„írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból”
A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.
2002. januárjában
Bagu László volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége
Bagu László, 2002
Lásd ezt is: bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása
“mi apró dolgokon múlik az élet”
Bagu Lászlót Kérdezték:
Arató Antal (Székesfehérvár), Balla D. Károly (Ungvár), Berniczky Éva (Ungvár), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Horváth Orsolya (Budapest), Lengyel Tamás (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Turczi István (Budapest), Ungvári Kiss Erzsébet (Pécs), Vass Tibor (Miskolc),
Hizsnyai Zoltán kérdezi:
Kedves László, csak most jövök rá, miközben leírom ide ezeket, és a felteendő kérdésen töröm a fejem, hogy néha kérdezni nehezebb, mint válaszolni. A jó kérdés ugyanis inspiratív, valahogy beindulnak tőle az agysejtek, menést okoz, mint hasban a must.
A nagyon naiv és tájékozatlan kérdés meg semmire sem kötelez igazán, az ember arra fordítja a mondandója rúdját, amerre akarja, különben is, jókat lehet rajta kuncogni, szóviccelgetni, miegymás.
Csak az a problémás, ami közte van.
De van egy még nagyobb kitolás is!
Nos, arra gondoltam, nem könnyítem meg a dolgodat már mindjárt így a kezdetek kezdetén, és a megerőltető, ihletet, ismereteket (vagy azok teljes hiányát) egyaránt megkövetelő kérdésfeltevés helyett megkérlek, válaszolj azokra a kérdésekre, amelyek a legkínosabbak számodra. Azokra, amelyeket legszívesebben kikerülnél. Ha vannak ilyenek… Én azt hiszem, egészen bizonyosan vannak! Kinek nincsenek titkai?! (Akár még közérdekűek is!)
A világháló valami miatt nehezen tűri az őszinteséget. Blöffökre, csinnadrattára sarkall, szokványgondolatokat, tucatérzelmeket ébreszt gyakran még olyanokban is, akik szintén nagy nyilvánosságnak szánt, de hagyományos módon megjelenített alkotásaikban képesek a kitárulkozásra. (Pedig technikai értelemben még mindig úgy állnak a dolgok, hogy a világhálón bolyongó textus elszáll, mint a füst, s a nyomdafesték megmarad…)
Lássuk, képes vagy-e kikerülni a szellemi könnyűvérűséget, amit a világnecc léhaságra ösztönző anonimitásában és efemer jellegében fészkelő fekete özvegy terjeszt! Képes vagy-e ebben a többszörösen összetett és egyre sűrűbb szövésű, ám andalító űrben igazán elevenbe vágó kérdést feltenni magadnak – és erre a kérdésre koncentrált választ adni?!
kedves zoltán! annak nem sok értelmét találom, hogy magamnak tegyek fel kérdéseket. mondhatni a magamnak feltett, közérdeklődésre is számot tarható kérdés max. ez:?, amire legkoncentráltabban így tudok válaszolni:! szívesen megválaszolok viszont bármilyen – testre- vagy nem szabott – kérdést, ha felteszik nekem.
a világhálóval kapcsolatban; gondolom senki sem lesz sokkal másabb a halóra való felcsatlakozás előtt, mint után, tehát ha az életében igaz és őszinte, ott is igyekszik az lenni; itt viszont teljes névvel állunk, tehát legkevésbé sem lehet a névtelenség mögé rejtőzni. nem szándékozom viszont kitérni az álnéven feltett kérdések elől. azokra is a “szavamat adom”. előszó / szoftver / die-balta.
Lengyel Tamás kérdezi:
Van-e egy olyan szintje az irodalmi szövegek (és elsősorban Bagu Laci szövegei) referencialitásának, amihez az olvasót még illik közel engedni? Vagy másként: költőietlen-e a közérthetőség; és a mögöttes tartalom üldözése helyett elég-e, ha érezzük az olvasott verset?
(a kérdés jó, már vártam.) versírás közben (erről beszélhetek csak) [szerintem] nincs illik vagy nem illik, csak a versírás van maga. az olvasó menjen közel, ha akar, s ha tud, mármint képes. az érthetőség nem snassz, nem ciki, de csak a (meg)írás után következhet, mert addig nincs miről beszélni, nincs mit megérteni. különben a fremeneknek magyarázunk arról a vízről, amibe a mi lábunk jobb esetben is csak belelóg. nekünk kántorral szemben megadatott, hogy elvontan (is) gondolkodhassunk. ilyenek jutnak most erről eszembe.
(jelentésadás? mi az?)
egyébként én már néhány olvasót közel engedtem, de megkérlek, kedves tamás, ez maradjon kettőnk között.
Turczi István kérdezi:
Mi lesz az inka típusú családok sorsa, ha az argentin típusú családok lemészárlása után lemerészkednek a perui hegyekből a kiüresedett pampákra és belakják a rendelkezésükre szabadon álló, hirtelen megnagyobbodott területet is? (Komoly választ várok!)
istván! mikor ginsbergről írtam, ginsberg meghalt, mikor sütő kálmánról, ő is. nagyapám sincs már közöttünk, velünk. hogy szóba hoztam az argentinokat, őket is utolérte a romlás. szerelmes verset nem merek írni, sem egyebet. hogyan is mernék? komoly kérdésre egyébként komoly választ adok!
elképzelünk egy történetet. nagyon morbid és nagyon torz. mikor megvan, sorban belehelyezünk mindenkit. egyszer mindenkire sor kerül. ezt az inkáknak is tudniuk kell. vége az aranyéletnek. megtudják, mi az isten, és hol lakik. miből van, és minek. és kinek. nem látok számukra más alternatívát, minthogy vegyenek néhány üveg bort és jól berugjanak. és akkor joggal mondhatja bárki, hogy nem tudtam elkerülni a szellemi könnyűvérűséget, a szójátékokat, de nem is akartam. kurvának lenni jó. a többiek pedig bekaphatják a végtagjaINKAt. a pampákra úgysem lehet majd számítani. rájuk nem.
az argentinok aközben vidáman romlanak. a lemészárolt argentinok különösen. tőlük már csak az argentin nők romlottabbak. képesek kihívó léptekkel odasétálni a maguk ásta sírhoz, és önmaguktól belehalni. nincs nép, aki ezt utánunk tudná csinálni. csak az argentin tudja maga után csinálni. a többiek csak maguk után tudják csinálni. nem adják alább. akinek ott lába van, futballozik. akinek nincs, az a labda. [mondtam, a történet nagyon morbid és nagyon torz] sajnos sehogy sem tudják magukat utolérni. sokkal jobban szaporodnak. és tetszik az nekik nagyon. és hiába csiklandozza a szemüket a sírás, csak szaporodnak és egyre. és az argentin orvosok sem tudják őket leméhszájolni. és különben is, minek. ha majd mezre sem telik nekik, pucérak lesznek és argentinok, de még mindig, és persze mindörökké.
(az inkákkal nem lesz semmi.)
nagyon morbid és nagyon torz.
Horváth Orsolya kérdezi:
– Véleményed szerint mennyire fontos egy versben az élménytől való eltávolodás, az intellektuális megszerkesztettség, a tudatosság? Te hogyan ítéled meg saját lírádat ebből a szempontból?
– Miért tartod lényegesnek a központozás elmaradását a verseidben?
– Mi az, amiben mást, újat szeretnél megvalósítani az írásaid kapcsán, van-e ilyen konkrétan megfogalmazódó célkitűzésed?
kedves orsolya!
– van élmény, amit jobb elfelejteni. a legtöbbtől persze nem eltávolodni jó, hanem fordítva. ha komolyabban, hogy mennyire fontos? valamennyire biztos, valahol a versírás alapja, az egyeditől az általános(abb)ig haladva. a tudatosság addig jó, amíg úgy direkt ki nem látszik, csak érzékelhető a jelenléte. [gondolom] versírás közben meg biztos nem ilyesmivel kell törődni, mert valahogy része a versírónak, nem igényel különösebb odafigyelést. meg ez az intellektuális megszerkesztettség is. valószínűleg nem is tanulható. ahogy a tehetség sem. csak ilyen mechanikus dolgok. szóval egy jó költőnél minden egyben lesz, a nem arra született meg baszhatja [bocs]. egyébként sem igen lehet a versírásban a tudatost a tudattalantól elválasztani. érdekes viszont írni róla, a határmezsgyéről. nagyon.
ami az élménytől való eltávolodást illeti, igyekszem (versben) messze eltávolodni, többszörösen áttételesen írni valamiről, vagy csak egy nagyon távoli dologgal visszacsatolni, akkor viszont mindent azon keresztül kifejezni. máskor meg fordítva, szóval esetfüggő az egész. az olvasó persze nem mindig találja a visszacsatolást. ez részint az ő intellektusán is múlik. van akinek meg egyszerűen nem világa a vers. ott végképp nincs mit keresni. csak néha nekik kell felolvasni.
ami engemet illet, magamról csupa jót tudok mondani. de szeretek zsigerekből írni. mert az általában ugyanott hat az olvasóban is, aki meg ettől megijed. én mindkettőt élvezem. de az első nem feltétlenül az én választásom, csak így van, ez lett nekem.
– azt hiszem az írásmódom szülte, hozta, hogy elmaradt, abbamaradt a központozás, hogy abbahagytam, arra sem emlékszem, mikor. egyszerűen azért, mert mivel nem a “klasszikus” egész mondatokat, mondatszerkezeteket írom, használom, s mert tördelem a szöveget, aprítom és egybefolyatom a mondatokat, v. folyamokat képezek, áthajlások vannak, így sok értelmét nem találtam, rendeltetését vesztette. egy szó ugyanúgy kapcsolható a mondat végéhez, mint egy másik elejéhez, ezzel több jelentést tudok neki adni, illetve egy válaszlehetőséget is felkínálok. azért a központozással egészen nem hagytam fel. ott, ahol pontosan jelezni akarom a mondatvégeket, ha azt akarom, hogy odaérve álljanak meg, ha valamiféle szakaszolást, ütemet akarok, kiteszem a pontokat vagy valamit (= /), de ilyenből kevesebb van. de nem használok nagy kezdőbetűt, hiszen az már kétszeres jelölés lenne. nálam ez jön be. aztán most már egészen megszoktam meg teszik is, így levelezésemben is ezt használom (mármint a kisbetűs központozottat). de nem olyan új dolog ez.
– nem tudom, különösebben nincs. magamat akarom írni, aztán annyi.
Berniczky Éva kérdezi:
Kedves Laci, kétéltű-e már a költészeted? az argentin típusú családok lemészárlásában én még a mi világunkat érzem motiválónak, és éppen az az izgalmas benne, hogy bele-beleér az a másik, amelyikben most élsz. Ki lehet-e lépni a régiből, s minden károsodás nélkül elkezdeni egy újat, nem ér-e fel ez egyfajta szellemi öngyilkossággal? Év vajon útban egyikből a másikba miből íródik a vers? Félúton mindig költőnek érzed magad?
nem, kedves éva, nem. víz alatt nem tudok írni. remélem inkább két él s tű, tehát oda-vissza vág, és szúr is. ha jól értem ezek a kérdések elsősorban arra vonatkoznak, az maradok-e, aki voltam, s érzem is benne a féltést, ami jólesik. nem hiszem, hogy kétéltű lenne a költészetem, nem írom meg, különítem el a csak oda és csak ide tartozó verseket, mind én vagyok, úgy gondolom. ha úgy tetszik: vallom a költő tehetségének feljebbvalóságát, hogy ő ír a helyben, s nem a hely őbenne. világ pedig belső világ. amit megír, az őbenne potenciálisan benne van, a lehetősége, hogy megírja, a sorsába van kódolva, s több valószínűséggel fel is fejti ezt a kódot, ha erre predesztinálva van. azt nem tudom, mennyire rínak ki most írt verseim a sorból. amennyire én meg tudom állapítani és ítélni, nem olyan nagyon vagy sehogyan. a családomról – közvetve – többet írtam, az biztos. az argentin t. családok javarésze, illetve a halálcsináló óta megírt 77 versemből 46 már új lakhelyemen íródott [a kötetbe kerültek kettős kereszttel jelölve]: (roncsolás (#); májusi repülő (#); manufactor; oldódik kicsit a mélyben (#); satöbbi szúrós tetemek (#); az argentin típusú családok lemészárlása (#); lenyomatok szürke és szőrös bőrre; kivonás; a játék; az írásaimban mindig is kimutatható Afrika-orientáltság gyökereiről (#); hatodik való; bezárlak dustin fiókjába (#); menjünk kedves afrikázni; részecske; impala; fázik az isten dél-amerikában (#); félig kiadott száj (#); nátrium rend (#); űzd el tőlem az esernyőszagot (#); kepler vasalója (#); én a húsomat bíztam Wilkinsonra; nekem is volt meséskönyvem (#); ikervirágok az alvó regiszterben; androméda (#); mária-arcú lány; mindennapi lesotho (#); sohase leszek hasbeszélő; lemurok ideje (#); gyere elő, pézsmapatkány; gerinchúrozó zsinórozó kábel; [credo lenne vagy ars poetica ha valahogy hívnák]; rózsák korzikáról; a nyelv kollektív átszabása (#); Asztali Léna; a marokkói iskola (#); a halott nő legyilkolása (#); apám nevében; az egyszarvú; a küklopsz; az egylábú; a parnasszus tematikus számának kihatása a demográfiai mutatókra; nullával teszem egyenlővé (#); jézus-sörte doberdóból (#); memphisbe visszatérő belle (#); maszáj ételek (#); luna mendax (#). az argentin bezárása után eltelt időben eddig 14 új vers fogant: agyhártyagyémánt, spanyol bölcső; semmi sem fáj; romlott elefántok háza; az orosz gityáriszt; propolisz alapú költészet; harmadik madár; mohikán nyár; sétamodul; fák, reggelek, leopárdok; az isten mindenütt; függőleges varjú; vadászat kihalt macskafajokra; kicsomagol. igen, eljövetelemkor volt félelmem, hogy az “új” helyen nem megy majd az írás. de ez a félelem mindig van, minden vers után van, mint tudjuk, félelem, hogy “nem jönnek a szavak”. (aki nem tudja, kit idézzek, olvasson bele a másik kárpátaljai mészáros, cs. gy. fekete gyémántjába.) azt, hogy hány verset írtam azóta, csak most számláltam így össze, hogy valami statisztikával szolgáljak magamról. én úgy érzem, megmaradtam bagunak, remélhetőleg meg is maradok, írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból. a vers belőlem íródik, egy rész. valamiféle út mindenképpen van, akkor is, ha egy helyben vagyok/-unk, a behatások elkerülhetetlenek, de azok tesznek azzá, amik vagyunk. egyelőre úgy tűnik, írok, és csak egy versemnek tettem címévé a nullával teszem egyenlővét. mivel másik utat választottam, ha választottam, nem tudom megmondani, nem lett volna-e szellemi öngyilkosság maradni. mert az is egy kérdés.
az utolsó kérdésre: én mindig költőnek érzem magam, csak nem mindig azzal foglakozom. és szívesen élem és élném azt az életet, amely nevemnek nem csak könyvcímekben való továbbélését biztosítaná, ilyen jellegű munkálatokon is szívesen és örömmel munkálkodom.
így a végére még eszembe jutott a gyöngyhalász, valamiféle áttételként, aki nem él vízben, de a kagylóért oda bukik le. egyébként is mindegy, az ember, ha kárpátaljai volt, az is marad. nem kell ezen változtatni. a hús mindenütt hús lesz, de ez adja a mi zamatunkat. stb., stb.
(** ha esetleg nem kielégítők a válaszok, vagy úgy tűnik, nem válaszoltam minden kérdésre, szívesen nekifuthatunk még egyszer, ha tetszik, a következő körben. most ilyenek jutottak eszembe ezzel kapcsolatban, legközelebb valószínűleg valami más. és ez ér a többi kérdésre/kérdezőre is, akarom mondani velük kapcsolatban.**)
Ungvári Kiss Erzsébet kérdezi:
1. Te mostanság költő vagy éppen vagy akármi más (serfőző, utazó stb.) vagy csak okos a nagyvilágban? 2. Mi a nap legmeghatározóbb pillanata számodra a setét és hideg télben, ami kitart egész nap és melegít?
1. az ember elsősorban ember, minden más csak azok után. azon kívül költő vagyok éppen vagy valami más, vagy csak okos ember a nagyvilágban. árnyékmikulás. aki hoz és aki elvisz. és adni szeret sötét meséket. serfőző nem. utazó? elég statikus a természetem, nehezen mozdulok ki a szobából, a helyemről. szívesen kóborlok viszont a képzelet megnyeshetetlen tollú szárnyain. (ez a megnyeshetetlen tollú, na ilyeneket sem szoktam írni.) azt akartam mondani, hogy ha írni kezdek, vagy jár az agyam, megadatik nekem olyan helyeken járni, hová más nem igen juthat el, de talán én sem. ez a világ, képzelt, teremtett, de mégis létező, úgy érzem. gyakorta teszem ezt, bolyongok, versben és egyébként. inkább csak arról beszélhetek, mi akarok lenni. fiatal házasok akarok lenni. boldogok akarok lenni. én akarok lenni a boldogok. valamelyik lehetetlenben hallottam vámostól, aki, ha jól emlékszem, valaki mást citált, hogy ő úgy akart élni, mint valami polgár, és úgy írni, mint egy világfi. én is csendes kis életet, nyugodt életet képzelek el magamnak. ez persze nincs, csak képzelem. azt hiszem, és ebben hiszek, van egy rész, valamilyen rész, amit nem ír(hat) meg más, amit nekem kell megírni.
2. (a kávé.) de komolyra fordítva a szót, jelenleg az, hogy van ki ha reggel elmegy, hazavárom, és van aki hazavár, ha én megyek el. szóval a tartozás, a szeretetet, és a szeretettség. (este pedig nagyon erős, töretlen fekete tea. néhány.)
Balla D. Károly kérdezi:
Miből fakad (mit leplez?) az a kettősség, ami emberi szelídséged, kedvességed és költészeted kegyetlensége, képeid agresszivitása között feszül? Vajon a tudatod alján szunnyadó fenevadnak adagolod ezekkel a versekkel az altatót, vagy ellenkezőleg: a nyuszit próbálod bátorságra hergelni?
én nem tudom, ez hogy van, én este matyómintákat hímezek, reggel tejet iszom, a kettő között pedig valaki meghal. van, akinek van mersze leírni azt, amitől maga is megretten elsőre, egy olyan szituációt, másnak pedig nincs, és képzelni sem tudja el. és akkor repül, mert ő pedig el bírja képzelni és le tudja írni. és elhiszi, hogy repül. a többiek pedig csak bámulnak utána, neki pedig az természetes lesz, és könnyű. mert az képzelet. a legjobb persze a nyelv, ami lehetőséget ad/teremt minderre. a hitelben mondtam, papp endre kérdésére, hogy azé művészet, aki uralkodik a víziókban, s ő később, a hitel élő bemutatóján rákérdezett, lehet-e uralkodni a művészetben. én akkor hirtelen nem tudtam, mit mondjak. nem, a művészetben nem lehet uralkodni, viszont a víziókban, azt hiszem, igen. valahogy úgy, ahogy az előbb leírni próbáltam. én legalábbis valahogy így gondolom azt. ami ezt a nyuszi-fenevad kettőséget illeti, szerintem ez az egész kettősség nem csak bennem, de mindenben benne van, és nem csak ez, de eleve egy kettősség. magunkban hordjuk, és minden magában hordja. ugyanúgy lehetnénk rosszak vagy jók, ha egyébként nem vagyunk. és magam sem vagyok biztos mindenben, a valami egyetemességében, s hagyom gyakran megválaszolatlanul a kérdést, vagy hagyok egy biztonsági szelepet, mert nem tudom eldönteni, hogy az a valami van-e, tényleg van, tényleg úgy van, vagy csak úgy látszik. hogy az egész ilyen két- vagy esetleg többmegoldásos izé. és ha így mondom el, és erre most itt rávilágítottam, akkor talán érdemes újraolvasni a verseimet, különösen a versek végén kutakodni, és akkor tetten érhető lesz nekem ez a viselkedésem. mondjuk a szimbiótában is ilyesmiről akartam írni. vagy a félszívűben, s még sok helyütt máshol. lehetünk jók és lehetünk rosszak is, ha akarjuk. ha akarjuk.
(ez az “emberi szelídségem, kedvességem” azért jólesett.)
Vass Tibor kérdezi:
Véletlen Balett: a lap szép. Az elsőt (a lapszám másodikát) azért vettem meg, mert szép. A tipográfia az impresszum szerint a te munkád. Le a kalappal. A belbecs értékes. A szépértékesség mellett egyre több bizonytalanság van benne a leakalapomban. Van-e úgy értelme lapot csinálni, hogy rendszertelenek a megjelenések? Biztos van, hisz csináljátok. De mi? Életkori sajátosság? Maga a szétszórtság? A kiszámíthatatlanság, a fellelhetetlenség (ál)mítosza? Esetleg maga a tétovaság motivál? Ez nem derül ki a lapból. Az impresszumból egy idő után levettétek, hogy a lap megjelenik negyedévente. Ez jó, vagyishogy így tisztességes(ebb). Nincs ott helyette, hogy a következőre mikor lehet számítani. Egyáltalán, lehet-e. Kell-e? Csak olyan szerzőkkel dogozol, akiknek mindegy, hogy mikor jelenik meg az anyaguk? Egyáltalán: mindegy, hogy megjelenik-e? Hogy oldod meg ezt a “szervezést”? Folyton elnézést kérsz? Mentegetőzöl? Hasra ütsz, megszabsz egy határidőt, és előre közlöd, hogy ez a határidő vicc, mert fogalmad sincs, mikor lesz, lesz-e a lapból egyáltalán valamikor valami? A lap honlapja is átlag feletti dizájnnal bír. Jó elidőzni itt. Egyszer. Mert a szép feketeségben a frissítés fehér holló: nem lenne érdemes ott “felelősségteljesebben” életben tartani a véletlenbalett-érzést? Nem akarsz, vagy nincs időd foglalkozni vele?
sok kérdés, és mindegyik jogos. (megijedek a szövegmennyiségtől, amit most ide le kell írnom.) tomi, aki lengyel, és szerkesztőnek másik, mondta is, gondolkodjunk el bizony. nem mintha nem tudtuk volna, nem lennénk ezekkel tisztában, ne láttuk volna, tiborom te (merthogy én neki/neked bagum te vagyok magunk közt). akkor kezdem. örülök, hogy tetszik a lap, nekem is, a harmadik számtól (kövér csajok) kezdve, nagyjából elégedett vagyok megformázói munkámmal, a kisebb hibáktól eltekintve, de ezek becsúsznak. lapot nincs értelme nincs, annyi azért igen, hogy nem szűnik meg, mert tetszik nekem igen a neve, és enyém gyereknek tartom nagyon (persze, többen találtuk ki meg minden, csak azt akarom mondani, hogy enyém, mert részem volt életének minden percében, születésében. és lesz halálában is, gondolom. és persze egyes számban fogok beszélni itt.), és inkább éljen egyelőre így, mint sehogy. mert ha meghalna, biztos nagyon hiányozna, valami újraélesztett nem lenne utána ugyanaz. nem akarom újrateremteni jobb anyagi körülmények között. legyen így, vagy sehogy. ha megszűnik, nem akarom feltámasztani, akkor majd találok másik nevet. nem életkori sajátosság, nem szétszórtság, nem álmítosz, ami életben tartja. nem vágjuk el élete vonalát, mindössze az. nem akarjuk. egyelőre. bántani sem akarunk ezzel senkit. (ha valakit mégis, és írása gyors megjelentését várta tőlünk, úgy őszintén elnézést kérek, és megkövetem, és sajnálom, ha ilyen jogos szerzői érzelmeiben megbántottuk) hitegetni sem próbálunk vele senkit, reméljük, nem vagyunk ezzel senki ellen. s ha mégis megjelenik, tán örömet szerzünk vele, nemcsak magunknak, s nem elveszünk azzal a világtól, de hozzáteszünk (ezt szoktam mondani), ha nem is sokat. ez egy hobbilap most már valamennyire, azt kell mondanom (bár sose volt más, mert csak a lelkesedésre épült, és persze abból is maradt el), illetve ez lett: amikor elkészül elkészül, s akkor kész van. hogy miért lett így, hosszú. ugye nincs rá pénz. ami nagy nehezen van, csak a nyomdaköltségre van, de tényleg, de inkább azt se. így előre mínuszban csináltuk meg az utolsó számot, hogy majd a másik felét kifizetjük. és rendes volt velünk a nyomda s a nyomdászok szintúgy, és szerencsére ki tudtuk fizetni, de csak nagy szerencsével. persze lehet, ez senkit sem érdekel, de engem igen. én nem tudom mi az a véletlenbalett-érzés. remélem nincs ilyen. ha van balett, mármint lapszám, szeretném, ha az, aki olvassa, ilyen értelemben fogadná, örülne annak, ami bele van írva, amit abban talál, és tetszetősnek talál. igen, talán át kell gondolni a lapot, s ennek megfelelően strukturálni. vagy azt tenni, mint pánsíp, értem ez alatt, jönni, mint valami almanach, időszakos kiadvány. persze időtálló dolgokkal, és kritikai írások nélkül, hisz’ annak akkor nem lesz értelme. internetes lapként egyelőre nem képzelem el magunkat. ha jobban tetszik: nem akarok internetes lapot csinálni, az írott könyv/lap intimitását, az olvasás élményét nem tudja visszaadni, nekem eddig nem tudta. ami egyébként a balett on-linet illeti: volt már egy honlapunk, ami nem igen működött. az ukrán szám után lett ez a szépen kivitelezett, tetszetős, nem ingyenes tárhelyről működő, hanem fizetett karbantartott (mármint szolgáltatóilag) honlap, ami kerekes-nagy gáspár és pócs istván munkáját dicséri. igen, az archívum nem került fel rá. mi vétkünk. új szám pedig nem volt, tehát nem kerülhetett fel, nem volt minek felkerülnie. ez az enyém.
gondolom, ha a balett kapna egy nagyon nagy összeget, amiből ki tudnánk adni, amiből a szerzőinket tisztességesen kifizethetnénk, és nem csak egy köszönjükkel, amikor nagyjából csak a lapra kellene koncentrálnunk, akkor kicsit máshogy állnánk.
ami személyes felelősségemet illeti: mivel a lapszám anyagát elsősorban lengyel tomi gyűjti össze, a lapot én tördelem – némi lengyel támogatással -, korrektúrázom elsősorban, meg mindent csinálok vele, amitől nyomdakész lesz. (ha vannak hibák benne, emiatt vannak, nem látja elég szem, s sokadik olvasásra átugrik rajta.) ez viszont adott időszakban elég sok munkát jelent, ami egész napokban mérhető. nagyon egyszerű. egyszerűen nincs időm rá, hogy megcsináljam, nincs rá egy hetem vagy többem. mert nemcsak egy hét időt jelent, hanem azt az időt és pénzt, ami eközben kiesik. s mivel arról van szó, hogy kifizetem-e az albérletet, a telefonszámlát, van-e miből élnem, s nem oktalan pénzhajhászásról, mindig az marad el, ami nem létfontosságú, s amit el lehet halasztani. és vannak mindenféle dolgok, tartózkodási engedély, és egy halom szarság, ami benevez az én maradék időmre, s hogy mennyire átcsúsztak a dolgaim, az életem, a munkám az éjszakába, azt nemcsak én tudom megmondani. és így rohanok a dolgok után, és úgy tűnik, sohasem lesz már vége, és nem akarom a magánéletem terhére megoldani, mert már megpróbáltam, és arra jöttem rá, hogy oda kell figyelni arra, aki velem lakik, ne mindig csak mondogatni neki, hogy majd meg majd. és csak megköszönhetem neki a türelmét és jóságát, hogy ezt is bírja. s hogy most belefáradtam e kérdésre válaszolni, az is igaz. hát ilyen dolgok vannak. és hidd el, tiborom, hogy nem írtam ezt még le soha így.
Arató Antal kérdezi:
A Véletlen Balett ukrán különszáma okán kérdezem (ha már nem kapott semmilyen céltámogatást), hogy kölcsönös-é ez a kapcsolat, azaz az ukrán nyelvű irodalmi lapok közölnek-e magyar költőktől ukrán nyelvű fordításokat?
nem tudok igennel, sem nemmel felelni a kérdésre, mert nekem, sem a vb. “szerkesztőségének” nincs teljes rálátásom/-unk az ukrán irodalmi lapokra. még kevésbé azóta, hogy budapesten élek, élünk. a tematikus számmal elsősorban egy irányunkban megnyilvánuló elvárásnak akartunk megfelelni (ti. kérdezték, ha az erdélyi lapokban fordítanak román irodalmat, …, akkor mi miért nem.), s csak másodsorban játszott közre, hogy mi ilyen tematikus számot akarunk csinálni. nálam pedig még másodsorban sem. így született az ukrán szám, egy válogatás, amit el tudtunk érni, amit megkaptunk, amiről úgy tudtuk, egészen autentikus ukrán irodalom. (a teljesség igénye nélkül persze, a terjedelem korlátain belül). természetesen ez nem ment volna azok segítsége nélkül, akik tőlünk sokkal jobban ismerik az ukrán irodalmat, sőt. szerencsére sikerült ilyen embereket találnunk. de meglehetősen lassú egy ilyen tematikus szám összehozása, annyi bizonyos. (másik dolog, hogy sokkal több stilizálásra van szükség, mint egyébként, a fordítás miatt.) valószínű, egy kortárs amerikai válogatást hamarabb összedobnánk. ez csak azért jutott eszembe, mert kaptunk ötletet, legközelebb meg ilyet csináljunk. de én túlzásnak tartottam akkor is, most is, hogy az évi két számunkból mindkettő tematikus legyen. és nem csak én. “az ukrán szám”-ra visszatérve, azt gondolom, végül egész jó kis válogatás lett. nekem andrjuhovics esszéje és nedosztup hippis verse tetszett, talán azért, mert ezek a fordítások jöttek át legjobban, lettek jó versek/írások magyarul is. így volt. mindent egybevetve, örülök, hogy megcsináltuk, jól sikerült, s a műcsarnok-beli bemutatóra is sokan jöttek el. ahogy dobó istván mondta, mi megtettük a kötelességünket, bárcsak megtették volna mások is. vagy valahogy így.
Simándi Ágnes kérdezi:
Bagu László versei szöveganyaga erős szálakból, szavakból szőtt védőöltözet. Fájó világ, s mégis, mert szavakba önti: néha még simogat is, főleg az otthonnal kapcsolatos témákban. Szeretném, ha egy pillanatra is, de kitakarná szívét, s elmondaná nekünk azt az egyszeri történést, ami talán érzelmi szálon fűzi szüleihez. Mit tart a legnagyobb kincsnek és a legnagyobb tehernek, amit tőlük kapott, s amit egy életen át hurcolhat magával?
kedves ágnes! köszönöm érdeklődését, örülök, hogy olvasta verseimet, még jobban, hogy keltettek valamiféle rezdüléseket önben. és akkor, ha valaki azt gondolja, hogy valami nagy trauma áll az írások, a családra vonatkozó írásaim mögött, azt kell mondjam – szerencsére – semmi ilyen nincs. semmi különös gyermekkorom volt, azt hiszem, szép, mint amilyen falun lehet, annak összes lehetőségével és pozitívumával. semmi extrém, semmi, ami az áltagostól eltér. nem vertek és nem utáltak, nem éltem elvált szülők gyermekként, félcsaládban, nem voltam egyke, sem árva, intézetet megjárt. apám nem volt alkoholista, nem tartottunk pitbullt, nem kényszerítettek, hogy nővéremmel teletubbie-kat, pokémont nézzünk. szóval semmi nonszensz. pubertáskorom is egészen átlagos volt, daccal és meg nem értettséggel. és így tovább. szüleim mindig szerettek, megadták, amit lehetőségük szerint meg tudtak adni. nem érzem, hogy elkényeztettek volna, nagyszüleimtől is csupa jót kaptam. alapvető értékként a becsület, az igazságosság állt. nem olvastam ki mást kedvenc könyveimből sem. illetve ezt meg is fordíthatom: kedvenc könyveim azok lettek, amelyek ezt az ideát valósították meg. valami extrém? nem, nem jellemző. max. annyi, elég nagy voltam már, mikor megmondták, hogy nagymamám nem vér szerinti nagymamám, mert az meghalt a háború alatt, így nagyapám újranősült, s édesanyám az ő nevelt lánya csak. de ez is csak egy napig tudta zaklatni a gondolataimat. hogy mikor pontosan, arra nem emlékszem, de jóval az érettségim előtt. aztán mi jött? egyetem, katonaság, egyetem. meg az első nagy szerelem. az inkább megrázott. akkor kezdtem el írni, illetve kicsivel előtte. mondhatni jókor, mert ki tudtam magamból írni, ami bántott. és az bántott. meg aztán egy másik nagy szerelem be nem teljesülése, az, hogy mi apró dolgokon múlik az élet, s úszik el a lehetőség a beteljesedésre, a tökéletes beteljesedésre, látni elúszni annak lehetőségét, amikor még annak tűnik. a lehetőséget elúszni látni, az fájó. ebből is látszik, hogy a szerelmek (nem volt belőlük sok. nem kapcsolatokról beszélek), pontosabban azok be nem teljesülése, sokkal nagyobb traumát okoztak/-nak, mint az egyéb. feldolgozni sem igen lehet őket, sokat okosodni belőlük, ha az ember érzelmileg érintett, legközelebb is ugyanúgy fog cselekedni, mint annak előtte. legfeljebb írásomban okultam belőle annyit, hogy nem igyekszem rögtön közvetlen élményként megírni, mindenáron megírni, s ha igen is, akkor attól eltávolodva (ld. horváth orsolyának adott válaszom). a családra, -hoz való viszonyomra visszatérve: jó és normális volt a viszonyunk. család voltunk, az volt a természetes, nem éreztem “különös” szeretet a többiek iránt. néha zavartak a tv-ben látott “ideális család”-sztereotípiák, és ez némi skizofréniára adhat okot. ezek a kis fragmentumok, amivel azt akarják kifejezni egy filmben, hogy ez egy idilli család. a realisztikus család más. mindenki olyanban él. szerintem a miénk sokkal természetesebb és ideálisabb volt azoknál. [már sokat írtam, de még fogok. ágnes kérdése kérdés, akár a vass tibié volt, hogy nem lehet egy mondattal elintézni, mert fontos nekem a megválaszolása. nem untatni akarok, csak nem lehet nagyon lerövidíteni, és nem is érdemes. nem is akarom] egy mozzanat talán az egyetemi a történésékből, ami megérintett. harmadikon volt, hogy differenciális egyenletek tárgyát előadó tanárom ki akart rúgatni az egyetemről, ami azt jelenti, hogy nem tudtam volna úgy felkészülni a vizsgára, hogy nem húz el. ennek megoldására, az egyetemről való kirúgatás elkerülésére akkoriban egy megoldás volt, katapultálás levelező oktatásra, mit meg is cselekedtem. a család mindig mindenben támogatott, akkor édesapám mégis azt mondta, önhibámból kerültem bele, másszak is ki belőle egyedül. {ki is másztam.} ez mondjuk nem esett jól. egyébként tényleg önhibámból volt (nem látogattam az órákat. azt meg amiatt, mert a szakítás miatt eléggé ki voltam ütve, nem láttam túl sok értelmét annak sem. ehhez társult egy kretén és korlátolt tanár, de tényleg, ki nem a magyarszeretetéről volt híres), nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan volt velem. de mással is előfordult ez süldőkorában, és az ifjonti hibákhoz tartozik. nem is szégyellem, mert felnőttebb fejjel sem éltem “normálisabb”, nem a végzetbe rohanóbb életet egy szakítás után, mint akkor. és így fejeztem be az egyetemet. persze ekkor én már rég önálló voltam anyagilag, és cselekedeteimben is független. a “leválasztás”, a gyerek leválasztása a szüleiről, ha még oly fájó is azoknak, sokkal korábban megtörtént, meg kellett történnie. mert ez kell legyen, és jó volt az úgy, és azt láttam, ott van a baj, ahol ez nem történik meg. ami még eszembe jut, mint a szüleimmel való szembenállás, hogy közvetlen egyetem után-végén, négy hónap után otthagytam az általuk favorizált munkát (tanítás!), s két hónapig tengtem otthon, ivással próbálva oldani a nyomást, és mindenféle elképzelhetetlen munkákkal igyekezve hasznossá tenni magamat. akkor találtam állást, de olyat, ahol többet kerestem, mint apám, anyám, nővérem együttvéve. és akkor minden jó lett. erre az időszakra, mikor rendszeresen elkezdtem dolgozni, tehető a komoly, férfias kapcsolat kialakulása szüleimmel. addig volt valami családon belüli szeretet, ekkor lett az, amit az ember ért, megért, aminek igazi alapja van, egyenlők közötti. ekkor láttam és értettem meg igazán, mit tettek meg értünk, milyen jó emberek valójában. ekkor tanultam meg igazán becsülni őket. és azóta. nem lett kisebb ez azáltal sem, hogy én három éve már nem élek velük. budapesten élek, ami más ország, nagy távolság, és nagyjából kéthavonta egyszeri, 3-7 napos láthatást tesz lehetővé. ha visszafelé megyek, és édesapám kikísér a vonathoz, anya mindig sír, megsirat. édesapám mondta el. édesapám egyszer sírt, mikor megjöttem, első rosszulléte után, mikor kórházban feküdt. [ahogy én belegondoltam, hogy már nem látom, gondolom ős is, hogy nem lát viszont.] három éve a 2001-es karácsony volt az első, amit együtt töltöttünk. nővérem már régebben elköltözött, s ha légvonalban nem is laknak messze a szülői háztól, megesik, hogy két hónap is eltelik, mire szüleim lányukat és unokáikat újra láthatják. amit a családokról, családtagokról írok, az élmény messzebb menő feldolgozása; alapja – gondolom – mindenképpen a szüleim iránt érzett aggódás. édesapámnak magas a vérnyomása, nem csak alkalmilag, hanem állandósulni látszik. mióta eljöttem, pontosabban tavaly tavasztól most másodszor van vele kórházban, és ettől az én szívem sem lesz nyugodtabb. 2001 tavaszának másik történése, hogy amire még nem volt példa, s amire az öregek sem igen emlékeztek, az áradó tisza, pontosabban a kitódult víztömeg már szülőfalumat is veszélyeztette. a történetek, amiket megírok, eléggé fantasztikusak, hajlok a mind elvontabb, szürreálisabb megfogalmazás felé, vonz, de az alapja ez. és szerencse is, hogy nem az “igazak”, mert extrémebbé tettem őket, groteszkké, hogy erősítsem a hatást. “költői eszközökkel éltem”, és fogok is élni. én teszem az olvasóval, a verssel, ha valami extrémebb helyzetbe kerülnek. amit el sem tudtak képzelni. egy olyanban sokkal jobban látszik, mi mi és ki ki [szerintem]. de a féltés van. a legnagyobb kincs, amit a szüleimtől kaptam, gondolom, az életem, és ezzel a vállamra adták a legnagyobb terhet is, mert vinnem kell azt. igen, hurcolom. ez jó szó a minderre. szóval nincs egyszeri történés, csak láncolat, versírói törekvéseim meg én vagyunk, egymástól elválaszthatatlanul. nem egy rendkívüli történet, de azért van, és elég alap, néha úgy tűnik, még sok is, s ahogy a szerelmi szomorúság is, mikor tolul, azt gondolja az agy, hogy nem bírja elviselni, és biztos nem is, vagy nem valamilyen károsodás nélkül, és nekem ez az életem, és így jó. a világon nincs normális ember. s ha van, nem irigylem.
A kollektív interjú 2002-ben a Pánsíp Szalon akkori, ma már alig használható régi oldalán jelent meg, később a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába is felkerült
Más
