Félix, hozd ki a husángomat – Hónapló 2004. aug-szept.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzései

2004. augusztus-szeptember

Apámat meglátogatta 60 esztendeje nem látott gimnáziumi osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke (a papa anno diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra). Ma Varsóban él családjával. Hozzánk lengyel feleségével és néhány szót magyarul is értő Janusz fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apám és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám pedig a maga szláv keveréknyelvén. Mi Janusz-sal oroszul értettük meg egymást (mindketten jól megtanultuk az iskolában).

Minden egyében túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Apámék tornatanára annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legérdekesebb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.

A beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Másnap aztán megtudtam a sajtóból, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő alighanem épp akkor halt meg Krakkói otthonában.

*

Nehéz eldöntenem, e percben ki szeretnék kevésbé lenni, aranyérmétől megfosztott és diszkvalifikált olimpikon vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány elébe néző bukott miniszterelnök. Hogy én mit tennék a helyükben, azzal nem, de hogy egymás szerepében hogyan viselkednének ők, azzal a gondolattal eljátszadoztam.

*

Ma betoppant bátyám 14 éves kori szimpátiája, valószínűleg első szerelme. 44 éve nem járt Ungváron.

Amikor ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba (1958 nyarán), akkor a második szomszédunkban lévő Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel bensőséges kapcsolat alakult ki. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És most Olga 44 esztendő után csak azért jött Ungvárra, mert visszatérő álma, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a házukat és a házunkat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz-egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót.

*

16 éves lányomnak, Csöngének új ismerőse (barátja?) van. A 27 éves ukrán fiatalember az itteni jogi kar elvégzése után most Németországban tanul. Ukránul Csönge alig gagyog (hogy az államnyelvet milyen módszertan szerint tanítják a nemzetiségi iskolákban, arra ebből következtetni lehet), így leginkább angolul folyik a társalgás…

Én ellenben a lengyel Janusz-sal oroszul e-mailezgetek, de szoftver-problémák miatt latin betűkkel írunk, nagyjából angol helyesírás szerint adva vissza az orosz hangokat.

*

Azt hiszem, kicsit későn jön ez a kormányátalakítás. Holott nyilvánvaló, Medgyessy Péter attól a pillanattól kezdve, amikor ügynöki múltja kiderült, tehertétel a koalíciós pártok számára. De a szocialisták ugyan le nem váltották volna, most is csak azért, mert az SZDSZ jól kiugratta a nyulat a bokorból. Ám félő, hogy – mint azt apám egyik fűzfapoéta diáktársa írta volt hajdanán: –„Késő bánat, hamarb kellett!”

Egyébként én az MSZP helyében külső embert kérnék fel kormányfőnek. Mondjuk egy Glatz Ferencet.

De hát – Királyhegyi Pált parafrazeálva – kérdeznek ezek engem?

És ha már említettem a hajdani fűzfapoétát… A családunkban gyakran idézett sor egy hosszabb versben szerepelt, amelyet, apámat meglátogatva, frissében el is szavalt a nagyanyámnak. Így végződött:

„Késő bánat, késő bánat, hamarb kellett!
Sírva járok édesanyám sírja mellett.”

– Szegény fiú, hát magának meghalt az édesanyja? – csapta össze a kezét inkább sopánkodva-csodálkozva, semmint részvéttel nagyanyám.

– Dehogy halt! – sértődött meg kicsit a költő. – Azt csak úgy írtam, a szépség kedvéért.

Hát legalább szép lenne ez a Gyurcsány.

*

Weöres okán Jánost időnként Tóth Gyulaként emlegetjük egymás közt, lévén, hogy ha nem is bádogos, de vízveze tékszere lő. Egészen kis javítani való miatt hívtuk, meg is csinálta volna pár perc alatt, de nem volt víz (naponta csak háromszor van 1-2 óra hosszat). Így nem tudta ellenőrizni a tömítést. Hát kávézgattunk és beszélgettünk cirka 3 óra hosszat, amíg ötkor szortyogni nem kezdett a csap.

Mindez olyan városban, amelynek folyója van, s amelynek a környékén ha leszúrnak egy pöcköt a földbe, azonnal feltör a víz. Hát igen, de a szivattyúk és a szűrők kapacitása, no meg a sok helyütt 80 éves vezetékek… A gépek elavultak, a fele nem is működik, fejlesztésre semmi kilátás. Ellenben mesés pénzekért plázst építtetett a város az Ung partján, mert ebből sokat tudtak lopni a fazékhoz közel ülők, a közműfejlesztés ellenben nem elég jó buli számukra – mondja Tóth Gyula ungvári kollégája.

*

Túl a megrendülésen nehéz bármit is mondani a túszdrámáról. Meg sem kísérlem, hogy külön ítéljem el egyik vagy másik felet, nem látok alternatívát jó mészárlás és rossz mészárlás között. Úgy tűnik, emberi fajunk időről időre tanúbizonyságát adja annak, hogy a földkerekség legocsmányabb teremtménye, kész csoda, hogy még nem irtotta ki magát. Ahogy a lengyel gondolkodó, Ryszard Kapuściński írja: az emberiség sorsa rossz kezekben van – a saját kezében.

Egy biztos, kevés tragikusabb szituációt tudok elképzelni, mint amikor ártatlan gyerekek százainak feje fölött élesre töltött fegyverrel farkasszemet néznek egymással az agresszív nagyhatalmi (gyarmati?) politikának alárendelt, keményen, de ostobán irányított, rendezetlen és vélhetően demoralizált kommandósok egyfelől, és másfelől a mindenre elszánt, bosszúra fanatizált vérszomjas gonosztevők. És az egészbe még belekavarnak a fegyverüket a szekrény tetejéről és ágy alól előkapó felbőszült apák, fivérek… Lehet-e más eredményre számítani, mint sok száz értelmetlen áldozatra? Putyin vajon miben bízott? Hogy majd az oroszok birodalmi istene beavatkozik és megmenti a gyerekeket?

*

Épp a napokban az aradi Irodalmi Jelen szeptemberi számában megjelent cikkemben búsongtam amiatt, hogy, miután a 90-es években jelentkezett fiatal és modern felfogású költőink mindegyike Budapestre költözött, azóta idehaza nem mutatkozik semmilyen új generáció. Kárpátalja említésre érdemes legfiatalabb költője ma idősebb, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor. Pedig égető szükség lenne generáció- és szemléletváltásra, mert irodalmunk beleesett a közszolgálatiság csapdájába, tartalmilag elsekélyesedett, üres klisékre épül, a sorsverés felpanaszolásán és a végvárvédők csakazértis-reményének napi adagolásán nem tud túllépni, formailag nem képes megújulni.

Mintegy erre cáfolatul az avantgárd felé tájékozódó, formabontó és a hagyományoknak fityiszt mutató diákok kerestek fel a minap, floppyn elhozták ALKARPATRAZ című kísérleti folyóiratuk első számát. Fiatalok, lelkesek, hevesek és őszinték. Ha bebizonyosodik, ami ennél is fontosabb, hogy tehetségesek is, akkor talán megcáfolhatják keserű szlogenemet, miszerint a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

*

Ha még volna nekem, most megrendülne kárpátaljai magyar kisebbségi identitásom. Németh Zsolt ugyanis, mint nyilvánosan kijelentette, nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekinti Gajdos Istvánt. No, nem mintha a jeles kisebbségügyi főember (korábbi államtitkár és mai parlamenti bizottsági elnök) igazodási pontot jelenthetett volna számomra az elmúlt évtizedben (utoljára az Antall-kormánnyal szemben álló régi liberális Fidesz színeiben voltak szimpatikus megnyilvánulásai). És nem mintha annyira zokon esne nekem, ha az ukrán szocdem pártemberéről valaki rosszat mond, ám az utóbbi politikus, bárhogy is nézzük, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként az ukrán parlamentben mégiscsak a kárpátaljai magyarság egyetlen képviselője. Ha ebben a minőségében az állítható róla, hogy Magyarország számára nemzetbiztonsági kockázatot képez, akkor az a legkevesebb, hogy én itt Ungváron zavarba jöjjek.

Ugyanis az sem eshet jól nekem, ha az állítás igaz – de az sem, ha hamis.

Amennyiben ugyanis igaz, amit Németh Zsolt mond, akkor – logikusan – a kárpátaljai magyarságnak az a jelentős része, amely az UMDSZ-ben vagy körülötte tömörül és ekként Gajdos hívének tekinthető, szintén kockázati tényezőt jelent, vagy legalábbis nem kívánatos, veszélyes elemnek számít. Ha pedig mindezt még megtoldjuk Kovács Miklós KMKSZ-elnök vádjaival, miszerint az UMDSZ védelmi zsarolással foglalkozik, és Kövér László Fidesz-alelnök „kérdéseivel”, hogy tudniillik vajon részesül-e Gajdos az ukrán maffia által beszedett védelmi pénzekből és van-e köze az ungvári egyetem rektorának a meggyilkolásához, abból meg éppenséggel az a feltételezés következik, hogy a kárpátaljai magyarság Gajdos mögött álló része nem más, mint bűnpártoló.

Na most, ha nekem UMDSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy nincsen), akkor, feltételezve, hogy igazak a fenti vádak, máris kialakulhatna a marcangoló bűntudatom, amellyel együtt élni nem túl kényelmes állapot. De nem alhatnék nyugodtan az ellencsapat, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség híveként sem, mert akkor meg állandóan attól kellene rettegnem, hogy a bűnös oldalhoz tartozó ismerőseim, szomszédaim, kollégáim Gajdos atamán parancsára majd javaimra és életemre törnek, lám, a Főiskolát is el akarják venni „tőlünk”.

Nem jobb a másik lehetőség sem, mármint ha Németh Zsolt nem mondott igazat. Ilyesmit ugyanis nem állít valaki, pláne felelős politikus, véletlenül vagy indulatból, netán hallott pletykák alapján. Ilyen súlyos vádnak vagy igaznak kell lenni: vagy tudatosan hamisnak. Azaz ha Gajdos mégsem kockázati tényező, akkor a státustörvény főpapja e tény birtokában szándékosan állított valótlanságot.

Ha nekem KMKSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy a másiknál is nyilvánvalóbban nincsen), akkor kétségbe lennék esve és roppant kínosan érezném magamat, ha más nem, hát amiatt, hogy Kovács Miklós fővezérem ilyen alakokkal fúj egy követ.

De ugyanakkor nem érezhetném magam jól UMDSZ-mundérban sem, mert tudomásul kellene vennem, hogy mindenben a lehető legrosszabbra számíthatok a most ugyan ellenzékben lévő, de a magyar nemzeti stratégia formálásában mindenképpen jelentős szerepet játszó politikus részéről. És ó jaj, mi lesz „velünk” akkor, ha a újra – minimo calculo államtitkárként – a kisebbségi ügyek hivatalos felügyeletét fogja ellátni tényleges hatalommal a kezében?

Igen, a Főiskola. Az egész „botrány” ugyanis a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola új épületének tulajdonjoga körüli huzavona körül alakult ki. A történet hosszú és szövevényes, számomra egyben átláthatatlan is, holott, azt hiszem, az ügyben napvilágot látott összes hírt, nyilatkozatot, értékelést, állásfoglalást, tiltakozást és ellentiltakozást elolvastam. Ennek ellenére nem tudom, politikai nyomásra valóban felfeslett-e a törvény szövedéke, de azt igen, hogy ismét is újra: egyaránt rossz nekem az, ha „a hatalom”, vagy a szocdemek, vagy az UMDSZ, vagy személyesen Gajdos valóban nyomást gyakorolt képviselőtestületre, ügyészségre, bíróságra (mert akkor roppant messze állunk a jogállamiságtól, és ez nagy baj), mint az, ha ilyesmiről ugyan szó sem volt, ám ennek ellenére a KMKSZ vezetői és az őket mindenben támogató „Némethzsolték” ezt a leghatározottabban állítják (mert akkor viszont önös érdekek vezérlik őket, és ez sem kisebb baj). Mindez persze fordítva is igaz. Gajdosék nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a Fidesz leányvállalataként működő KMKSZ a Főiskolát saját zárt részvénytársaságaként kezeli, egy szűk családi és baráti érdekcsoport húz belőle anyagi hasznot, ráadásul milliós nagyságrendű összegekkel nem tudnak elszámolni. Borzasztó, ha ez igaz, de az is rettenetes, ha nem, mert akkor azok, akik mondják, aljas rágalmazók.

Mindez most annak kapcsán is eszembe juthatott volna, hogy a minap a beregszászi református templomban megtartották a Főiskola évnyitó ünnepségét, és az alkalomról szóló beszámolóban a Kárpáti Igaz Szó szeptember 11-e száma többek között ezt írta: „Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke felszólalásával rövid időn belül politikai hadszíntérré változtatta az Isten házát.” Pártos főutcát, kétes személyeket, maffiát emlegetett, és sajnos nem magára célzott, amikor azt állította, hogy felelőtlen és kalandor személyek kockáztatják a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjét.

De tovább is vihetem az igazság-hamisság gondolatát. Aki figyelemmel kíséri, miket mondanak egymásról a KMKSZ és az UMDSZ vezetői, mit írnak lapjaikban, hogyan nyilatkoznak az ellenszervezetről, milyen súlyos vádakkal illetik egymást – joggal elkeseredhet. Ez esetben is áll a fenti tétel: irtózatos baj van nálunk, ha mindez igaz, de iszonyatos az is, ha nem igaz, mert akkor meg csupa önérdekből hazudozó hamis próféta áll a szervezeteink élén.

Hát talán ezért állok én így a kárpátaljai magyar identitással. Volt nekem, már hogy ne lett volna! De ezek az urak eredményesen kikezelték.

*

Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e más a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit.

Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Meglehet, ilyenkor kell előhozatni Félixszel a husángot.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/okt

Komplex blogomban: Mozgó Világ – 1. (2004. okt.)

A szöveg megtalálható: a Mozgó Világ online archívuma az OSZK állományában

 

Egy hét a Teraszon – 2001

Az ungparty.net keretében történő újraközlés idején (2016) az alábbi a szöveg az eredeti megjelenés helyén, a terasz.hu portál archívumában már nem érhető el.

Egy manzardőr feljegyzései – a terasz.hu-n

A terasz.hu c. internetes lap irodalmi szekciójának felkérésére 2001. dec. 3-tól egy héten át naplót írtam a webhely látogatóinak nyilvánossága számára. Az ott közzétett anyagot későbbi könyvbéli közlés céljából megszerkesztettem és rövidítettem. Ez az igazított szöveg olvasható alább abban a formában, ahogy privát blogomban aktuálisan közöltem.

dec. 3., hétfő

A vasárnapom nagyjából migrénnel telt. Mióta eszem tudom, gyakorló fejfájós vagyok. Nem sikerült kideríteni, mitől, s ha már igen, miért épp hétvégeken. Aprócska voltam, amikor szüleim megfigyelték: ha a víkenden meglátogattuk a nagymamát, akkor én, mire hazaértünk, rendesen már kornyadoztam, émelyegtem, hánytam. Előfordult, már ott, nagyanyámnál lettem rosszul, és kértem, mielőbb induljunk haza. Gyakran annyira megkínzott a fejgörcs, még másnap is ágyban kellett maradnom. Szüleim és a háziorvos találgatták, vajon mi lehet ennek a nagyanyabetegségnek az oka: télen gyanakodhattak a túlfűtött lakásra. A jó régi cserépkályhákban nagyanyám szénnel – brikettel – tüzelt, a 25-27 °C-os hőségben, gondolták, az oxigénhiány váltotta ki főfájásomat. No de nyáron, amikor tárva-nyitva minden ablak és a Kalap (főfedő formájára emlékeztető félsziget az Ung kanyarulatában) felől beáradt a tiszta, friss levegő? Másik feltételezés: az édes, émelygős krémmel töltött torták, sütemények ártottak meg. Ám ez a teória is megdőlt, miután a nyalánkságok letiltásával sem változott semmi. Biztosan a televízió, volt az újabb vélekedés. A hatvanas évek elején Ungváron még alig volt pár készülék, nagyanyámnak elsők között. Látogatásainkat családi tévézéssel kötöttük egybe: együtt izgultunk Ivanhoe, Tell Vilmos vagy Simon Templar kalandjain. Nos, eltiltottak a tévétől, de mégsem javult a helyzet. Később már a nagyanyámhoz való indulás előtt megfájdult a fejem, sőt, minden olyan alkalmat megelőzőleg, amelyhez nem fűlött a fogam.

A migrén állandó kibúvóvá vált számomra, fokozatosan pszichoszomatikus tünetté, védekező mechanizmussá vált. Csak az a baj, hogy önállósította magát, és a heveny rosszullétek gyakorta akkor is bekövetkeztek, ha vágyott esemény elébe néztem.

A főfájások végigkísérték tanulmányaimat, munkámat a laborban és a szerkesztőségben. A panaszok gyakorisága és hétvégisége negyven év alatt nem sokat változott. Ebben az a furcsa, hogy az elmúlt bő évtizedben, amióta szabadúszó vagyok, nincs tetten érhető különbség hétköznapi és hétvégi életemben: nagyjából minden napon ugyanakkor kelek, ugyanannyit dolgozom, lazítok – és mégis. Rég megdőlt a fronthatásokkal kapcsolatot kereső hipotézis, nem segít alacsony vérnyomásom felkávéztatása, sem a gyógyszerek és más orvosi praktikák, egy-egy féldeci is csak tompít, nem múlaszt. Nincs olyan szervi bajom, ami indokolná a dolgot, diétásan étkezem – nagyanyám is meghalt több mint tíz éve.

Megtörtént, persze, számtalanszor, hogy szimuláltam – és főleg hétközben. Nem akartam iskolába menni, kedvem szottyant egy napot lógni a munkahelyemről, nem akaródzott elutazni vagy valami rendezvényen részt venni – hát bejelentettem: tudjátok, a migrénem. Tudták. Ám ritkán örülhettem annak, hogy megszabadultam valami kínos kötelességtől, mert a legtöbbször – igen, igen! – alighogy kimondtam, valóban fejgörcs kezdett kínozni.

Akkoriban, amikor mifelénk (is) nehéz volt gépkocsihoz jutni, az egyik barátom – persze semmi baja nem volt a lábának – megumbuldálta, hogy kiutaljanak neki egy kézi irányítású rokkantautót. Pár évvel később leesett a cseresznyefáról, eltörte a gerincét, deréktól lefelé megbénult. Az autót gyorsan eladták…

Néha mégis szimulálok, vállalva a következményeket. A migrén elviselhetőbb, mint egy unalmas rendezvény fűtetlen teremben, utána kultúrműsorral, amikor is nagy az esély arra, hogy zenével vagy anélkül elhangzik valamelyik Nagy Kárpátaljai Magyar Slágervers, mondjuk a “Magyarnak én itt születtem” vagy a “Mert a haza nem eladó” refrénű. Attól is megfájdulna a fejem. Hát akkor már inkább öncélúan vagyok rosszul. Hiszen a hipochondria is egyfajta betegség.

*

Olvasom a szombati Kárpáti Igaz Szóban, hogyan zajlik a most esedékes első ukrajnai népszámlálás. Előbb a hét elején a biztosok végigjárják a lakásokat és megkérdezik, mikor és hol lenne a legalkalmasabb az állampolgároknak a kérdőívek kitöltése. Aztán a jövő hét végéig jönnek az űrlapokkal, kitöltögetjük. Az azután való héten pedig harmadszor is bekopognak “a népszámlálók és az őket ellenőrző személyek, hogy meggyőződjenek az elvégzett munka pontosságáról.” Hát ez azért szép.

Jut eszembe, budapesti református magyar barátom a legutóbbi népszámlálás során a vallási rubrikába azt írta, hogy zsidó, a nemzetiségibe azt, hogy cigány.

*

Már-már elképesztő mértékű az a tudomásul-nem-vétel, amellyel “hivatalos” környezetemhez viseltetek. Félek, ha most hirtelenjében megkérdezné valaki, mi a neve az ukrán miniszterelnöknek, nem tudnám megmondani. Valahol Lazarenko vagy Pusztovojtenko után elvesztettem a szálat. Az államelnök Kucsma, ez biztos. De a miniszterelnök? Pláne a miniszterek?! Miközben a magyarországi tisztségviselők nevét néha államtitkár-helyettesig bezárólag ismerem (a kulturálist pl. Kőrösi Orsolyának hívják, ő az, aki nem jött el – sem semelyik főnöke – az Írószövetség novemberi közgyűlésére a Vigadóba). Egész nap a magyar rádiót hallgatom, este a magyar tévéhíradót nézem (az ukrán adók be sem jönnek!) – de mit nekem a magyar közélet és politika? Hát vagyok én magyar állampolgár, hogy parlamenti pojácákon, elsikkasztott milliókon, elimázsolt milliárdokon bosszankodjam? Legfönnebb Németh Zsolt vagy Martonyi tud felcukkolni ezzel a státushaccacáréval, de ők sem igazán, mert be vagyok oltva mézesmadzag ellen. Az ukrán politika pedig még ennyire sem izgat, jószerével gőzöm sincsen róla. Csipetnyi állampolgár-érzésem sincsen; amióta nem kötelező, választani sem voltam egyszer sem, se helyhatóságilag, se a Legfelsőbb Tanácsba (ha még így hívják). Ukrajnában élek, de a legvéknyabb érzelmi szálon sem kötődöm ehhez az országhoz. Magyarországhoz kötődöm/nék, de ahhoz meg jogilag nincsen közöm, indokolt hát, hogy csak kívülről szemlélem. Így aztán osztályrészem a se-se kényelmi állapota. Kell ennél kiváltságosabb helyzet? Érezhetnék így, ha beillenék valahová is, és nem lennék egyszerre kisebbségi, nemzetiségi, államot nem alkotó, diszkriminált, idegen, határon túli, devizakülföldi?

Lám: akinek eléggé sok a hendikepje, annak futja belőle, hogy páholyból nézze az életet.

Ülök a padlásszobámban (manzárd) a számítógép előtt, jönnek-mennek az ímélek, böngészek a Hálón kedvemre meg honlapokat készítek (ugyancsak kedvemre), balra a rádió, jobbra a telefon (van vonal, ha recseg is!), hátam mögött a tévé, körben könyvek, lapok, az OSZK most küldte el fél évre visszamenőleg a marosvásárhelyi Látót, nem fázom és nem vagyok éhes, erős teát iszom, éppen nincs áramszünet és délben jött a víz a csapból, a család csendben zajlik körülöttem… Hátradőlök és – micsoda luxus – naplót írok. Kiadhatom magam. Nem kockáztatok semmit. Ahogy mondani szoktam: nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok… És ma a fejem sem fáj. Talán még megnépszámlálni is elfelejtenek.

kedd

Tegnap elkiabáltam civilizációs komfortomat. Este 7-kor beütött a soros áramszünet, és el is tartott három órán át. A gyerekeim kifejezetten élvezik, amikor estefelé elmegy a villany. Gyertyafényben vacsorázunk, együtt maradunk az étkezés után is. Én nem sietek a bekapcsolva hagyott számítógépemhez, a nagyszülők nem késhetik le a félnyolcas híradót, Éva sem szeretne vaklálva mosogatni. Előkerülnek a régi történetek… Egy óra múlva mégis véget vetünk a családi romantikának, a gyerekek kicsit panaszkodnak, még lett volna tanulni valójuk. Csönge, a szorgalmasabb, körmöl valami leckét gyertya és zseblámpa mellett és megkéri az anyját, holnap ébressze fél 6-kor, hogy iskolába indulás előtt elolvashassa a földrajzot. Kolos azon bosszankodik, nem vett elemet a rádiójába, szeret zenével elaludni… A lecke? Hát majd szünetben belekukkant. Mi is eldőlünk, inkább unalomból, semmint a fáradtságtól. Lassan elálmosodunk a sötétben. Amikor 10 után felgyulladnak a bekapcsolva hagyott lámpák, már nincs kedvünk újrakezdeni az estét.

*

Két hete megírta az újság, mikor lesznek az áramszünetek. Akkor nem vettük komolyan, de ma végigbogarásszuk az oldalakat. Valóban. Részletes táblázat, utcákra lebontva. A fél városban kedd, csütörtök, szombat, a másik felében (nálunk is) hétfő, szerda, péntek a kikapcsolások napja. A lakótelepeken, iparnegyedekben délelőtt is, délután is 2-2,5 óra, összesen 4-5 óra a villanytalanság (a gyárakban is!). Az óvárosban jobb a helyzet, az itteni lakóházakat, intézményeket (a hozzánk közeli egyetemi korpuszokat is) csak este fél héttől fél kilencig iktatják ki a hálózatból. Persze a valóság másként fest. Múlt héten egyszer sem kerültünk sorra, tegnap viszont héttől tízig szüneteltünk.

*

Bemondják a Reggeli Krónikában, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kérelemmel fordult Orbán Viktorhoz, hogy egyes szigorító intézkedéseket egyelőre ne léptessenek életbe. A ukrán-magyar kishatár-menti átkelőhelyek bezárásáról van szó, és arról, hogy az ukrán állampolgároknak a jövőben 15.000 Ft-tal rendelkezniük ahhoz, hogy beléphessenek Magyarországra. Kínomban kacagok, mert látom a feloldhatatlan ellentmondást: a hivatalos Mo. kedvezménytörvényt helyez kilátásba a határon túli magyarságot illetően, de közben minden olyan szigorításra kész, amit az EU-csatlakozás megkíván. Ezt szerintem a KMKSZ elnöke is pontosan tudja. Vízumkényszer esetén süthetjük a státusmagyarságunkat és a magyar igazolványt… Már akinek lesz. Mert én például keményen elhatároztam, hogy nem fogok érte kilincselni. Azért szálltam ki az összes pályázati rendszerből (könyvkiadás, lapkiadás, rendezvények szervezése…), mert elegem lett a helyi alkuratóriumokból – akkor most bizottság elé járuljak, hogy elbírálják magyarságomat? Hát nem. Ha 15 könyv, írószövetségi válaszmányi tagság, József Attila-díj után nekem kérvényeznem kell magyarságom megállapítását – akkor inkább nem vagyok magyar.

*

Ma talán – ha hinni lehet a grafikonnak – nem lesz áramszünet. Majd holnap. El ne felejtsem időben elmenteni a munkáimat.

Ilyen mélyponton három éve voltunk. Aztán jött a nagy árvíz, Kárpátalját katasztrófa sújtotta területté nyilvánították, megszűnt az áramkorlátozás. Szép kilátások. Egy kis földrengés – és víz is lenne egész nap. Tűzvész és szökőár után pedig talán még az 1992-ben zárolt bankbetéteket is kifizetnék.

szerda

Ma csendes napom lesz. No, nem mintha a többit ágyúzaj vagy rezesbandák vonulása verné fel, egyszerűen csak érzem, ez a mai nap olyan észrevétlenül simul majd bele az idő kontinuitásába, hogy voltaképp nem is lenne szabad naplóban rögzíteni.

A hétközépeknek éppen ez a varázsa. Már elmúlt a hétfői láz, amikor az ember még azt hiszi, talán sikerülhet valami nagyot alakítania, megírni az évtized versét, elkezdeni az életmű-regényt, de legalább nyélbe ütni a félbehagyott novellát. Ám hétfőn az ember általában mégsem fog bele semmi fontosba, eltölti a készülődés izgalma és az önmegtartóztatás erkölcsi fensőbbsége: felelős dolgokat nem lehet csak úgy mirniksz-dirniksz hebehurgyán elhűbelebalázskodni, előbb jól át kell gondolni, lélekben felkészülni rá, és aztán majd holnap… De kedden közbejön valami, elég egy váratlan telefonhívás vagy fontosnak ítélt levél (dehogy fontos! – csak azért kezdünk rá nyomban és hosszan válaszolni, mert addig sem kell a dédelgetett tervvel foglalkozni), aztán hipp-hopp, már itt az ebéd, vacsoráig pedig már nem is érdemes… Szerdán aztán felszabadul az ember: ez a hét nem az a hét. (És miután ezt eldöntötte, csütörtökön gyakran meglódul a pennája…)

*

A jó Ilia Mihály ismét bizonyságát tette figyelmességének. Kéziratot ugyan 10 éven át nem tudtam kicsikarni belőle, de januárban a születésnapomról mindig megemlékezik egy képeslappal (írótársak mondják: ők is mindig megkapják; vajon hány nevet tartalmaz címlistája?), és ha olyan lapban talál valamit rólam, amelyről felteszi, hogy nem jut el hozzám, akkor elküldi. A mai postával Szegedről érkezett újságkivágat a Hét Napból való (hetilap, napilap?). Vajda Gábor ír benne esszékötetemről. A kritika inkább pozitív (bár vannak benne bíráló észrevételek is), akár büszkeség is eltölthetne annak okán, hogy a szerző szerint sikerült elkerülnöm mind a “konjunkturális nemzetieskedés”-t, mind a “kozmopolita felületesség”-et – véleményének a súlyát azonban valamelyest csökkenti, hogy könyvemnek nem tudja a címét. Kisebbségi sorstársaink a schengeni fal tövében – áll alcímként a nevemet követő kettőspont után cikke élén. Nálam nem sorstársaink, hanem áramszünet. Hogy lehet ezt a két szót “összetéveszteni”? Hamar találok mentséget: talán nem volt villany, amikor leírta. Sötétben minden áramszünet sortársaink.

*

Éva elégedetlenkedik: órákat töltött a mostanában érkezett néhány friss folyóirat társaságában, de nem talált olyan novellát, amelyet élvezettel tudott volna elolvasni. A versekről nem is beszélve… Pedig csupa felkapott név, ügyeletes üdvöskék… Lecsillapítom nőmet. Elárulom neki, én hosszabb ideje már csak három sort szoktam elolvasni zsenijelöltek verseiből. Három sort? Ennyi elég? Elég, pedig a háromból egy a szerző neve és egy a vers címe…

*

Lassan illene tűnődni azon: ki kapja majd januárban a kis szellemi műhelyünk alapította díjakat. A KÁRMIN-díjat 95-ben álmodtam meg, mindig az előző esztendő irodalmi teljesítménye alapján ítéljük oda. A díj nevében (KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódij) és alapszabályában benne van, hogy itt élő és alkotó szerzőnek adható. Ez rendben is lenne, épp csak az elmúlt évek alatt “elfogytak” az íróink: úgy is, hogy mind, akik érdemesek voltak rá, már megkapták, meg úgy is, hogy az íróként elhallgatók és elköltözők ritkították a sorainkat. Már tavaly is olyan valakinek adtuk, aki 5 évvel korábban egyszer már megkapta. Most meg, ahogy vége felé jár az esztendő és végignézek alkotóink éves teljesítményén – egyszerűen nem látok olyan méltó jelöltet és olyan minőségű produktumot, akit és amelyet jó szívvel díjazni lehetne. Másik díjunk negyedik alkalommal kerül majd odaítélésre. Ezt Váradi-Sternberg Jánosról neveztem el: neves történészprofesszorunk volt, behatóan foglalkozott irodalom- és művelődéstörténettel, egyetemi hallhatók generációi tanulták tőle a szakmát és a tudósi tartást. Én más szempontból is példa értékűnek gondolom alakját. Azon kevesek egyike volt, aki a szovjet érában úgy működhetett egy veszélyes területen (hiszen a történelem nagyon is az!), hogy sem a hatalommal nem paktált le, sem ellenzéki szerepbe nem sodródott, holott az értelmiség számára e két csapdahelyzeten kívül harmadik lehetőség nemigen adódott. Ám ő úgy lett egyetemi professzor, hogy nem lépett be a pártba, úgy tudta vállalni többkultúrájúságát, sokanyanyelvűségét, magyar nemzeti öntudatát és zsidó származását, hogy nem bélyegezték sem nacionalistává, sem kozmopolitává, sem… Nos, az ő nevét viselő díjat azok kaphatják, akik fellépnek mindenféle diszkrimináció ellen és – ahogy az alapítólevél fogalmazza – munkásságukkal az egymás mellett élő nemzetek és nemzetiségek kulturális közlekedését szolgálják. Erre a díjra az idén is van jelöltem, és ha kurátor-társaim elfogadják javaslatomat, nem maradunk ünnepelt nélkül januárban.

*

Apropó ünnep. Ma képtelen voltam rádiót hallgatni (máskor szól egész nap), annyi volt benne a mikulásozás. Komikusnak tartom, hogy egy voltaképpeni gyermekünnepet ekkora felhajtás vegyen körül. Elborzadva tapasztalom azt is, hogy évről évre korábban kezdődik a karácsonyi-újévi díszkivilágítás, és már november közepétől egymásba érnek az év végi akciók. Amúgy sem vagyok ünneplős fajta, nekem még az a “hivatalos” pár nap is sok, nem hogy egy vagy másfél hónap. Ki is kapcsoltam a rádiót, meghallgattam pár CD-t (most éppen Orff). Így jószerével azt sem tudom, mi történt ma a világban. Csendes nap ez a mai, éreztem már ébredéskor.

csütörtök

Fura dolog ez az eleve nyilvánosságnak szánt napló. Könnyen pózzá válhat. Mutatjuk az olvasónak, hogy milyen őszinték vagyunk, milyen szellemesek, milyen okosak. Vagy éppen azt, hogy milyen bámulatos természetességgel nem akarunk sem szellemesek, sem okosak lenni, csak adjuk magunkat – és éppen ettől válunk azzá. Mármint szellemessé, okossá. Ilyenkor a póztalanságunkkal pózolunk.

*

Koloshoz megjött a magántanára. Érdekes, nekem még nem volt szükségem ilyesmire. Az iskolában tanítottak – és én tanultam. A fiamat nem tanítják az iskolában, és ő sem tanul. Ezért magántanárt kell fogadni. A magántanár tanít, és a magántanárnak a fiam is tanul. Így talán sikerül érettségi után bejutnia az egyetemre, ahol megint nem fogják tanítani, és ő sem fog tanulni. Viszont az egyetem nagyon fontos, mert addig sem viszik el katonának.

*

Szinte törvényszerű, hogy egy-egy távolabb élő e-mailes levelezőpartnerem, miután valami okból szóba kerül, milyen nyelvek járják itt Kárpátalján, rákérdez, hogy az ukrán valóban különbözik-e az orosztól? Hitetlenkedik, amikor állítom, az ukrán közelebb áll a szlovákhoz vagy akár a lengyelhez, mint az oroszhoz. Az nem lehet, ő járt Kijevben, mindenkit értett és őt is értette mindenki, pedig ő csak oroszul tud. No persze, mert Kijevben nem ukránul, hanem oroszul beszélnek. Hogyhogy, hát az nem Ukrajna fővárosa? De, az, de ebben az országban tízmillió orosz él, többségük a nagyvárosokban, azon kívül pedig az ukránok nagy része átesett a nyelvváltáson a szovjet éra évtizedei alatt. Hiszi is, nem is. A teljes zavar akkor áll be, amikor kibököm: Kárpátalján a szláv őslakosság se nem oroszul, se nem ukránul, hanem ruszinul beszél. Sőt, négy nyelvjárásuk van, és néha még egymást sem értik… Igaz, ennek nem mindig a nyelv az oka.

*

Jó lenne, persze, nyelveket tudni: többet, alaposabban. Az oroszt még megtanultam rendesen. A németet érettségiző koromban tudtam a legjobban, az egyetemen, ahol hetente óránk volt belőle, már csak felejtettem. Az ukránt a magyar iskolákban az én időmben egyáltalán nem oktatták, egyetemen egy szemeszteren át, heti egy órában hallgattam – de amennyit tudok, azt nem ott tanultam meg. A ruszint nagyjából megértem, rám ragadt. Siralmas angol tudásom részben a rockzenéből, részben a számítástechnikából ered. Így tudom azt, hogy a mélybíbor az Deep Purple és a kellékek az accessories, de egy darab kenyeret nem biztos, hogy tudnék kérni. Az ukrán államnyelvet egyik gyerekem sem beszéli elfogadható szinten. Csönge lányom nem egyszer angolul érteti magát meg az utcabéli ukrán és orosz gyerekekkel. Igaz, ő is jár magánórákra. Ugyanahhoz a tanárhoz, aki az iskolában tanítja, illetve éppen hogy nem tanítja – ezért kell külön járnia hozzá.

péntek

Mióta ezt a naplót írom, folytonos költözködésben vagyok. Kitaláltam, hogy a padlásszobánk egyik sarkából átmegyek íróasztalostul a másikba. Az előző helyem, ahová akkor költöztem, amikor ellenkező nemű gyerekeink külön szobát kaptak, jó volt, épp csak a “hálószoba-rész”-ben helyezkedett el, ruhásszekrényt már nem volt hová betenni, így reggelente bugyiért az egyik, gatyáért a másik gyerek szobájába kellett mennünk. Jött a nagy ötlet: mivel a szerkesztőségi “szalon-rész”, ahol akár húszan is le tudtunk ülni, nincs kihasználva, hát én átjövök ide az asztallal, számítógéppel, nyomtatóval, fénymásolóval, faxszal, modemmel, rádióval és magnóval, kazettákkal és cédékkel, mappáimmal és kézikönyveimmel – legfeljebb eztán csak tíz ember fér a szalonba – ritkán is vagyunk ennél többen. No persze a régi íróasztal nem fért be, vettünk újat, kisebbet, abba meg én nem férek a lomjaimmal. Kell hozzá külön fiókos szekrényke. Hogy teret nyerjünk, az egyik könyvtárfal két alsó polca kimegy, a harmadik alá betolható az asztal, ami sehogy nem találja a helyét, mert vagy a fény jön rossz felől és csillog a monitor, vagy háttal ülök az ajtónak, ami zavar, vagy… A hálórészben is szét kell szedni a polcokat, hogy helye legyen a szekrénynek… Most könyvek stószban a földön, a mappáim szanaszét, fonottszékben a fax, fotelban a fénymásoló, a szekrény billeg az új helyen, munka közben nem látok ki az ablakon (pedig ez fontos), ráadásul rajtam keresztül zajlik a közlekedés a könyvtárfallal elválasztott hátsó részbe, Éva pedig tegnap feljött vasalni a hátam mögé, az állítható magasságú asztalra…

Egyszer egy barátom azt mondta, az ember élete derekán ott tart, ahol kamaszkorában: kurvára szeretne saját szobát.

Ezzel ellentétben egy magyar novella arról szól (szerzőjét elfeledtem), hogy az író a konyhában egy hokedlin veri az írógépét egész nap, a felesége ott főz és mos, a gyerekek a feje tetején táncolnak. Az író jókat ír, pénzt keres, lesz végre saját dolgozószobája, bezárkózik, csend van, nem zavarja semmi – de attól kezdve egyetlen gondolat sem jut az eszébe. Kisvártatva visszaköltözik újra a konyhába a hokedlira, mert csak ott tud írni.

*

Meglátogatott vámtiszt barátom. Alezredes és amatőr zeneszerző. Helyesebben most már nem is amatőr, mert felvették a bécsi (!!) zenei akadémiára, Ukrajnából egyedüliként. Művekkel, kompozíciókkal lehetett pályázni, aztán írni kellett valami programdarabot, hangszerelést, végül volt egy meghallgatás – és felvették anélkül, hogy bármilyen zenei képzettsége lenne (mások konzervatórium után kerülnek oda). Ír szimfonikus műveket és slágereket debütáló énekesnőknek, verseket zenésít meg… Letudja munkaidejét, beül otthoni kis stúdiójába és zenét szerez. Amúgy falusi magyar fiú bölcsészdiplomával – és utálja a vámhivatalt.

*

A fiam elvesztette a mobiltelefonját. Előbb azt hitte, itt esett ki a zsebéből a házunk környékén, kutyasétáltatás közben. Már este volt, kiment keresni, én meg hívtam a számát a vezetékes telefonon, hogy a csörgés alapján megtalálja a vaksötétben. (A közvilágítás nem divat errefelé). Hívom, hívom a számot, és vagy 30 hívás után valaki felveszi. Hallózok, de hosszú ideig nem szól bele senki, csak háttérbeszélgetést hallani. Aztán végre a füléhez emeli egy fiatalember. Mondom, ugye az utcán találták ezt a mobilt; bizonytalan igen. Hát akkor nézzenek körbe, ott van valahol a fiam, már keresi. De ők már egy lakásban vannak. Lakásban? De a mobilt azt itt találták a vár környékén, nem? Ők már az új negyedben vannak, a lakótelepen. (A dolog gyanús, az innen 4-5 km.) Jó, akkor legyenek szívesek elhozni. És felajánlom a világnak ebben a felében univerzálisnak számító fizetőeszközt: az üveg vodkát. Kis tanakodás, pusmogás. Hát mi egy üveg vodka, megisszák és kész… Rendben, akkor mit kérnek? És én mit ajánlok? Megnevezek egy összeget (5-6 üveg vodka ára). Jó, akkor elhozzák. Mondom a címet. Egy óra múlva… Közben hazajön a fiam, persze üres kézzel. Ennyiért nem fogják elhozni, ábrándít ki. De hát nem ismerik a pin-kódodat, nem tudják majd használni. Ugyan, a kártyát kidobják, a telefont holnap eladják a piacon, kb. harminc üveg vodka áráért. Próbálom újra hívni őket, hogy többet ajánljak, de csak a szolgáltató jelentkezik: a szám nem érhető el. Azóta sem, és persze az ajtón sem csengettek be. Bosszankodom, haragszom a fiamra. Korai volt még neki ez a mobil. Aztán megbékélek. Még mindig szívesebben vagyok annak az apja, aki elhagyja a mobilját, mint annak, aki tisztes jutalomért sem akar becsületes megtaláló lenni.

szombat

Előző életemben valami hal vagy vízi emlős lehettem (bár lehet, hogy csak alga vagy papucsállatka), annyira szeretem ezt az ősközeget. Sosem féltem a nyílt vizektől, úszni hétévesen tanultam meg, érettségiző koromban februárban is bemerészkedtem a szinte még jeges Ungba. Lubickoltam patakban, bányatóban, tengerben és hőerőmű derítőjében, nem riasztott sem iszap, sem hínár, sem medúza, kipróbáltam rozsdás és büdös termálvizeket, strandot, uszodát, barlangfürdőt… Egészségem romolván mostanra az öregek betonülőkés meleg medencéi maradtak – no és a fürdőkád. A szombat nálam: feredőnap. Valamikor kései kamasz koromban (én 26 évesen zártam le tinédzserségemet) alakult ki az a szokásom, hogy hetente egyszer hosszabb időt töltök vízbe merülve. Előbb csak néhány órányira növeltem ezt az élvezetet, aztán egy időben már-már egész naposak lettek az ázásaim. Ehhez persze megfelelő asszisztenciára és infrastruktúrára volt szükségem. Volt úgy, hogy már a kádba kértem a reggelit, ott ebédeltem és bevártam a vacsorát is. Bevittem rádiót, telefont, írógépet… Ad abszurdum megtörtént, hogy kiadóként egyik szerzőmet is ott fogadtam: P., a jeles ruszin költő egy verseskötetének a megjelentetését akarta velem megbeszélni, a dolog nagyon sürgős volt (neki), így amikor reggeli látogatásakor feleségem felvilágosította, délutánnál hamarább aligha jövök elő a fürdőszobából, megkérdezte, hogy akkor oda vajon bejöhetne-e hozzám. Nekem nem volt ellene kifogásom, hiszen az elém tett deszkalappal fedett kád és környéke jobban is hasonlított irodára, semmint tisztálkodó helyre. P. le sem vette a télikabátját, bejött, az egyetlen székről lesodort egy köteg folyóiratot, elhelyezkedett és nem csupán a kötet kiadásának a tervét adta elő, hanem árkus papírokat suhogtatva a kézirat nagyszerűségét bizonyítandó fel is olvasott néhányat a verseiből – zengő hangján és persze ékes ruszin nyelven – és minthogy ezt a produkciót nem találtam eléggé meggyőzőnek, megmutatta a kiadásra szánt ezer dollárt is. [Hogy aztán a kecsegtető anyagi haszon ellenére elálltam a megtisztelő ajánlattól, annak nem ez a közjáték volt az oka, hanem az: kiderült, a pénz egy közismert maffiózótól származik, aki úgy szponzorálta volna a kötetet, mint feleségének szánt születésnapi ajándékot – e ténynek (a költő ajánlása formájában), plusz a szponzor családi fotójának is szerepelnie kellett volna a verseskönyvben. Éva bölcsen lebeszélt arról, hogy ilyesmiben rész vegyek. P. talált más kiadót, a kötetből botrány lett egyes ukránellenes versek miatt, a maffiózót pedig két évvel később lelőtték egy reggelen munkácsi családi háza előtt.] …Amióta nálunk is bevezették a vízdíjat és számítógépen dolgozom, valamelyest megrövidültek fürdőzéseim, de a heti sajtót és a szombati ebédet így is általában a kádban veszem magamhoz. Tűnődni, gondolkodni is ott tudok a legjobban, valahogy inspirál a víz, talán őselem volta ad ihletet. Pár hete fel is jegyeztem egy cédulára a következőket: “A magyar külügyminiszter azt nyilatkozta a híradóban, hogy ő a Kárpát-medencében gondolkodik. Tőle ez elvárható. Én viszont a fürdőkádban szoktam.”

*

A Kárpáti Igaz Szó mai számának második oldalán a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség népszámlálási hirdetése (!): NEM SZÁMÍT, HOGY EDDIG KINEK VOLT BEÍRVA, MOST ÚJRA AZ LEHET, AKINEK VALLJA MAGÁT. “A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ”. A szöveg fölött egy meglehetősen gyönge grafikán öttagú család (3 gyerek) jön ki a templomból. – Ugyanezen az oldalon közlik a hírt, miszerint a KMKSZ ungvári székházában megalakult “a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény ukrajnai végrehajtását segítő konzultációs tanács”. Elnökévé a KMKSZ elnökét választották. – És ugyancsak ezen az oldalon olvashatni a hírt, miszerint Fábry Sándor estet tartott Beregszászban. Mint a tudósító – (kovács) – megjegyzi, ez alkalommal senki sem keveredhetett kabátlopási ügybe, mert a fűtetlen kultúrházban sem a közönség, sem a showman nem vette le a kabátját.

*

Éva ma egész nap bazilita rendű görög katolikus apácákat fuvarozott. Mária néni (Teofilia nővér), családunk barátja, már nehezen jár, hát bekopogott: nem vinné-e el Éva kocsival őt az imanapra. Lett volna más dolga éppen, de hát… Utasa azonban nem csupán az idős hölgy lett, mert Mária néni bemondott néhány címet, ahol további nővéreket kellett felvenni, tele is lett velük a kocsi rendesen. Persze, ima végeztével vissza is kellett vinni őket. Éva azt mondja, amint Jézus Krisztus fityulás menyasszonyai ilyen számban hol beszálltak, hol meg kiszálltak a kocsijából, egyfolytában valami olasz filmvígjáték szereplőjének képzelte magát.

vasárnap

Még mindig nem tudtam eldönteni, merjünk-e elindulni a jövő héten Budapestre, az írószövetség választmányi ülésére, ahol is az új elnök és elnökség megválasztása történik majd. Úgy terveztem, az idén már semmiképpen nem utazunk: fagy, hó, köd, ónos eső, csúszós utak, nincs téli gumink, 4-5 óra várakozás a határon a hidegben – inkább majd tavasszal. Éppen ezért más ügyeimet is lezártam, ne érezzem kényszerítve magam. Most, hogy ragyogóan süt a nap (hónak, ködnek híre sincs), mégis megfordul a fejemben: talán az én szavazatomra is szükség lenne/lehetne az elnökválasztásnál. Ugyanakkor tudom, egyetlen vokson nem sok múlik, no meg azt sem érzem, hogy bármelyik potenciális jelölt mellett lándzsát kellene törnöm.

Erről eszembe jut két reagálás az ukrajnai elnökválasztás idejéről. Vereczkey Béla barátom édesapja, aki ugyan magyar ember volt, de a hegyvidéki Szolyván kicsit elszlávosodott, a harmadik féldeci után ezt találta mondani, amikor fia megkérdezte, kire fog szavazni: Nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak? Nekem ugyanekkor egy magyarországi politikai lap tett fel hasonló kérdést: melyik elnök megválasztását tartom kívánatosnak, és melyiket esélyesnek? Mivel éppen akkor zajlott a foci VB, és mivel egyik elnökjelölt nevét sem tudtam, így vágtam ki magam a kínos helyzetből: ami az ukrajnai választást illeti, én tiszta szívvel a brazil válogatottnak szurkolok. Ha jól emlékszem, meg is nyerték a bajnokságot.

*

Fel kellett emelnem a havi háztartáspénzünk összegét. Az év elején megállapított keret az év vége felé már mindig kevésnek bizonyul. Pedig nem az ingadozó, inflálódó ukrán fizetőeszközben, hanem USD-ben fixáljuk. Ami nem csak a magánháztartásokban bevett szokás. Az ukrán posta vagy az Internet-szolgáltatónk is dollárban állapítja meg a tarifákat, aztán a nemzeti bank napi árfolyama alapján számlázzák ki a befizetendő összegeket. A piacon természetesen, de a legtöbb üzletben is elfogadják a zöld valutát.

Párizsban és Budapesten kétlakiak módjára élő barátaink panaszolták nemrégiben, milyen nehéz lesz majd átállniuk az euróra, mert a forint és a frank között már ment az átszámítás, de most majd meg kell tanulni az új szorzókat. Kicsit csodálkoztunk aggodalmukon. Éva elmondta, ha a nyíregyházi Tescóban vásárol, az áru Ft-ban kiírt ára előtte azonnal megjelenik ukrán hrivnyában és USD-ben, egy pillanat alatt eldönti, érdemes-e ott megvennie, nem olcsóbb-e az adott termék otthon, sőt, még azt is kiszámolja, hogy melyik valutát melyikre váltva jár a legjobban. Aki már áttért rubelról előbb a kuponra majd a hrivnyára, miközben ezek márkához, forinthoz, dollárhoz viszonyított értékét és azok keresztárfolyamait figyelte, s akinek a jövedelmei és kiadásai felváltva jelennek ezekben a fizetőeszközökben, az már úgy számol fejben, hogy ugyan fenn nem akad az eurón. Lám, mennyivel rugalmasabbak vagyunk mi, kelet-európaiak. Még az időszámításban is: négy-öt idő meg sem kottyan nekünk: közép-európai, kijevi, moszkvai, nyári, téli, számítógépes világidő – mit nekünk! Olyan országban, ahol a pontos határidőt SZICSÁSZ-nak hívják…

*

Apám egyik régi szerkesztő kollégája ma 70 éves, születésnapi ebédre hívott bennünket. Tibornak érdekes életútja volt. Fiatal szerkesztőként Ungváron indult, aztán, mivel kiállt 65-ben egy kritikus hangnemű regény kiadása mellett (meg is jelent szerkesztésében, majd kivonták a forgalomból), hát kirúgták a kiadóból. Kárpátalján nem találta a helyét, így meg sem állt Moszkváig, ahol aztán szép karriert futott be, bedolgozott a moszkvai magyar rádiónak, tolmácskodott a KGST-ben, magas diplomácia eseményeken, és az egyik legnagyobb országos kiadónál lett a nemzetiségi osztály vezetője. Elvált, megnősült, elvált, gyermekei, feleségei és élettársai élnek Ungváron, Moszkvában, Budapesten. Aztán egyszerre érte a rendszerváltás, a nyugdíj és a magány. Amikor utolsó moszkvai társa, a kutyája megdöglött, elhatározta, hazaköltőzik Ungvárra. A születésnapi meghívást a magam részéről sajnos nem tudtam elfogadni. Vasárnap van, és rajtam kitört a szokásos hétvégi migrén.


Az itt történt újraközlés idején (2016) a szöveg a terasz.hu-n már nem érhető el, de olvasható bázis blogomban itt: Egy hét a teraszon << a linket töröltem, mert a Google azt a posztot valamiért nem indexálja. Ezt viszont azonnal betárazta.

Ott még ez az infó szerepelt: Az eredeti közlés még elérhető a Terasz archívumában ITT. – De nem! – A keresőmarketing okokból ott feltett két hivatkozást is áthoztam ide. Az első a mobilmarketing témakörébe tartozik és a szövegüzenetek Gateway rendszerű továbbításáról szól:

  • üzenetek mobil telefonra. az sms küldés tömeges<< sms projekt 2015-2016

A második témaköre:

Teraszbeépítés és télikertek tervezése, gyártása

terasz-beepites

Télikertek kialakítása teraszfedéssel, beüvegezéssel

A Terasz.hu internetes portál irodalmi szekciójának felkérésére 2001. december 3-tól egy héten át nyilvános webnaplót írtam. Egy manzárdőr feljegyzése 2001. Manzárd archívumbdk seo, bdk, blog, manzárd, terasz, napló, archívum, 2001, jegyzet

Az újrapublikálás jó alkalom számomra, hogy teraszos témában linket küldjek ide, egy speciálisan a fenti második projekt kedvéért optimalizált weboldalra: Pergola – terasz – télikert árnyékolás | Üvegház-hatás

Az Ungparty Manzárd archívuma

banner

Napló – Blog – Webnapló – Netnapló

Régi, fapados internetes rendszeremben a tényleges nyilvános naplóírást csak 2002-ben kezdtem. A 2000-es indulás után előbb csak a kárpátaljai kulturális életet, szerzőink szerepléseit és a Kárpátalját érintő művek megjelenéséről szóló híranyagokat tettem fel, később ezeket kommentáltam is, majd a véleményezés már fontosabb lett az eseménynél, így csapott át a hírfolyam blogolásba. Ám akkor a blog szót még nem használtam: webnaplómnak Ungparty Manzárd lett a neve.

Mivel naplót 1996 végétől kezdtem írni (újra) rendszeresen, ennek egy-egy havi megrostált anyagát utólagosan kronologikus sorrendben később szintén feltettem a Manzárdra, így a webkorszak előtt és alatt keletkezett naplójegyzetek közti vízválasztó lényegében meg is szűnt. A Manzárdon egységes, jól bejárható, nyílt végű naplófolyam állt össze.

Az első 10 év anyaga kompakt egészet alkotna, ha közben formailag többször át nem alakult és más-más alkönyvtárba nem költözött volna

–  ráadásul néha úgy, hogy más-más besorolást kapva más-más főoldal alá költöztettem az aktuális folyamot, a korábbi évfolyamok pedig maradtak régi helyükön. Eleinte például az UngParty NetCafé, később a Kettenklub alá tartozott a naplórész, majd önálló főrendszerként képezett kompakt egészet. Emiatt 2004-5-től már alig lehet követni a szövegfolyamot, és még tetézi az átláthatatlanságot, hogy egyre inkább szerteágazott naplóírásom, lévén tényleges blogolásba kezdtem közösségi szájtokon: előbb a NolBlogon, majd a Blogteren (ezek azóta megszűntek). A bejegyzések javát ugyan feltettem fapados Manzárdomra is, de naplóírásom kezdett szétfejlődni. Lett külön kekecblogom, Kárpátalja-blogom, személyes naplónoteszem, könyvesblogom, pirézblogom, írói oldalam, külön webmagazinom… A hangsúly eltolódott az eredeti Manzárdról, különösen attól kezdve, amikor a Blog.hu rendszerében indított webhely lett a napi frissítésű főblogom – http://bdk.blog.hu/, ahol is 2005 és 20011 között több mint ezer bejegyzést tettem közzé. Ezeket már nem mentettem vissza nehézkes Manzárdomra, így egy ma is használt blog mélyrétegeiben lelhetők fel. 2011-től aztán az ungpaqrty.net lett a főblogom úgy, hogy az összes többit is megtartottam.

Közben voltak más oldalágak is: írtam naplót egy-egy hétig a Terasz.hu rendszerében és a Literán, éves összefoglalóim jelentek meg a Beszélőben, és ami 2004-től tíz éven át (kisebb kihagyásokkal) igen komoly elágazás volt: Hónaplót (havi összefoglalót) írtam a Mozgó Világba, ezek negyedéves késéssel a folyóirat honlapjára is felkerültek, ma is elérhetők, de én is kiraktam éppen aktuális főblogomba és/vagy valamelyik gyűjtőhelyemre. Végül, de nem utolsó sorban: 1997 és 2008 közötti válogatott naplójegyzeteim könyvvé szerkesztve két külön kötetben jelentek meg.

Ezen a helyen, a 20. évfordulóra is gondolva, az 1996-ban kezdett és 2006-tal lezárható, még valamennyire egységes blogfolyam egészét megpróbálom összegyűjteni és átláthatóvá tenni.

A publikálásban igyekszem pontosan tartani a 20 éve írtam intervallumot.


Webnapló: az Ungparty Manzárd archívuma 1996-2006. Létrejött a webkorszak előtti jegyzetek 2002-es integrálását figyelembe véve. Összegyűjtött, válogatott naplójegyzetek. Blog: Balla D. Károly internetes naplója a kezdetektől. Netnapló – blog, ungparty manzárd, napló írás, webnapló, arch, archívum, webnapló, jegyzet, poszt, bejegyzés