szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. március

Előadó-körút Kárpátalján, Magyarországon

Végre elindulhatott az az előadás-sorozatunk, amelyet már múlt év őszén szerettem volna elkezdeni. Akkor a szörnyű árvíz miatt hiúsult meg elképzelésem, aztán jött az évek óta nem tapasztaltan kemény tél, majd a véget nem érő esőzések, belvizek… Elképzelésem az volt, hogy felújítom a 70-es 80-as évek gyakorlatát, amikor is szinte hetente találkoztunk olvasóinkkal falusi klubokban, művházakban, vidéki iskolákban. Ezeknek az alkalmaknak a helyét a rendszerváltó években átvették a politikai gyűlések, tömegrendezvények – most pedig már évek óta a közömbösség és a pénzhiány vet gátat minden ilyen kezdeményezésnek. Hogy most ketten-hárman eljuthassunk egy vidéki iskolába, ahhoz már nem csupán a magunk útiköltségét kell valahonnan megpályázni, hanem a fogadó intézet kiadásainak az ellenértékét is. Ahol évek óta nem jut pénz az iskola tatarozására, ahol a pedagógusok hónapok óta nem kapnak fizetést, ott talán ez érthető is. Így minden helyszín esetében nemcsak hogy a plakátokat, meghívókat készítettem el előre az iskolák nevében, hanem még azt a kis összeget is én küldtem ki, ami arra elég, hogy ha egy kávéval és pár szendviccsel megkínálnának bennünket, azt ne a nem létező pénzeikből kelljen fedezniük.

Az első helyszíneken igen jól sikerültek találkozóink. A Nagyberegi Gimnáziumban Évával és Füzesi Magdival; Beregszászban pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán Évával, Magdival és Nagy Zoltán Mihállyal szerepeltünk. Nagyberegen igen nyílt, érdeklődő gyerekeket találtunk (egyedül a Református Líceumból átjött osztály bizonyult rémülten hallgatagnak). Irodalomra, versre, művészetre fogékonyaknak tűntek; nem úgy, mint a tisztelt tanári kar tagjai, akiknek a szellemi nívójáról nehéz lenne áradozni… Egészen más szellem uralkodik a Főiskolán. Itt jó kis vita is kialakult, igaz, nem a hallgatók vitatkoztak velünk, hanem mi egymással és a t. tanári kar egyik oszlopos… maradjunk ennél: oszlopával.

A nézeteltérések akkor csúcsosodtak ki, amikor Kiss István igazgatóhelyettes „engem védve” támadni kezdte a regényemről éles kritikát írt – és távollévő – Cséka Gyurit.

Ez már a harmadik eset volt, hogy Gyurit nekem kellett megvédenem az „értem” hadakozóktól. Először apám indulatát kellett leszerelnem, aztán a Nagy Zoliét [erről itt: Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik]. Nem fért a fejembe, miért haragszanak helyettem. Talán engednék meg, hogy én háborodjak fel, ha szükségét érzem, de miért toporzékol bennük a düh akkor, amikor én normális dolognak tartom, hogy egyik író megírja egy másik író könyvéről (akár lesújtó) véleményét. Hogy Gyurit nagyjából én fedeztem fel, hogy én indítottam el a pályán (először publikálván a Pánsípban rendszeresen munkáit és első kötetét kiadván 1994-ben), az igaz, de miért is gondolja valaki azt, hogy ettől már Gyuri engem nem bírálhat? (Valahogy így lehetett ez apám és Kovács Vilmos között. Mivel Vilmost apu karolta fel, úgy gondolta, ezzel megvásárolta a megsegített pályatárs örök és feltétlen hűségét – nem is tudta neki soha megbocsátani, hogy ellene fordult.) NZM-mel egyébként több levelet is váltottunk erről az ügyről, illetve a Véletlen Balett indulásáról és négy szerkesztőjéről. A lap szálka a Zoli szemében, Csékát pedig egyenesen azzal vádolja, hogy ő osztja meg kis irodalmunkat. Honnan akaszt le ilyen badarságokat, nem is értem. Igaz, évekkel ezelőtt, mikor publikálni kezdtem őket a Pánsípban, azt kérdezte, hogy nekem milyen érdekem fűződik az ő futtatásukhoz. Elképesztő. Gyakran nem tudom eldönteni, mi több a képtelen feltételezéseiben, az ostobaság vagy a rosszindulat. Vagy csak egyszerűen egy tapodtat sem tud tenni ellenségkép nélkül.

*

Előadó-körutunk március végén Magyarországon Szolnoktól Hévízig: könyvtárakban, gimnáziumokban, irodalmi presszókban. Öt nap alatt 9 találkozó! Fárasztó és felemelő intenzitású szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával. Láttunk lelkes és nyegle fiatalokat, energikus és elfásult pedagógusokat, jóhiszemű és szélhámos szervezőket, szerény és pöffeszkedő szerkesztő-társakat, elszármazott és ezért máris nagyon okos és kemény „földiket”… Legyűrtünk 1500 kilométert, eladtunk sok könyvet, kerestünk egy kevés pénzt. Közben pedig kitűnően éreztük magunkat négyesben: Csernicskó István, Kovács Elemér és mi ketten Évával.

Mi nagyjából azt nyújtottuk, amire vállalkoztunk. Amikor a szolnoki megyei könyvtárral egyeztettem, mindünk részletes bemutatása után ezt írtam munkatársuknak:

Amit négyen ajánlani tudunk: felnőtt, könyvtári közönség számára 1–1,5 vagy akár 2 órás előadást Kárpátalja múltjáról és jelenéről, az itteni szellemi életről, a régió magyar irodalmáról, az alkotó értelmiség helyzetéről, a könyv- és lapkiadásról, a magyar intézményekről és civil szerveződésekről, az oktatás problémáiról, az ukrajnai politikai és gazdasági helyzetről, a mindennapi életről, a magyar vállalkozói szféra gondjairól, a magyar nyelv jogi-politikai-közéleti státusáról, a kárpátaljai magyarság és Magyarország viszonyának sajátosságairól (pl. az EU-csatlakozás kapcsán), az anyaországi támogatások problémaköréről stb. – szinte bármiről, hiszen mind a négyen „benne vagyunk” a dolgokban és nem csupán résztvevőként, hanem újságíróként, publicistaként, szerkesztőként, szakíróként is tanulmányozzuk e kérdéseket. A csapat szépíró tagjai szívesen felolvasnak írásaikból, illetve időt szoktunk hagyni arra is, hogy a hallgatóság kérdéseire válaszoljunk. Másik ajánlatunk: iskolai, gimnáziumi hallgatóság részére rendhagyó irodalomóra megtartása.

Kis csapatunk öntevékeny: a rendelkezésünkre álló időt önállóan ki tudjuk tölteni, bőven elegendő, ha valaki bemutat bennünket és átadja nekünk a szót, attól kezdve mi egymást váltva, egymás témáját kibővítve-folytatva igyekszünk a hallgatóságnak mind teljesebb képet nyújtani Kárpátaljáról, illetve az itt élő magyarság életéről. Tekintve, hogy kis szellemi műhelyünk könyv- és lapkiadóként (és terjesztőként) is működik, szívesen bocsátjuk a helyszínen árusításra kiadványainkat: lapjaink újabb számait és 15-20 különböző jellegű könyvet, versgyűjteménytől tanulmánykötetig (természetesen a jelenlevők könyveit első sorban). A vásárlásról tudunk számlát adni. Kiadványaink egy-egy példányát a könyvtári állomány részére ajándékozzuk.

Legérdekesebb talán István és Elemér viszonyának egy hét alatt tapasztalható módosulása volt: szinte ellentétes jellemű és beállítottságú emberekről lévén szó lenyűgöző volt látni, ahogy egymás értékeit felfedezve megenyhültek a másik „idegensége” iránt. A harsány, darabos, jó értelemben vett „falusi” Elemér a maga extrovertált zsurnaliszta-hajlamával egyrészről és a finomabb-tartózkodóbb, városias tudós-tudákos nyelvészúrfi másrészről – nem akármilyen párosítás, főleg, ha közel egy heti összezártságról van szó. Eleinte meglehetős fenntartással nézegették egymást, de Elemér nyitottságának nem lehetett ellenállni, mindenen átsugárzó őserejével, szellemességével és saját korlátait egészségesen kezelő öniróniájával megtörte Pisti tartózkodását. …Ritka alkalom, amikor az ember külön-külön szerzett barátai egymást is megkedvelik.

úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. február

Cséka György, NZM és a Véletlen Balett

avagy Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik

Jó atyám után NZM [Nagy Zoltán Mihály] a második ember, aki helyettem haragszik Cséka Gyurira. Nem igazán értem, mi háborítja fel őket ennyire. Miért kelt ekkora indulatot az, ha valaki végre megírja a véleményét?

Balla D. Károly: Élted volt regénye

Gyuri az Élted volt regényéről írt kritikáját jóval megjelenése előtt mutatta meg nekem, elsők között olvashattam kéziratban. Nem fordultam le a székről, hanem gratuláltam neki a merész hangnemhez. Akkor még nem volt bizonyos, hogy meg tud-e jelenni a Véletlen Balett, és én felajánlottam, hogy jöhet a Pánsípba, vagyis az antológiába. Én is odaadtam neki a Rollay-féle kritikát, mondva, hogy több helyen is összecseng a két dolog. (A két írás majdnem ugyanazokkal a szavakkal rója fel a kohéziós erő hiányát, azt, hogy a szöveg szétesik.)

A mi íróink ahhoz vannak szokva, hogy ajnározzák őket, s legfeljebb a sok-sok erény elsorolása után esik szó a hibáikról. Az élesebb hangú kritikát nekem sem sikerült szerkesztőként meghonosítanom (csupán Lengyel Tominak volt néhány kísérlete erre). Most végre akadt valaki, aki eléggé merésznek mutatkozott ahhoz, hogy ne legyen tekintettel sem érdemekre, sem tekintélyre, sem személyes barátságra – és merte éles szavakkal illetni azt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy ő elinduljon a pályán. (A kötetét én adtam ki, s éveken át verseinek legfőbb publikációs helye volt a Pánsíp.) Nos, éppen abban áll Gyuri tettének a méltányolhatósága, hogy ezekből az összeszövődésekből kiemelkedve, az „én dicsérlek téged, te dicsérsz engem” kötelezettségeitől elrugaszkodva írta le véleményét. Más kérdés, hogy a kritika szerintem sem eléggé alapos, mellőzi a bizonyításokat, kevés példát idéz – de ő nem terjengős tanulmányt akart írni, hanem véleményének summázatát. Ez pedig sikerült neki. Ez valóban kritika – nem ismertetés és nem méltatás, nem is tanulmány, hanem ítélet, vélemény – azaz kritika.

Levelében NZM dühöng a kritika meg Cséka KÁRMIN-díja miatt. Ha lett volna 1994-ben (könyve megjelenésekor) díj, már akkor meg kellett volna kapnia – de akkor még nem volt. Gyuri eddig, ha jól emlékszem, minden évben ott volt a második (egyszer talán harmadik) helyen, s csak azért nem kapott elég pontot a kuratóriumtól, mert éppen abban az évben nem volt mögötte kiugró teljesítmény. Az idén ez a teljesítmény megvolt: versek mellett bemutatkozott próza-szerű szövegekkel és tanulmánnyal is (Petőfi a Hatodik Sípban), plusz kritikával, no és megjelent összeállításában egy költészeti szöveggyűjtemény első kötete. Minderre koronául: nagyjából az ő ötlete alapján és az ő szellemi irányításával új irodalmi lap indult. Összességében ez nem egy, de akár két KÁRMIN-díjnyi teljesítmény. És ez nem csupán az én véleményem. Az új kuratóriumból Csernicskó, a tavalyi díjazottak közül pedig Punykó Marika és Németh István is rá szavaztak, olyannyira, hogy második jelöltük nem is volt.

A laudációmban – én tartottam – egyébként kitértem a kritikájára is, mint olyas valamire, ami kis irodalmi állóvizünkben végre hullámokat kelthet, és nem véletlen, hogy ez újra Cséka nevéhez fűződik, mint ahogy a költészetünket is ő rázta fel téli álmából avantgárd kötetével. Gyuri – szoktam mondani, és ezt kifejtettem a laudációban is – közöttünk az első klasszikus. Első olyan költőnk, aki a saját műfajában a magyar nyelvterület legjobbjaival összemérhető szinten alkot. Én egy időben intenzíven érdeklődtem az avantgárd iránt (talán írásaim egy részén meg is látszik), nem keveset olvastam a klasszikusaiktól és a Magyar Műhellyel egy időben szoros kapcsolatban álltam, publikáltam is náluk, ott voltam vagy 4 nagy éves seregszemléjükön. Az utolsó években ugyan ez a szálam megszakadt, de azért figyelgetem őket, és talán hihető, hogy nem tudnék 10 olyan élő avantgárd költőt megnevezni, aki jobb lenne Gyurinál. A vele egyidős fiataloknál pedig egyértelműen sokkal-sokkal jobb. Befutottnak számít pl. Simon L. László (ő most a Magyar Műhely főszerkesztője) – Gyurinak nyomába sem jöhet. De ugyanezt elmondhatom a szintén elismertnek számító Sőrés Zsoltról, Vass Tiborról, Székelyhidi Zsoltról, Tatár Sándorról, vagy a már nagymenő, nálam is idősebb Bíró Jóskáról, Hizsnyai Zoltánról, Cselényi Béláról – bizony mondom, Gyuri mindnél jobb! –, valahol ott mozog közvetlenül a legnagyobb élők – Tolnai Ottó, Cselényi László, Nagy Pál, Ladik Katalin, Papp Tibor mögött, mondjuk Szombathy Bálinttal, Szkárosi Endrével, Juhász R. Józseffel, a korábbi Zalán Tiborral egy szinten, de lehet, hogy őket is veri, a József Attila-díjas Petőcz Andrást például bizonyosan. Vajh melyikünkről mondható el, hogy a saját műfajában benne van a legjobb 10-ben? (Más kérdés, hogy az avantgárd még mindig nem nyert teljes polgárjogot az irodalomban, ezeket a szerzőket alig-alig szerepeltetik összefoglaló antológiákban, életrajzuk olykor kimarad még a fontosabb lexikonokból is, és saját kiadványaikon kívül csak el-elvétve publikálnak „hagyományos” lapokban.)

Gyuri ráadásul – ahogy a nagyobbak is – nem csupán ír, hanem intenzíven foglalkoztatja az írás filozófiája, ismeri a modern alkotáspszichológiai munkákat, tisztában van a grammatológiával, a referencia-elmélettel és még egy rakás olyasmivel, amiről mi legfeljebb csak hallottunk, viszont a tudatos modern művész alkotói működésének elméleti alapját képezi.

Abban sem érthettem egyet NZM-mel, hogy „Szekértáborokra szakad a mi kishazai irodalmi közéletünk is! Neki, Csékának köszönhetően.” – Hogy ezt miből és hogyan következtette ki, azt még elképzelni sem tudom. Ha például azt hiszi, hogy a Gyuri kritikája miatt én most már vele nem vagyok egy táborban, akkor téved. De vajon hol vannak itt a táborok? Meg tudná húzni a határokat? Magát melyikbe sorolná? És engem? És Fodor Gézát? És Penckófert? No meg aztán: van itt irodalmi közélet, amit meg lehetne osztani? Itt legfeljebb érdekcsoportok vannak, ezen túl esetleg vonzalmak, szimpátiák, lazább-szorosabb kötődések. Nyilvánvaló, hogy Dupka-Horváth-Kőszeghy – ugyanaz a tábor. De hol van itt az irodalom? Ők: érdekcsoport, s nem irodalmi tábor. Rég nem lehet annak nevezni a Fodor-Fábián-Zselicki hármast sem: nincs semmilyen produktum, amiben összedolgoznának. És itt is hiányoznak a művek: ötvenévesen egyetlen közepes méretű verseskötetnyi anyag mindegyikük felmutatható teljesítménye. No meg aztán – mindkét esetben – : hol vannak a követők, tanítványok, hívek? Hol a kisugárzás, az „iskola”? A Hatodik Síp körül? De hisz Ferenczitől és Czébelytől Baguig és Csékáig mindenki publikál benne. A Pánsíp? Még amikor a fiatalok domináltak benne, akkor is volt minden számban Füzesi- és Czébely-versünk, Tárczy-novellánk. És egyelőre arról sincs szó – sajnos? – hogy létezne egy Cséka-Bagu-Lengyel-Pócs tábor. Bár úgy lenne! Akkor összefogásuk révén az eddigi legjobb irodalmi formáció jöhetne létre. De például Pócsot ezek a dolgok egyszerűen nem érdeklik, Lengyel meg oda csapódik, ahol sikert remél; Bagu és Cséka – két külön univerzum akkor is, ha látszólag sok mindenben hasonlítanak. Hacsak a közvetlen érdek úgy nem diktálja, akkor nem fognak túl sokáig megmaradni egymás mellett, túlságosan domináns típusú egyéniségek, nehezen viselik el a „másik dudást”. Nincsenek hát irodalmi táborok. Ha lennének, akkor talán irodalom is lenne. Így: ilyen-olyan írók vannak. Közte terméketlen tehetségek, politizáló elsekélyesedettek, szürke féltehetségek. Ma már, ha szigorú vagyok, egy kezemen meg tudom számolni azt az ötöt, akit mind írásai nívója, mind munkásságának hitelessége, mind a felmutatott teljesítmény alapján valóban írónak tudok nevezni. Cséka helye az ötben számomra nem kétséges.

No, az mindenesetre roppant érdekes, hogy Csékát nekem kell apámmal és NZM-mel szemben „megvédenem”. Nem mintha rászorulna. Ezek a fiúk hálistennek felnőttek, már nem szorulnak pátyolgatásra. És – ugyancsak hálistennek – sokkal gerincesebbek annál, semhogy az irodalmi nívó dolgát és a saját véleményük kimondásának a szabadságát összetévesztenék valami hálával (amivel nekem „tartoznak”) vagy akár a barátsággal. Én ezt így helyesnek tartom akkor is, ha most bizonyos értelemben szenvedő alanya lehetnék. De ezért tudom Gyurit tisztelni. Ha írt volna a könyvemről egy dicshimnuszt, miközben tudnám, hogy más a véleménye – azért megvetném.

Ezek a fiúk most járnak irodalmi kamaszkoruk végén. Ennek pedig a legtermészetesebb megnyilvánulása, hogy szembehelyezkednek az előttük járó generációval. Mást akarnak, jobbat akarnak, igazabbat akarnak. Jól teszik. Így én sokkal büszkébb vagyok rájuk (mert hogy az vagyok: valamilyen szinten mind a négyen a „neveltjeim”), mint ha feltétlen híveimként lihegnének körülöttem. Azt hiszem, a lelkem mélyén elvártam tőlük ezt a magatartást, bár az első éles jelentkezések engem is megleptek.

A Véletlen Balett egy későbbi száma

A Balett részére tőlem kértek ajánlólevelet, amelyet örömmel el is készítettem. Tőlem kértek tanácsot ezer apró dologban: a lap bejegyzésétől kezdve a számlanyitáson át az előfizetői listákig. De a szerkesztési elveket illetően a maguk feje után mentek! Írást is kértek. Azóta is, a leendő második számba is. Nem adtam. Mert szeretném, ha az én személyem még ebben a formában sem befolyásolná őket. Elvárom tőlük, hogy szellemi szinten teljesen a maguk lábára álljanak. És ehhez igenis le kell akasztaniuk a portrémat a tisztaszoba faláról, össze kell taposniuk és a kamra legsötétebb dohos sarkába kell vetniük. Nehezebb lenne ezt megtenniük, ha új fotókat küldözgetnék magamról.

Azt hiszem, semmiben nem lehetnék most nagyobb hasznukra, mint azzal, hogy ebben az elszakadásukban úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek.

Utólagos adalékok:

a Kárpátaljával kapcsolatba hozható irodalmi orgánumok közül messzemenően a Véletlen Balett volt a valaha létezett legszínvonalasabb periodika.

Innen: Véletlen Balett folyóirat 1999-2005

Lásd még: Cséka György: Szerkezet – regény nélkül

Más naplójegyzetek 1999 februárjából

Szervezem tavaszi előadó-körutunkat. Terveim szerint március 22-27 között negyedmagammal, Évával, Csernicskó Istvánnal (az Osiris most adta ki A magyar nyelv Ukrajnában c. könyvét) és Kovács Elemérrel utazunk. Persze a mi kocsinkkal. Van már egy dunaújvárosi, egy nagykanizsai, egy hévízi és egy keszthelyi meghívásunk – de akad még lyukas napunk is. Balatonfüred és/vagy Szolnok még függőben.

*

Az elképzelés, hogy családunk jövőjét egy lehetséges áttelepüléssel biztonságosabb vágányra helyezzük, egyre gyakrabban merül fel. Én továbbra sem tudom elfogadni az eszem diktálta véleményt: itt, ebben a világban már nincs keresnivalónk. Már hamisan cseng minden áltatás, amely a magyar közösséghez fűződő hűséget emlegetné: ez a közösség egyre nagyobb rosszindulattal figyel mindenkit, aki még meg tud élni, s nem vegetál. A nyomorszint porából fel-feltekintve már az egyszerű emberek is ügyeskedőnek, csalónak vagy tolvajnak gondolják azt, akinek sikerült megtartania korábbi életnívóját. Borzasztó ezt a gyanakvást még korábbi barátainktól is érezni, tapasztalni. Hogy egy példát is mondjak. Tavaly 10 éves Ladánkat kicseréltük egy 5 évesre. Vidéki pedagógus-házaspár barátainkhoz hónapokig nem mertünk ellátogatni, mert „mit fognak gondolni rólunk”, hogy nekünk kocsicserére tellett, miközben ők már zsíros kenyéren élnek.

*

A Pro Pannoniának leadtam válogatott verseskötetem végleges anyagát. A kézirat 3500 sornyi; 110 vers (nem számítva külön a szonettkoszorú darabjait és a Fabatkák pársorosait), 21 teljes év terméséből.

A hó újabb katasztrofális állapotokat teremtett – különösen fenn a hegyekben. Mindenki valószínűre veszi, hogy újabb áradások is várhatók. Gyenge vigasz, hogy minket Ungváron mindez kevésbé érint, de pl. a kocsinkat négy héten át mi sem tudtuk kihozni a garázsból, mert az utcánkat végigjáró hókotró másfél méteres hótömböket préselt a garázsajtónkhoz.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1999. január

Visszavettem a Pánsípot…

Tavaly tavasszal már nem nagyon ment a dolog a megújított szerkesztőséggel. Én nem törődtem túl sokat a lappal, három szerkesztőmről pedig kiderült, hogy egy is elég lenne belőlük. A még tavalyelőtt saját kérésére távozó Nagy Zoltán Mihály helyére felkért Csernicskó István eleinte intenzíven szervezte az anyagokat, s nem fanyalgott, ha alaposan szerkeszteni kellett valamit-valakit (Szöllősy Tibor, Bagu Balázs), fordításra is vállalkozott (Volodimir Fedinisinec), aztán kicsit “elkényelmesedett” (talán az én ösztönzésem sem volt eléggé meggyőző). A szépirodalmi anyagok gazdája, Bagu László pedig minden igyekezete ellenére sem tudott jó kéziratokat szerezni: a túl magasra tett mérce és néhány elutasítás után alig maradtak szóba jöhető szerzők. Minden lapszámban ugyanaz a 6-7 név szerepelt. Kezdett a dolog fenemód beltenyészet-szerűvé válni, s ez nem is lett volna baj, ha nagyobb a tenyészet és jobbak-többek a művek. De így… (Éva pedig, akinek az egészet mozgatnia lehetett volna, nem igazán szervező típus; szívesen és gondosan kezeli-szerkeszti a beérkező anyagokat, de hogy be is érkezzenek, azért nem tesz sokat; a múltkor is hetekig kellett rákészülnie, amíg Fodor Gézának megírt egy felkérő levelet.)

A szerkesztőség újabb átszervezésének indoklásához apropóra jött, hogy egy pénzkérelmünket elutasították (Soros Alapítvány), egy másik helyre etikai fenntartásaim miatt be sem adtam a pályázatot (Illyés Közalapítvány), egy harmadik támogatás meg hónapokat késett (Anyanyelvi Konferencia), így bejelentettem, hogy szüneteltetni fogom a Pánsípot, s talán almanachhá alakítom – de a régi szerkesztői gárda nélkül. Ez alig jelentett többet, mint hogy visszaveszem a Pánsípot.

Mindez múlt év nyarán történt. Őszre az is kiderült, hogy a magam hasznán túl a Pánsíp szüneteltetésével fiatal költőinkkel is jót tettem: rászánták magukat saját lap indítására. Pár havi teszetoszázás után 98 legvégére (99/1 jelzéssel) kijött a Véletlen Balett első száma. És nem is rossz, sőt! Épp csak: kevéssé kárpátaljai, legfeljebb a publikált anyagok 1/3-ában. A megjelenésekor már jó két hete terjesztettük az első Pánsíp-antológiát UngBereg 1999 címmel. Míg a Véletlen Balett magyarországi szerzők szerepeltetésével oldotta meg a megfelelő nívójú kárpátaljai anyagok hiányát, addig mi más megoldást kerestünk. Sorra vettük egy év publikációit (magyarországiakat leginkább), válogattunk ebből, aztán meg készítettünk egy kis visszatekintést is: ÍGY ÍRTUNK MI 15, 10, 5 évvel ezelőtt – egy-egy jellegzetes írás a Hatodik Sípból, Pánsípból, sőt a Kárpáti Igaz Szó régi-régi Lendület c. rovatából.

Ezt az antológiát ketten csináltuk Évával, de Csernicskó valamelyest benne maradt a csapatban, szervezett bele anyagot, mint ahogy a most az egyetemünkön tanító Fedinec Csilla is, akivel az utóbbi időben szintén szorosabbra fűződött a kapcsolatunk.

*

Január végén átadtuk a KÁRMIN-díjat és (régi tervem megvalósulván) a Váradi-Sternberg Jánosról elnevezett díjat is. Előbbit Cséka Gyurinak, utóbbit Orosz Ildikónak, Kobály Jóskának és Fedinec Csillának ítélte oda alapítványunk kuratóriuma, nagyjából az én személyes döntésem alapján (mandátuma-lejárt régi kuratóriumunk már, a felkért új pedig még nem volt döntési helyzetben, így elnökként én vállaltam a dolgot). Szokás szerint sokak nemtetszését újra sikerült „kivívnunk”: bámulatos mértékű a felháborodás, amelyet azzal keltünk, hogy nem látszat-tevékenységet vagy klikk-béliséget, nem „rendes ember”-erényeket vagy múltbéli sérelmeket díjazunk, hanem kizárólag az elmúlt esztendőben nyújtott teljesítményt és annak nívóját. Most még minderre rátettem egy lapáttal azzal, hogy éppen Cséka Gyurit díjaztuk, aki meglehetősen éles hangú kritikát írt regényemről. Sokak szerint méltatlan és igazságtalan volt ez a kritika, és Gyurival szóba sem lenne szabad ezek után állnom – én meg ehelyett „kitüntetem”…

Hogy a Sternberg-díjat sikerült tető alá hozni, annak különösen örülök. Janó bácsi neve hat évvel ezelőtti halála óta jószerével el sem hangzott, le sem íratott Kárpátalján. Pedig ő azon kevesek közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán „ahhoz képest” volt jelentős. Sternbergnek a magatartása is példamutatóbb volt sokakénál: elfogadott ugyan bizonyos kompromisszumokat, de megtartotta elveit (és zsidóságát, amelyről ugyan ritkán beszélt, vallásos sem volt, de nemzetiségét mindig büszkén vállalta). Nem tetszelgett sem ellenzéki pózokban (mint annak idején Kovács Vilmos vagy később Fodó Sándor), de a lojalitást sem tévesztette össze a túlbuzgósággal (mint Rotman Miklós, Balla László, Szikszai Aladár). Igen okos taktikázással érhette el, hogy pártonkívülisége ellenére egyetemi professzor lehetett, s hogy tudományos nézeteit nem kellett alárendelnie a hivatalos ideológiáknak. Kevés olyan embert ismertem, akik abban az időben egyenes gerincüket úgy tartották meg, hogy közben nem sodródtak a közélet perifériájára, nem szigetelődtek el, nem vonultak vissza, hanem teljesítményükkel folyamatosan a nyilvánosság előtt szerepeltek.

(Az egyetlen „disszonáns elem” a díjátadáson, nem először, most is H. Sanyi magánszáma volt: az ünnepség vége felé, meglehetősen részegen, kikelt – sajnos: szokás szerint – a díjazottak ellen. Csékát ugyan megdicsérte, no de X. meg Y.! És főleg M, aki X. laudációját tartotta! Így benyalni, hát ő többet szóba sem áll vele. Aztán még közvetlen kollégáját, K. E.-t is kitámadta, eléggé otrombán s mindebből erényt kovácsolva hangoztatni kezdte, milyen jó, hogy ő ezt ilyen őszintén itt elmondhatta… Hát ez részemről azt jelenti, hogy jövőre – ha lesz még átadási ünnepség – már Sanyit sem hívom meg. (Dupka már két éve kikopott…)

Még annyit, hogy az ünnepségen két ösztöndíj is gazdára talált: egy amerikai alapítvány jóvoltából két kárpátaljai pedagógust juttathattunk szerény havi támogatáshoz.

Gyaloglós Internet

Kolos hetente egyszer átjár – átgyalogol – a könyvtárba internetezni. Egy óráért 1,5 USD-t fizet. Nyitott nekem is egy postafiókot egy Magyarországi ingyenes szolgáltatónál (gyslogló-pont-hu), így már én is e-mailezgetek: megírom a levelet, flopira másolom, Kolos átviszi a könyvtárba, elküldi a megfelelő címre, a beérkező postámat pedig hazahozza ugyanazon a flopin.

Ha az itthoni gépünkre szeretnénk internetet, ugyanígy óránként másfél dollárba kerülne.  Ja, és persze plusz a telefondíj, időarányosan.

Egy amerikai magyar alapítvány újabb megkeresése (korábban már pedagógusoknak ajánlott fel ösztöndíjat, én bonyolítottam le. Most felajánlotta: finanszírozná a Kárpáti Igaz Szó honlapjának elkészítését, számaik online megjelenését. Tudjam meg, mennyibe kerülne. Még múlt évben beszéltem a lap főszerkesztőjével, adjon kalkulációt, mennyiért tudná felrakatni a lapot az Internetre. Akkor persze megígérte és azt is elmondta: a dolog nekik is eszükbe jutott, már folyamatban van. De azóta sem küldött semmilyen kalkulációt és a KISzó azóta sincs fenn a Hálón.

*

Meghívások: Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciája Torre Pelicében; Frankfurti Könyvvásár,

Hozzám legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. december

Még múlt havi hír: Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből… Az elsőt nem adták ki, így lett két második, három harmadik. Dicséretére legyen mondva az ÉS-nek, hogy a nyertesek között egy sincs a saját favorizált szerzőik közül, sőt, jobbára alig ismert nevek sorakoznak a listán. Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Balla László, Nagy Zoltán Mihály, Balla D. Károly – de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem, míg Évának a másik, nem díjazott novellájára is igényt tartanak. Nekem ez persze öröm, és kajánul vigyorgok azon, ahogy apu egyszerűen nem érti, miként is előzhette meg a rutinos írót az abszolút kezdő kis Berniczky Éva, NZM pedig alighanem már meg is szőtte összeesküvés-elméletét.

Az oklevelet és a borítékot most vette át, persze nem az ünnepélyes díjkiosztáson, amelyre a meghívót öt nap késéssel kapta meg, hanem az ÉS utolsó idei munkanapján; már dec. 17-én megtartották az évzáró bulijukat, és legközelebb január 4-én mennek be a szerkesztőségbe. Erre a bulira csöppentünk be, persze jó volt pl. Esterházyt látni, de nem éreztünk késztetést arra, hogy a szükségesnél többet időzzünk ott. Amíg Éva ügyintézett, én Darvasi Lacival beszélgettem.

S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még magyarországi kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha – foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért – ráadásul elég ügyesen –, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil – nyugati! – előfizetőjük van.)

Utazásaink. Határátkelés

December közepén három napot voltunk Budapesten, az Anyanyelvi Konferencia tanácskozott, nekem is volt egy 20 perces előadásom; ezen kívül egy csomó ügyet sikerült lezárnunk – ezek miatt roppant fontos volt még az idén egyszer ott lenni a fővárosban; ám eljutni alig sikerült: Csapon a helyzet reménytelennek tűnt, vagy két órán át még az átkelőhelyet sem sikerült megközelítenünk, akkora forgalmi dugó alakult ki a kamionok és a lezárt vasúti átjáró okán; átmentünk Kaszonyba, de ott útlevéllel nem lehet átmenni, csak kishatár-menti igazolvánnyal; végül Asztélynál két óra várakozással átcsusszantunk; reggel kilenckor indultunk Ungvárról és délután négyre lettünk a túloldalon; aztán Vásárosnamény után még a kocsink is bedöglött, közben szakadt a hó és ránk sötétedett; végül Magyar Autóklub-tagságunknak köszönhetően egy sárga angyal megmentett a megfagyástól: két órán át jött a szervizkocsi Nyíregyházáról a hózáporban, 20 perc alatt kijavította a szerelő a hibát és újabb húsz percig tartott a „könyvelés”, hogy aztán ne higgyünk a szemünknek: mindössze 400 Ft-ot kellett fizetnünk – ezt is a klubtagságunknak köszönhettünk, amely, igaz, évi 4000 Ft-os tagdíjjal jár, de, mint tapasztalhattuk, bőven megéri; este 7 körül értünk Nyíregyházára és a legszívesebben ott aludtunk volna, ha nekem nem az elsők között kellett volna felszólalnom a másnap reggel kilenckor kezdődő konferencián; így hát nekivágtunk a havazós, ködös, jeges éjszakának és éjfél tájt, 15 órai utazás után már a budai szállásunkon voltunk. Két napig konferenciáztunk, ebből egy délutánt és egy fél délelőttöt kénytelenek voltunk ellógni, mert el kellet pl. számolni az UngBereg Alapítvány pénzeivel meg más ügyek is voltak, pl. Éva díjátvétele az ÉS-ben.

Szombaton estére érkeztünk haza, és ha az idő picit jobb lenne, hétfőn fel is kerekednénk Beregszászba, hogy közben széthordjunk pár tucat Pánsíp-antológiát, de künn újra lefagyott és a tisztítatlan utak életveszélyesek.

Népi-urbánus, nemzeti-liberális ellentétek

NZM egyre inkább belefeszül ennek az ellentétnek a problematikájába. Legutóbbi levelében is rákérdezett pár dologra, olykor inkább provokációnak hat: mintha azt szeretné, ha az ő nézeteivel szemben határozzam meg magam, hogy ő majd abból valami messzemenő következtetéseket vonhasson le, talán az én sikereim és az ő kudarcai vonatkozásában. Most ezeket válaszoltam neki:

„A nemzetiek és liberálisok ellentétébe most ne menjünk bele túl mélyen – igen hosszú leveleket követelne a téma. Az áldatlan ellenségeskedést én roppant károsnak, nemkívánatosnak tartom – de a magyar irodalmi közélet sajnos „erről szól” és nehéz megítélni, mikor kinek van több igaza, több sérelme, több hatalma, több övön aluli ütése. Magam is az értékelvűség híve vagyok, épp csak az a bökkenő, hogy mást-mást tart értéknek a két tábor. Hozzám – gondolkozásomban – legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak (ez a liberalizmus klasszikus és nem mai, gyakran arrogáns fellépést is megengedő értelmezéséből fakad). Ehhez végül is roppant közel áll a nemzeti liberalizmus, amelyben szintén otthon érzem magam. A két szélsőség engem is taszít, de, be kell valljam, a nemzetiek szélsősége jobban idegesít (ez igen gyakran párosul stupiditással, primitivizmussal, elvakultsággal és erőszakossággal, míg a szélsőségesebb (szavaddal: hajthatatlan) liberálisok mindig elegánsabbak, van stílusuk és olykor valóban elképesztő nézeteiket is kulturáltabban, szellemesebben tudják kifejteni; nem habzik a szájuk, nem üvöltenek, érveket keresnek és nem hivatkoznak valami eleve adott igazságra vagy megfoghatatlan romantikus-misztikus fogalmakra, mint a nemzetiek melldöngetősebbje). Az irodalomban meg valahogy úgy van, hogy ha a saját stílusában-műfajában-világnézetében minél magasabbra emelkedik valaki minőségileg, az sokkal közelebb kerül az ellentáborból szintén magasra jutottakhoz, mint a saját táborbéliek alsó hadaihoz. Akik egy hegy két ellenkező oldaláról indulnak felfelé, odafent már jól látják-hallják-megértik egymást. Erre tudok néhány szép konkrét példát. Jókai Anna nemzetileg erősen elkötelezett író, a hagyományosabb (ám saját stílusában megújított) realista prózának mégis olyan magaslatára jutott, hogy egyrészt az ellentábor is megemeli előtte kalapját, másrészt jó barátnője lehet az egyértelműen, erőteljesen liberális nézeteket valló Gergely Ágnes.

Ami a mi kis irodalmunkat illeti, nehéz lenne meghúzni az éles határokat. Vári Fábián, Füzesi Magdi, Te vagy akár apám nagyjából egyértelműen a népi-nemzeti-realista vonalba vagytok sorolhatók, a fiatalok inkább az urbánus-liberális-modernista irányzatba, de pl. Bagu Laciban roppant sok a hagyományos vonás, Pócsban pedig tetten érhetők a romantikus elemek. Cséka a maga avantgardizmusával külön polcot érdemel: „történelmileg” ma már a klasszikus avantgárd sokkal hagyományosabb, mint a definiálhatatlan poszt- és transz- irányzatok. Fodort, Penckót vagy akár Évámat (és ide lehetne venni régvolt Finta Évánkat, sőt, bizonyos művei – kései versek – alapján még Kovács Vilmost is!) én nem merném sem ide, se oda berakni, mert ugyan kifejezésmódjuk, stílusuk inkább a modern-elvont-intellektuális-individualista stb. címkéket vonzaná, ám tartalmi szempontból nehéz bármelyiküket is liberális-urbánus írónak nevezni: az általuk megjelenített értékeknek („valamiről és valakinek”) inkább közösségi jellegük van. Magamat meg végképp nem tudom elhelyezni ebben a kétpólusú világban; de ez szerencsére nem is az én dolgom. Az ellen szerényen mégis tiltakoznék, ha engem posztmodernnek titulálnának, de persze az is furcsa lenne, ha népi ihletettséget fedeznének fel írásaimban. Ilyen ellenmondások azonban voltak-vannak-lesznek. Déry liberális gondolkozású volt, de jobbára realista regényeket írt; Németh Lászlót a népiek ma is vezérüknek tekintik, de drámáinak intellektualizmusa ezzel nagyrészt ellentétben áll. Kosztolányit vagy Babitsot hol egyik, hol másik tábor tekinti hivatkozási alapnak; sok embernek okozott már fejtörést József Attila szürrealista korszaka, és a modernnek induló, később teljesen „elklasszicizálódott” kozmopolita zsidó Radnóti valahogy mégis nemzeti költőnk lett. Időnként hajba kap a két tábor Adyn is (legutóbb Kenyeres Zoltán és Örsi István), s ki tudja, hányan emelték már zavarba ejtően egyedüli jellemzőjévé hol romanticizmusát, hol dekadenciáját, hol akkor felforgatóan modern stílusát, hol nemzeti szimbolizmusát, hol ateizmusát, hol biblikusságát vagy szabadkőművességét stb.
Egy biztos: nem fordulhatott volna elő, hogy az ÉS évzáró buliján megjelenjen Tornai József vagy Döbrentei Kornél, mint ahogy a Magyar Napló vagy a Hitel szilveszterére semmi áron el nem menne Esterházy Péter vagy Korniss Mihály. Vannak egyértelmű, kizárásos hovatartozások. És kevés az átjáró. Ez nagy baj.”

Hát ennek az évnek is vége

Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni – soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szüzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt sorom. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye” – definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.

Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.

mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából.

1998. november (és vissza októberre, előre decemberbe)

Még októberben történt, de aktuálisan nem írtam meg, így került a decemberi naplóba:

Tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben

Meghívást kaptam a rendezvényre, leginkább, gondolom, a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Ez az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok – az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).

Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített sokkal rövidebb kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek – kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbre való a határon túli nemzetrészek érdekénél.

Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.

Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.

Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.

– Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.

Írószövetségi Közgyűlés, Választmányi ülés december 1-jén

Langyos unalom. NZM-nek – érdeklődésére – így számoltam be róla levélben:

„…semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a vége felé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszon valahanyadik, most harminc valahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.

1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”

Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:

„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.

Nagy Zoltán Mihály egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget – de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)

A Pánsíp szociális segélyalapja

Nemcsak NZM-et sikerült mostanában anyagilag támogatni. Egy afféle (alternatív, nem hivatalos) segélyalap jött létre a Pánsíp szerkesztőségének keretében. Az Amerikában élő Dr. Zoltáni Csaba jóvoltából (GEZA AND JUDIT ZOLTANI FOUNDATION) két kárpátaljai magyar pedagógusnak közvetítünk havi (amerikai szemmel szerény, itt jelentősnek számító) összeget (50-50 USD). És segélyezési célra felajánlott 300 svájci frankot az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is. Ebből részesült NZM, hogy kiválthassa útlevelét, a Badalóban szűkölködő Ferenczi Tihamér költő pedig egész téli tüzelőjét vehette meg a támogatásból.

Pánsíp Almanach, pénzügyek

Lassan befejezzük a Pánsíp almanachjának a nyomdai előkészítését (Éva szed és korrigál, én tördelek, szkennelek, fóliára viszem az oldalakat). 120 oldalas kis könyv lesz UngBereg 1999 főcímmel és csupa értékes anyaggal, pl: az ukrán nyelv és a kárpátaljai magyarság; magyar oktatásügy az 1945-ös rendszerváltás után; magyar diákok nyelvi szokásai az Ungvári Állami Egyetemen stb. + sok szépirodalom. A nyomdaköltséget már megszereztük, de egyelőre se a szerkesztési díjakra (így saját munkánkra), se a szerzői díjakra nincs keretünk. (Négy különböző helyről utasították el kérelmünket…) Így lassan a szerkesztői-könyvkiadói munkánk már hobbinak számít: jó, ha a könyvek eladásából munkánk anyagköltségét (papír, festék, fólia, elfogyasztott energia, számítógépek amortizációja) vissza tudjuk forgatni, de például a gépekben és a szoftverekben saját pénzünk áll (a profi tördelőprogram, amivel dolgozom – QuarkXpress for Windows 3.2. – vagy az Office 97, ami ma már alapfelszerelésnek számít, „jogtisztán” 130.000 és 180.000 Ft-ba kerül. Más kérdés, hogy én másodkézből olcsóbban hozzájutok, de ha Ukrajnában rend lenne, ez komoly szabálysértésnek számítana, hiszen nem csupán privát célokra használom, hanem folyóiratot, könyveket adok ki, igaz, hogy ezeket viszont a Budapesten bejegyzett alapítványunk jogi keretei között. A szerkesztőség viszont ungvári – és hát így, ezzel a kettősséggel meg lehet takarítani bizonyos kiadásokat. Én nagyon szívesen lemondanék ezekről a kis csalásokról, ha napi 9-10 órai szellemi munkámat valaki becsületesen megfizetné.

Kanizsára kéne menni

Pék Pál meghívása: szervezzek egy kárpátaljai csapatot kanizsai irodalmi találkozók céljából. Megírtam, hogy majd valamikor tavasszal esetleg – egy nagyobb előadókörút keretében – ellátogathassunk páran. Évente szoktunk tenni 4-5 állomásból álló ilyen bemutatkozó körutat, tavalyelőtt Hatvan–Székesfehérvár–Veszprém–Bp volt az útirány, a tavalyi viszont pénzhiány miatt meghiúsult, a meghívóink némelyike vagy a szállást, vagy az útiköltséget nem tudta vállalni (csak a szerény tiszteletdíjat), így az égész számunkra ráfizetéses vállalkozás lett volna, és a végén Évával kettesben csupán Gyulára mentünk el. Nos, a tapasztalataimból kiindulva a jövő évi körút szervezését másként kezdtem el, és már most megpályáztam egy kis pénzt utazási célra. Meg is ítélték, csak az átutalás igen hosszadalmas. Ez azt jelenti, hogy a benzinköltséget magunk tudjuk fedezni és az egyes helyszínektől csak a szállást és valami szerény tiszteletdíjat fogunk kérni. Nos, mivel dunántúli helyszínek eddig is szóba jöttek már, lehet, hogy Magyarországnak velünk éppen ellentétes csücskét is érinthetnénk. Természetesen csak akkor, ha lenne ilyesmire igény, és valamely ottani intézmény (Könyvtár vagy kultúrház, netán valamely oktatási intézmény) vállalni tudná a dolgot, azaz ha ez nemcsak Pék Pali főszerkesztő futó ötlete. Egyébként Tar Feri is jelezte még a nyáron, hogy szívesen látna minket Hévízen, de az utazás költségeit ő sem tudná fedezni, de ha a két alkalmat, Kanizsát és Hévizet össze tudjuk kötni, mindenkire kevesebb költség hárul. De mindez még roppant messze van, a szervezést azonban érdemes hónapokkal előbb elkezdeni.

Alla Bilo-Rak versei, költészete – Pannon Tükör

Alla Bilo-Rak versei fordításomban – Végzetem, Az utolsó zenész, Mocsár, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről: Költészet egyszemélyes nyelven. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek…

Alla Bilo-Rak

Végzetem

Indulnék újra, meztelen akár,
És bőröm vetkezném a néma fákra,
Nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra,
Nem rémít már a Sátántól-halál.

– Légy szeretőm! – bár Jézus násza vár,
Én büszkén rúgnék fel erényt, akárha
Szekérkét a húzni fáradt pára,
Ha futni hívja túlról jött madár.

És lennék elhagyott, halott szavak
Hazája lenne felnevelő fészkem,
Elégedett lehetnék már egészen,

– De törne újra rám a sors, a vak,
Indulnék vissza: hív a végzetem,
S látnák a fák, hogy csontom vetkezem.

Fordította Balla D. Károly

Entrópia és információ. A modern költészet lényege. Metaforaképlet

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. október

Az entrópia és az információ

Olvasmányok egy előkeveredett áprilisi (98/4) Korunkból: Lászlóffy Aladár okosan jópofa (vagy fordítva?) kisesszéje, Hankiss Elemértől egy tőle megszokott mélységű tanulmány első része a hagyományos és a modern társadalomról (Proletár reneszánsz, az értékrendváltozás és magatartásváltozások elemzése), és, ami a legizgalmasabb volt, Bárány-Horváth Attila kolozsvári tanár és biológus nagyobb tanulmánya entrópia és információ viszonyáról. Roppant szemléletes előadásmódja okán nagyjából 70 %-ában követni tudtam okfejtését, ide értve a dolog lényegét is, csupán néhány mellékszál volt, amit, nyilván ismereteim hiányában, nem tudtam megérteni. Ezzel meg is lehetek elégedve, mert fizikát húsz, biológiát huszonöt évvel ezelőtt tanultam utoljára, információelméletet pedig soha. A szerző alaptétele az, hogy az energiával és az anyaggal együtt az információ hármas entitást alkot, s eközben minőségprincípiumként határozza meg az előbbi kettő rendezettségét. Kicsit a magam nyelvére lefordítva: az anyag és az energia az információ révén illeszkedik bele a téridőbe. A szerző azt is kifejti – és kismonográfiájának ez a mondanivalója –, hogy

az információ létezése és hatása oldja fel azt a paradoxont, amely az Univerzum növekvő entrópiája és a bioszféra (ebbe értve a humanoszférát is) növekvő rendezettségi foka között mutatkozik.

Bizonyításaiban igen szerteágazó példákat hoz fel, foglalkozik az ősrobbanással és a sejttannal, kerülőt tesz a fekete lyuk felé és szól a veseműködésről, beszél a természetes kiválasztódásról és a genetikáról, miközben az egész írását belengi a „termodinamikus” és „kvantumelméletes” modern fizikai gondolkodás, a korszerű téridő-elmélet magáévá tett ismerete. Végig fizikusként közelít a biológia felé is, s az evolúciót mint az Univerzum törvényei ellenében működő információs „robbanást” értelmezi. Roppant élveztem az olvasmányt!

A modern költészet lényege

Hasonlóan, mint pár nappal ezelőtt Lengyel Balázs verselemzését. Még nyár elején dedikálta esszéinek vaskos kötetét (Két sorsforduló), de mostanáig nem néztem bele, és ezúttal is csak két írásra futotta. Az elsőben (Rimbaud és a költészet nyelve) a modern költészet jellegéről szól lenyűgözően, a másikban Apollinaire képversét (A megsebzett galamb és a szökőkút) elemzi, ami szintén élvezetes. Legtanulságosabb az első írásból az a néhány sor, amelyben a tradicionálistól eltérő költészet mibenlétét ragadja meg bámulatos éleslátással. Nem állom meg, hogy ne idézzem ezt a két mondatot:

„Míg a klasszikus költészet nem más, mint a képek díszeivel, a metrum és a rímek zenéjével felékesített próza, addig a Rimbaud-tól kiinduló, modern költészet a nyelv zárt rendszeréből fakad; ez a költészet a szavak, a nyelvi struktúra kombinatív lehetőségein alapuló kaland, melynek során a jel (a szó) és a költői szándék csaknem véletlen találkozásából kap hajlékot a versben a jelentés, »a gondolat«. A régi költők tehát céljaiknak megfelelően alkalmazták a nyelvet, a mai költő a nyelv próbálgatása közben bukkan rá költői céljaira.”

Hát persze! – mondom én utólag. (Általános megfigyelésem Lengyel Balázzsal kapcsolatban, hogy amikor egy-egy észrevételével, megállapításával rádöbbent valaminek a lényegére, akkor azonnal megfogalmazódik bennem: de hát ezt én is így gondoltam! Ami persze nem igaz, és csupán Balázs hallatlanul szuggesztív előadásmódjának a következménye: olyan stiláris erővel, olyan esszé-igazsággal, olyan „lírai logikával” mondja, amit mond, hogy az ember pszichéje – sorait olvasván – spontán módon visszacsatol, és a frissen megszerzett ismeret energiája visszasugárzik a tudás előtti állapotig. Hétköznapibban erre mondják: mintha a számból vette volna ki! Holott dehogy is volt a szánkban valami is!)

Miért mosunk fogat?

Időközben megjött az 5., májusi (!) Korunk is, benne Hankiss említett esszéjének második részével. Talán még az elsőnél is jobban tetszett, különösen, amit a fogyasztói társadalom kettősségéről írt, illetve a reklám hatásáról és a reklámozott termékek kultuszának pszichológiájáról. Megtudtam, hogy az ember nem azért – nem csak azért – mos fogat, hogy azok ne szuvasodjanak, hanem mert fogat mosni, főleg a reklámozott termékkel, állampolgári kötelesség, ezen túl pedig önbecsülést építő tevékenység.

Nyelvünk és Kultúránk

Az Írószövetség legutóbbi választmányán Beke Gyuri bátyánkkal váltottam pár szót a NyÉK-ről (ő a főszerkesztője). Egyik előzmény, hogy korábban megkérdezte, nem lennék-e afféle kárpátaljai bedolgozó szerkesztő, írnék-e és szerveznék-e rendszeresen kéziratokat. Mivel nekem komoly fenntartásaim voltak, és erről írtam a kiadónak, ennek okán most rákérdezett, én pedig elmondtam, mi a bajon az Anyanyelvi Konferencia vaskos folyóiratával. Először is az, hogy meglehetősen unalmas, miközben se nem eléggé tudományos-szakmai, se nem érdeklődést felkeltően népszerűsítő, se nem irodalmi, se nem nyelvi, se nem oktatásügyi – és még sok minden nem. Leginkább mozgalmi üzemi lap jellege van (ehhez viszont roppant vastag, terjedelmes-terjengős). Persze Gyuri bá’ azt is elmondta, hogy jobb, más lapot csinálni nincsen mód: gyakorlatilag egyedül végzi a szerkesztést, igen szerény javadalmazásért, és bizony a honoráriumok is túl szerények ahhoz, hogy ragyogó szerzők ragyogó munkáit meg lehessen rendelni; továbbá pedig vannak bizonyos kötelezettségek intézményekkel és személyekkel szemben, így egyes írásokat egyszerűen illik közölni akkor is, ha nyilvánvaló, hogy közérdeklődésre kevéssé formálhatnak igényt. Ha így van, mondtam, akkor viszont érdemes feltenni a kérdést: van-e ilyen lapra reális igény, mi a hozadéka, mekkora az olvasottsága, van-e idézettsége, hivatkoznak-e rá, s hányan fizetnék elő azok közül, akik szerzői tiszteletpéldányként amúgy is megkapják. Azaz: ilyen (csak ilyen?) lapra van-e az AK-nak szüksége? Én nagyon jól el tudnék képzelni olyan verziót is, hogy a NyÉK – ennél sokkal kisebb terjedelemben – megmaradna üzemi, mozgalmi, népfrontos, világszövetséges hagyományú, tisztán formális-proto­kolláris szerkesztőbizottsággal felszerelt belső terjesztésű bulletinnek, de emellett az AK indítana egy igazi folyóiratot, amely ugyan nem lenne irodalmi, de közölne irodalmat is, és roppant módon figyelne arra, mi történik a magyar nyelv és kultúra terén az egyes régiókban. Kellene már egy olyan lap, amely rögzíti és lehetőleg értékeli is – olvasmányos körítésben! – az egyes régiók igazán jelentős műveit és eseményeit. Legyen végre honnan egy erdélyi, délvidéki stb. olvasónak megtudnia, mi történik Kárpátalján (s viszont): jelent-e meg új regény, volt-e új színházi bemutató, működik-e (és hogyan) a beregszászi Főiskola, indult-e új folyóirat, hogyan él, mit tanít egy falusi iskola magyartanára (mindezt persze nem „hírek” formájában, hanem regényrészlet, színi kritika, igazgatóval készített interjú, lapszemle, irodalmi riport stb. közlésével). No meg:

• égetően kellene már egy lap, amely foglalkozik a számítógépezés, e-Mail-ezés, internetezés nyelvi problémáival;
• amely a hagyományos „nyelvművelés” módszerein túllépve felvállalja a két- és többnyelvűség problematikáját, amely a nyelvi jelenségeket társadalmi hátterükkel együtt szemléli.

Beke főszerkesztő úr sóhajva hárított: írjam ezt meg a kiadónak. Megírtam. Megtoldva azzal, hogy egy ilyen lap erkölcsi hozadéka idővel anyagiakban is megmutatkozhatna (elnyert támogatások, előfizetők és vásárlók emelkedő száma, nyugati magyarok érdeklődése). “Ugye te sem gondolod – írtam Komlós Attilának, mint felelős kiadónak – , hogy fokozott intellektuális izgalom fogná el az olvasót, amikor a NyÉK-et kezébe veszi…” És hát nem köntörfalaztam, rákérdeztem arra is, hogy a NyÉK szerkesztőbizottságának tagjaként a lapon feltüntetett Dupka György mikor írt vagy szervezett utoljára anyagot a lap számára?

A metaforák számának képlete

Miközben mi Budapesten írószövetségeztünk, Ungváron járt és a Hungarológia Központól jövet hozzánk is becsöngetett Tverdota György, a jeles irodalomtörténész. Nála jobban csak én sajnálom, hogy nem talált minket otthon. Elmeséltem volna neki – erre legutóbbi budapesti találkozásunkkor nem adódott alka­lom –, hogy egyetemista koromban, mikor szakdolgozatomon dolgoztam, a József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai c. munkája az egyik legfőbb forrásmunka volt számomra. (Hallatlanul érdekes kérdés, hogy JA költészetében a vaskos materializmus hogyan légiesül a bergsoni irracionalizmus felhajtó erejétől.) Szegény tanáraimat kicsit meg is viselte a sok elméleti kitérő és az, hogy közel 300 cím szerepelt munkám bibliográfiájában, no meg hogy „kutatásaimhoz” nem átallottam pl. Szabolcsi Miklóssal szakmai levelezést kezdeményezni, s ezt dokumentáltam is dolgozatomban. Vaszócsik Vera tanárnő meg is dorgált: egy szakdolgozatban a diák feladata nem az, hogy saját kutatást végezzen, hanem hogy a szakirodalomban való jártasságáról bizonyságot tegyen… A kezdetben irodalomtörténeti szempontból közelített témát negyedik-ötödik évfolyamon nyelvészetivé, pontosabban stilisztikaivá formáltam, bölcsészként ez a köztes terület érdekelt a legjobban (ebből is diplomáztam volna, ha eljutok odáig) és József Attila verseit vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy költői képei nagyságrendekkel magasabb szintűek, mint az a filológiai apparátus, ami a stilisztika terén ezek elemzésére rendelkezésünkre áll. Így aztán a tanári intelem ellenére szemrebbenés nélkül bevezetem új metaforatípusokat, megalkottam az ún. „hasonlat-háromszöget”, tanulmányoztam ezek változatait, új meghatározását adtam az ismert trópusoknak is (pl. a megszemélyesítés definíciója nálam ez volt: „a megszemélyesítés élőlényvégpontú progresszív transzfer metafora”), s bebizonyítottam például, hogy a transzfer (síkváltó) metaforák elméletileg lehetséges száma az N=n×(n– 1) képlettel adható meg, ahol n a tetszőleges részletezéssel megadható tartalmi kategóriák száma; hat szokványos kategóriával operálva (elvont fogalom, természeti jelenség, tárgy, növény, állat, ember) pl. 30 metaforatípust kapunk, ebből 15 progresszív és 15 regresszív, s a 15 progresszívból 12 a hagyományos értelemben vett megszemélyesítés körébe tartozik. Az igazán nagy teljesítményem azonban az volt, hogy az elméletileg kidolgozott kategóriák majd’ mindegyikére találtam példákat J. A. költészetében. Cirka 2000 cédulányi jegyzetem gyűlt össze eközben… No, hát sugárzó arccal és feszülő kebellel ezeket mondtam volna el… Kérdezni pedig új könyvéről szerettem volna Tverdotát, olvastam egy kis recenziót a friss KönyvPiacban, és ugyancsak felkunkorodott az én kíváncsiságomnak az ő farkincája.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. szeptember

Quasimodo-díj – Balatonfüred

Salvatore Quasimodo Balatonfüreden, 1961-ben

Értesítést kaptam arról, hogy a Balatonfüredi Költőverseny szakmai zsűrije a beküldött pályázatok közül az én versemnek ítélte az idei Qasimodo-díjat. (A Nobel-díjas költő anno kezeltette magát a füredi szívkórházban, ültetett egy hársfát a Balaton-parti sétányon, verset is írt erről – ebből az eseményből táplálkozik a hagyomány és ebből nőtt ki a rendezvény és a díj.) Hó végén a szokásos több napos nagyszabású rendezvénysorozat záró napján, a műsoros gálaesten adják át a fődíj mellett a különdíjakat is. Úgyhogy utazunk újra – majd beszámolok. [Lentebb külön alcím alatt olvasható.]

E siker mellett jó kilátásaim vannak arra, hogy jövőre két könyvem is megjelenjen. Válogatott verseimet (Halott madárral) a pécsi Pro Pannonia vállalta fel; publicisztikai írásaim, esszéim, kritikáim összegyűjtött kötetét pedig (A hontalanság metaforái) az Anyanyelvi Konferencia jelentetné meg. Az előbbi, kell-e mondanom, pályázati úton remél támogatást szerezni, az AK azonban, úgy tűnik, ennek hiányában is vállalná a kiadást. Ha még a Szembesülés ügye is révbe érne… És ha már dicsekvés: két novellámat is németre fordítják, két különböző, a Frankfurti Könyvvásár alkalmából megjelenő gyűjtemény számára. Az egyikben Évával együtt szereplünk.

A topáz illemtana

Közös könyvünk terve is egyre inkább kibontakozik. Mivel kiadónknak nincsenek pályázati forrásai (etikai okokból jó ideje kiléptem a határon túli magyar könyvek kiadását támogató pályázati rendszerből), ezért a nyomdaköltség előteremtésére előfizetők és mecénások gyűjtésére adtam a fejem. A topáz illemtana a terveim szerint albumszerű, bőven illusztrált, elegáns megjelenésű lenne, így talán szélesebb ismerősi körömből többen is vállalják, hogy arany-, ezüst- és bronz-fokozatú mecénásként nevük szerepeljen a könyvben, amennyiben a nem túl magas, de nekünk nagy segítséget jelentő összeg mértékében támogatják a kiadót.  Barátaim és ismerőseim, valamint az ő barátaik is ismerőseik szélesebb köréből pedig talán kikerül az a néhány száz előfizető, akik megadják a bizalmat – cserébe egy szép, színes, exkluzívnak szánt kiadványt vehetnek át jövőre Éva legjobb novelláival és az én legújabb verseimmel. Úgy kalkuláltam, hogy a könyv ára 1999-ben legyen 1999 Ft. Néhány mecénás és 200 előfizető esetén a vállalkozás pénzügyi mérlege nullára fut, ha fölé megyünk, illetve ha eladásra is számítva nagyobb példányszámot kockáztatunk meg és mondjuk 100 példányt sikerül értékesíteni, még kis haszna is lehet a kiadónak (személyi kifizetés kizárt…), amelyet egy későbbi könyv költségvetésébe forgathatunk bele. Nyereséget képezni igencsak bajos, mert ilyen kis példányszámnál a könyv árának a felét teszi ki a nyomdaköltség, másik felét meg elviszi a terjesztői jutalék (pl. Budapesten a nagykereskedők 45-50%-kal veszik át, a mi költségünk az odaszállítás, és csak utólag fizetnek, amiért újra oda kell autózni; 20-36%-kal dolgozó kiskereskedőket, könyvesboltokat pedig kinek van ideje végigjárni 2-5 példány átvétele reményében; ennél jobb az esély, ha magunk árusítjuk író-olvasó találkozóinkon).

Windows 95?

Fejlődik-gazdagodik számítástechnikai gépparkunk. Most éppen egy lapszkenner, egy külső Zip meghajtó és egy fax-modem lett a beszerzésünk tárgya. Sajnos azonban ezúttal nem voltam eléggé körültekintő, mert ezekhez a ketyerékhez már olyan installációs programokat mellékelnek, amelyek a 3.11-es Windows-zal nem értenek szót. Eljött egy hozzáértő srác, megpróbált kicsit manipulálni a programokkal, de nem sok eredménnyel. És mindenképpen 3.11-esre akarom kapni a faxokat? – húzta el a száját, és javasolta, hogy ideje beszereznem a Windows 95-öt; fel is rakta volna, de neki csak angol és orosz verziója van. Mondtam, nem azért van nekem Nyíregyházán egy kiváló barátom, hogy holmi ánglus avagy moszkovita verziókra legyek rászorulva. Rendben, így ő, de ha már ilyen remek kapcsolatom van, akkor ne bármelyik, hanem kizárólag a Windows 95 OSR2 jelzésű változatot kérjem. Így kedves Méhész János barátunk számíthat Nyíregyházán látogatásunkra. A számítógépünket is rajta keresztül vásároltuk tavalyelőtt, még azt is megtette, hogy áthozta a határon.

A megértés szellemi gyorsbüféje

Ideje lenne belátnom, hogy „az emberek” (egy korábbi jegyzetemben „mindennapi”-nak nevezettek) – talán önvédelemből? – nem hajlandóak azon összetettségében kezelni a világ dolgait. Saját érzelmeik és erősen leegyszerűsítő következtetéseik szintjén appercipiálják mindazt, amivel találkoznak, óvakodnak a mélyebb megértéstől. Mindez még azzal tetéződik, hogy saját érzékelésüket és sémákhoz igazodó meglátásaikat viszont igazságokként tudatosítják. Többször – de hányszor! – megtörtént velem, hogy valaki elmondja, mit olvasott az újságban. Én kételkedem a dologban, vagy mert magam is olvastam a hivatkozott cikket és másképp emlékszem rá, vagy mert az elmondottak valamiért kételyt keltenek bennem. Előkeresem az írást, és nem egyszer épp az ellenkezője áll benne annak, amit ismerősöm, barátom, hozzátartozóm kiolvasott belőle. Egyszerű figyelmetlenség? Nem hiszem. Hanem: a mindennapi ember azon beállítottsága, hogy mindent a lehető leggyorsabban saját gondolati-érzelmi rendszerébe asszimiláljon. Így aztán kialakult személyiségük „a maga képére” egyszerűsíti a világot, hogy ne kelljen rajta tépelődni, ne kelljen vele foglalkozni.

Önvédelem, írtam fentebb. S talán valóban az. A gyors és felületes ítélet, a szinte az információktól függetlenül levont következtetés megóvja az elmét attól, hogy az elemzés csapdáiba bonyolódjon, hogy a részleteknél leragadjon. Az akár hibásan is, de gyorsan és megnyugtató biztonsággal lezajló szintézis győz a fáradságos és kétes eredményű analízis felett. „Biológiailag” ez valószínűleg így egészségesebb.

Sikereseknek pedig minden bizonnyal azok „az emberek” mondhatók, akik ebben a szellemi gyorsbüfében sorra ráhibáznak a helyes, megfelelő, beigazolódó következtetésekre. A boldog és sikeres élethez végül is nem feltétlenül kell nagy tudás. Lottón sem a valószínűségelméletből doktorált professzornak lesz telitalálata, hanem a szerencsés bútorszállítónak.

És ez így van rendjén, mondhatnám poénként, ha nem tudnám, hogy a főnyereményt megütő „ráhibázóra” hány százezer hasztalanul próbálkozó jut, s ha nem kellene belátnom: a szerencsés nyertesnél is jobban jár az, akié maga a lottó. A bankot soha nem a ráhibázók adják, s végképp nem „az emberek”, hanem a legtöbb információból legtöbb munkával legtöbb helyes következtetést levonók.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

Balatonfüredi Költőverseny – Quasimodo-emlékdíj – fura interjú

Eddigi pályám legjelentősebb irodalmi díját vehettem át e hónapban. A Quasimodo Emlékdíjat azért becsülőm sokra, mert egyrészt nem valamilyen „érdemekre” való tekintettel, hanem a benyújtott versek minősége alapján ítélik oda; másrészt valóban szakmai – írókból, költőkből, irodalomtörténészekből – álló (ráadásul magyar-olasz) zsűri hozza a döntést; harmadrészt pedig, hát igen: a díj összege is imponálóan magas (amennyire tudom, kb. 3 József Attila-díjat tesz ki).

A Balatonfüreden évente sorra kerülő költőverseny és megemlékezés a kísérőrendezvényeivel együtt igen kellemes alkalom. Pár évvel ezelőtt nyert különdíjam okán szinte minden évben ott voltunk. A mostani persze alaposan meglegyezte a hiúságomat. Ami külön öröm volt: Mácsay Pál mondta el díjnyertes versemet; este aztán együtt ültünk a vacsoránál, jót beszélgettünk, összebarátkoztunk.

Ilyen alkalmakkor néhány interjút is készítenek az emberrel, ami a dolog általam kevésbé kedvelt részéhez tartozik. Nem igazán szeretem azokat a rádióriportereket és újságírókat, akik orrom alá dugják a mikrofonjukat vagy diktafonjukat és feltesznek néhány olyan kérdést, amelyből pontosan tudhatom, alig tudják, hogy ki vagyok, soha egy sort nem olvastak tőlem, egyetlen könyvemet nem tartották kezükben, de mert az eseményről beszámolót készítenek, és ennek az eseménynek én történetesen kitüntetett személye vagyok, hát illik néhány mondatot idézni majd tőlem a riportban, cikkben. „Milyen körülmények közt írta a díjnyertes versét?” – kérdezte most egyikőjük. „Ültömben, egy meleg szobában, erős tea és könnyű dzsessz társaságában” – mondtam nem túl barátságosan. Kicsit zavarba jön, „Úgy értem, hogy melyek azok a különleges élethelyzetek, amelyeket rögzíteni kívánt a költeményében”. Biztosítanom kellett volna, hogy ha valami legkevésbé sem állt szándékomban, akkor az a különleges élethelyzetek rögzítése volt, de nem akartam tovább húzni a dolgot, letettem hát arról, hogy a líra mibenlétére és a művészet lényegére hirtelenjében rádöbbentsem, de olyasmiket mondtam, amit alighanem ugyanúgy ki kellett végül hagyni a riportból, semmint ha a poézis átlényegítő és absztraháló jellegéről kezdtem volna értekezni. Valami olyasmit válaszoltam, hogy az íróember általában folyamatosan alkot az év során, ír verseket és prózákat, tanulmányokat és cikkeket, ezekkel reagál a külvilág ingereire, és ha májusban megjelenik egy költészeti pályázat, akkor végignézi frissebb verstermését, mi az, amit ebből leginkább alkalmasnak talál arra, hogy beküldje az erőpróbára. Aztán hónapok telnek el az eredményhirdetésig és jó esetben a szerző már nem is emlékszik a pályaművére, amikor a díjat átveszi. Én legalábbis nem élem újra a verseimet, mindegyiket úgy írom, hogy előtte az összes előzőt elfelejtem.

Kérdezőm látható csalódottsággal kapcsolta ki a magnóját.

BDK napló 1998. szeptember. Kulcsszavak Google-kereséshez: naplójegyzetek, blog 1998, balatonfüred – költőverseny, quasimodo-díj, emlékdíj – a topáz illemtana – tervezés, mecénások, előfizetők. Balla D. Károly: UngParty Manzárd.