a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni
<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
Az internetes korszakom előtti naplójegyzetekből
1999. szeptember
Könyvkritika regényemről
Megjött a Kortárs augusztusi száma, benne Tarján Tamás alapos, elemző kritikája tavalyi könyvemről (Élted volt regénye, 1998). Elismerései jólestek, a hiányosságokra tett megjegyzéseit elfogadom.
Ami pl. nagyon tetszett:
Balla D. Károly szándéka, koncepciója szerint az Élted… feladványként is megfogalmazza, mintázza önmagát, az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem is ránthatjuk le a leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.)
Kiemelés tőlem. A valóságra-vonatkoztatást/vonatkoztathatatlanságot pontosan ilyennek terveztem.
Apró érdekesség. Tamás magánlevelet is küldött pár napja, nem tudva, hogy már kezemhez jutott a Kortárs. Kicsit szabadkozik benne: „A regény tulajdonképpen jobb – és egyértelműen jelentékeny –, mint ami a bírálatból kivehető.” …hát, éppenséggel írhatta volna olyanra, hogy ez a jelentékenység kiderüljön… Éva szerint viszont a könyvkritika műfajában Tamás írása erősebb, színvonalasabb, mint a regény műfajában az én regényem.
Felkérések, szervezősdi
Szaporodó felkérések, meghívások, szervezés. Egy svédországi magyar kiadvány számára már elkészültem anyagommal, el is küldtem, a Tiszatáj megkeresésére reagálni és kérdéssorára válaszolni is lenne ambícióm, de ha minden felvetésükre részletesen kitérek, tele kellene írnom a folyóiratot – ez ügyben egyelőre tisztázó szándékú levelet írtam: mégis, mi lenne a terjedelmi határ, és tárgyszerű, leíró tanulmányt várnak-e avagy afféle írói véleményt inkább. Írást kér a most induló Tisztás is, naplórészleteket ajánlottam Ungvári levelek cím alatt. Verset kér az Árgus, holott előző két publikációm honoráriumáról megfeledkeztek.
Nagyban szervezzük a Hatvant és Szolnokot érintő közel egyhetes programunkat, mindkét helyen a könyvtár vendégei leszünk Évával, az utóbbi helyszín esetében a környéket is bejárjuk, többek között jászsági iskolákban, művházakban lesznek találkozóink. Aztán Frankfurt… Aztán Varsó…
Szövögetem álmomat: szeretném létrehozni a Pánsíp Irodalmi Szalont. Pályázgatok, hogy tervezett havi-kéthavi összejöveteleinkhez kis pénzmag is legyen: előadók útiköltségére, tiszteletdíjára, kis kínálnivalóra.
Még mindig NZM és a realizmus
Nem tudok zöldágra vergődni Zolival [Nagy Zoltán Mihály, NZM]. Hiába bizonygatom, hogy én továbbra is mindent a maga műfajában, a maga stílusában igyekszem megmérni, és a novellájába nem azért kötök bele, mert realista és Csékát nem azért közlöm le, mert avantgárd, Pócsot nem azért, mert posztmodern. Hanem azért, mert az ő novellája realizmuson belül nem eléggé erős, mert nyelvezetében disszonáns elemek zavarnak, mert nagyon a szájamba rágja azt, amit inkább magam szeretnék kiharapni a szövegből; ellenben Cséka, Lengyel, Bagu, Pócs a saját műfajában bőven teljesíti és túlteljesíti azt, amit az avantgárd és a modernizmus jegyében fogant írásoktól elvárni lehetséges. Továbbra sem hiszi el, hogy nem a műfajjal, stílussal van bajom, hanem azzal, ami ennek keretein belül megvalósul. Az írja, hogy utolsó leheletéig vallja, az írásnak „szólnia kell valamiről valakinek” – ám kihagyja, hogy „valahogy”. Pedig a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni. Egy hegedűn lehet gyönyörűen népdalt játszani, lehet dzsesszt és lehet Paganinit. De ha a hangszer nincs felhangolva vagy ha a zenész folyton hamis hangot fog, akkor egyiket sem lehet élvezni. Ha valaki hamisan játssza a legszebb népdalokat, akkor számára nem mentség, hogy a népi kultúra elkötelezettje. Ha aztán egy koncerten nem léphet fel, hanem csupa dzsesszista uralja a pódiumot, az nem feltétlenül azért van, mert a klubvezetőnek előítéletei vannak a népzenével szemben!
Lehet, hogy ha a Pánsípba már csak egyetlen írás fér be, akkor két egyformán jó mű közül inkább a modernet választom. De amíg két írásnak jut tér, addig a másik mindig lehetne hagyományos. Nem én tehetek róla, hogy Fábián Laci nem ír (vagy nem ad írást); hogy Magdi alig produkál valamit, s ha igen, azt vagy nem nekünk adja, vagy szintén messze alulmúlja vele saját fénykorát; hogy Horváth Sanyi és Tárczy Bandi írásművészete végképp elsekélyesedett, hogy Balla Teri tehetségtelen, hogy Czébely igen szerény képességű, hogy amit Szőllősy ír, az roppant érdekes a tényanyaga miatt, de sajnos semmilyen szépirodalmi szintet nem üt meg; hogy Dupka, Kőszeghy, Bartha Guszti stb. végképp elhallgatott (olyikért nem nagy kár). A Fiúk viszont írnak, termékenyek, és az esetek többségében nagyon jók. (Van egyébként hiány a „másik oldalon” is: nem ír – vagy nem ad írást – a modernebb, intellektuálisabb műfajban alkotó Fodor Géza és Penckófer sem.)
Újra és újra leírom, hogy nekem nem a novellája realizmusával vagy egyenes vonalúságával van bajom, hanem azzal, hogy ezen a műfajon belül csak akkor állja meg a helyét, ha nagyobb engedményeket teszek, mint amekkorákat szeretnék. A posztmodern értékrendjében Lengyel Tomi közölt írásai esetén nem kellett engedményt tennem, vagy közel sem kellett akkorákat, amelyek túllépnék a magam-állította mértéket. Ami viszont túllépte, azt Tomi is és Cséka is visszakapta (aztán egyik megjelent a Hatodik Sípban, másik a Véletlen Balettban…). EZ A KÜLÖNBSÉG! Két malomban őrlünk, írja NZM. Lehet, de nekem az egyik malommal nem az a bajom, hogy vízi, s a másikkal nem az, hogy szél-; én mindig csak a lisztet nézem.
Szinte szégyellem, hogy újra leírom neki: amiért valami az életben megtörtént, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy megtörténhet egy novellában! A legrealistább művészet sem abban mérhető, hogy miben mennyi köze van a valósághoz, hanem abban, hogy a saját (ez esetben realista) eszközeivel mennyire tudja kifejteni esztétikai hatását. Az irodalomról vallott felfogásban lassan másfél évszázada (mondjuk Baudelair óta) kezdődött és ma is zajló átrendeződést nem lehet figyelmen kívül hagyni azoknak sem, akik a hagyományokhoz jobban ragaszkodnak és elzárkóznak mindenféle modernizmustól. Ma már túlhaladottnak számít a „klasszikus modern” is, amit a prózában mondjuk Proust jelentett, mert azóta sokkal több újítás és kísérlet történt, sok olyasmi, amit nem lehet egyszerűen lemosni még a realizmus asztaláról sem. Déry Tibornál nem kell realistább író – de hol van már ez a realizmus a Móricz Zsigmondétól. Kell-e jobb realista regény, mint Ottlik Iskola a határon-ja – de ez már köszönőviszonyban is alig van Veres Péter „sültrealizmusával”. Böll vagy Hrabal az évszázad legjobb prózaírói közé tartozik. Realista regényeket írtak! De milyen sokszólamú, mennyire finomszerkezetű, mily árnyalt ez a realizmus! Ehhez képest NZM körülveszi magát a közérthetőség, a valóság-hűség, a valamiről-szólás, a valakinek-szólás zászlóival. Megmakacsolta magát és olyasmihez ragaszkodik, ami bezárja, lefogja tehetségét. Pedig egyik elkötelezettsége sem követeli tőle azt, hogy egyszerre közhelyesen és szóvirágosan írjon a földhözragadtság poráról és hol cirádás, hol lapos mondatokat írjon azokról, akik fuldokolnak benne – anélkül, hogy művészi hitelességüket megteremtené. Aki ennél többet akar láttatni, annak vagy a dolgok fölébe kell emelkednie, vagy alá kell merülnie a mélybe. Leginkább pedig: amit meglátott, azt jó mondatokkal kell leírnia.
