéka (kudarc), egy ösztöndíj-alap létrehozásának az ötlete (kudarc), két tervezett előadókörút (két kudarc), több könyvterv (egy siker: a Száz szomorú szonett). Sajnos egyre nagyobb az ellentmondás az ilyesmire fordított munka és a „megtérülés” között, ezért félő, hogy sok mindenről célszerűbb lemondani, mint mindenáron fenntartani vagy új dolgokkal kísérletezni. Végül is ki kényszerít engem arra, hogy lapot és könyveket adjak ki, alapítványt működtessek? Mi indokolja ezeket a közösségi dolgokat, ha mind a támogatók, mind a közönség részéről egyre nagyobb az elutasítás és a közöny?”

Igen, ezt a kérdést időről időre felteszem magamnak. És ha nem lennének állandóan új ötleteim, a „régi” dolgokba biztosan belefáradtam-beleuntam volna. Nem tudom, kitartásnak vagy hebehurgyaságnak kellene-e inkább nevezni azt a magatartásomat, hogy ha valami nehezen megy vagy ha túl nagy ellenállásba ütközik, akkor mást, másként próbálok. Így váltottam a Hatodik Sípot Pánsípra, a Galéria Kiadót UngBereg Alapítványra – de az az érzésem, ezeket sem fogom mindenáron fenntartani. Mindig, amikor a sűrűjében vagyok valami közéleti-irodalmi-kiadói-szervezési nyüzsgedelemnek, arra gondolok, mennyivel jobb lenne félrevonult magánembernek, remeteéletű írónak lenni. De ha az lennék, biztosan épp erre a nyüzsgésre vágynék áhítozva.

*

Az egyik kudarcról részletesebben… Mindenképpen véghez akarom vinni alapítványunk második díjának nevesítését. Azt szeretném, hogy Váradi-Sternberg János nevét viselje. A család hozzájárulását (mi több: erkölcsi támogatását) bírom, de ennél többet szerettem volna. Így írtam a Magyar Tudományos Akadémiának és kulturális minisztériumnak, illetve a történelemtudományban illetékesnek gondolt más testületeknek is, kértem (nagyon szerény) hozzájárulást a díjhoz kapcsolni remélt pénzjutalom biztosításához, illetve ha ez nem lehetséges, akkor támogató állásfoglalást, pár méltató sort a professzorról. A fontosabb helyekről semmilyen válasz, még udvarias elutasítás sem érkezett, egyetlen történeti intézmény vezető küldött faxot (valószínűleg ő is csak személyes barátságunk okán) azzal, hogy sem az ő számára, sem munkatársai részéről nem eléggé ismert VSJ munkássága, amely így nem tartozik sem kutatási, sem illetőségi körükbe. Ez kicsit elkeserített. Én azt gondoltam, ha valaki ismert magyarországi szakmai körökben Kárpátaljáról, az éppen Váradi Sternberg János, aki például az ukrán-magyar történelmi és kulturális kapcsolatok legbehatóbb kutatója volt.

Túlélési kísérlet avagy a kisebbségi lét hozama

Röstelkedve vallom be, családon belül időnként latolgatjuk egy esetleges áttelepülés lehetőségét. Erre én akár csak egy évvel ezelőtt még gondolni sem tudtam. Nem valami túlzott hivatástudatból vagy makacs lokálpatriotizmusból, hanem mert látom ennek a peremlétnek az izgalmát, élvezem a kihívásait, és az érzelmi kötődésen túl úgy igyekszem magamból kiforogni a lehetőségeket, hogy minden nehézség ellenére a ez a helyzet is megadja a maga lelki-fizikai hozamát. Most viszont egyre gyakrabban kell szembesülnöm azzal, vajon van-e jogom magamat és családom tagjait egyfajta túlélési kísérletnek kitenni. Ugyanakkor egy áttelepülés is rengeteg gonddal járna: ezt nyilván csak akkor tehetjük meg, ha valami pénzkereső elfoglaltságot találunk magunknak. Apám-anyám nyugdíjas, két gyerekünk van, azaz két keresőre esne négy eltartott, de én az állapotom miatt csak szellemi munkára vagyok alkalmas (nem egy jóléti szereposztás a mai Magyarországon), és hát persze én is meg Éva is az irodalomban, lapcsinálásban, könyvkiadásban szeretnénk benne maradni, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy ilyen filoszokból az anyaországban 12 egy tucat: Dunát-Tiszát lehet rekeszteni az írókkal-szerkesztőkkel. És őszintén megvallva: nyilván elesnénk attól az összes lehetőségtől is (támogatások, gyakori meghívások), amelyek ma kárpátaljaiságunk révén adódik számunkra. Így hát a döntés roppant nehéz, még akkor is, ha tapasztaljuk: az évente áttelepülő száz-százötven értelmiségi családból még senki nem tért vissza, és senki nem mondta, hogy megbánta volna…

*

A budapesti Nemzetközi Hungarológiai Központ meghívása A magyar kultúra külhoni műhelyei a harmadik évezredben c. konferencián belül sorra kerülő A magyar könyv külföldön c. tanácskozására. Örömmel mondtam igent

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.