Napló: 1998. május

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. május

Ötéves a Pánsíp

pánsíp folyóirat

A Pánsíp első száma, 1993/április

Az első szám megszületésének pontos dátuma 1993. április 11. A Bátyúi Költészeti Napok keretében mutattam be első megjelent számunkat, mintegy 100 példányát szét is osztottam a résztvevők, zsűritagok, szervezők között. Az idén már ötéves a Pánsíp. Ebből az alkalomból nagyszabású szonettpályázatot hirdettem [erről a korábbi naplójegyzetekben sok szó esik], és ugyancsak ebből az alkalomból gazdag programú estet rendeztünk májusban a Magyar Írószövetség budapesti székházában.

Először is szonettpályázatunk eredményhirdetésére és a díjak átadására került sor. Erőpróbánk zsűrielnöke Somlyó György volt, az esten nagyon szépen beszélt költészetről, irodalomról. Megerősítette azt a meggyőződésemet, amely szerint egy szerény kisebbségi irodalmi lapnak is szabad ilyen széles látókörben elképzelt pályázatot hirdetnie. Átadtuk a díjakat, Lackfi János vitte el a pálmát, mögötte végzett Lászlóffy Aladár és Gyárfás Endre. És még volt vagy tíz különdíjunk is, nehezen megtalált szponzorainknak is köszönhetően. (Nekem egyetlen bánatom, hogy Kárpátaljáról nem kaptunk érdemleges pályaművet, még azoktól sem, akik hébe-hóba írnak szonettet. Még Erdélyből is több és a Vajdaságból is jobb anyag érkezett, mint pátriánkból, ahonnan indulva a résztvevők élvezhették volna a hazai pálya előnyeit.)

A díjak átadása és Somlyó zárszava után áttértünk a Pánsíp „ünneplésére”. Tartottam egy kis expozét, aztán 9 (!) jelen lévő szerzőnk kapott szót (illetve, aki nem akart szerepelni, azokról én mondtam néhány mondatot). Igyekeztem a fiatalokat helyezni előtérbe, valamennyien beszéltek is, írást is felolvastak. Mint ahogy tavalyi előadókörutunkon, itt is lemérhettem: még mindig tapasztalatlanok, nincs előadói rutinjuk. Ezért külön örülök annak, hogy írásaiknak nem csupán első publikálója lehettem, hanem közszereplésekhez is hozzájuttattam őket.

Egyszer a Pánsíp történetét is meg kellene írni… Részben egyfajta kényszer szülte, részben reális igény, részben saját mániám, szerkesztői ambícióm. A gondolata egy ilyesfajta lapnak már akkor megszületett, amikor még javában futott a Hatodik Síp. Természetesen elsődlegesen nekem is irodalmi lap csinálására volt igényem, de azt szinte kezdettől tapasztaltam, hogy a sok évtizedes lefojtás ellenére sem a szerzőknél nem halmozódott fel közölhető anyag (“üresek az asztalfiókok”-szindróma: minden cenzúra ellenére sem születtek publikálhatatlan művek), sem a pennájuk nem eredt meg a szabadság kitörésével (ellenkezőleg, többen elhallgattak), sem tehetséges új szerzők nem jelentkeztek kellő számban – sem pedig az olvasói igény nem csapott az egekbe. Ingyen példányt mindenki lelkesen elfogadott, de egy kenyér árát már kelletlenül adták oda érte. Az milyen, hogy 3 ezer lakosú vagy afeletti színmagyar falvakban 15-20 példánynál nem lehetett többet eladni? – Szóval: kell a Hatodik Síp mellé egy “családi” kulturális magazin: persze vers, próza legyen benne, de nyissunk az olvasmányosság felé, legyen gyerekrovat, rejtvény, hobbi, életmód… Ha csak rajtam áll, én az elhatározástól elég könnyen szoktam eljutni a megvalósításig, persze ha túl sok a hátráltató körülmény… De 1990 környékén már úgy látszott, efféle magazint könnyebb lesz létrehozni, mint a Hatodik Sípot. Politikai nyomás már nem igazán volt, retorzióktól sem kellett tartani, az áttörést elvégezte a Hatodik Síp irodalmi folyóirat, az Ivaskovics-Tárczy-féle Tárogató c. élclap és a Mankovits Tamás szerkesztette Kárpátalja közéleti lap, igazán nem nagy szám egy újabbat gründolni. Szerveztem, egyeztettem, kéziratokat kértem és kaptam… Már nyomdakész, betördelt állapotban volt a Pátria című kulturális családi magazin első száma. Le is ment a nyomdába – amely példátlan módon megtagadta a kinyomtatását. Illetve én így tudtam, mert nekem ezt mondta akkori barátom, akit megbíztam a nyomdáztatás feladatával – és aki ezt lelkesen (jó pénzért) el is vállalta. Lógó orral jelentette be, hogy (és jött valami indoklás is, persze, de azt elfedtem).  Hosszú évekkel később tudtam meg, hogy nem mondott igazat. A nyomda kinyomtatta volna, ha ezt a munkát egy kisvállalat igazgatójaként megrendeli. De nem tette. A dolgot saját berkeinken belül fúrták meg azok, akik a saját lapukkal/lapjaikkal szembeni konkurenciát látták a Pátriában. Mindez, ha jól emlékszem, 1991-ben történt. Nekem ezer más fontosabb teendőm volt (a Hatodik Síp mellett beindulni látszott az állami rendszertől független könyvkiadásunk is), szellemi ügyekkel, szerkesztéssel akartam foglalkozni, az ungvári nyomda vaskalaposaival való huzakodásba, úgy éreztem, nincs erőm belemenni. Annyiban maradt a dolog.

Aztán, amikor 1993 januárjában kiszálltam a Hatodik Sípból, újra elővettem ötletemet. Addigra – egy másik kisvállalat igazgatójának adminisztratív közreműködésével – már működött a Galéria Kiadó, ennek égisze alatt alakult meg a Pánsíp. Szereztünk lapengedélyt, verbuváltam szerkesztőséget, jöttek a kéziratok (párat a Pátria két éve pihenő kész anyagából is átmentettem), és 1993. április 11-én meg is tartottuk az első szám lapbemutatóját. A Pánsíp nem volt annyira családi, mint a Pátria lett volna, de nem lett annyira irodalmi sem, mint a Hatodik Síp. Aztán az évek során mégis átvedlett kulturális magazinból irodalmi folyóirattá – és egy idő után ugyanúgy nem volt elegendő nívós szépirodalmi anyag a megtöltéséhez, miközben példányszáma 5000-ről 500-ra csökkent…


Continue reading

Napló: 1998. április

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. április

Könyvkiadás Kárpátalján…

Készülünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Nagy dolog, hogy most már sokadik éve részt vehet kis szellemi műhelyünk ezen a rangos seregszemlén. Voltaképp nem is igazán értem, miért minket, a régió garantáltan legkisebb kiadóját érte ez a szerencse. Alig akarom elhinni: talán azért, mert a négy évvel ezelőtti hivatalos megkeresésre egyedül mi küldtünk szakmai és üzleti szempontból korrekt választ, s mi ajánlottunk olyasmit, ami okán még a standbérleti díjunkat is elengedték. Ennek fejében ugyanis mi évek óta a teljes kárpátaljai magyar könyv- és lapkínálatot igyekszünk bemutatni, tehát nemcsak a saját kiadványainkat, és nem is csak az egyéves termést, hanem visszamenőleg is szinte mindent, amihez hozzá tudunk jutni, s aminek az odaszállítását meg tudjuk oldani. Ez néha nem könnyű feladat, mert kedves kiadótársaim némelyike épp hogy nem rejtegeti a könyveit. Hozzájuk jutni sehol nem lehet, felkérésemre ímmel-ámmal reagálnak, négyszer-ötször is oda kell telefonálnom, amíg hajlandóak összekészíteni egy doboznyit újabb könyveikből. Egyre inkább az a benyomásom, én vagyok az egyetlen kiadó Kárpátalján, akinek fontos, hogy kiadványai minél több helyre eljussanak – és lehetőleg vásárlóra is találjanak. Az ő munkájuk a megjelenés után a köteles példányok felmutatásán és a megpályázott pénzek elszámolásán túl nem terjed: a (nem tudható, pontosan mekkora) példányszám egyenesen megy a raktárba. Jó esetben egy egy otthoni rendezvényen felbukkannak, esetleg nagy késéssel kap belőle könyvtár, iskola – de hogy szélesebb körben??

Igaz, ezen voltaképp nem is kellene csodálkoznom. Hiszen nemrégiben egy nyilvános rendezvényen a magyar kultusztárca határon túli könyveket támogató pályázati rendszerének ügyeit Kárpátalján képviselő legilletékesebb személy, az ukrajnai könyv-alkuratórium elnöke,  Perduk János például kifejtette, hogy az itthon megjelenő könyveknek egyáltalán nem kell Magyarországra eljutniuk. Hiszen nekünk „kőkeményen” a hazai olvasók érdekeit kell szolgálnunk. Ezt hallván majd’ lefordultam a székemről. Hiszen nem állított kevesebbet, mint azt, hogy még véletlenül se méressen meg irodalmi tevékenységünk a magyar irodalom egyetemességében, esélye se legyen íróinknak az anyaország szellemi vérkeringésébe bekapcsolódnia. Maradjunk meg a kis meleg pocsolyánkban, így legalább nem derülhet ki, milyen gyöngék és hitványak vagyunk.

Jánossal ez nem az első komolyabb nézeteltérésem. Először akkor döbbentett meg, amikor a KMKSZ felkért szónokaként beszédet mondtam 1992-ben az ungvári Petőfi-téri március 15-i ünnepségen (alighanem akkor álltam utoljára mikrofon előtt ilyen szabadtéri mítingen), majd amikor befejeztem, János kéretlenül a mikrofonhoz penderült és „kioktatott” ünnepi beszédem egyik kitételét illetően. Aztán másodjára éppen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon támadt rám, talán tavalyelőtt. Meghívott előadó voltam egy tanácskozáson (Zöld Ferenc vezette a MKKE nevében), amelyen a határon túli magyar kiadók képviselői vitatták meg az égető problémákat. Én elmondtam, miért gondolom elhibázottnak a könyvtámogatási rendszert, miért és miben korlátozza a kiadók autonóm működését az, hogy „helyi” alkuratóriumokat ültettek a nyakunkra, s hogy vajon miként lehetnek ezekben a testületekben kurátorok azok, akik maguk is pályáznak, s hogy ugyan vajon miféle szándék vezérelhette a pártként működő határon túli szervezeteket, amikor maguk alá kaparták a magyarországi könyvtámogatások felügyeleti jogát, sőt, maguk is hirtelen könyvkiadói ambíciókkal léptek elő, holott ezelőtt semmilyen hasonló szándékot nem mutattak.

A közönségből akkor is felugrott és szót kért Perduk, és azt mondta, mindennek az volt az értelme, hogy az olyan kiadói monopóliumok működését, mint az én kiadóm, megtörjék.

Ekkora marhaságot! Monopóliumnak nevezni az évi 4-5 könyvet nagy nehézséggel kiizzadó Galéria Kiadót! Amely magánerőből jött létre akkor, amikor még szó sem volt Mo-i támogatásokról! Amely azután sem a markát tartotta, hanem kiadványainak a felét önerőből adta ki.

Ha azelőtt kételkedhettem volna, akkor világossá vált számomra, hogy a KMKSZ és mindazok számára, akiknek hirtelen eszébe jutott, hogy ők is vagy kiadni akarnak könyveket, vagy felügyelni, hogy mások mit adnak ki, nos, az ő számukra a dolog nem a könyvről és nem az olvasóról szól, hanem kizárólag a megszerezhető pénzről és befolyásról.

Így aztán nem véletlen, hogy az idei Fesztiválra két olyan új könyv bemutatójával készülünk (a megszűnt Galéria Kiadó helyett az UngBereg Alapítvány nevében), amelyeknek semmi köze a kárpátaljai könyvkiadáshoz és a Mo-i könyvtámogatáshoz. Egyik a regényem, a baseli székhelyű EPMSZ kiadásában – ebben alapítványunk mint kivitelező vett részt: a teljes ügyintézés, tervezés, szedés, tördelés, szállítás fejében kaptuk meg a példányszám egy részét; a másik a Száz szomorú szonett c. antológia, amelynek nyomdáztatási költségeit egy ugyancsak önerőből kiadott meséskönyv eladási bevételéből fedeztük. Mi így dolgozunk. A többi kárpátaljai kiadó pedig pályázik, összegányolja a könyvet, gyorsan elszámol – és elrejti a példányszámot. Aztán újra pályázik.

Friss publikációk

Megjelent az Élted volt regénye. A kiadó előszavából: “Biztosak vagyunk abban, hogy az olvasó tetszéssel fogadja az Élted volt regényét és ebből az alkalomból is megállapítja: Kárpátalján is születik olyan kiváló irodalmi alkotás, amelyben az európai kitekintésű formai kísérletezés kitűnő keretet adhat egy kis magyar világ életéről hírt hozó sokrétű cselekménynek.”

Regényrészletem a Bárkában. Ezúttal a Szembesülés WERK-jéből készítettem egy összeállítást. Úgy érzem, sikeres közlés. Vajon hánynak kell még sorra kerülnie, amíg végre maga a regény is napvilágra kerülhet?

Tavalyi díjazott novellám – Az Agnosztosz-rejtély – a Holmi 1998/márciusi számában. Időben alig előzte meg az Élted volt regénye megjelenését, amelynek „külső történetét” képezi. Ezt a „filológiai krimit” sokkal erősebbnek érzem, mint a beleágyazott történetet. Előbbi megállja önmagában is a helyét, utóbbi vézna, élettelen sztori lenne a keret nélkül. Az viszont, hogy a keret erősebb, mint amit keretez, nem túl szerencsés.

Tanulmányom a Forrásban. [Kötetben is megjelent végső változata: Előítéletek és beilleszkedési zavarok] Hogy költőinknek ezt a fokozott szülőföld- és magyarság-költészetét haza-komlexusnak nevezem, sokaknak nem fog tetszeni…

Két versem a Vigiliában…

A Budapesti Könyvfesztivál után

Balogh Katalin fesztiváligazgató
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
Budapest, Vörösmarty tér 1.
1051

Tisztelt Igazgatóság, Kedves Katalin,

ezúton szeretném a magam, alapítványunk, kollégáim és valamennyi kárpátaljai magyar köny-ves ember nevében megköszönni azt a lehetőséget, hogy 1998-ban is részt vehettünk a Buda-pesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Higgye el, szavaimat nem a kötelező udvariasság diktál-ja, hanem az a biztos tudat, hogy a Fesztivál számunkra roppant fontos bemutatkozási fórum, s hogy talán jelenlétünk méltó volt az esemény rangjához, jelentőségéhez.

Mint talán tudja, az idén három könyvpremiert is tartottunk standunkon: ezeknek a könyveknek a megjelenését kifejezetten a Fesztivál időpontjához igazítottuk, lemondva például arról, hogy az Ünnepi Könyvhét újdonságai közt szerepeljenek címeink. (A három könyv közül az egyik saját kiadványunk, egyikben közreműködő kiadó voltunk, a harmadik könyvet pedig egy beregszászi kiadó gondozta.) Mindhárom bemutató sikerrel zajlott le, az én Élted volt regénye c. könyvem premierjén például legalább 40 érdeklődő gyűlt össze (köztük több jelentős író, intézményi vezető, sőt, még egy országgyűlési képviselő – Mécs Imre – is), a három nap folyamán pedig 100- 110 példányt dedikálhattam regényemből. Hasonló, bár szerényebb sikere volt Száz szomorú szonett c. antológiánknak és Bagu László Halálcsináló c. első verseskötetének.

A legfrissebb könyveken kívül standunkon kiállítottuk az elmúlt 1-2 esztendő úgyszólván teljes kárpátaljai magyar könyv- és folyóirattermését. A Pánsíp és az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány kiadványai mellett a Mandátum Kiadó, a Hatodik Síp Alapítvány, az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus-szövetség, a Poliprint Kft. és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kárpátaljai vagy kárpátaljai vonatkozású kiadványait, összesen mintegy 80 címet állítottunk ki – így a fesztiválon való részvételünk a határon túli magyar könyvkiadás ezen legkevésbé ismert ágának seregszemléjévé is válhatott.
Külön köszönjük azt is, hogy – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a fesztiváligazgatóság esetünkben eltekintett a standbérleti díj befizetésétől, hiszen a szűkös anyagi körülmények közepette működő kárpátaljai kiadók számára csak így vált/válik lehetővé a részvétel.

A további együttműködés reményében, tisztelettel, köszönettel:
Balla D. Károly, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány elnöke

Napló: 1998. március

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. március

Szavalóverseny Bátyúban

Meghívás Bátyúba, a szokásos költészet-napi megyei szavalóverseny döntőjének zsűrijébe. Amíg Bagu Balázs szervezte, éveken át voltam zsűrielnök, kellemes rendezvények voltak ezek, persze egy vidéki középiskola lehetőségeihez és nívójához mérten. Aztán erre is rátelepedett a KMKSZ és KMPSZ, számos kérdésben kivették az iskola kezéből a döntést és vezető embereiknek a rendezvényen való hangsúlyos megjelenése sem feltétlenül szimpatikus nekem,  így mostanában inkább elmaradoztam. Viszont a finanszírozásban láthatóan nem eléggé bőkezűek, az iskolaigazgató meghívása egyben anyagi támogatást kérő folyamodvány is. Pénz nem tudok küldeni, az Alapítvány [UngBereg] helyzete ezt nem teszi lehetővé (meg hát, őszintén szólva: az iskola állami intézmény, a rendezvényt pedig magyarságintézményként kisajátította a Pedagógusszövetség – miért szállnék én be ebbe?), de egy nagy könyvcsomagot ajándékként a díjazottak jutalmazására már el is juttattam Bátyúba.

Levél Fodor Gézának

Kedves Géza,
nemrégiben Éva levéllel fordult hozzád a szonettes könyvünkben szereplő verseidet illetően. Ezzel kapcsolatban örömmel tudatom, hogy az anyag már átesett a nyomdai előkészítésen is, a napokban visszük Gyöngyösre, a társkiadónknak, amely a nyomdáztatást vállalta. A levélben említettek mellett Új Atlantisz c. versedet is beválogatta Éva, sőt, ez a költemény zárja a kötetet.
száz szomorú szonettTudatom továbbá ezzel kapcsolatban, hogy a Száz szomorú szonett c. kötetnek a bemutatóját április 25-én, szombaton, 15 00 órai kezdettel tartjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében (Bp., Kongresszusi Központ, Jagelló út 1-3.) ahol is a Pánsípnak és az UngBereg Alapítványnak saját kiállítóstandja lesz. Szívesen látunk ezen az alkalmon, remélve, hogy lesz érdeklődés a könyv iránt, és dedikálásra is sor kerülhet – de persze a pesti közönség kiszámít-hatatlan (az utazását, szállását mindenki maga oldja meg, ebben sajnos nem tudunk segíteni).
A másik dolog, ami miatt írok: a Békéscsabán megjelenő Bárka c. irodalmi és művészeti fo-lyóirat főszerkesztő-helyettese, Elek Tibor irodalomtörténész kért meg arra, hogy segítsek neki kárpátaljai szerzők publikálásának a megszervezésében. Kéthavonta megjelenő lapjuknak akár minden számában szívesen látnának egy-két anyagot itteni szerzőktől. Az általa megadott „kívánságlistán” te is szerepelsz, így kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, illetve küldjél anyagot részükre. Címük: [……….]
Együttműködésedet köszönve, üdvözlettel:

Nagy Zoltán Mihály és az irodalom

Többszöri levélváltás NZM-mel [= Nagy Zoltán Mihály]. Újra ott tart (mint 2-3 évente ismétlődően), hogy ki akar vonulni az irodalomból, mert nem tud belőle megélni. Csalódottan számol be arról, hogy ösztöndíj-pályázata nem járt eredménnyel, egy alapítványtól pedig nagyobb támogatásra számított, de “csak” 50.000 Ft-ot kapott. Hm. Ötvenezret – semmiért. Csupán a kérvényt kellett megírnia: ez szociális támogatás, nem kell semmilyen művet benyújtani se előtte, se utána. Neki mégis “minden reménye szertefoszlott”. Ajánlottam neki: számolja már egyszer össze, mennyit keres meg azzal, ha reggeltől estig túrja a földet, s ez milyen arányban van egy-egy publikáció, netán könyv honoráriumával. Vagy azzal, ha eleget tesz az egymást érő meghívásoknak, és Mo-i könyvtárakban, művházakban, tanintézetekben részt vesz író-olvasó találkozókon – szép honorért, útiköltség-térítés mellett. (Előfordult, hogy hívtam ilyenekre, de nem jött, mert éppen munka akadt a kertben…) És nem feltétlenül kellene csak Mo-ban gondolkodnia. Miért nem “írja tele” például a lapjainkat? Az ezekben megjelenő cikkek átlagos nívóját félkézzel überolni tudná, annyit publikálhatna, amennyit nem szégyell. No persze, azokat a cikkeket azért meg is kellene írni… Sejtésem azt súgja, időnként alkotó válsággal is küzd, nem pusztán arról van szó, hogy “nem éri meg” írni, hanem hogy ez nem mindig az akaraton áll vagy vagy bukik.

Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy győzködjem: maradjon benne az irodalomban, illetve térjen vissza hozza. Mégis újra és újra megteszem, unalmas hosszúsággal sorakoztatva érveimet. Mint például legutóbbi levelemben:

[…] Emlékezz vissza: kitűnő novelláiddal épp akkor rukkoltál ki, amikor a kőműveskedés szívta idődet, erődet. Amikor váltottál és „ráálltál” az írásra, akkor is remekeltél és – talán nem túlzás – berobbantál a Sátán fattyával. Akkor szerintem minden lehetőséged megvolt arra, hogy „megragadj” az íróságban: kijöttek a könyveid: novella, vers, regény, kötődtél lapokhoz, ezek mind hozták írásaidat, darabodat játszotta a színház, volt állandó szerkesztői munkád lapoknál és kiadóknál – ezek egy része ugyan megszűnt (Kárpátalja, Galéria Kiadó), de többségüknek továbbra is dolgozhattál (volna), arról nem is beszélve, hogy nem egy magyarországi lapnál és folyóiratnál is publikálhattál volna. Neked azonban folyamatosan elapadt a pennád és alkotói kedved: előbb a versekkel hagytál fel (pedig költőként is a legjobbak közt tartottak-tartottunk számon), aztán már elbeszélés se igen került ki kezed alól (ha meg igen – ezt magad is tudod – gyöngébb volt a korábbiaknál). Mi hallatlan érdeklődéssel rohantunk rá a Tölgyekre (még soha egyetlen kárpátaljai könyvről nem jelent meg Kárpátalján öt darab recenzió!), újra előtérbe került írói mivoltod – de új kéziratokkal nem árasztottál el sem bennünket, sem más orgánumokat. Maradék szerkesztői munkádat is leépítetted (Pánsíp), de az alkotói elmélyülés helyett szinte teljesen felhagytál az irodalommal. Én kívülről, bizony mondom neked, úgy látom, hogy erre nem a körülmények kényszerítettek rá, hanem első sorban „alkotói válságod”, vagyis az, hogy, ahogy Cséka írta, többé már „nem jönnek a szavak”. Nincs író, akinél ilyesmi elő ne fordult volna: ismerem a pánikot, a görcsös erőfeszítést, hogy mégis, és a keserű lemondást, hogy talán soha többé. Nálam még mindig elmúlt, legfeljebb hetekig tartott. Ahogy néhány társunkat nézem: hónapokig simán eltarthat (Fodor, Fábián, Penckó), de akár évekig is (emlékezz Kecskésre). És van, aki nem is tért vissza a szépirodalomhoz: Dupka, Kőszeghy. Szerintem – fenntartom – ez nem első sorban a körülmények függvénye. Éjszaka konyhaasztalon ceruzával zsírpapírra is lehet remek dolgokat írni – ha „jönnek a szavak”, és pompás dolgozószobában, kipihenten és anyagi gondoktól távol is csődöt mond az író, ha „nem jönnek”. Rutinnal az ember átvészelhet rosszabb napokat: cikkhez, publicisztikához, tanulmányhoz nem kell túl sok belső kényszer, még műfordításhoz se, ez inkább akarat, elszánás kérdése. De novella és pláne vers csak akkor jön, ha ezt a Jóisten is akarja (persze behelyettesítheted ihlet-tel, sugallattal, belső hanggal stb.) Viszont: folyamatos próbálkozással, ujjgyakorlatokkal, más műfajú írással (napló, memoár, levél) lehet élesztgetni az ihletet: hamarább megjön, ha tesz is érte az ember. Szóval csak azt akartam mondani: nem azt állítom, hogy egykönnyen el tudtad volna tartani a családodat puszta írással, de – ezt hiszem és részben magam is példa vagyok rá –, ha az ember több műfajban képes aránylag rendszeresen és elfogadható minőségben hosszabb időn át teljesíteni és pláne, ha vállal még hozzá szerkesztői munkát is, akkor abból ma Kárpátalján nagyjából meg lehet élni. Talán pontosabb így fogalmazni: biztos, hogy annál többet meg lehet keresni vele, mint amennyit mondjuk egy magas fizetésű pedagógus hazavisz havonta. Ehhez azonban persze – és ha számodra ez volt az akadály, azt végül is meg tudom érteni – nem árt „benne lenni” a dolgokban: eleget kell tenni minden meghívásnak, reagálni kell az összes felhívásra, részt kell venni minél több pályázaton, be kell lépni az Írószövetség(ek)be stb. Magad is tudod, hogy pl. egy hetes előadókörút során, ha jól meg van szervezve, akár 20-25 eFt-ot simán “be lehet zsebelni”, és azt is, hogy a jobb lapok versenként 3-4, novellánként és tanulmányonként akár 10-15 eFt-ot is fizetnek, még manapság is. No meg hát csak ott van még az Igaz Szó is, meg a Beregi Hírlap – el nem tudom képzelni, hogy ne adnának helyet cikkeidnek, hiszen nagyjából anyaghiánnyal küzdenek és te írásaid nívója, még ha fél kézzel csinálod is, akkor is jobb lesz, mint a legtöbb zsurnalisztáé. No, nem folytatom. Mindig is furcsálltam, hogy szemedben az irodalmi kereseteknek nem volt igazi becsülete (feleségedében még kevésbé!), holott szerintem kényelmesebb és kvalifikáltabb munka, mint a földet túrni (nem mintha azt lenézném, épp csak akinek máshoz is van tehetsége-tájékozottsága-olvasottsága stb., az miért a kevesebb tudást igénylő munkából akar megélni?) Roppant meglepett, amikor legutóbb azt írtad, hogy a számodra megítélt Arany J. Alapítvány 50.000 Ft-a, minden álmodat szertefoszlatta. 50 ezret kapni, gyakorlatilag semmiért, szerintem nem olyan rossz üzlet – mégis, te mire számítottál? (Egy tanár – hogy maradjunk ennél a hasonlításánál – három hónap alatt nem keres ennyit.) Említetted régebben, hogy Németh Istvántól harmadik regényedre szeretnél előleget kérni – meg nem írt, még meg nem pályázott munkára kiadói előleget? Aligha tud ebbe belemenni. Persze tudom, hogy ne tudnám: drága, egyre drágább az élet. De mi akadályoz meg abban, hogy eláraszd jobbnál jobb kéziratokkal a lapokat, kiadókat? A körülmények, hogy mással kell pénzt keresned? De miért nem keresel ezzel?
Mindezeket nem azért írom, hogy baszogassalak (bár roppant boldog lennék, ha dühödben most rögvest írnál valami remeket), csupán számomra kicsit torznak tűnő szemléleted váltotta ki belőlem az ellenvéleményt: mintha csak idő és lehetőség hiányában nem írnál, s nem pedig eldöntötted volna: leteszed a pennát, mert könnyebb a kapa és a vakolókanál. (Picit ide tartozik, amit a kurátoroskodásról írsz: hogy a fenébe szerezhetnél pénzt az Alapítványnak, ha magadnak sem tudsz. Nos, én azért emlékszem arra, milyen jól elhelyeztél a Bogárbálból vagy kétszázat a túloldali polgármestereknél: lett belőle haszna Kecskésnek is, meg a kiadónak is. Meg hát azért most is megszerezted ezt az ötvenest, csak Tokajba kellett eljönnöd. Hidd el: ha erre tennéd fel az életedet és nem sajnálnád tőle az időt, erőt, no meg lennének hozzá jó ötleteid: többé-kevésbé ebből is megélhetnél. Hogy más ne mondjak: a raktárunk még mindig tele van könyvvel, biztos, hogy a többségéért mindenütt adnának 200-300 Ft-ot, ebből 100-150 a tied lehetne! Biztosan akadna olyan beregi-szabolcsi cég, vállalkozó, aki a kárpátaljai piac felé is kacsingat, és lehet hogy szívesen hirdetne itteni lapban – a jutalék ilyenkor elég tisztességes! Stb.)

Végül, további baszogatásul: egyszer Punykó Mari azt találta mondani Kovács Elemérnek: igazán eldönthetné, hogy paraszt akar-e lenni vagy értelmiségi. Nos, Elemér mai napig nem döntötte el és ott lebeg a kettő között: újságírónak ugyan nem rossz (bár nem is kiemelkedő), de a fajsúlyosabb dolgokkal gyakorlatilag ő is felhagyott: gondolom „idő és lehetőség” hiányában. Te már egyszer döntöttél az íróság mellett, és mindenki legjobbjaink között tartott számon, a Sátánt pedig Kovács Vilmos regényével együtt emlegették. Ma is büszke vagyok rá, hogy kiadásában közreműködhettem és a Hatodik Síp Könyvek első darabja lehetett. Biztos vagyok benne, hogy egy kis szívóssággal és elszántsággal visszatérhetnél ide: nem vagy még elfelejtve, még mindenütt számontartanak. (Lásd a Bárka példáját: kéziratot kérnek tőled, de te még csak nem is reagálsz; de Elek Tibi nem adja fel: rajtam keresztül próbál elérni…) Én biztatnálak egy visszatérési kísérletre – persze ha érzel elég akaratot hozzá. Hidd el, a szépírói pennád is hamarább megeredne, ha elhatároznád, hogy havonta írsz valami nívós publicisztikát (de ne olyan siránkozós-dohogósat, mint a legutóbbi – te ennél ezerszer jobbat tudsz!) Ott van például a Magyar Napló szociográfiai pályázata: neked találták ki. (Egyre több a díj! Már vannak kárpátaljai díjazottjai is!) Csak végig kell menned a falun és elébed jön a téma.

A Magyar Napló esszépályázata

Hosszabb ideje dolgozom nagyobb tanulmányomon, amelyet a [a fent is említett] Magyar Napló „A magyar társadalom önképe az ezredfordulón” című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai magyarság helyzetét. [A tanulmánnyal végül nagydíjat nyertem a Napló ki is adta könyv alakban.]

Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel 96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként, az ott elmondottak [Sorsverés vagy kiváltság – Mikes 1996] csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz. S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül: az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.

Napló: 1998. február

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. február

Nyomdába kerül az Élted volt regénye

Többszöri levélbeni egyeztetések és fax-üzenetváltások Balla Bálint professzorral, az EPMSZ könyvkiadói lektorátusának a vezetőjével és Szöllősy Pállal, a Szabadegyetem elnökével. Mielőtt nyomdába kerülne a regényem, számos részletet kellett egyeztetnünk. Nehéz helyzet: nemcsak szerzője vagyok a könyvnek, hanem a gyártatója is (az EPMSZ mint kiadó az UngBereg Alapítványt bízta meg a kivitelezéssel). A borítógrafikát, a betűtípusokat, a könyvformátumot, a papírvastagságot, a kiadói fülszöveget stb. illetően többször is véleménykülönbség alakult ki köztünk, és hol szerzőként, hol gyártatóként kellett ellentmondanom a megrendelőnek; végül mindenben sikerült ésszerű kompromisszumot kötnünk.

Sajnos a mai napig nem érkezett lektori véleményezés Ilia Mihálytól (a kiadó kívánsága volt a + 1 külső lektor). Még novemberben küldtem el a kéziratot azzal, hogy ha lehetséges, decemberben megkaphassam az érdemi észrevételeket – dolgozhassak, javíthassak még az anyagon nyomdába adás előtt. Január utolsó napjaiban egy levlap érkezett, amelyben azt tudatta, beteg volt, de készíti a jelentést.

A nyomdába adást azonban nem húzhatom sokáig: ha kiadómmal együtt azt tervezzük, hogy a regényemet bemutatjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (április végén), akkor bizony nem késlekedhetünk tovább. Sajnos újabb érdeklődő (sürgető) levelemre nem érkezett válasz. Őszintén sajnálom: Ilia Mihály szakmai véleménye egészen biztosan segített volna az utómunkákban. Titkon azt is reméltem, hogy szövegének valamely részlete kiemelhető fülszövegnek a nekem nem túlságosan tetsző kiadó ajánlás helyett.

*

Még januárban lezárult a Pánsíp szonett-pályázata. A határidő lejártáig 39 pályamű érkezett. Nagyobbik fele, sajnos, teljesen használhatatlan (a nyilvánosan meghirdetett erőpróbákra menetrendszerűen beneveznek a dilettáns grafománok; sokan még azzal sem voltak tisztában, mi az a szonett). Az anyag egyharmada értékelhető, és kb. negyede tűnik publikálásra is érettnek; 2-3 igazán színvonalas pályamű is érkezett, így lesz kinek kiadni a szép díjakat. Egyetlen szomorúságom az, hogy míg a magyarországiak túlsúlya mellett Erdélyből és Kis-Jugoszláviából is kaptunk díjazható műveket, addig a kárpátaljai szerzők nem erőltették meg magukat, jobbára ismeretlenek vagy gyengébb költők jelentkeztek, azok is kis számban (a dolog azért furcsa, mert a felhívást a Kárpáti Igaz Szó is lehozta), holott én számítottam Fodor Géza, Füzesi Magda, Czébely Lajos, Penckófer János, Horváth Sanyi és pár tehetséges fiatal jelentkezésére, ám valamiért (lustaságból? a megmérettetéstől való félelemből? vagy csak megijedtek a szonett-től?) távolmaradtak, így a fődíjazottak közt valószínűleg nem lesz kárpátaljai. A jobbak igyekezetét viszont különdíjakkal szeretném majd honorálni. Most folyik előbb a szerkesztőségi előzsűrizés, aztán küldöm a némileg már megszűrt anyagot a zsűri Bp-i tagjainak, akiknek többek között ezt írtam:

…Folyik az előzsűrizés: a négy kárpátaljai zsűritag minden anyagot elolvas, pontoz, és külön rubrikában javasolja vagy nem javasolja a magyarországi zsűritagok elé terjeszteni, illetve ajánlatot tesz a díjazást illetően is. Ezt követően összesítem az előzsűrizés eredményét és kiszűröm azokat a műveket, amelyeket egyikünk sem tartott érdemesnek arra, hogy a második fordulóba jussanak. (A legalább egy ajánlást kapottak viszont továbbjutnak.) Feltételezésem szerint 15 körül lesz az értékelhető pályaművek száma. Ezeket fénymásoljuk és lehetőleg még február folyamán eljuttatjuk a három budapesti zsűritaghoz, azzal a kéréssel, hogy március 11-re – amikor is szeretnék Pesten lenni, a Parnasszus-sajtóbemutatón, ti is végezzétek el a pontozást és tegyétek meg a díj-javaslatotokat is. Észrevételnek még annyit, hogy a pályázatot nyugodtan nevezhetjük sikeresnek: ha megnézitek a listát, több közismert, mondhatni híres költő is megtisztelt bennünket szonettjeivel, és néhány igen ígéretes fiatal tehetségnek is felkeltettük a figyelmét. A teljes anyagnak közel a fele mutat irodalmi értékeket, és előzetesen 8–10-et publikálásra is alkalmasnak tartok, így hát mindenképpen kiadhatók a díjak.

*

Kéziratok szervezése a Bárka c. békéscsabai folyóiratnak. Elek Tibor főszerkesztő-helyettes megkért, közvetítsek lapjuk számára kárpátaljai szerzőket. Megírtam jó pár levelet, többeknek külön is szóltam. Nehéz eset: “legjobbjaink” alig írnak, nagy-nagyritkán jelentkeznek új és nívós anyaggal.

*

Levélváltások Raffai Pistával abban az ügyben, hogy egy veszprémi színtársulat Kárpátaljára jönne turnézni: tudnék-e segíteni… Ez nekem túl nagy falat, ajánlottam a KMKSZ-t és más magyarságszervezeteket. Sejthető volt reakciójuk. Semmire nem mozdulnak rá, amiben saját hasznukat nem látják. Persze az ő helyzetük sem könnyű, mivel az itteni magyarságintézmények egy fillér állami pénzt nem kapnak és kizárólag a jól-rosszul, inkább igazságtalanul mint arányosan elosztott magyarországi támogatásokból tartják fenn magukat. Az Illyés Közalapítvány pénzeinek jó 70 %-át kapásból elviszi az oktatásügy, vagyis a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, a maradék java a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség költségvetésébe kerül, és csak a reszli jut a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének meg a többi szervezetnek. A lapoknak pl. alig jut, s a kevésből a legtöbbet persze a KMPSZ és KMKSZ lapjai szakítják ki. Ad valamicskét az Illyés és az MKM is kulturális rendezvényekre is, de egyrészt ezeket előre meg kell pályázni (aztán vagy megadják, vagy nem, ha meg igen, a kért összeg felét levágják), másrészt meg kedves magyarságintézményeink – szinte kivétel nélkül – ebből leginkább maguk akarnak profitálni, azaz csak olyasmi mellé állnak oda, amiből nekik is van valami hasznuk, ha más nem, akkor ráterhelhetnek pár benzinszámlát, bankett-költséget és persze legjobb embereik megbízási díjait. A KMKSZ évek óta a leghatározottabban ellenáll minden külső kezdeményezésnek, kizárólag a saját bulijaik érdekében lobbyznak. A MÉKK nagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel indult, mára azonban, úgy látom, ugyanabban a cipőben jár: jó kis pénzeket megpályázni, aztán megcsinálni pár fölösleges és nívótlan rendezvényt, jórészt saját embereikkel – és minél hamarább elköltségezni a kapott pénzt, hogy lehessen újat kérni. Nem mondom, hogy nem akad minden szervezetnél néhány ellenpélda, de sajnos ezek száma csekély. Hasonló a helyzet a beregszásziaknál (az ő adataikat is megadtam Raffainak), amíg Dalmay Árpád ott volt, az ő segítségükre lehetett számítani (de pénzük nekik se igen volt); a mostani gárda azonban roppant inert, és hát nekik is megvan a gondjuk a tengődő főiskolától a roppant hiányokkal küszködő amatőr és hivatásos színházig (még a telefonjukat sem tudták fizetni.) Így aztán egyszerűen nincs olyan intézmény ma Kárpátalján, amely hajlandó lenne egy alternatív színház itteni programját megszervezni.

Vannak szomorú tapasztalataim. llyés Kingát pl. egy magyarországi szervezet hozta ki hozzánk: megpályázott pénzzel, minden költséget ők álltak. A MÉKK Ungváron mégis egy teljesen alkalmatlan terembe szervezte nagy ügyetlenkedéssel a fellépését, a beregszászi szereplés pedig kis híján kudarcba fulladt: egyszerűen nem volt közönség. Pedig a MÉKK-nek nemcsak befolyása van, hanem telefonja, szervező titkára, titkárnője, elnöke és három társelnöke, akkor még szolgálati kocsija is volt – és ez mégis így zajlott. Másik tanulságos példa: a Kaláka magánkezdeményezésre jött ki, egy tanárnő vállalta magára a szervezést. Nagyra becsült magyarságintézményeink nem hogy nem segítettek neki a szervezésben, hanem még akadályozták is, az egyetlen ungvári magyar iskola magyar igazgatója (közel 1000 gyerek jár oda), pedig kijelentette, hogy nincs igény a Kalákára. Így aztán mindössze két falusi klubhelyiségben sikerült felléptetni őket, méltatlan körülmények közepette (természetesen sehol sincs fűtés, de hát miért lenne, ha a kórházakban sincs), és az egyik klubvezetőt még le is kellett fizetni, hogy kinyissa a nagytermet. Nos, ha Illyés Kinga és a Kaláka esetén ilyen a hozzáállás (ők azért nálunk is közismertek!), akkor…

*

Nyomdában a regényem! Április közepére akár el is készülhet! Ízlelgetem nevemmel egybeolvasott címét, alcímét. Balla D. Károly: Élted volt regénye. Egy önmagát mintázó torzó. Nem hangzik rosszul. A cím bizsergető nyelvi szokatlansága különösen kedvemre való,

Napló: 1998. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. január

Szájunkba repül-e a szárnyas angyal?

Előjegyzet, 2018: Az alábbi naplórészlet első részérnek közreadásakor 2002-ben két nevet kihagytam az eredeti kéziratból. Nem írtam le, hogy a hozzám is eljuttatott körlevelet Matolcsy György jegyezte (társszerzője – alighanem csak csendestársa – Kopátsy Sándor volt). Nem épp tegnap történt: pontosan 20 éve. Az unortodox gazdaságpolitika akkor még nem volt divatban, de én akkor úgy éreztem, hogy nem egy realista, tényekből dolgozó gazdasági szakember keresett meg levelével, hanem egy ködös jövőképet dédelgető fantaszta.

Akkoriban már látszott, hogy a Horn-kabinet nem tudja kiheverni azt a népszerűségvesztést, amelyet a Bokros-csomag okozott, így bizonyos körökben nagy volt a készülődés és az izgalom: kormányváltási lázban égett az ország. Ez a túlfűtött hatalmi várakozás írathatta Matolcsy Györggyel  azt a körlevelet, amelyben 300 magyar értelmiségivel együtt engem is megszólítottak Magyarország gazdasági sikere érdekében. Megnyugtat, hogy pozitív jövőképemmel 1998-ban nem járultam hozzá mindahhoz, ami azóta történt… De lássuk a naplót.

bdk napló 1998

Az első 2002-es nyilvános közlés régi fapados honlapomon – UngParty Manzárd

Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben

„megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”.

Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.

A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja:

„Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”.

„Vagy nem!” – teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)

A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)

Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent – attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.

A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul:

„Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.”

Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy rachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel – most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ:

„Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchhausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.

Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.

A csárdás szikrái

ІСКРИ ЧАРДАШУ

ІСКРИ ЧАРДАШУ. Мадярська поезія. Переклав Іван Петровцій

22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak – az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.

Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom, Ivan Pertrovcij, nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek – személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.

Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.

Élted volt regénye – utolsó simítások

Utolsó stiláris jellegű igazítások: szóismétlések kiszűrése, sutább mondatok helyrezökkentése, változatosabb, kifejezőbb szinonimák keresése stb.

Érdemi módosítás leginkább a következőkben történt:

  1. Az Agnosztosz-fejezetben a kiadó kérésére elvégeztem bizonyos rövidítéseket-egyszerűsítéseket: innen jó 3-4 oldalnyit kihúztam és néhány mikrofilológiai szőrszálhasogatást rövidre zártam; a fejezet követhetőségének, olvasmányosságának érdekében és a végkifejlet(ek) pontosabb motiválása céljából beékeltem több finom „életszerű” utalást az író mindennapjait, életvitelét, egészségi állapotát illetően.
  2. Ugyane fejezet elé írtam egy igen jól sikerült „felütést”, ami a lassúdan, komótosan induló szövegrész előtt elevenséget visz a regénybe. Hasonló céllal az Ákos-fejezet elé is került egy felütés: mindkettő azonos motívum – a vonat-szimbólum – köré szerveződött.
  3. Mivel „ez a történet az életben még zajlik”, az epilógus előtti fejezetbe beiktattam néhány bekezdésnyi, összesen alig egy oldalnyi új szöveget – amiről szól, az még jobban árnyalja hőseim jellemét és a történet hitelességét (nem túloztam ugyanis, amikor valamelyik szövegemben azt írom, hogy ami hőseimmel történik, az egyre kevésbé életszerű, ám művészileg egyre hitelesebb).

Mindez azt jelenti: a kéziratot a részemről már véglegesnek tartott szöveggel bármikor küldeni tudom, akceptálom ugyanis a kiadó kérését, hogy hogy ebben a most már végleges formájában is látni akarja. Ami egyelőre késlelteti az elpostázást: még várok Ilia Mihály tanár úr esetleges észrevételeire (ő a felkért külső lektor). Én Miska bácsanak határidőt természetesen nem szabtam, de amikor a kiadó kérésére elpostűáztam az anyagot, arra azért kértem, ha érdemi szöveg-kifogásai lennének, azokat, ha lehet, december folyamán juttassa el hozzám. Ma január 30-a van, és én nem tudom, meddig illő várni.

Kicsit aggaszt, hogy a Kiadó előszót szán a könyvem elé. Hát, esetleg a borítóra… Hogy a könyv belsejébe kerüljön, azt azért nem szeretném, mert ez a regény „többször is elkezdődik”, van egy „Elöljáróban” c. kezdeménye, aztán a felütés, aztán az első fejezet, aztán mintha egy új regény kezdődne, aztán mintha ugyanez a regény elkezdődne elölről, aztán intermezzo, aztán a „maradék lapok” is kétszer indul újra, az epilógus előtt egy kis szerzői önleleplezés, aztán a végjáték – épp eléggé őrjítő az egész – nos, most ha még ehhez hozzákapcsolódik akár elöl, akár hátul az EPMSZ mint kiadó ajánlása, arról az olvasó vagy azt fogja hinni, hogy az is része a regénynek, vagy végképp nem fogja tudni eldönteni, hol kezdődik és hol végződik az, amit én írtam (hiszen pl. a szöveg belsejében van egy fiktív lektori jelentés is, amit író-hősöm kap kiadójától!).

Én, bevallom, szemérmetlenségemben legszívesebben magam írnék valami frappáns fülszöveget az első fülre, a második, hátsó fülre öt sorban az életrajzi adataimat írnám lexikon-címszó-rövidséggel. A legjobban viszont annak örülnék, ha Ilia Mihály végre elkészülő lektori véleményéből emelhetnék 2-3 találó mondatot a fülre.

Napló: 1997. december

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. december

A Szembesülés és az Élted volt regénye

Mindkét regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést még novemberben elvettem a Belvárosi Kiadótól. Történt ez a szerkesztő, Veress Mariann sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor pályáztatták megfelelő helyen – de eredmény nélkül.

Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában, hogy ha egy kiadó – igazgatója, Mezei András személyében (és személyesen) – nyomdakész kéziratot kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt – már előszerződést is kötve! – később nem kizárólag attól teszi függővé, vajon kap-e rá támogatást. Ám a kiadó rendszer mostanában, úgy tűnik, ezen a módon működik: a kisebb kiadóknak nincs gazdasági tervük, nem gyakorolják azt a lehetőséget, hogy a hasznot hozó kiadványaik bevételét esetleg veszteségesnek ígérkező könyvek kiadására fordítsák. Ők csak begyűjtik a kéziratokat, megkötik az előszerződéseket (mivel ez pályázati feltétel), majd benyújtják a pályázatokat. Ami nyert, kiadják – ami nem, azzal talán próbálkoznak a következő évben.

Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő probléma megoldása nagy örömöt szerzett.

Az viszont már biztos, hogy a másodikként írt regényem fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói profiljukba. Az előkészületek előrehaladott állapotban vannak, a nyomdáztatást a mi kiadói műhelyünk intézi, a borítót is megterveztem. A grafikát elfogadták, a feliratot csak részben… A szerzői honorról teljes egészében lemondtam, mivel a regényre ösztöndíjat nyertem a Nemzeti Kulturális Alaptól. A felajánlott 200 tiszteletpéldányt viszont örömmel elfogadtam. A belíveket Ungváron, a védőborítót Nyíregyházán gyártatjuk.

Most, hogy ezt a regényt rövidesen végleg ki kell adnom a kezemből, azaz többé már nem javíthatok a szövegen, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam. Ezek pedig a következők:

  • Először is két közvetlen utalás: az Élted volt regénye-béli hősöm azt állítja, hogy a Szembesülés már megjelent, zajos sikert aratott, és a kiadója meg is rendelte a folytatást. Ennek megvan a tükörképe is: hasonlóan már megjelent műként említi a “korábbi regényt” a Szembesülésben helyet kapott lektori jelentés. Azaz mindkét regény a másikat nevezi korábbinak és már megjelentnek.
  • Vannak elvontabb kapcsolódások is: bár alapvetően elüt a két munka egymástól, mégis: a korábbi regényírói tapasztalatokat érvényesíteni tudtam a másodiknál. Ahhoz, hogy valamivel olvasmányosabb, a “beavatatlanok” számára is élvezhetőbb művet írjak, előbb tobzódnom kellett hiányregényem, a Szembesülés minden lehetetlenségében, elkövetve az összes antiepikus bűntettet. Így lehettem az Élted szálait szőve valamivel kíméletesebb olvasóimhoz.
  • Hasonlóság mutatkozik a két regény között abban is, hogy mindkettő többszörös szerepjátékokra épül, és mindkettőt áthatja valami fullasztóan belterjes, körülményeskedően mikrofilológusi, túlhajtottan bölcsészkedő (helyenként nagyképűen bennfenteskedő) intellektualizmus. További hasonlóság: mindkét mű leleplezi magát, beavatja az olvasót a szerepjátékba.
  • Átfedések mutatkoznak a két mű forrásvidéke között is: az Élted belső (keretjátékba zárt) történetének két főhőse (Ákos és Nelli) más néven ugyan, de szerepel a Szembesülésben (Irmész és Kéthia), ha életüknek egészen más epizódjai révén is. Felismerhetők a közös helyszínek (ezek is más-más néven szerepelnek), epizódok (pl. két férfihősöm, Oresztész és Irmész, illetve Ákos és az “elbeszélő Én” közös munkája az egyetemi technológiai laborban), ám ezek teljesen másként ágyazódnak be a két műbe. Ragaszkodni igyekeztem bizonyos “hagyományaimhoz” is: mindkét helyen történnek utalások Cecil M. Joepardyre, Babitsra (esetében még ugyanarra a regényre is), Tsúszó Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Bodolay Klárára, sőt, az agnosztoszi hiány (a nem létező Van) is mindkettőben megjelenik, még ám hangsúlyosan. Párhuzam vonható abban a vonatkozásban is, hogy mindkét anyag bőven át- meg átszövődik azokkal az önreflexiós metaszövegekkel, amelyekben a regény önmagával foglalkozik, önmagát elemzi (s leplezi le).
  • A valóság és fikció keveredése nemcsak az események, személyek, viszonyok ábrázolása terén jelentkezik, hanem mindkét műben e téma elméleti háttere is interpretációt kap, mégpedig a komplex létezés elmélete keretében (eszerint minden létezőnek van valós és képzetes dimenziója).
  • Szerkezetét tekintve lényegi vonásokban ugyan alapvetően elüt egymástól a két írásmű (egyik: egy nem létező regény járulékos szövegei, másik: regény a regényben), ám a részleteket illetően sok a hasonlóság: a pontos szerkesztettség, amely egyszerre kelti a spontaneitás és az előre kiszámítottság képzetét, vagy a megszakításos írástechnika és ennek következtében a szöveg feldaraboltsága. Ugyanis mindkét regényben bőven alkalmazom a végső soron Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájára visszavezethető “fragmentációt”: szövegem így válik töredezetté, s így kelti azt a hatást, mintha egy roppant szigorúan felépített szerkezet csak hiányosan lenne kitöltve tartalommal. Ezt az írásmódot egyébként (Cséka György avantgard költőnk szavaival: a “kihagyásos szerkezet” érvényesítését) azért tettem a szövegépítkezés fő elvévé, mert egyrészt felmentést ad számomra bizonyos magyarázatok megadása, egyes ellentétek feloldása alól, másrészt – gondolom én! – szabad teret enged az olvasói fantáziának. Mindkét esetben roppant fontosnak tartottam ugyanis, hogy regényeim egymástól eltérő olvasatokat engedjenek meg, s ne zárják rövidre a pólusokat, ne szabadítsák fel a bennük rejlő teljes energiát.
  • Ugyancsak hasonló a két regényben az idősíkok és helyszínek látszólag megfontolatlan váltogatása, illetve még az is, hogy egyazon mozzanat többféle előadásmódban is kifejtésre kerül. Párhuzam vonható abban is, hogy mindkét regény bőven foglalkozik saját szerkezetével.
  • Hermeneutikai szempontból mindkét mű befogadásához közel azonos olvasati szerződés megkötése szükséges: közönségemnek el kell fogadnia azokat a szigorú játékszabályokat, amelyek révén behatolhat textusaimba. Ha ezeket a szabályokat nem tartja be avagy figyelmetlenül követi őket, óhatatlanul eltéved szöveglabirintusaimban és mint érthetetlen mondathalmazt dobja sutba művemet. A szabályok mindkét esetben egymásra épülő enigmák láncolatára, filológiai rejtvénysorozatok megfejtési algoritmusára vonatkoznak: egy-egy kihagyott fázis, elmulasztott felismerés megszakítja a megfejtés folyamatát, minek következtében a szöveg egésze elveszítheti értelmét. (Ha valami lényeges különbség e téren megemlíthető, akkor az az, hogy míg a Szembesülésben csak a “függvény” van adva, és mind az argumentumot, mind a végeredményt az olvasónak kell kikövetkeztetnie, addig az Élted volt regényének keretjátéka nem más, mint a végeredményhez vezető képlet hosszas levezetése, a keretbe foglalt történet pedig maga a megtalált végeredmény.) Aki azonban veszi a fáradságot, hogy kövesse a szerző által felkínált Ariadné-fonalat, az egy idő után nem labirintusban, hanem tetszés szerint kitágítható virtuális játéktérben találja magát, olyan közegben, amely szabad átjárást enged más szellemi égtájak felé is.
  • Hasonlóság mutatható ki (az én szempontomból legalábbis) a regények bizonyos körben várható fogadtatásában is: minden átlényegítés és írói beavatkozás ellenére főszereplőim túlságosan is felismerhetők, és az érintettek egy részének (leginkább egy-egy személynek) előre látható a megsértődése, sőt, vérig sértődése; ezzel magyarázható az az érzelmi ambivalencia, amellyel időről időre vagy azt veszem tudomásul, hogy valamely regényem mégsem jelenik meg (sajnos és hálistennek), vagy hogy éppen megjelenik (hálistennek és sajnos), a művészileg hiteles ábrázolás kényszere ugyanis soha nem tud egyértelműen fölébe kerekedni emberi galamblelkűségemnek. Érzelmeim kettősségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az elégedettség, büszkeség helyett (lám csak, milyen bátran-szigorúan megírtam mindent!) inkább szégyent, megalázottságot érzek, amiért túl gyáva és túl tehetetlen voltam ahhoz, hogy az írói kihívás elől kitérjek, hogy a kínálkozó “téma” kísértésének ellenálljak.
  • És akkor még egy utolsó összevetés: a valóság és a fikció viszonya felől nézve igen érdekes ellentétek és hasonlóságok tűnhetnek fel. A Szembesülés ugyan végig egy kapitális fikcióra, a nem létező regényre épül, ám mégis “valóságos”: a járulékos szövegekből (előszó, utószó, jegyzetek, werk) kikövetkeztethetően Oresztész és az Elektrák meg a többi szereplő egyszer sem tesz úgy, ahogy prototípusaik a valóságban ne tettek volna. (Más kérdés, hogy alig is tesznek valamit.) Ezzel szemben az Élted volt regénye keretjátékának történései teljes egészükben kreáltak, a beágyazódó történet pedig a sok valós elem mellett szintén át-meg átszövődik kreált vagy alaposan átköltött eseménysorokkal. Valóságosabb a hiányregény abban a vonatkozásban is, hogy írója “saját magaként” is jelen van benne (a többszörös szerepjáték ellenére), míg az Éltedben megjelenő “belső” és “külső” szerzők egyike sem azonosítható velem fenntartás nélkül.

Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte, nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette: „Akkor már értem”, mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága, követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne betudható.

Hogy mindenért a számítógép lenne a felelős? Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll. Vagy még inkább a piktogramokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítása sem egészen így festene a taorminai körszínházban.

Élted volt regénye

balla d. károly: élted volt regénye

Balla D. Károly: Szembesülés regény

bdk: szembesülés. könyv

Napló: 1997. november

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. november

Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

*

Körkérdéseivel keresett meg a magyar kultuszminisztérium “Határon Túli Magyarok Főosztálya”. Miközben én már kiléptem a támogatási rendszerből etikai fenntartásaim miatt. Osztályvezetőjüknek, akivel baráti lábon állok, ezeket írtam a válaszaimat tartalmazó kísérőlevélben:

Kedves A!

Nem tudom, milyen szándék vezérelt Benneteket, amikor ezeket a túl általánosan és tágan értelmezhetően feladott kérdéseket megfogalmaztátok és szétküldtétek. Valahogy az a sejtésem: igen kevesen válaszoltak rá érdemben, hiszen üres kérdéseitek egyszerűen elvárják a semmitmondó, általános reagálásokat, amelyekkel magatok és feljebbvalóitok előtt igazolhatjátok munkátok megfelelő színvonalát (talán ez is volt eredendő célotok). Aztán meg: ha valaki mégis vette a fáradságot, hogy konkrétumokat is említve és a problémák lényegéhez eljutva igyekezzen válaszolni: azzal meg, gondolom, amúgy sem tudtok mit kezdeni. Az MKM és a Főosztály munkája nem azért olyan, amilyen, mert eddig nem kaptatok jó válaszokat. Munkátokat igen szigorú politikai elvárások határozzák meg, amelyben nagyon jól kitapinthatóak a „magasabb körű” érdekek, amelyek együtt érvényesülnek a „saját” érdekekkel. Ez alakította ki a munkátok irányvonalait, tevékenységetek gyakorlatát.

Mit tudna ezen változtatni egy ungvári magyar író véleménye?

Ennek ellenére megpróbáltam komolyan venni a dolgot. Nem annyira a Főosztály miatt, hanem az irántad érzett tisztelet a jó barátság okán.

Szíves tájékoztatásodra mellékelek egy kis szóróanyagot, amelyet az ominózus (lásd válaszaim 3. oldalát) idei Könyvnap alkalmából készítettem. A könyvlista egyik oldala a támogatott, másik az MKM által nem támogatott kiadványaink teljes jegyzéke.

Az idén sajnos nem lesz több könyvünk, de jövőre talán sikerül megjelentetni régi szerkesztői-kiadói álmomat, a Száz szomorú szonett c. antológiát. És, ha minden igaz, talán egy új mesekönyvet is… (Mindezeket persze MKM-támogatások nélkül!)

Személyes beszámolóként most csak annyit, hogy két kiadatlan regényem közül az egyik talán kijön a 98-as Ünnepi Könyvhétre egy nyugati (!) kiadó gondozásában. Összeállítottam új verseskötetem anyagát is (erre még nincs kiadóm) és egy újabb publicisztikai kötet tervével is foglalkozom. A legfrissebb hír pedig, hogy a Holmi novellapályázatának díjazottjai közé kerültem (jeligés pályázat volt, ezért még büszkébb vagyok rá!), ezt megyek átvenni a napokban (a Debreceni Irodalmi Napok keretében osztják ki), levelemet is akkor postázom majd. Pesten nov. 21-23-án leszek legközelebb, a PEN-konferencián, egy héttel később pedig Veszprémbe utazunk, ahol feleségemnek lesz könyvbemutatója (Égen járó Kismanó).
Remélve, hogy mielőbb személyesen is találkozunk, barátsággal: Balla D. Károly

*

November 13-án a Debreceni Irodalmi Napok keretében átvehettem a Holmi novellapályázatának III. díját. (Első díjat nem osztottak ki, igaz, II-at és III-at többet is.) Szó se róla, jólesett a szakmai nagy öregeinek (Domokos Mátyás, Réz Pál) értékelése és persze maga a díj is.

Az Irodalmi Napok egésze vegyes érzéseket keltett bennem. A sok irodalomelmélet kicsit megfeküdte a gyomromat. Az Alföld szerkesztőségében tartott kis fogadás ellenben kifejezetten kellemes volt.

Ja, egy kis profán felütés. Debrecenbe érkezésünk első programjaként egy cipőboltba vezetett az utunk, mert agyonhordott lábbelim egyszerűen kilukadt. Éva már azelőtt is mondogatta, nincs egy rendes cipőm, ami illenék az alkalomhoz. Így a kipurcant (de addig nagyon kényelmes) ócskaság nájlonzacskóba került és egy kukában végezte hűséges szolgálatát, én pedig a rendezvényre már vadiúj (bár kicsit feszes) csukámban vonultam be.

*

Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

*

Megkeresés a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyik vezetőjétől. Párdelegációjuk érkezik Kárpátaljára a KMKSZ vendégeként és engem is felkeresnének, hogy tájékozódjanak kárpátalja magyar kulturális életéről. Ezeket válaszoltam:

Nyitott, előítéletektől mentes embernek tartom magam; talán ezért is igyekszem a közvetlen politizálástól hosszabb ideje tudatosan távol tartani magamat; ezzel együtt persze vannak a politikai palettán számomra szimpatikusabb vagy elfogadhatóbb, valamint kevésbé szimpatikus, nehezen elfogadható politikai erők.

Nos, úgy tartom tisztességesnek, ha nem hallgatom el, hogy az FKgP politikájával (és főleg az elnök úr megnyilatkozásaival) igen nehéz lenne azonosulnom, így a magam részéről némi fenntartásokkal fogadom azt, ha pártpolitikusok – pártpolitikusként! – akarnak találkozni velem.

Másik aggályom az, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség működését sem tudom elfogadni, és ahogy sejtem, ők sem örülnének annak, ha azt tapasztalnák, hogy vendégeik éppen éntőlem kívánnak tájékozódni szellemi életünk problémáiról. A KMKSZ egyik legfőbb hibája éppen az, hogy igyekszik lefedi, kisajátítani a kárpátaljai magyar kultúra ügyét, és kapcsolatrendszerét a saját érdekeiben igyekszik kihasználni. Így – tudva, hogy milyen véleményen vagyok – bizonyára neheztelnének rátok, amiért a kárpátaljai helyzetről nem kizárólag az ő interpretációjukban akartok tájékozódni.

Kérlek, a fentiek ismeretében döntsd, döntsétek el, hogy célszerű-e engem megkeresnetek.

Ha igen, akkor magam szívesen látlak benneteket egy kávéra és egy beszélgetésre a családi házunk padlásszobájában kialakított szerkesztőségi szobánkban – feltéve, hogy pártpolitikusi mivoltotokat a télikabátokkal együtt fogasra akasztjátok előszobánkban.

*

Egyre elképesztőbb viszonyok. Áramszünet, vízhiány, akadozó benzinellátás. Sehol nincs fűtés, iskolákban, kórházakban sem. Azt írják az újságok, Ukrajna ezen a télen fázni és éhezni fog.

Engem ennél is jobban elkeserít, ami a választások okán kis magyar szemétdombunkon történik. Tóth Mihály függetlenként indul, állítólag nem egyeztetett a KMKSZ-szel, amiért alaposan megvádolják. Mihály visszavág, leszedi a keresztvizet a KMKSZ-ről. Fodó Sándor pedig – megáll az ész! – még a sajátjaival sem egyeztetve „az ellenség”, a Szocdem listáján indul. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolja neki, szembeköpte volna. A KMKSZ persze azonnal kikiáltja árulónak saját alapítóját és tiszteletbeli elnökét. Kész hányinger.

A legnagyobb lokálpatrióta és legelhivatottabb vátesz-magyar, a beregszászi magyarok pajzsra emelt vezére pedig családostul kispriccel Magyarországra. (A többiek egyelőre csak a gyerekeiket menekítik át.)

*

Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

*

Egy gyöngyösi könyvterjesztővel és -kiadóval nagyon előnyös megállapodást kötöttünk. Átvette Éva meséskönyvének egy jelentős példányszámát; az eladási bevételre nem tartunk igényt, mert azonnal visszaforgattatjuk egy régen tervezett könyvünk, a Száz szomorú szonett nyomdaköltségébe. Ennek példányszámain majd osztozunk a vállalkozóval, ő az újabb eladásból számít némi nyereségre, mi pedig a saját 300 példányunkat a szerkesztésbe fektetett munka és a szerzői tiszteletdíjak ellenértékének tekintjük. Pénzt végül is megint nem látunk, de lesz egy új könyvünk…

*

Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény szervezési jogát a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. „Belefáradván és –fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való „törődés” emiatt igen terhes volt.

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én „privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint „saját” rendezvény.

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított „stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett „kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: „Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

*

Tele van a tököm Dupka Gyuri szellemi ámokfutásával és a MÉKK-kel… Elnökként most „könyvalakban” is kiadta éves beszámolóját. Félelmetes! Hemzseg mindenféle hibától: stiláris, helyesírási, szedési. A tördelés elképesztően dilettáns (Dupka Zsolt hozzáértését dicséri). Arról nem is beszélve, hogy tele van csúsztatásokkal és olybá fest, mintha a MÉKK már Noé bárkájában megalakult volna és most „ő” lenne a világ közepe. Tiszta undormány.

Valamelyik nap kezembe veszem az Intermix legújabb Kovács Vilmos-gyűjteményét (ez már a harmadik válogatott verseskötete!), és a második oldalon szó szerint ezt olvasom:

Felelős kiad: Dupka György
Felelős kiadó: Buleca Rozália

– nem én gépeltem félre! Ebben a két sorban semmi sincs jól. A könyv felelős „kiad”-ja valóban Gyuri, de a sorban betűhiba van. Rózsika néni nem kiadó, hanem szerkesztő, és a neve cz-vel írandó.

A hátsó borító szövegéről azt is megtudom, hogy Kovács Vilmos gáton született. Így, kisbetűvel. Azaz mégsem a mezőn.

Elment a kedvem, hogy belepörgessek a könyvbe.

*

Megjelent az új Hatodik Síp. A versemből (Asztalra borulva) kimaradt egy szótag, így értelemzavaró lett (a lapban szép számmal vannak elírások – Öcsi szedi újabban –, de az értelmet nem zavarják). Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy elképesztően rossz anyagok is vannak benne. Folytatásokban közlik Szöllősy Tibi „regényét”. Az első közlemény még elviselhető volt. Ez már igazi kontármunka. (Képzelem, milyen lehetett azelőtt, hogy N.Z.M. megszerkesztette.) A csúcs Balla Teri elképesztően rossz verse.

*

Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Palkó Pisti ukrán–magyar—magyar–ukrán szótárt készített és adott ki (apjával, Palkó Gyulával, akit a vele készült interjúban nem „édesapámként” említ, hanem nyugdíjas pedagógusként). A szótárban a magyar igék főnévi igenévi alakjukban szerepelnek. „Így könnyebb használni.” Megdöbbenek, holott emlékszem: egy 30 évvel ezelőtti, Bibikov által szerkesztett iskolai szótárban is infinitívuszok voltak. Akkor talán még beszélhettünk kommunista kontraszelekcióról: nem baj, hogy nem ért a szótárkészítéshez a szerző, de megbízható elvtárs és jó ivócimbora. De Palkóékat ki és mi konraszelektálta szótárkészítővé?

Egy komoly cím a KISzóban: Ránduljunk ki a szabadba.

Itt már mindenkinek kirándult a helyéről a nyelvérzéke?

Ez vesz körbe mindenütt: a diadalmaskodó dilettantizmus. Continue reading

Napló: 1997. október

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. október

égen járó kismanoVeszprémben egy főiskolás szakdolgozat-témájának választotta az Éva meseregényét, az Égen járó Kismanót. Ezzel párhuzamosan meghívták egy ugyancsak veszprémi iskolába író-olvasó találkozóra. Éva kicsit furcsán fogadja az ilyen dolgokat, úgy érzi, nem rá szabták az írói szerepet… A könyv további sorsához tartozik, hogy átvett egy nagyobb tételt a készletünkből újdonsült gyöngyösi könyvkereskedő ismerősünk, a megállapodás szerint a bevételből mi nem kapunk semmit, viszont ő is lemond a terjesztői jutalékáról és e két lemondás együttesen talán elegendő ahhoz, hogy vállalkozóként és majdani forgalmazóként finanszírozza belőle egy rég tervezett könyvünk kiadását: Száz szomorú szonett címmel gyűjtöttük egybe 10 kárpátaljai szerző utóbbi években keletkezett szonettjeit (közte négy szonett-koszorút). (E kéziratunk már megjárt néhány pályázatot, de sehol nem kapott támogatást, holott azt hittük, ha valami, hát ez érdemes a felkarolásra…)

Én a napi szellemi aprómunkán túl két újabb nagyobb vállalkozásba fogtam: egyrészt elkezdtem egy válogatott verseskötet kéziratának az előkészítését (a békéscsabai Tevan kiadó mutat iránta érdeklődést), másrészt újabb nagyobb terjedelmű prózai műbe fogtam bele (regénybe?), de elég hamar el is akadtam. Másik kész regényemet, a Szembesülést a Belvárosi Kiadó újra, immár másodszor is megpályáztatta a Nemzeti Kulturális Alapnál – egyelőre semmilyen eredményről nem értesítettek. Másodikként írt regényem azonban a megjelenésben most már bizonyosan első lesz. (Bizonyos részletekről lentebb.)

*

Az ukrajnai lapok tragikus hangnemű cikkekben számolnak be az országban várható energiaválságról.  Állítólag az energetikai iparunk az összeomlás szélén áll, és nagyon megalapozottnak tűnik az a vélemény, hogy ezen a télen Ukrajna éhezni és fázni egyszerre fog. Érdekes módon ez azonban igen kedvez a nemzeti öntudatra ébredésnek: most épp annak érdekében követnek el mindent az illetékesek, hogy az ország nemzetiségi iskoláit kétnyelvűekké, a kétnyelvűeket ukránná alakítsák…

*

Meghívott a Romániai Magyar Könyves Céh a Marosvásárhelyi Könyvvásárra. Káli Király István elnöknek sajnálattal lemondtam a részvételt, többek között arra hivatkozva, hogy “annak ellenére, hogy roppant nagy gesztus részetekről az, hogy a határon túli magyar kiadók részére ingyenességet biztosíttok, egy ilyen hosszú út mégis igen nagy költségekkel jár, amelynek nyilvánvalóan töredéke sem térül majd meg az eladásból (no és aztán mit kezdenénk a lejjel). Mint tudod, én harmadik éve nem veszek részt a minisztériumi támogatási rendszerben, így kiadói költségvetésünk olyan siralmas, hogy egyszerűen nem vállalkozhatunk ilyesmire. Bármilyen szomorú, de csak olyan programokon tudunk részt venni, amelyek vagy bevétellel kecsegtetnek, vagy legalább nullára kijönnek. További okok, amelyeket a fentebbiek hiányában talán még át lehetne hidalni: vajon beengednék-e a román vámon a könyveinket „csak úgy” (hivatalos vámoltatásba nem kezdenék bele); vajon nem kötnek-e bele abba, hogy ukrán állampolgárként magyar rendszámú kocsin közlekedünk (ehhez van magyar és ukrán nyelvű hitelesített okmányunk – de román nincs); azt sem tudom, nem kell-e vízum vagy valami hivatalos(abb) meghívó (amit ti küldtetek, azon még egy körpecsét sincs; Ukrajnába például nem engednének be senkit ilyen meghívóra). …Úgy tűnik, egy ideig még csak Magyarországon találkozgatunk majd.”

*

Részletegyeztetések Dr. Balla Bálinttal nyomtatásban elsőként megjelenő regényem – Élted volt regénye – előkészítésének, gyártatásának részleteitől. Még soha nem jelent meg könyvem 2000 példányban!

  • A könyv ungvári gyártatása fölött én vállalom a felügyeletet és garantálom a minőséget. Ennek érdekében – az itteni nyomdaigazgató véleményével összhangban – bizonyos munkafázisokat (pl. borító nyomása és a kötés) Nyíregyházán végeznek majd a jobb ottani technológiai feltételek okán, és azért is, mert így a vámoltatás is könnyebben megoldódik (lévén csak félkész-terméket kell mozgatni a határon át): én Nyíregyházán hivatalosan az ottani partnertől veszem majd át a kész példányszámot és szállítom a megadott címre (Unitárius Könyvesbolt, Budapest).
  • Ilia Mihály személyében a lehető legjobb lektort választotta az EPMSZ. Régi tisztelője vagyok, évek óta levelezünk, és ha Szegeden járok, találkozni is szoktunk (e nyáron is!). Munkakapcsolatunk is van, ha igen laza is: tagja a lapunk tanácsadó testületének, aminek inkább gesztus-értéke van, hiszen nevét adja a Pánsíphoz. Mivel jövő héten Mo-n leszek, elpostázom neki a kéziratot. Egyébként tud a regényemről. Ha vállalja a lektorálást, az számomra külön megtiszteltetést jelent. Azt persze nem tudom, köztudottan hatalmas elfoglaltsága okán mikor tud majd időt szakítani arra, hogy érdemi javaslatokat tegyen. Reméljük, hogy még december előtt…

Meghívtak a Debreceni Irodalmi Napokra. Hogy milyen alkalomból, azt alig merem leírni. A rangos folyóirat novellapályázatának díjazottjai közé kerültem.

Amit benyújtottam, egy eléggé terjedelmes írás. A státusa eléggé érdekes, mert szövegét szinte teljes egészében felhasználtam megjelenés előtt álló regényemhez. Az Élted volt regénye számos szövegtípussal operál és egyik keretét az Agnosztosz-rejtély című történet adja. Ebben egy író különös kéziratot kap, amelyet voltaképp meg kell fejtenie.

*

Megjelent a Forrás új száma. Benne egy személyes hangú életrajzi esszé-félém Baglyok őrizte táj cím alatt. Egy részét ide tűzöm:

Alagút az ungvári vár alatt

Hogy a Vár ott magaslik utcánk végén, azt olyan természetesnek találtam, mint más azt, hogy gyár, irodaház, csűr vagy dohánysimító van a házuk közelében. Tudtam, egészen pici koromtól, ha kifordulunk kis zsákutcánkból, akkor ott, ahol kifullad a nagy utca emelkedője, ahol a macskakövek lágyabban simulnak egymáshoz, ahol őszönként gesztenyék koppanása veri fel a délutáni csöndet, ott van a Vár, magas kőfalával, a körbefutó sánccal, boltíves kapujával. Udvarába be lehet menni, megcsodálni a “Behúzós bácsit” (pár évesen így neveztem el a bejárattal szemben álló öntöttvas Hercules-szobrot, amely a buzogányával épp a háromfejű hidrának jól “behúzó” hőst ábrázolta), vagy elsétálni egészen a bástyáig, amelyről csodálatos kilátás nyílik: látszik a Vadas, a focipálya, a hőerőmű hatalmas kéménye, távolabb a radvánci dombok, s ha jó az idő, ellátni az Ung völgyében egészen Nevickéig. Hosszú percekig elnézelődik itt az ember fia, de ha az ember fiának apja-anyja jobban ráért, akkor az udvarból pár lépcsőn felkapaszkodva és a köpenyes néniknek köszönve be lehet menni az épületbe, ahol aztán csodálatos dolgokat látni, régi fegyverektől kitömött állatokig; ezek közül legszebb a bagoly-gyűjtemény, amelyről tudni illik, hogy apa gimnáziumi tanára, Hrabár Sanyi bácsi ajándékozta valaha a múzeumnak.

Az igazi “várjátékok” persze akkor következtek, amikor már egyedül is eljárhattam otthonról. Pontosabban: a szomszéd Péterkével, akinek, egy évvel fiatalabb lévén nálam, előadhattam bámulatos tudásomat és felfedezéseimet. Megmutattam neki, hogy az évszázados hársfa törzsének hiányzik a közepe, ketten is beférünk az odúba; hogy mekkora bolyt építettek a hangyák az egyik fal tövében; hogy a bástyáról jó időben látni a nevickei várat; meg azt is, hogy a Behúzós bácsinak a lába között mekkora micsodája van – persze vasból, és hogy a múzeum baglyai hogy is kerültek az üvegszekrényekbe.

ungvári vár - vársáncKicsit fel kellett cseperednünk ahhoz, hogy a közönség elől elzárt vársáncot is birtokunkba vehessük. Ezt kétféleképpen lehetett megközelíteni. Bezárt vaskapuk megbűvölésével vagy falmászással. Zár-retesz-lakat ugyan ritkán tudott ellenállni nekünk, meg hát rácsok-kapuk alatt-fölött-között is átfértünk akkoriban, mégis inkább falat másztunk, mert a kapuk utáni nyílt terepen gondnok, őr, felügyelő, más várvédő megláthatott, s a lebukás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sáncot fokozottabb őrizet alá helyezik. Így hát inkább ártatlanul besétáltunk a várudvarba, mintha csak, akár máskor, nézelődni, fogócskázni, labdázni mennénk, aztán felkapaszkodtunk valamelyik romosabb falra, amelynek túloldalán elegendően nagyok voltak a kövek közti rések ahhoz, hogy a mélybe lemászhassunk; egy kis halált megvető alpinizmus után (van-e vakmerőbb a tízéves kölyköknél?) ott is voltunk az elhagyatott vársánc vár mögötti részében, ahol senki nem láthatott meg bennünket, ahol derékig ért a fű, ahol csak általunk dézsmált hatalmas szilvafák terpesztették hintáztató ágaikat, ahol tavasszal az első ibolya nyílt, és ahonnan át lehetett mászni a régi, ugyancsak lezárt, rég elhagyatott vártemetőbe, betűzgetni a kidőlt-bedőlt márványlapok neveit.

A miénkkel szomszédos utcát, amelyen az iskolába is jártam, valaha Pincesornak hívták; nem véletlenül: szebb időket megélt borospincék sorjáztak itt, legtöbbjük akkoriban gazdátlanul, tárva-nyitva. Mindig izgatta a fantáziámat: hová vezetnek, milyen mélyek, mit rejtenek ezek a várhegy oldalába fúrt járatok. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy az ember beléjük merészkedjen: a pincegádorokban térdig ért a szemét, kerülgetni kellett az állati és emberi ürüléket, nem ritkán az oszlásnak indult kutya- és macskatetemeket is. Több pincében feltört a talajvíz, némelyik boltív be is omlott, s ez a veszély a még ép járatokat is fenyegette.

Szülői tiltás ide vagy oda: azok a sötét titkok nem maradhatnak felfedezetlenül.

A bátrabb utcabéliekkel zseblámpákat, gyertyát szereztünk be, s neki-nekimerészkedtünk a tisztább, szárazabb “alagutaknak” (mert hogy mi következetesen így neveztük őket, esetleg barlangnak; hiszen a pince akkori szótárunkban csupán a földszint alatti, jobbára a szén tárolására alkalmas helyiségnek volt a neve). Legtöbbjükből csalódva jöttünk elő: alig néhány méter hosszúak voltak, és szemeten, rozsdás abroncsokon, szétmállott dugákon kívül semmi érdekeset nem találtunk bennük.

Mígnem…

Mígnem az egyik pince végén – ekkorra már csak hárman maradtunk a csapatban – egy kis hasadékot vettünk észre: mintha a mögött is még lenne valami üreg. Kiszedtünk pár követ, s egyikünk bedugta a fejét a lukba. Egy valódi, tágas, sziklába vájt alagútra leltünk, amelyet aztán több heti szorgos munkával “fel is tártunk”: zsineggel lemértük hosszát (64 méter; a pincét nem számítva), tágasabb és szűkebb szakaszait, magasságát, és kockás papíron elhelyezkedését is megrajzoltuk (számításaink szerint a járat épp a mi kertünk alatt kanyarodott el a vár felé). Az alagútnak sajnos mindkét vége be volt omolva (ezért is maradt felfedezetlenül), az egyik a szabadba vezethetett valaha a Várhegy oldalán, a másik pedig minden bizonnyal a várépület valamelyik titkosabb kamrájába torkollhatott – talán évszázadokkal ezelőtt.

Ez utóbbiak megállapítására már nem mi ragadtattuk magunkat, hanem az ungvári vár történetének legjobb ismerője hírében álló öreg történész, Szova Péter bácsi, aki régészettel is foglalkozott s aki, mihelyst hírét vette a dolognak, azonnal felhúzta barlangász csizmáját, majd hajlott hátát és korát meghazudtoló ügyességgel mászott be velünk az elfelejtett járatba.

Felfedezésünk kisebb szenzációt keltett, megírta az újság, lefényképeztek bennünket a cseppköves vájatok íve alatt.

Vártuk, hogy érkeznek majd a szakképzett régészek, barlangászok, elkezdődik a módszeres feltárás, eltisztítják a beomlásokat, megnyitják a járatok végeit – és talán nem is olyan sokára újra be lehet majd jutni a várépületbe a Várhegy oldalából: a mi alagútunkon át.

Nos, szakemberek valóban érkeztek: kőművesek, akik minden tiltakozásunk ellenére alaposan befalazták a borospince bejáratát. Felsőbb utasításra teszik, tudtuk meg. Nyilván azért született ilyen döntés – tették hozzá szüleink – , hogy amíg a feltárás el nem kezdődik, illetéktelenek ne mászkáljanak a járatban, amely véleményük szerint amúgy is bármikor beomolhat.

Mi meg egy szép napon (sötét este lehetett inkább!), miután hetekig nem történt semmi, kibontottuk a frissen húzott falat, hogy még egyszer utoljára bemászhassunk a barlangunkba: elbúcsúzni tőle. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes fénye a gyertyáinknak, még soha nem visszhangzottak ilyen szépen a cseppkövekről aláhulló kövér vízcseppek, amint szétfreccsentek a simára koptatott köveken.

Másnap újra feltűntek a kőművesek, s a vékony téglafalat nagy terméskövekből rakták újra – akárha várat emelnének a török ellen.

(Ennek harminc éve; azóta sem történt semmi. Hacsak az nem, hogy fiam meglátta a régi barlang-fotókat a családi fényképalbumban, és – miután az egész történetet aprólékosan elmeséltette magának – bőszen gödröt nem kezdett ásni kertünkben azzal a szent elhatározással, hogy felülről hatol be a használatlan alagútba. Nem is tudom, kitartása fogyott-e el hamarább vagy a szülők-nagyszülők türelme, avagy sikerült-e meggyőzni, hogy hiába ás le akár több méterre: a föld alatt masszív sziklatömböt találna, s csak azt átfúrva juthatna a járatba – ám annyi igaz, hogy hetekig igen jól elszórakozott a gödör mélyítésével, nem kis örömére kutyánknak, “aki” ugyancsak részt vett az ásatásokban.)

2017. Húsz éve írtam. BDK Manzárd: napló.

Kárpátalja – Ungvár

Napló: 1997. szeptember

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. szeptember

Még augusztus végén: az M-Szivárvány-tábor Csobánkán. Évával, Lengyel Tomival voltunk ott. Kellemes tanácskozás, szép táj, kicsit zord éjszaka, amely azzal kezdődött hogy lefekvés előtt a szállásunkul kijelölt bungalóban valami bogarat találtam az ágyamban. Na akkor menjünk vissza Budapestre, javasoltam (Tomi ott lakik, nekünk meg volt szállásunk), de meggyőztek, hogy a hatlábú nem csótány volt, csak a mezőről vagy a közeli nyaralók kertjáből tévedt be valami mezőgazdasági identitású rovar. Ezzel jár a természet közelsége. Túltettem magam rajta, viszont ennél is kellemetlenebb volt a folytatás: a kis faház vacogtató hidegében hajnalig kellett hallgatunk részeg magyar költők óbégatását. Mindezeknél csak egy korábbi epizód volt kínosabb: megismerkedtünk Haklik Norberttel… A kialvatlanságot és vacogásunkat aztán viszont nagyon kellemes alkalom írta felül: Zalán Tibort köszöntöttük születésnapján Margócsy István jófajta Whiskyjével.

*

Itthon egyre gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este kapcsolják ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit, gyertyafénynél hosszabban vacsorázgatunk (gyerekeink nagyon élvezik), korábban lefekszünk. Energiatakarékosság ukrán módra. De amikor reggel nem tudok munkámhoz ülni, akkor majd felrobbanok dühömben (a padlásszobában kevés a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép, sem villanyírógép nem működik; tudom: lehet tollal is írni, mint ahogy petróleummal főzni is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik évezred küszöbén?).

A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár legtöbb részén heti 3-4 alkalommal félnapokra kapcsolják ki a villanyt, faluhelyen egész naposak az áramszünetek. A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít: miért mennének be dolgozni, ha a gépeket amúgy sem tudják beindítani. Az iskolákban a múlt télen még decemberben sem kezdődött el a fűtési idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban. Az idén sem várható javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent, Ukrajna oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.

Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: „Az energiarendszerben kialakult kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli áramkimaradásokra … lehet számítani.” És itt jön a legszebb mondat: „Kérjük az áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására, a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése céljából.” (Sic!).

*

Intenzív levélbeli egyeztetések a berlini Balla Bálinttal. Az EPMSZ felvállalta az Élted volt regénye kiadását (Bálint a lektorátusuk vezetője; még májusban olvasta a kéziratot, amit Siófoki konferenciájukon adtam át neki. Bevallom: egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”. Saját elismerő véleménye mellé azóta, ha jól tudom, Kende Péter és Ilia Mihály pozitív értékelését is megkapta.) Felajánlottam, hogy minden előkészületet és lehetőség szerint a könyv nyomdáztatását is mi végezzük Ungváron. Nekik ez nagy költségmegtakarítás, nekünk viszont mint szerkesztőségnek és könyvkiadónak, tisztességes kereset.

Én egyébként azóta is dolgozom a regényemen. Közben két folyóiratban is közöltek részleteket belőle, és amikor ezeket készítettem elő, látnom kellett, hogy van még mit javítani a szövegen (mindig van…). És itt-ott talán még pici bővítésre is szorul: találtam kisebb-nagyobb ellentmondásokat, érthetetlenségeket – ezeket fel kell oldani, jobban kell motiválni. Megjelenés előtt tehát még végigbogarászom egyszer-kétszer a szöveget.

*

Hosszas előkészületek után végül nagyon jó kis pályázatot hirdettünk meg a Pánsípban. Elég tisztességes összegű díjakra sikerült összekalapoznom a pénzt, egy csomó különdíjra is ígéretet kaptam. A pályázat tárgya: szonetteket kell beküldeni jövő januári határidővel: vagy 3 különállót, vagy 6-ból álló ciklust, vagy szonettkoszorút. Külön örülök annak, hogy Somlyó Györgyöt sikerült megnyerni a zsűri elnökének: első kérésemre igent mondott.

Úgy tervezem, a díjátadás helyszíne Budapest lesz, az Írószövetség.


Más: Energia – üvegház – télikert Budapest — Szamizdat könyv (Google helyezés)

Napló: 1997. augusztus

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. augusztus

A Szegedi Nyári Egyetem Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését. Egyenesen ide érkeztünk Ungvárról (Csönge is velünk volt), picit fáradtan tartottam meg előadásomat. Csodálkozással vettem tudomásul, hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával a határon túli magyarság a vízumkényszer miatt elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar) fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő „hivatalosak” jobb esetben nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség, ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra, hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll fenn a jugoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpátaljaiak magyarországi letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést), s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny. Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…

Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:

Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy így: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Íme, újabb adalék az anyaország és a határon túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig elégedett csettintés: micsoda novellatéma!

[Jóval később az epizódot beépítettem Baba Jaga kunyhója című novellámba – 2017]

Gyűjteményt állítottam össze a lendvai Muratáj részére kis irodalmunkból, és verseket, regényrészletet készítettem elő magamtól a békéscsabai Bárkának; megújulni látszik egy negyven éves hagyományra visszatekintő mindenes gyűjteményünk, a Kárpáti Kalendárium, amely leginkább az állami kiadó magyar szerkesztőségének gondatlansága miatt sorvadt el; ennek most külön irodalmi gyűjteménye lesz és az egyik Pánsíp-szerkesztőt (Bagu Lacit) kérték fel összeállítónak: bőséges anyag lesz benne mindnyájunktól.

Az idei Tokaji Írótáborban való szereplésemet kishíján lemondtam, ugyanis kiadóként meghívást kaptam a budai várban székelő Magyar Kultúra Alapítványtól egy rangosnak ígérkező könyves rendezvényükre. Szilaveczky Csilla titkár személyes hangú kísérőlevelében arra kért, egyeztessek az ügyben a KMKSZ kulturális titkárával, mivel a kárpátaljai könyvkiadók budapesti szereplését ő koordinálja. Ezen ne múljon, Fodor Pistivel barátinak mondható viszonyban vagyok (ugye aki egy Space-hanglemezt évekre, majd éjszakai telefonhívásával egy gulyásozó bográcsot kér kölcsön az embertől, azt barátjának gondolhatja?). Joggal remélhettem tehát, hogy együtt tudunk majd működni. Előzetesen Pistivel meg is beszéltük, hogy frissebb könyveinkkel és személyesen (kiadónk részéről egy szerző, egy munkatárs én és vezetőként) részt veszünk az alkalmon… Aztán hosszú hallgatás… Aztán jön egy üzenet: sajnos nem erősíthetik meg részvételi szándékomat, mert nem vagyok tagja a kárpátaljai könyv-alkuratóriumnak… Amelyet ők működtetnek… Azaz nagyjából az történik, ami évek óta: aki „nem a mi kutyánk kölyke”, azokat távol kell tartani a KMKSZ érdekeltségét érintő ügyektől. (Igaz, az Anyanyelvi Konferencia meg csak a Dupkával és a MÉKK-kel tárgyal, a KMKSZ-t negligálja.)

Így aztán a budai várban impozáns körülmények közt lebonyolítani remélt kiadói és szerzői bemutatkozásunk helyett a rendezvénnyel egy időben zajló Tokaji Írótáborba jelentkeztem be, ahol majd előadást is tartok…

Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek és beilleszkedési zavarok címmel [Lásd: BDK.: A hontalanság metaforái, MNyKNT, Bp, 2000.] arról beszéltem, hogy a kárpátaljai magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe, mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték- és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A „kárpátaljai delegáció” tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását pedig kapitálisan félreérthette. Jóska aztán egyebek közt még azzal remekelt, hogy felolvasta alkalmi képversét, kezével mutogatva el a vizuális élményt.) A témám most sem volt kevésbé rázós: A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa cím alatt [lásd uott] – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat – arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe, s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek, identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem, újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet: kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.

Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban sikeremnek (és „irodalomkritikusi” működésem egészének) van legalább három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába, -történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos (bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs „jogosítványom” ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán „írói munkásságom részének”.