napló címkével jelölt bejegyzések

Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. augusztus

Ennek ellenére megtapsoltak

„Szónoklatom” a kamaldúli szerzetesek kolostorának udvarán

A múlt hónapban olyasmit tettem, amire évek óta nem volt példa: mikrofonhoz álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt, ahol is a Kamalduli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot. Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót, beszámolót – csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.

A szónoklástól való tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt: 1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete – akkor még tagja voltam – felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március 15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam (akkoriban még buzgott bennem a tömegrendezvények iránti vonzalom, kifejezetten imponált, hogy cirka ezer ember hallgat majd Ungvár egyik főterén), és történelmi-irodalmi előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”, meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”. Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én egy évvel később Kravcsuk után Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld. A másik üzenetem egy másik elnöknek, a KMKSZ akkori vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét – a szervezet az évi közgyűlésén ugyanis ez az egység megbomlott [a széthúzásnak végül szakadás lett a vége]. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása, Perduk János, szükségesnek érezte, hogy Fodót megvédje ellenemben – pedig én nem is támadtam –, szót kért és kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni. Több mint nevetséges volt ez az alattvalói buzgalom és benyalizás.

A dolog visszássága egyébként abban állt, hogy sem az ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló (magyarul is értő) hivatalos városi vezetők közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy nem is bírált magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja. „No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” – határoztam el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.

Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom. Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról, Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben az együvé tartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem, hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról, tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb. Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben), kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, bele-belevihogtam fennkölt szövegembe. Leleplező erejűnek gondoltam: íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”, ráadásul – feltételezhetően – épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból, mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam: hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai), hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.

Ennek ellenére megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet. Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos, hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni. „Nagyon szépen beszélt” – mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.

Az alkalom mindezek ellenére eléggé érdekes, tanulságos volt. Szégyellni valóan hiányos történelmi ismereteinkre vall, hogy azt például nem tudtuk, nagyságos fejedelmünk a szabadságharc bukását követően 1715 és 1717 között a Párizshoz közeli Grobois település kolostorában élő kamalduli szerzetesek vendége volt, s hogy a Rodostóban 1735-ben bekövetkezett halála után bebalzsamozott szívét Franciaországba szállították és a grosbois-i kamalduli szerzetesek a kolostorban temették el (végakarata szerint). Ennek emlékére állított a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezete emléktáblát Majkon 1996-ban. Bevallom, a rendről sem hallottunk korábban, így azt sem tudtuk, hogy szerzeteseik némasági fogadalmat tesznek és ablaktalan kis cellákban élik életüket. A szállásunk is egy vendégszobának kialakított cella volt.

Zárolt halmazok

A jövőre esedékes Frakfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a díszvendége, és ebből az alkalomból a határon túli régiók magyar irodalmából válogatást készít egy német kiadó. Christina Kunze műfordító megkeresése: a készülő antológia számára fordítja egyik novellámat németre, és a “zárolt halmazok” kifejezést nem tudja értelmezni. Próbálom megmagyarázni…

Kedves Krisztina,  a „zárolt halmazok”, mint ahogy a novella több kifejezése is, elvont, metaforikus, többértelmű. Így lehetne körülírni: elzárt, tiltott, megfejthetetlen, elérhetetlen dolgok összessége, rejtett tartomány. „Értünk jönnek zárolt halmazok”: nem nekünk kell elérnünk, megfejtenünk a titkot, hanem az elérhetetlenség, a rejtély maga jön elébünk, tárul fel előttünk. Azaz: olyan kegyelmi állapot, olyan „csoda”, amikor olyasmi is megadatik, ami máskor nem; megvilágosodás, amikor megértjük a dolgok lényegét. Tisztelettel felhívom még figyelmét, hogy bár prózáról van szó, számos szövegrész trocheikus ritmusú, így a fentebb idézet mondat is:  Értünk jönnek zárolt halmazok. Nem biztos, hogy ezt a német interpretációban vissza kell adni, a szövegritmusra azonban talán érdemes figyelmet fordítani. Köszönöm figyelmét, kézcsók, BDK

Új könyveink

Az Új Mandátum sikerrel pályázta meg Éva második meséskönyvének a kiadását (az elsőt magunk adtuk ki önerőből). A Fejezetek az üvegházból még az idén megjelenhet. Istvánékkal [Németh István és csapata, akikkel korábban a Hatodik Síp körül buzgólkodtunk] ugyan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ám reméljük, korrekt módon járnak el kiadóként, ha már ők kérték a kéziratot. A pécsi Pro Pannonia kiadó pedig felvállalta válogatott verseim megjelentetését 1999-re. A kéziratot összeállítottam, a kiadóvezető Szirtes Gábor kérése, hogy Lator László írjon róla a pályázáshoz külső lektori vélemény.  Ez már el is készült… A kötet címe: Halott madárral.

II. rákóczi ferenc, kamalduli apátság, könyv, könyvek, napló, 1998, majk, kamaldúli, napló, 20 éve írtam, berniczky éva, üvegház, bdk, balla d. károly, halott madárral, manzárd,

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. július

Elsőkötetes költők Kárpátalján

Több mint két hétig dolgoztam a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről. Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.

Miközben olvastam-jegyzeteltem könyveiket, a költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid „tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért, hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer, mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét aztán bizonyítani is próbálja.

>> a tanulmány szövege: Elsőkötetesek Kárpátalján – Négy kísérlet a megújulásra

Erőfeszítések, sikerek, kudarcok

Felolvasom, kik kaptak KÁRMIN-díjat

Egy barátunknak így foglaltam össze az elmúlt fél évünket: „Sokat dolgozunk, vegyes eredménnyel. Főleg a pályázások vitték el rengeteg időmet. A Pánsíp megmentését célzó beadványok mellett még 5-6 futó témánk vagy új ötletünk adódott: szonettpályázat (siker), novellapályázat (kudarc), Pánsíp-est Pesten (siker), KÁRMIN-díj (siker), egy új díj alapításának szándéka (kudarc), egy ösztöndíj-alap létrehozásának az ötlete (kudarc), két tervezett előadókörút (két kudarc), több könyvterv (egy siker: a Száz szomorú szonett). Sajnos egyre nagyobb az ellentmondás az ilyesmire fordított munka és a „megtérülés” között, ezért félő, hogy sok mindenről célszerűbb lemondani, mint mindenáron fenntartani vagy új dolgokkal kísérletezni. Végül is ki kényszerít engem arra, hogy lapot és könyveket adjak ki, alapítványt működtessek? Mi indokolja ezeket a közösségi dolgokat, ha mind a támogatók, mind a közönség részéről egyre nagyobb az elutasítás és a közöny?”

Igen, ezt a kérdést időről időre felteszem magamnak. És ha nem lennének állandóan új ötleteim, a „régi” dolgokba biztosan belefáradtam-beleuntam volna. Nem tudom, kitartásnak vagy hebehurgyaságnak kellene-e inkább nevezni azt a magatartásomat, hogy ha valami nehezen megy vagy ha túl nagy ellenállásba ütközik, akkor mást, másként próbálok. Így váltottam a Hatodik Sípot Pánsípra, a Galéria Kiadót UngBereg Alapítványra – de az az érzésem, ezeket sem fogom mindenáron fenntartani. Mindig, amikor a sűrűjében vagyok valami közéleti-irodalmi-kiadói-szervezési nyüzsgedelemnek, arra gondolok, mennyivel jobb lenne félrevonult magánembernek, remeteéletű írónak lenni. De ha az lennék, biztosan épp erre a nyüzsgésre vágynék áhítozva.

*

Az egyik kudarcról részletesebben… Mindenképpen véghez akarom vinni alapítványunk második díjának nevesítését. Azt szeretném, hogy Váradi-Sternberg János nevét viselje. A család hozzájárulását (mi több: erkölcsi támogatását) bírom, de ennél többet szerettem volna. Így írtam a Magyar Tudományos Akadémiának és kulturális minisztériumnak, illetve a történelemtudományban illetékesnek gondolt más testületeknek is, kértem (nagyon szerény) hozzájárulást a díjhoz kapcsolni remélt pénzjutalom biztosításához, illetve ha ez nem lehetséges, akkor támogató állásfoglalást, pár méltató sort a professzorról. A fontosabb helyekről semmilyen válasz, még udvarias elutasítás sem érkezett, egyetlen történeti intézmény vezető küldött faxot (valószínűleg ő is csak személyes barátságunk okán) azzal, hogy sem az ő számára, sem munkatársai részéről nem eléggé ismert VSJ munkássága, amely így nem tartozik sem kutatási, sem illetőségi körükbe. Ez kicsit elkeserített. Én azt gondoltam, ha valaki ismert magyarországi szakmai körökben Kárpátaljáról, az éppen Váradi Sternberg János, aki például az ukrán-magyar történelmi és kulturális kapcsolatok legbehatóbb kutatója volt.

Túlélési kísérlet avagy a kisebbségi lét hozama

Röstelkedve vallom be, családon belül időnként latolgatjuk egy esetleges áttelepülés lehetőségét. Erre én akár csak egy évvel ezelőtt még gondolni sem tudtam. Nem valami túlzott hivatástudatból vagy makacs lokálpatriotizmusból, hanem mert látom ennek a peremlétnek az izgalmát, élvezem a kihívásait, és az érzelmi kötődésen túl úgy igyekszem magamból kiforogni a lehetőségeket, hogy minden nehézség ellenére a ez a helyzet is megadja a maga lelki-fizikai hozamát. Most viszont egyre gyakrabban kell szembesülnöm azzal, vajon van-e jogom magamat és családom tagjait egyfajta túlélési kísérletnek kitenni. Ugyanakkor egy áttelepülés is rengeteg gonddal járna: ezt nyilván csak akkor tehetjük meg, ha valami pénzkereső elfoglaltságot találunk magunknak. Apám-anyám nyugdíjas, két gyerekünk van, azaz két keresőre esne négy eltartott, de én az állapotom miatt csak szellemi munkára vagyok alkalmas (nem egy jóléti szereposztás a mai Magyarországon), és hát persze én is meg Éva is az irodalomban, lapcsinálásban, könyvkiadásban szeretnénk benne maradni, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy ilyen filoszokból az anyaországban 12 egy tucat: Dunát-Tiszát lehet rekeszteni az írókkal-szerkesztőkkel. És őszintén megvallva: nyilván elesnénk attól az összes lehetőségtől is (támogatások, gyakori meghívások), amelyek ma kárpátaljaiságunk révén adódik számunkra. Így hát a döntés roppant nehéz, még akkor is, ha tapasztaljuk: az évente áttelepülő száz-százötven értelmiségi családból még senki nem tért vissza, és senki nem mondta, hogy megbánta volna…

*

A budapesti Nemzetközi Hungarológiai Központ meghívása A magyar kultúra külhoni műhelyei a harmadik évezredben c. konferencián belül sorra kerülő A magyar könyv külföldön c. tanácskozására. Örömmel mondtam igent

a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. június

A vallásról Tornai esszékötete okán

Tornai József esszékötetét olvasom. Egy helyütt a Jó és a Rossz soha el nem dőlő, soha el nem dönthető harcáról ír. Nekem a magam megállapítása jut eszembe; valahol a Szembesülésben írom: „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet.”

Az esszékötet tartalmának a jó részét egyébként ismerem korábbról: a Forrásban, a Kortársban és talán egyebütt is közöltek belőle részleteket. Amikor a Könyvfesztiválon találkoztunk, ezt említettem is Tornainak, nem hallgatva el, hogy nagy élvezettel olvastam pl. a vallásról, hitről szóló passzusait. Valahogy így fogalmaztam: „Nagy élmény volt számomra felismerni, hogy egy alapjában istenhívő (ő) és egy alapjában istentagadó (én) mennyire azonos következtetésekre juthat, ha az egészséges kétely vezeti gondolatait.” Igen, mondta, a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja tőle, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében. Ezt nehéz elfogadni, nem elfogadni pedig veszélyes, mert a „továbbgondolkodás” egyenes úton vezet az „eretnekséghez”. Aki komolyan veszi az istenhitet, csapdában vergődik, a dolgok lényegét fürkésző gondolat és a dolgokat lényegüktől függetlenül, feltétel nélkül elfogadó hit között.

Tornai gondolatmenete – a fent idézett és a kötetében több helyütt is kifejtett – nemcsak logikájának tisztasága (és szépírói hitelességű megfogalmazottsága) miatt meggyőző, hanem azért is, mert példatárát nem csupán a kereszténység forrásvidékéről hozza; igen gyakran hivatkozik Buddhára, de jártas az egzotikusabb, így a törzsi vallásokban is. Jó ez a kötet, megerősít abban a nézetemben, hogy a szemlélődés, vizsgálódás és a gondolkodás mégis fontosabb a „hívés”-nél, amely – ha csak önmagáért van – óhatatlanul beszűkíti, falak közé zárja az emberi elme szárnyalását. (És itt még hadd teszem hozzá: nem a vallás miszticizmusával, a racionális gondolkodással szemben álló, a mindennapi és a tudományos tapasztalatoknak ellentmondó voltával van bajom. Ilyen alapon kárhoztatni lehetne akár a költészetet is. Míg azonban a költészet nem aspirál arra a szerepre, hogy a világról vallott nézeteinket megszabja, addig a vallási rendszerek elvárják követőiktől, hogy az általuk meghatározott módon viszonyuljanak ember-élet-természet dolgaihoz. Egy versbéli szimbólum nem gondolja azt magáról, hogy ő egy definíció, míg a „szeplőtelen fogantatás” vagy „szentháromság” a vallásos gondolkodás attribútumaként demonstrálódik.)

A vallással azonban – most már Tornai kötetétől függetlenül folytatva – nem is ez a fő bajom. Hanem ugyanaz, mint más ideológiákkal: az, hogy a mindennapi ember szintjén ez az ideológia primitív panelekben, előre gyártott prekoncepciókban, vulgárteóriákban ismerszik meg. Két módozat szerint is.

Egyrészt a mélységesen meggyőződéses emberek gyakran a viccbéli Mórickához hasonlatosak: szinte mindig mindenről ugyanaz jut eszükbe, mindenben a Jóisten megnyilvánulását keresik (és találják meg!), és hol a sorsot, az eleve elrendelést látják bekövetkezni, hol meg a Mindenható közbeavatkozását érik tetten. Ha valami nem sikerült: így volt megírva, az Isten ezt szabta ránk; ha valami sikerül: az Isten megsegített minket. És itt az ekként viselkedő-gondolkodó „mindennapi” embereken nem feltétlenül az ostoba, iskolázatlan, a világ dolgaitól elzárt vagy azok iránt nem érdeklődőket értem; átlagosaknak, hétköznapiaknak inkább atekintetben nevezhetők, hogy gondolat- és érzelemvilágukban valamely meggyőződés „mindennapisága” dominál a szabad vizsgálódás „különlegessége” helyett. Mindig azonos vágányon futó következtetéseik miatt az ilyen emberekkel vitatkozni sem igen lehet (nem is nagyon érdemes), mert gondolatmenetük nyomvonalából nem tudnak, nem is akarnak kitérni, és mindig mindenre ugyanaz a kész válaszuk van. Saját hitüket, meggyőződésüket egyfajta kész receptnek tekintik, amely minden körülmények között eligazítja őket afelől, mi miért van. Mélyen vallásos embert nehéz zavarba hozni, mint ahogy egy meggyőződéses marxistát sem könnyű: a világ dolgaiban eleve saját elvrendszerük érvényesülését látják, s bármi is kerüljön elébük, az számukra soha nem más, mint nézeteik manifesztálódása. Fel sem merül bennük a „talán mégsem”, nincs szükségük újraértelmezésre, kerülik a dolgok komplexicitását, érzéketlenek a finom árnyalatokra, hajlításokra, erősen idegenkednek attól, hogy az „igazságok” viszonylagosságát vagy visszáját, fonákságát is megvizsgálják. Eszméjük olyan rögeszmévé torzul, amely már-már automatikusan, tőlük függetlenül működik s reagál a külső ingerekre.

Másrészt a mindennapi emberek egy jelentős része nem mélyebb meggyőződése, hanem felületessége, gondolati restsége okán használ ideológiai (így vallási) paneleket. Az ő részükről még a saját elvrendszerük alapos elsajátításának igénye sem merül fel: ismereteik hiányosak és leegyszerűsítettek, fogalmaik pontatlanok. A „vulgárvallásosság” képviselői nem ismerik azon mélységében a Bibliát, nem látják át filozófiai értelmét sem a megváltásnak, sem az üdvösségnek, sem az eredendő bűnnek stb. Az ő hitükben a Jóisten megszemélyesül, emberi alakot ölt, és sok mindenben jobban hasonlít egy tröszt nagyhatalmú igazgatójához (a kisemberek őt sem látják soha), mint ama transzcendentális világeszméhez. (Itt kell megjegyeznem, hogy a vulgárteizmus kialakulásában alighanem jelentős szerepe van azoknak a „tanítóknak”, akik a „közérthetőség” kedvéért – vagy mert maguk is primitíven gondolkoznak – jelentősen leegyszerűsítik a vallási vagy más ideologisztukus elméleteket, a könnyű követhetőség kedvéért kisszámú lépésből álló egyenes következtetésekre korlátozzák magyarázataikat, a polemikus helyek fölött pedig bámulatos nagyvonalúsággal elsiklanak. Példázatokkal élnek, de a számos értelmezésre lehetőséget adó történetekből „az egyetlen helyes” konklúziót igyekeznek levonni, mintha a megvilágosodás valami számtani művelet lenne. Nem sok prédikációt hallgattam végig életemben, misét pedig alig kísértem figyelemmel néhányat, de még az oly képzettnek gondolt és a felekezeti hierarchiában magas rangra jutott teológusok által lebonyolított igehirdetésekből is azt kellett kihallanom, hogy az interpretátorok a hit lenyűgöző misztériumait, a filozófiai (és nem ideológiai) értelemben vett vallás transzcendens emelkedettségét, vagy akár az isteni mivolttal történő érintkezés katartikus élményét valami elképesztően alacsony „háztartási szinten” adják elő a nagyközönség számára, mintegy lerángatják a köznapiság porába. Azt, ami voltaképp felfoghatatlan, tapasztalaton túli, köznapi értelmünk feletti, azt nem költői metaforákban és nem is elvont fogalmakkal operáló elméletekben próbálják megragadni, hanem nagyon is felfogható, nagyon is tapasztalati, nagyon is köznapi reáliákhoz kötik, azok révén értelmezik. Az egész néha olyan, mintha egy karmester meg sem próbálná megszólaltatni a szimfóniát, hanem elmondaná, hogy a hegedűkön négy húr van, a harsonák rézből készültek, a kottákat pedig a Zenemű Kiadó rendezte sajtó alá. Az emberek ezután kijönnek a templomból, és azt hiszik, megtudták, hol lakik a Jóisten.

*

Válasz Lengyel János és [Bakos] Kiss Károly levelére

– amely a versküldemények mellett bizonyos számonkérést is tartalmazott, hogy mifélét, kiderül válaszomból, további kissé nyakatekerten irodalomelméleti kérdéseket is pedzegetett.

Kedves Fiatal Barátaim!

A küldeményre, amelyet kézhez kaptam, roppant hosszan és roppant röviden is lehetne válaszolni. A rövid válasz valahogy úgy szólna, hogy L. J. versei sajnos reménytelenül rosszak, K. K. írásai viszont okot adnak a visszafogottabb biztatásra, ám a Pánsípban való közléssel még korai lenne kacérkodni. Ugyanez a rövid válasz valószínűleg reagálás nélkül hagyná a fiatalok felkarolásáról írtakat, az irodalomelméleti kérdésekről pedig az állhatna benne: idő hiányában sajnos… stb.

A hosszú válasz alaposan elemezné a verseket, L.J. munkáiban kimutatná az eredetiség hiányát, a képzavarokat, az erőltetett szófűzést, a döcögő ritmust, a rossz rímeket – és azt a poros érzelemvilágot is, amely nem érdemes arra, hogy modern (ha jobban tetszik: korszerű) versekben kapjon kifejezést. K.K. verseit tárgyalva a hosszú levél kimutatná a jobb ritmusérzéket, a megcsillanó költői képeket, és mindenképpen értékelné az eredetiségre és a korszerű látásmódra való törekvést. A fiatalok felkarolása kérdésében a hosszú levél néven nevezné a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának két választott tisztségviselőjét, megadná címüket, telefonszámukat (napilapnál dolgoznak mindketten, egyikük Beregszászban!), akik egyrészt az „alapelvek” dolgában lehetnek illetékesek, másrészt a „felkarolás” ügyében is bizonyára szívesen nyilatkoznának. Szerepelhetne a levélben az írócsoport további tíz tagjának a neve, akiket ugyanilyen eredménnyel lehetne számonkérni. Nyilván szóba kerülne a hosszú válaszban három ifjúsági lap, a Délibáb, a Nyomkereső és a Bóbita is, mint olyan fórumok, amelyek felkarolás ügyében hivatalból élen járnak. Szó esnék egyéb lapokról, olyanokról, amelyek szerkesztősége Beregszászban működik, és élükön versekhez igencsak értő költők állnak, ezek egyike kifejezetten irodalmi lap, sok verset közöl és gyakrabban jelenik meg a Pánsípnál, így több szempontból is alkalmasabb a szerencse próbálás színteréül. Ugyanezen hosszú levél kísérletet tenne arra, hogy 20-25 oldalba belesűrítse az irodalomelméleti kérdésekre adandó választ, és sűrűn utalna arra, hogy a szépirodalom kritériumairól komoly tudósok vaskos köteteket írtak már, mégsem sikerült megnyugtató választ adniuk minden kérdésre. A kárpátaljai magyar irodalom kapcsán a levélíró véleményének aprólékos kifejtése során megadná három nagyobb tanulmányának a forráshelyét (Bárka, 1996, 3-4. szám; Forrás, 1997, 5. szám, Pánsíp 1997/3), amelyek a felvetett problémákat elemzik, ide értve az esetleges továbblépés lehetséges útjait is. Bármilyen hosszú is lenne a válasz, a „posztmodern antipoetikus irányzatokról” szólva nemigen tudná magát a kérdést értelmezni, mint ahogy igen bajosan adna okos választ arra is, mi a véleménye a fehér szőrű fekete kutyák nyávogásáról.

A hosszú levél sort kerítene arra is, hogy beszámoljon arról, L.J. négy évvel ezelőtti (!) küldeménye bizonyára nem keltette fel a szerkesztők érdeklődését, és emlékeztetne rá, hogy a lap impresszumában hosszabb ideig fel volt tüntetve a következő szempont: „A meg nem rendelt anyagokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza, levélben reagálni rájuk csak akkor tudunk, ha a feladó megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot mellékelt”, a továbbiakban pedig hosszan fejtegetné a levél, hogy az elmaradt válasz is egyfajta válasz, főleg, ha elmarad a fenti szövegből a válaszadással való kecsegtetés.

Végül: lehetne erre a küldeményre se nem hosszú, se nem rövid választ küldeni, ebben a megszólított azt sorolná el, mi tartalmazna egy roppant rövid, és mit egy roppant hosszú válasz.
Jó munkát kívánva, baráti üdvözlettel: [aláírás]

PS. Egyszer egy híres muzsikustól megkérdezte egy fiatalabb kollégája: „Mondja, mester, hogyan kell komponálni?” „Én erre nem tudok válaszolni.” „Hogyhogy, hiszen a mester a mi életkorunkban már szimfóniákat írt?!” „Az igaz, de én nem kérdeztem senkitől, hogyan kell.”

Voltaképp teljesen érthető, hogy ezzel a válaszommal nem loptam be magamat a szívükbe.

Levél Kobzos Kiss Tamásnak

Kedves Tamás,

lapodat megkaptam, ezen új elérhetőségedet is, amelyen most jelentkezem. Valóban jó lenne már valahol összefutnunk egy kicsit, az már-már fantasztikus, ahogy mi elkerüljük egymást. (Pár éve pl. Vaskúton. Fábri Géza zenésztársaddal egy házban lakott a bátyám, s ha ott voltunk pár napig, mindig szerét ejtettük a közös udvaron szalonnasütésnek, borozásnak-éneklésnek, amikor Géza rábeszélésünkre a húrok közé csapott. Persze szóba kerültél te is többször, s egy alkalommal elkottyintotta: Tamás, persze, tegnap volt itt – és azonnal észbe is kapott, milyen hülye, hogy nekem nem szólt át a szomszédba, biztosan szívesen találkoztunk volna… – Hát persze, hogy!) No de ami késik, az nem múlik. Szinte nincs olyan hónap, hogy mi elő ne fordulnánk Budapesten; keresni fogunk. A nyár most valamivel lazább, július 24-én Oroszlányban leszünk (Rákóczi Nap), aztán meg augusztusban a Tokaji Írótáborban múlatjuk időnket. Őszre viszont akár össze is hozhatnánk valami közös programot, ahogy említeted – nekünk nagy dicsőség lenne veled együtt szerepelni valahol. És ha szerinted rád se vetnénk nagyon rossz fényt, akkor talán lehetne gondolkozni ilyesmin.

Mi a mostoha itteni viszonyok ellenére aránylag jól megvagyunk. Az embert azonban saját boldogulása csak részben deríti jó kedvre, ha maga körül pusztulást, leépülést, nyomorúságot lát. Elképesztő szintre süllyedtek a magyar falvak, siralmas állapotban van Beregszász, demoralizálódik az értelmiség – néhány látványos eredmény ellenére ez az általános megfigyelésem. Erről több hosszabb-rövidebb cikket-tanulmányt írtam, többek között egy 40 oldalas „nagyesszét” is. Egy sokkal rövidebbet láthatsz az Új Horizont ez idei „48-as” különszámában.

Irodalmi sikereinkre sem panaszkodhatom. 96-ban verseskötetem, az idén regényem jelent meg (utóbbi éppen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában). Évának tavaly saját erőből kiadtuk első meséskönyvét, szép sikere lett, gyakorlatilag a teljes példányszám elfogyott és éppen nullszaldós lett a vállalkozás. Második mesefüzérét felvállalta egy kiadó, talán a támogatást is sikerült megszereznie rá, így 99-re ebből is könyv lehet. Most egy merész terven dolgozunk: egy „reprezentatív” közös könyvet akarunk kiadni az én legújabb 60 verseimmel és Éva 12 novellájával, mindezt egy fiatal festőművész-házaspár színes táblaképeivel (16 db) szeretnénk illusztrálni. Az album-minőségű, kemény táblába kötött könyv kiadása persze egy nagy kalap pénzbe kerül, ezért azt találtam ki, hogy az 1999-re tervezett könyvből 199 példányt sorszámozunk és a négy szerző névre szólóan dedikálja arany (1–9. példány) és ezüst kategóriájú mecénásainknak (10–99. példány), illetve személyes előfizetőinknek (100–199. példány) (nevük belekerül a könyvbe a megfelelő megjelöléssel). Az arany fokozatot vállalóktól 199 DM, az ezüstöktől 99 DM, a személyes előfizetőktől pedig 29 DM összegű hozzájárulást kérünk (ezt persze bármilyen pénznemben el tudjuk fogadni). Ezen kívül a számozatlan példányokra is elfogadunk előfizetéseket, a kemény kötésűek ára 19 DM, a puha kötésűeké 15 DM. Az egész „rendszert” még csak most dolgoztam ki, eddig csupán néhány nyugati barátunknak küldtem el a felhívást – visszajelzés még nem érkezett.

Lapunk, a Pánsíp átmeneti, de évente megújuló anyagi válságát most úgy oldottam meg, hogy évi 3-4 megjelenésű folyóiratból éves almanachhá alakítottam. Egy teljes év alatt talán könnyebben sikerül annyi pénzt összeszednem, amennyi a kiadásához kell. A szerkesztőséget is átalakítottam: másfél évvel ezelőtt három fiatalnak adtam át a szerkesztést (egyikük Éva volt), most visszavettem, mivel évi egyszeri megjelenéshez fölösleges szerkesztőséget fenntartani. Évával ketten lazán megcsináljuk – ezzel is pénzt takarítunk meg. (Két éve magunk szedjük-tördeljük az anyagot.)

Talán tudod, hogy 1995-től működik egy alapítványunk is (UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány), ez Budapesten van bejegyezve, és a mostani átalakítás nyomán közhasznú társaságként működik. Az alapítvány, amellett, hogy jogi szempontból keretül szolgál lap- és könyvkiadói munkánkhoz, sok más egyébbel is foglalkozik. Több kárpátaljai kulturális ügyet „menedzselünk”, támogatásokat próbálunk megszerezni itteni íróknak, tanároknak, iskolák pályázatait bonyolítjuk, rendezvényeket szervezünk és támogatunk. Leglátványosabb ügyünk a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj (KÁRMIN-díj) megalapítása volt, ezt évente ünnepélyes keretek között (baráti fogadás keretében) adjuk át annak, akit a KÁRMIN-díj évente változó 4-7 tagú Bizottsága erre érdemesnek talál. Eddig Penckófer János, Bagu László és P. Punykó Mária kapták meg. Különdíjunk is van, ezt az irodalomhoz csak részben kapcsolódó tevékenység művelői kaphatják meg, 96-ban Vidnyánszky Attila, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház főrendezője, 98-ban Németh István könyvkiadó volt a különdíjas. Eddig mindig sikerült a díjak (itteni viszonylatban igen szép!) összege mellett az átadási ünnepség költségeit is előteremtenem, s most azon dolgozom, hogy különdíjunkat nevesítsem, és önálló, rangos díjjá tegyem. Elnevezni a hat éve eltávozott Váradi Sternberg János történész-professzorról akarom (családjával egyetértésben), aki jövőre lenne 75 éves, épp ezért a díjat 75.000 Ft-ra szeretném feltornászni. Benyújtottam tucatnyi pályázatot – egyelőre eredmény nélkül. (Itt most hadd kérdezzem meg – zárójelben –, hogy ha az 1999 januárjában esedékes átadási ünnepségre meghívnálak, hajlandó lennél-e ingyen eljönni? Netán: ha szerveznék valami kis jótékonysági koncertet, azon vállalnál-e fellépést?) Ezen kívül az alapítványunk bérmunkát is végez: szedést, tördelést, kiadványtervezést, teljes nyomdai előkészítést és kitűnő nyomdai kapcsolataink révén nyomdáztatást is szívesen vállalunk – ebből nagyjából annyi „csapódik le” alapítványi számlánkon, amiből a működési költségeket – így például a havi 10.000 Ft-os könyvelési díjat – fedezni tudjuk.

Hát talán beszámolónak ennyit. Még valamit családunkról: anyámnak két éve súlyos emlőműtétje volt (rosszindulatú daganat!), ebből már felépült, de egyre gyengébb, lassan teljes ellátásra szorul (73 éves); apám viszont fáradhatatlan, 10 év alatt, amióta nyugdíjban van, 8 regényt írt meg, ebből eddig 5-öt sikerült kiadatnia. Gyerekeim nőnek, mint a gomba, 14 éves fiunk (Kolos) focizik és komputerezik, 10 éves Csönge lányunk zongorázgat és fest (nyárra mindkettőt lehagyta, most úszni tanul). Talán sikerül augusztusra valamilyen magyarországi táborba elhelyezni őket – ez mindig nagy élmény nekik. Évám mindenben legfőbb segítőtársam, amellett, hogy 6 ember-re főz-mos-takarít, gyereket nevel, amellett, hogy „vállalati sofőr” és hogy szerkesztői munkát is folyamatosan végez, még írni is marad ideje. Én az egészségi állapotomra nem panaszkodhatom, bár egyre nehezebben járok és segítség nélkül már egyáltalán nem boldogulok (pl. reggeli felöltözés), de azzal vigasztalom magam, hogy az én betegségem tipikus lefolyása sokkal súlyosabb, 40 éves koromra már ágyhoz lehetnék kötve és nyelési-légzési zavaraim is lehetnének. Mázlimra erről egyelőre szó sincs (bár 100 méter gyorson, félő, már nem leszek olimpikon), és eddig mindig tudtam saját állapotomat nagy-nagy derűvel kezelni. És, bizony mondom, sok teszetosza és ötletszegény, rest gondolkodású barátomnál-alkotótársamnál érzem magam egészségesebbnek, és ezt mintha teljesítményem is igazolná. Olyankor is mindig kacagok, amikor 2-3 titkárnővel, irodavezetővel, elnöki és egyéb testületekkel, tagszervezetekkel, székházzal, szolgálati kocsikkal és magas működési költségvetéssel rendelkező szervezetek szerencsétlenkedését, ügyetlenkedését, körülményeskedését látom valami ügy körül, mert tudom, hogy magam tízed ennyi erőfeszítéssel másod-harmadmagammal hamarább megmozdítanám a dolgot. Így hát nyugodtam állíthatom, hogy duzzadok az erőtől!

Ha van időd, írj, ha nincs, akkor majd dumálunk valahol-valamikor. Szia, ölel
Balla D. Károly
Ungvár, 1998. június 26.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. április

Könyvkiadás Kárpátalján…

Készülünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Nagy dolog, hogy most már sokadik éve részt vehet kis szellemi műhelyünk ezen a rangos seregszemlén. Voltaképp nem is igazán értem, miért minket, a régió garantáltan legkisebb kiadóját érte ez a szerencse. Alig akarom elhinni: talán azért, mert a négy évvel ezelőtti hivatalos megkeresésre egyedül mi küldtünk szakmai és üzleti szempontból korrekt választ, s mi ajánlottunk olyasmit, ami okán még a standbérleti díjunkat is elengedték. Ennek fejében ugyanis mi évek óta a teljes kárpátaljai magyar könyv- és lapkínálatot igyekszünk bemutatni, tehát nemcsak a saját kiadványainkat, és nem is csak az egyéves termést, hanem visszamenőleg is szinte mindent, amihez hozzá tudunk jutni, s aminek az odaszállítását meg tudjuk oldani. Ez néha nem könnyű feladat, mert kedves kiadótársaim némelyike épp hogy nem rejtegeti a könyveit. Hozzájuk jutni sehol nem lehet, felkérésemre ímmel-ámmal reagálnak, négyszer-ötször is oda kell telefonálnom, amíg hajlandóak összekészíteni egy doboznyit újabb könyveikből. Egyre inkább az a benyomásom, én vagyok az egyetlen kiadó Kárpátalján, akinek fontos, hogy kiadványai minél több helyre eljussanak – és lehetőleg vásárlóra is találjanak. Az ő munkájuk a megjelenés után a köteles példányok felmutatásán és a megpályázott pénzek elszámolásán túl nem terjed: a (nem tudható, pontosan mekkora) példányszám egyenesen megy a raktárba. Jó esetben egy egy otthoni rendezvényen felbukkannak, esetleg nagy késéssel kap belőle könyvtár, iskola – de hogy szélesebb körben??

Igaz, ezen voltaképp nem is kellene csodálkoznom. Hiszen nemrégiben egy nyilvános rendezvényen a magyar kultusztárca határon túli könyveket támogató pályázati rendszerének ügyeit Kárpátalján képviselő legilletékesebb személy, az ukrajnai könyv-alkuratórium elnöke,  Perduk János például kifejtette, hogy az itthon megjelenő könyveknek egyáltalán nem kell Magyarországra eljutniuk. Hiszen nekünk „kőkeményen” a hazai olvasók érdekeit kell szolgálnunk. Ezt hallván majd’ lefordultam a székemről. Hiszen nem állított kevesebbet, mint azt, hogy még véletlenül se méressen meg irodalmi tevékenységünk a magyar irodalom egyetemességében, esélye se legyen íróinknak az anyaország szellemi vérkeringésébe bekapcsolódnia. Maradjunk meg a kis meleg pocsolyánkban, így legalább nem derülhet ki, milyen gyöngék és hitványak vagyunk.

Jánossal ez nem az első komolyabb nézeteltérésem. Először akkor döbbentett meg, amikor a KMKSZ felkért szónokaként beszédet mondtam 1992-ben az ungvári Petőfi-téri március 15-i ünnepségen (alighanem akkor álltam utoljára mikrofon előtt ilyen szabadtéri mítingen), majd amikor befejeztem, János kéretlenül a mikrofonhoz penderült és „kioktatott” ünnepi beszédem egyik kitételét illetően. Aztán másodjára éppen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon támadt rám, talán tavalyelőtt. Meghívott előadó voltam egy tanácskozáson (Zöld Ferenc vezette a MKKE nevében), amelyen a határon túli magyar kiadók képviselői vitatták meg az égető problémákat. Én elmondtam, miért gondolom elhibázottnak a könyvtámogatási rendszert, miért és miben korlátozza a kiadók autonóm működését az, hogy „helyi” alkuratóriumokat ültettek a nyakunkra, s hogy vajon miként lehetnek ezekben a testületekben kurátorok azok, akik maguk is pályáznak, s hogy ugyan vajon miféle szándék vezérelhette a pártként működő határon túli szervezeteket, amikor maguk alá kaparták a magyarországi könyvtámogatások felügyeleti jogát, sőt, maguk is hirtelen könyvkiadói ambíciókkal léptek elő, holott ezelőtt semmilyen hasonló szándékot nem mutattak.

A közönségből akkor is felugrott és szót kért Perduk, és azt mondta, mindennek az volt az értelme, hogy az olyan kiadói monopóliumok működését, mint az én kiadóm, megtörjék.

Ekkora marhaságot! Monopóliumnak nevezni az évi 4-5 könyvet nagy nehézséggel kiizzadó Galéria Kiadót! Amely magánerőből jött létre akkor, amikor még szó sem volt Mo-i támogatásokról! Amely azután sem a markát tartotta, hanem kiadványainak a felét önerőből adta ki.

Ha azelőtt kételkedhettem volna, akkor világossá vált számomra, hogy a KMKSZ és mindazok számára, akiknek hirtelen eszébe jutott, hogy ők is vagy kiadni akarnak könyveket, vagy felügyelni, hogy mások mit adnak ki, nos, az ő számukra a dolog nem a könyvről és nem az olvasóról szól, hanem kizárólag a megszerezhető pénzről és befolyásról.

Így aztán nem véletlen, hogy az idei Fesztiválra két olyan új könyv bemutatójával készülünk (a megszűnt Galéria Kiadó helyett az UngBereg Alapítvány nevében), amelyeknek semmi köze a kárpátaljai könyvkiadáshoz és a Mo-i könyvtámogatáshoz. Egyik a regényem, a baseli székhelyű EPMSZ kiadásában – ebben alapítványunk mint kivitelező vett részt: a teljes ügyintézés, tervezés, szedés, tördelés, szállítás fejében kaptuk meg a példányszám egy részét; a másik a Száz szomorú szonett c. antológia, amelynek nyomdáztatási költségeit egy ugyancsak önerőből kiadott meséskönyv eladási bevételéből fedeztük. Mi így dolgozunk. A többi kárpátaljai kiadó pedig pályázik, összegányolja a könyvet, gyorsan elszámol – és elrejti a példányszámot. Aztán újra pályázik.

Friss publikációk

Megjelent az Élted volt regénye. A kiadó előszavából: “Biztosak vagyunk abban, hogy az olvasó tetszéssel fogadja az Élted volt regényét és ebből az alkalomból is megállapítja: Kárpátalján is születik olyan kiváló irodalmi alkotás, amelyben az európai kitekintésű formai kísérletezés kitűnő keretet adhat egy kis magyar világ életéről hírt hozó sokrétű cselekménynek.”

Regényrészletem a Bárkában. Ezúttal a Szembesülés WERK-jéből készítettem egy összeállítást. Úgy érzem, sikeres közlés. Vajon hánynak kell még sorra kerülnie, amíg végre maga a regény is napvilágra kerülhet?

Tavalyi díjazott novellám – Az Agnosztosz-rejtély – a Holmi 1998/márciusi számában. Időben alig előzte meg az Élted volt regénye megjelenését, amelynek „külső történetét” képezi. Ezt a „filológiai krimit” sokkal erősebbnek érzem, mint a beleágyazott történetet. Előbbi megállja önmagában is a helyét, utóbbi vézna, élettelen sztori lenne a keret nélkül. Az viszont, hogy a keret erősebb, mint amit keretez, nem túl szerencsés.

Tanulmányom a Forrásban. [Kötetben is megjelent végső változata: Előítéletek és beilleszkedési zavarok] Hogy költőinknek ezt a fokozott szülőföld- és magyarság-költészetét haza-komlexusnak nevezem, sokaknak nem fog tetszeni…

Két versem a Vigiliában…

A Budapesti Könyvfesztivál után

Balogh Katalin fesztiváligazgató
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
Budapest, Vörösmarty tér 1.
1051

Tisztelt Igazgatóság, Kedves Katalin,

ezúton szeretném a magam, alapítványunk, kollégáim és valamennyi kárpátaljai magyar köny-ves ember nevében megköszönni azt a lehetőséget, hogy 1998-ban is részt vehettünk a Buda-pesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Higgye el, szavaimat nem a kötelező udvariasság diktál-ja, hanem az a biztos tudat, hogy a Fesztivál számunkra roppant fontos bemutatkozási fórum, s hogy talán jelenlétünk méltó volt az esemény rangjához, jelentőségéhez.

Mint talán tudja, az idén három könyvpremiert is tartottunk standunkon: ezeknek a könyveknek a megjelenését kifejezetten a Fesztivál időpontjához igazítottuk, lemondva például arról, hogy az Ünnepi Könyvhét újdonságai közt szerepeljenek címeink. (A három könyv közül az egyik saját kiadványunk, egyikben közreműködő kiadó voltunk, a harmadik könyvet pedig egy beregszászi kiadó gondozta.) Mindhárom bemutató sikerrel zajlott le, az én Élted volt regénye c. könyvem premierjén például legalább 40 érdeklődő gyűlt össze (köztük több jelentős író, intézményi vezető, sőt, még egy országgyűlési képviselő – Mécs Imre – is), a három nap folyamán pedig 100- 110 példányt dedikálhattam regényemből. Hasonló, bár szerényebb sikere volt Száz szomorú szonett c. antológiánknak és Bagu László Halálcsináló c. első verseskötetének.

A legfrissebb könyveken kívül standunkon kiállítottuk az elmúlt 1-2 esztendő úgyszólván teljes kárpátaljai magyar könyv- és folyóirattermését. A Pánsíp és az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány kiadványai mellett a Mandátum Kiadó, a Hatodik Síp Alapítvány, az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus-szövetség, a Poliprint Kft. és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kárpátaljai vagy kárpátaljai vonatkozású kiadványait, összesen mintegy 80 címet állítottunk ki – így a fesztiválon való részvételünk a határon túli magyar könyvkiadás ezen legkevésbé ismert ágának seregszemléjévé is válhatott.
Külön köszönjük azt is, hogy – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a fesztiváligazgatóság esetünkben eltekintett a standbérleti díj befizetésétől, hiszen a szűkös anyagi körülmények közepette működő kárpátaljai kiadók számára csak így vált/válik lehetővé a részvétel.

A további együttműködés reményében, tisztelettel, köszönettel:
Balla D. Károly, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány elnöke

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. március

Szavalóverseny Bátyúban

Meghívás Bátyúba, a szokásos költészet-napi megyei szavalóverseny döntőjének zsűrijébe. Amíg Bagu Balázs szervezte, éveken át voltam zsűrielnök, kellemes rendezvények voltak ezek, persze egy vidéki középiskola lehetőségeihez és nívójához mérten. Aztán erre is rátelepedett a KMKSZ és KMPSZ, számos kérdésben kivették az iskola kezéből a döntést és vezető embereiknek a rendezvényen való hangsúlyos megjelenése sem feltétlenül szimpatikus nekem,  így mostanában inkább elmaradoztam. Viszont a finanszírozásban láthatóan nem eléggé bőkezűek, az iskolaigazgató meghívása egyben anyagi támogatást kérő folyamodvány is. Pénz nem tudok küldeni, az Alapítvány [UngBereg] helyzete ezt nem teszi lehetővé (meg hát, őszintén szólva: az iskola állami intézmény, a rendezvényt pedig magyarságintézményként kisajátította a Pedagógusszövetség – miért szállnék én be ebbe?), de egy nagy könyvcsomagot ajándékként a díjazottak jutalmazására már el is juttattam Bátyúba.

Levél Fodor Gézának

Kedves Géza,
nemrégiben Éva levéllel fordult hozzád a szonettes könyvünkben szereplő verseidet illetően. Ezzel kapcsolatban örömmel tudatom, hogy az anyag már átesett a nyomdai előkészítésen is, a napokban visszük Gyöngyösre, a társkiadónknak, amely a nyomdáztatást vállalta. A levélben említettek mellett Új Atlantisz c. versedet is beválogatta Éva, sőt, ez a költemény zárja a kötetet.
Tudatom továbbá ezzel kapcsolatban, hogy a Száz szomorú szonett c. kötetnek a bemutatóját április 25-én, szombaton, 15 00 órai kezdettel tartjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében (Bp., Kongresszusi Központ, Jagelló út 1-3.) ahol is a Pánsípnak és az UngBereg Alapítványnak saját kiállítóstandja lesz. Szívesen látunk ezen az alkalmon, remélve, hogy lesz érdeklődés a könyv iránt, és dedikálásra is sor kerülhet – de persze a pesti közönség kiszámít-hatatlan (az utazását, szállását mindenki maga oldja meg, ebben sajnos nem tudunk segíteni).
A másik dolog, ami miatt írok: a Békéscsabán megjelenő Bárka c. irodalmi és művészeti fo-lyóirat főszerkesztő-helyettese, Elek Tibor irodalomtörténész kért meg arra, hogy segítsek neki kárpátaljai szerzők publikálásának a megszervezésében. Kéthavonta megjelenő lapjuknak akár minden számában szívesen látnának egy-két anyagot itteni szerzőktől. Az általa megadott „kívánságlistán” te is szerepelsz, így kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, illetve küldjél anyagot részükre. Címük: [……….]
Együttműködésedet köszönve, üdvözlettel:

Nagy Zoltán Mihály és az irodalom

Többszöri levélváltás NZM-mel [= Nagy Zoltán Mihály]. Újra ott tart (mint 2-3 évente ismétlődően), hogy ki akar vonulni az irodalomból, mert nem tud belőle megélni. Csalódottan számol be arról, hogy ösztöndíj-pályázata nem járt eredménnyel, egy alapítványtól pedig nagyobb támogatásra számított, de “csak” 50.000 Ft-ot kapott. Hm. Ötvenezret – semmiért. Csupán a kérvényt kellett megírnia: ez szociális támogatás, nem kell semmilyen művet benyújtani se előtte, se utána. Neki mégis “minden reménye szertefoszlott”. Ajánlottam neki: számolja már egyszer össze, mennyit keres meg azzal, ha reggeltől estig túrja a földet, s ez milyen arányban van egy-egy publikáció, netán könyv honoráriumával. Vagy azzal, ha eleget tesz az egymást érő meghívásoknak, és Mo-i könyvtárakban, művházakban, tanintézetekben részt vesz író-olvasó találkozókon – szép honorért, útiköltség-térítés mellett. (Előfordult, hogy hívtam ilyenekre, de nem jött, mert éppen munka akadt a kertben…) És nem feltétlenül kellene csak Mo-ban gondolkodnia. Miért nem “írja tele” például a lapjainkat? Az ezekben megjelenő cikkek átlagos nívóját félkézzel überolni tudná, annyit publikálhatna, amennyit nem szégyell. No persze, azokat a cikkeket azért meg is kellene írni… Sejtésem azt súgja, időnként alkotó válsággal is küzd, nem pusztán arról van szó, hogy “nem éri meg” írni, hanem hogy ez nem mindig az akaraton áll vagy vagy bukik.

Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy győzködjem: maradjon benne az irodalomban, illetve térjen vissza hozza. Mégis újra és újra megteszem, unalmas hosszúsággal sorakoztatva érveimet. Mint például legutóbbi levelemben:

[…] Emlékezz vissza: kitűnő novelláiddal épp akkor rukkoltál ki, amikor a kőműveskedés szívta idődet, erődet. Amikor váltottál és „ráálltál” az írásra, akkor is remekeltél és – talán nem túlzás – berobbantál a Sátán fattyával. Akkor szerintem minden lehetőséged megvolt arra, hogy „megragadj” az íróságban: kijöttek a könyveid: novella, vers, regény, kötődtél lapokhoz, ezek mind hozták írásaidat, darabodat játszotta a színház, volt állandó szerkesztői munkád lapoknál és kiadóknál – ezek egy része ugyan megszűnt (Kárpátalja, Galéria Kiadó), de többségüknek továbbra is dolgozhattál (volna), arról nem is beszélve, hogy nem egy magyarországi lapnál és folyóiratnál is publikálhattál volna. Neked azonban folyamatosan elapadt a pennád és alkotói kedved: előbb a versekkel hagytál fel (pedig költőként is a legjobbak közt tartottak-tartottunk számon), aztán már elbeszélés se igen került ki kezed alól (ha meg igen – ezt magad is tudod – gyöngébb volt a korábbiaknál). Mi hallatlan érdeklődéssel rohantunk rá a Tölgyekre (még soha egyetlen kárpátaljai könyvről nem jelent meg Kárpátalján öt darab recenzió!), újra előtérbe került írói mivoltod – de új kéziratokkal nem árasztottál el sem bennünket, sem más orgánumokat. Maradék szerkesztői munkádat is leépítetted (Pánsíp), de az alkotói elmélyülés helyett szinte teljesen felhagytál az irodalommal. Én kívülről, bizony mondom neked, úgy látom, hogy erre nem a körülmények kényszerítettek rá, hanem első sorban „alkotói válságod”, vagyis az, hogy, ahogy Cséka írta, többé már „nem jönnek a szavak”. Nincs író, akinél ilyesmi elő ne fordult volna: ismerem a pánikot, a görcsös erőfeszítést, hogy mégis, és a keserű lemondást, hogy talán soha többé. Nálam még mindig elmúlt, legfeljebb hetekig tartott. Ahogy néhány társunkat nézem: hónapokig simán eltarthat (Fodor, Fábián, Penckó), de akár évekig is (emlékezz Kecskésre). És van, aki nem is tért vissza a szépirodalomhoz: Dupka, Kőszeghy. Szerintem – fenntartom – ez nem első sorban a körülmények függvénye. Éjszaka konyhaasztalon ceruzával zsírpapírra is lehet remek dolgokat írni – ha „jönnek a szavak”, és pompás dolgozószobában, kipihenten és anyagi gondoktól távol is csődöt mond az író, ha „nem jönnek”. Rutinnal az ember átvészelhet rosszabb napokat: cikkhez, publicisztikához, tanulmányhoz nem kell túl sok belső kényszer, még műfordításhoz se, ez inkább akarat, elszánás kérdése. De novella és pláne vers csak akkor jön, ha ezt a Jóisten is akarja (persze behelyettesítheted ihlet-tel, sugallattal, belső hanggal stb.) Viszont: folyamatos próbálkozással, ujjgyakorlatokkal, más műfajú írással (napló, memoár, levél) lehet élesztgetni az ihletet: hamarább megjön, ha tesz is érte az ember. Szóval csak azt akartam mondani: nem azt állítom, hogy egykönnyen el tudtad volna tartani a családodat puszta írással, de – ezt hiszem és részben magam is példa vagyok rá –, ha az ember több műfajban képes aránylag rendszeresen és elfogadható minőségben hosszabb időn át teljesíteni és pláne, ha vállal még hozzá szerkesztői munkát is, akkor abból ma Kárpátalján nagyjából meg lehet élni. Talán pontosabb így fogalmazni: biztos, hogy annál többet meg lehet keresni vele, mint amennyit mondjuk egy magas fizetésű pedagógus hazavisz havonta. Ehhez azonban persze – és ha számodra ez volt az akadály, azt végül is meg tudom érteni – nem árt „benne lenni” a dolgokban: eleget kell tenni minden meghívásnak, reagálni kell az összes felhívásra, részt kell venni minél több pályázaton, be kell lépni az Írószövetség(ek)be stb. Magad is tudod, hogy pl. egy hetes előadókörút során, ha jól meg van szervezve, akár 20-25 eFt-ot simán “be lehet zsebelni”, és azt is, hogy a jobb lapok versenként 3-4, novellánként és tanulmányonként akár 10-15 eFt-ot is fizetnek, még manapság is. No meg hát csak ott van még az Igaz Szó is, meg a Beregi Hírlap – el nem tudom képzelni, hogy ne adnának helyet cikkeidnek, hiszen nagyjából anyaghiánnyal küzdenek és te írásaid nívója, még ha fél kézzel csinálod is, akkor is jobb lesz, mint a legtöbb zsurnalisztáé. No, nem folytatom. Mindig is furcsálltam, hogy szemedben az irodalmi kereseteknek nem volt igazi becsülete (feleségedében még kevésbé!), holott szerintem kényelmesebb és kvalifikáltabb munka, mint a földet túrni (nem mintha azt lenézném, épp csak akinek máshoz is van tehetsége-tájékozottsága-olvasottsága stb., az miért a kevesebb tudást igénylő munkából akar megélni?) Roppant meglepett, amikor legutóbb azt írtad, hogy a számodra megítélt Arany J. Alapítvány 50.000 Ft-a, minden álmodat szertefoszlatta. 50 ezret kapni, gyakorlatilag semmiért, szerintem nem olyan rossz üzlet – mégis, te mire számítottál? (Egy tanár – hogy maradjunk ennél a hasonlításánál – három hónap alatt nem keres ennyit.) Említetted régebben, hogy Németh Istvántól harmadik regényedre szeretnél előleget kérni – meg nem írt, még meg nem pályázott munkára kiadói előleget? Aligha tud ebbe belemenni. Persze tudom, hogy ne tudnám: drága, egyre drágább az élet. De mi akadályoz meg abban, hogy eláraszd jobbnál jobb kéziratokkal a lapokat, kiadókat? A körülmények, hogy mással kell pénzt keresned? De miért nem keresel ezzel?
Mindezeket nem azért írom, hogy baszogassalak (bár roppant boldog lennék, ha dühödben most rögvest írnál valami remeket), csupán számomra kicsit torznak tűnő szemléleted váltotta ki belőlem az ellenvéleményt: mintha csak idő és lehetőség hiányában nem írnál, s nem pedig eldöntötted volna: leteszed a pennát, mert könnyebb a kapa és a vakolókanál. (Picit ide tartozik, amit a kurátoroskodásról írsz: hogy a fenébe szerezhetnél pénzt az Alapítványnak, ha magadnak sem tudsz. Nos, én azért emlékszem arra, milyen jól elhelyeztél a Bogárbálból vagy kétszázat a túloldali polgármestereknél: lett belőle haszna Kecskésnek is, meg a kiadónak is. Meg hát azért most is megszerezted ezt az ötvenest, csak Tokajba kellett eljönnöd. Hidd el: ha erre tennéd fel az életedet és nem sajnálnád tőle az időt, erőt, no meg lennének hozzá jó ötleteid: többé-kevésbé ebből is megélhetnél. Hogy más ne mondjak: a raktárunk még mindig tele van könyvvel, biztos, hogy a többségéért mindenütt adnának 200-300 Ft-ot, ebből 100-150 a tied lehetne! Biztosan akadna olyan beregi-szabolcsi cég, vállalkozó, aki a kárpátaljai piac felé is kacsingat, és lehet hogy szívesen hirdetne itteni lapban – a jutalék ilyenkor elég tisztességes! Stb.)

Végül, további baszogatásul: egyszer Punykó Mari azt találta mondani Kovács Elemérnek: igazán eldönthetné, hogy paraszt akar-e lenni vagy értelmiségi. Nos, Elemér mai napig nem döntötte el és ott lebeg a kettő között: újságírónak ugyan nem rossz (bár nem is kiemelkedő), de a fajsúlyosabb dolgokkal gyakorlatilag ő is felhagyott: gondolom „idő és lehetőség” hiányában. Te már egyszer döntöttél az íróság mellett, és mindenki legjobbjaink között tartott számon, a Sátánt pedig Kovács Vilmos regényével együtt emlegették. Ma is büszke vagyok rá, hogy kiadásában közreműködhettem és a Hatodik Síp Könyvek első darabja lehetett. Biztos vagyok benne, hogy egy kis szívóssággal és elszántsággal visszatérhetnél ide: nem vagy még elfelejtve, még mindenütt számontartanak. (Lásd a Bárka példáját: kéziratot kérnek tőled, de te még csak nem is reagálsz; de Elek Tibi nem adja fel: rajtam keresztül próbál elérni…) Én biztatnálak egy visszatérési kísérletre – persze ha érzel elég akaratot hozzá. Hidd el, a szépírói pennád is hamarább megeredne, ha elhatároznád, hogy havonta írsz valami nívós publicisztikát (de ne olyan siránkozós-dohogósat, mint a legutóbbi – te ennél ezerszer jobbat tudsz!) Ott van például a Magyar Napló szociográfiai pályázata: neked találták ki. (Egyre több a díj! Már vannak kárpátaljai díjazottjai is!) Csak végig kell menned a falun és elébed jön a téma.

A Magyar Napló esszépályázata

Hosszabb ideje dolgozom nagyobb tanulmányomon, amelyet a [a fent is említett] Magyar Napló „A magyar társadalom önképe az ezredfordulón” című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai magyarság helyzetét. [A tanulmánnyal végül nagydíjat nyertem a Napló ki is adta könyv alakban.]

Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel 96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként, az ott elmondottak [Sorsverés vagy kiváltság – Mikes 1996] csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz. S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül: az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. február

Nyomdába kerül az Élted volt regénye

Többszöri levélbeni egyeztetések és fax-üzenetváltások Balla Bálint professzorral, az EPMSZ könyvkiadói lektorátusának a vezetőjével és Szöllősy Pállal, a Szabadegyetem elnökével. Mielőtt nyomdába kerülne a regényem, számos részletet kellett egyeztetnünk. Nehéz helyzet: nemcsak szerzője vagyok a könyvnek, hanem a gyártatója is (az EPMSZ mint kiadó az UngBereg Alapítványt bízta meg a kivitelezéssel). A borítógrafikát, a betűtípusokat, a könyvformátumot, a papírvastagságot, a kiadói fülszöveget stb. illetően többször is véleménykülönbség alakult ki köztünk, és hol szerzőként, hol gyártatóként kellett ellentmondanom a megrendelőnek; végül mindenben sikerült ésszerű kompromisszumot kötnünk.

Sajnos a mai napig nem érkezett lektori véleményezés Ilia Mihálytól (a kiadó kívánsága volt a + 1 külső lektor). Még novemberben küldtem el a kéziratot azzal, hogy ha lehetséges, decemberben megkaphassam az érdemi észrevételeket – dolgozhassak, javíthassak még az anyagon nyomdába adás előtt. Január utolsó napjaiban egy levlap érkezett, amelyben azt tudatta, beteg volt, de készíti a jelentést.

A nyomdába adást azonban nem húzhatom sokáig: ha kiadómmal együtt azt tervezzük, hogy a regényemet bemutatjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (április végén), akkor bizony nem késlekedhetünk tovább. Sajnos újabb érdeklődő (sürgető) levelemre nem érkezett válasz. Őszintén sajnálom: Ilia Mihály szakmai véleménye egészen biztosan segített volna az utómunkákban. Titkon azt is reméltem, hogy szövegének valamely részlete kiemelhető fülszövegnek a nekem nem túlságosan tetsző kiadó ajánlás helyett.

*

Még januárban lezárult a Pánsíp szonett-pályázata. A határidő lejártáig 39 pályamű érkezett. Nagyobbik fele, sajnos, teljesen használhatatlan (a nyilvánosan meghirdetett erőpróbákra menetrendszerűen beneveznek a dilettáns grafománok; sokan még azzal sem voltak tisztában, mi az a szonett). Az anyag egyharmada értékelhető, és kb. negyede tűnik publikálásra is érettnek; 2-3 igazán színvonalas pályamű is érkezett, így lesz kinek kiadni a szép díjakat. Egyetlen szomorúságom az, hogy míg a magyarországiak túlsúlya mellett Erdélyből és Kis-Jugoszláviából is kaptunk díjazható műveket, addig a kárpátaljai szerzők nem erőltették meg magukat, jobbára ismeretlenek vagy gyengébb költők jelentkeztek, azok is kis számban (a dolog azért furcsa, mert a felhívást a Kárpáti Igaz Szó is lehozta), holott én számítottam Fodor Géza, Füzesi Magda, Czébely Lajos, Penckófer János, Horváth Sanyi és pár tehetséges fiatal jelentkezésére, ám valamiért (lustaságból? a megmérettetéstől való félelemből? vagy csak megijedtek a szonett-től?) távolmaradtak, így a fődíjazottak közt valószínűleg nem lesz kárpátaljai. A jobbak igyekezetét viszont különdíjakkal szeretném majd honorálni. Most folyik előbb a szerkesztőségi előzsűrizés, aztán küldöm a némileg már megszűrt anyagot a zsűri Bp-i tagjainak, akiknek többek között ezt írtam:

…Folyik az előzsűrizés: a négy kárpátaljai zsűritag minden anyagot elolvas, pontoz, és külön rubrikában javasolja vagy nem javasolja a magyarországi zsűritagok elé terjeszteni, illetve ajánlatot tesz a díjazást illetően is. Ezt követően összesítem az előzsűrizés eredményét és kiszűröm azokat a műveket, amelyeket egyikünk sem tartott érdemesnek arra, hogy a második fordulóba jussanak. (A legalább egy ajánlást kapottak viszont továbbjutnak.) Feltételezésem szerint 15 körül lesz az értékelhető pályaművek száma. Ezeket fénymásoljuk és lehetőleg még február folyamán eljuttatjuk a három budapesti zsűritaghoz, azzal a kéréssel, hogy március 11-re – amikor is szeretnék Pesten lenni, a Parnasszus-sajtóbemutatón, ti is végezzétek el a pontozást és tegyétek meg a díj-javaslatotokat is. Észrevételnek még annyit, hogy a pályázatot nyugodtan nevezhetjük sikeresnek: ha megnézitek a listát, több közismert, mondhatni híres költő is megtisztelt bennünket szonettjeivel, és néhány igen ígéretes fiatal tehetségnek is felkeltettük a figyelmét. A teljes anyagnak közel a fele mutat irodalmi értékeket, és előzetesen 8–10-et publikálásra is alkalmasnak tartok, így hát mindenképpen kiadhatók a díjak.

*

Kéziratok szervezése a Bárka c. békéscsabai folyóiratnak. Elek Tibor főszerkesztő-helyettes megkért, közvetítsek lapjuk számára kárpátaljai szerzőket. Megírtam jó pár levelet, többeknek külön is szóltam. Nehéz eset: “legjobbjaink” alig írnak, nagy-nagyritkán jelentkeznek új és nívós anyaggal.

*

Levélváltások Raffai Pistával abban az ügyben, hogy egy veszprémi színtársulat Kárpátaljára jönne turnézni: tudnék-e segíteni… Ez nekem túl nagy falat, ajánlottam a KMKSZ-t és más magyarságszervezeteket. Sejthető volt reakciójuk. Semmire nem mozdulnak rá, amiben saját hasznukat nem látják. Persze az ő helyzetük sem könnyű, mivel az itteni magyarságintézmények egy fillér állami pénzt nem kapnak és kizárólag a jól-rosszul, inkább igazságtalanul mint arányosan elosztott magyarországi támogatásokból tartják fenn magukat. Az Illyés Közalapítvány pénzeinek jó 70 %-át kapásból elviszi az oktatásügy, vagyis a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, a maradék java a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség költségvetésébe kerül, és csak a reszli jut a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének meg a többi szervezetnek. A lapoknak pl. alig jut, s a kevésből a legtöbbet persze a KMPSZ és KMKSZ lapjai szakítják ki. Ad valamicskét az Illyés és az MKM is kulturális rendezvényekre is, de egyrészt ezeket előre meg kell pályázni (aztán vagy megadják, vagy nem, ha meg igen, a kért összeg felét levágják), másrészt meg kedves magyarságintézményeink – szinte kivétel nélkül – ebből leginkább maguk akarnak profitálni, azaz csak olyasmi mellé állnak oda, amiből nekik is van valami hasznuk, ha más nem, akkor ráterhelhetnek pár benzinszámlát, bankett-költséget és persze legjobb embereik megbízási díjait. A KMKSZ évek óta a leghatározottabban ellenáll minden külső kezdeményezésnek, kizárólag a saját bulijaik érdekében lobbyznak. A MÉKK nagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel indult, mára azonban, úgy látom, ugyanabban a cipőben jár: jó kis pénzeket megpályázni, aztán megcsinálni pár fölösleges és nívótlan rendezvényt, jórészt saját embereikkel – és minél hamarább elköltségezni a kapott pénzt, hogy lehessen újat kérni. Nem mondom, hogy nem akad minden szervezetnél néhány ellenpélda, de sajnos ezek száma csekély. Hasonló a helyzet a beregszásziaknál (az ő adataikat is megadtam Raffainak), amíg Dalmay Árpád ott volt, az ő segítségükre lehetett számítani (de pénzük nekik se igen volt); a mostani gárda azonban roppant inert, és hát nekik is megvan a gondjuk a tengődő főiskolától a roppant hiányokkal küszködő amatőr és hivatásos színházig (még a telefonjukat sem tudták fizetni.) Így aztán egyszerűen nincs olyan intézmény ma Kárpátalján, amely hajlandó lenne egy alternatív színház itteni programját megszervezni.

Vannak szomorú tapasztalataim. llyés Kingát pl. egy magyarországi szervezet hozta ki hozzánk: megpályázott pénzzel, minden költséget ők álltak. A MÉKK Ungváron mégis egy teljesen alkalmatlan terembe szervezte nagy ügyetlenkedéssel a fellépését, a beregszászi szereplés pedig kis híján kudarcba fulladt: egyszerűen nem volt közönség. Pedig a MÉKK-nek nemcsak befolyása van, hanem telefonja, szervező titkára, titkárnője, elnöke és három társelnöke, akkor még szolgálati kocsija is volt – és ez mégis így zajlott. Másik tanulságos példa: a Kaláka magánkezdeményezésre jött ki, egy tanárnő vállalta magára a szervezést. Nagyra becsült magyarságintézményeink nem hogy nem segítettek neki a szervezésben, hanem még akadályozták is, az egyetlen ungvári magyar iskola magyar igazgatója (közel 1000 gyerek jár oda), pedig kijelentette, hogy nincs igény a Kalákára. Így aztán mindössze két falusi klubhelyiségben sikerült felléptetni őket, méltatlan körülmények közepette (természetesen sehol sincs fűtés, de hát miért lenne, ha a kórházakban sincs), és az egyik klubvezetőt még le is kellett fizetni, hogy kinyissa a nagytermet. Nos, ha Illyés Kinga és a Kaláka esetén ilyen a hozzáállás (ők azért nálunk is közismertek!), akkor…

*

Nyomdában a regényem! Április közepére akár el is készülhet! Ízlelgetem nevemmel egybeolvasott címét, alcímét. Balla D. Károly: Élted volt regénye. Egy önmagát mintázó torzó. Nem hangzik rosszul. A cím bizsergető nyelvi szokatlansága különösen kedvemre való,

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. január

Szájunkba repül-e a szárnyas angyal?

Előjegyzet, 2018: Az alábbi naplórészlet első részérnek közreadásakor 2002-ben két nevet kihagytam az eredeti kéziratból. Nem írtam le, hogy a hozzám is eljuttatott körlevelet Matolcsy György jegyezte (társszerzője – alighanem csak csendestársa – Kopátsy Sándor volt). Nem épp tegnap történt: pontosan 20 éve. Az unortodox gazdaságpolitika akkor még nem volt divatban, de én akkor úgy éreztem, hogy nem egy realista, tényekből dolgozó gazdasági szakember keresett meg levelével, hanem egy ködös jövőképet dédelgető fantaszta.

Akkoriban már látszott, hogy a Horn-kabinet nem tudja kiheverni azt a népszerűségvesztést, amelyet a Bokros-csomag okozott, így bizonyos körökben nagy volt a készülődés és az izgalom: kormányváltási lázban égett az ország. Ez a túlfűtött hatalmi várakozás írathatta Matolcsy Györggyel  azt a körlevelet, amelyben 300 magyar értelmiségivel együtt engem is megszólítottak Magyarország gazdasági sikere érdekében. Megnyugtat, hogy pozitív jövőképemmel 1998-ban nem járultam hozzá mindahhoz, ami azóta történt… De lássuk a naplót.

Az első 2002-es nyilvános közlés régi fapados honlapomon – UngParty Manzárd

Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben

„megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”.

Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.

A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja:

„Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”.

„Vagy nem!” – teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)

A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)

Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent – attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.

A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul:

„Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.”

Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy rachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel – most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ:

„Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchhausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.

Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.

A csárdás szikrái

ІСКРИ ЧАРДАШУ. Мадярська поезія. Переклав Іван Петровцій

22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak – az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.

Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom, Ivan Pertrovcij, nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek – személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.

Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.

Élted volt regénye – utolsó simítások

Utolsó stiláris jellegű igazítások: szóismétlések kiszűrése, sutább mondatok helyrezökkentése, változatosabb, kifejezőbb szinonimák keresése stb.

Érdemi módosítás leginkább a következőkben történt:

1. Az Agnosztosz-fejezetben a kiadó kérésére elvégeztem bizonyos rövidítéseket-egyszerűsítéseket: innen jó 3-4 oldalnyit kihúztam és néhány mikrofilológiai szőrszálhasogatást rövidre zártam; a fejezet követhetőségének, olvasmányosságának érdekében és a végkifejlet(ek) pontosabb motiválása céljából beékeltem több finom „életszerű” utalást az író mindennapjait, életvitelét, egészségi állapotát illetően.
2. Ugyane fejezet elé írtam egy igen jól sikerült „felütést”, ami a lassúdan, komótosan induló szövegrész előtt elevenséget visz a regénybe. Hasonló céllal az Ákos-fejezet elé is került egy felütés: mindkettő azonos motívum – a vonat-szimbólum – köré szerveződött.
3. Mivel „ez a történet az életben még zajlik”, az epilógus előtti fejezetbe beiktattam néhány bekezdésnyi, összesen alig egy oldalnyi új szöveget – amiről szól, az még jobban árnyalja hőseim jellemét és a történet hitelességét (nem túloztam ugyanis, amikor valamelyik szövegemben azt írom, hogy ami hőseimmel történik, az egyre kevésbé életszerű, ám művészileg egyre hitelesebb).

Mindez azt jelenti: a kéziratot a részemről már véglegesnek tartott szöveggel bármikor küldeni tudom, akceptálom ugyanis a kiadó kérését, hogy hogy ebben a most már végleges formájában is látni akarja. Ami egyelőre késlelteti az elpostázást: még várok Ilia Mihály tanár úr esetleges észrevételeire (ő a felkért külső lektor). Én Miska bácsanak határidőt természetesen nem szabtam, de amikor a kiadó kérésére elpostűáztam az anyagot, arra azért kértem, ha érdemi szöveg-kifogásai lennének, azokat, ha lehet, december folyamán juttassa el hozzám. Ma január 30-a van, és én nem tudom, meddig illő várni.

Kicsit aggaszt, hogy a Kiadó előszót szán a könyvem elé. Hát, esetleg a borítóra… Hogy a könyv belsejébe kerüljön, azt azért nem szeretném, mert ez a regény „többször is elkezdődik”, van egy „Elöljáróban” c. kezdeménye, aztán a felütés, aztán az első fejezet, aztán mintha egy új regény kezdődne, aztán mintha ugyanez a regény elkezdődne elölről, aztán intermezzo, aztán a „maradék lapok” is kétszer indul újra, az epilógus előtt egy kis szerzői önleleplezés, aztán a végjáték – épp eléggé őrjítő az egész – nos, most ha még ehhez hozzákapcsolódik akár elöl, akár hátul az EPMSZ mint kiadó ajánlása, arról az olvasó vagy azt fogja hinni, hogy az is része a regénynek, vagy végképp nem fogja tudni eldönteni, hol kezdődik és hol végződik az, amit én írtam (hiszen pl. a szöveg belsejében van egy fiktív lektori jelentés is, amit író-hősöm kap kiadójától!).

Én, bevallom, szemérmetlenségemben legszívesebben magam írnék valami frappáns fülszöveget az első fülre, a második, hátsó fülre öt sorban az életrajzi adataimat írnám lexikon-címszó-rövidséggel. A legjobban viszont annak örülnék, ha Ilia Mihály végre elkészülő lektori véleményéből emelhetnék 2-3 találó mondatot a fülre.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. december

A Szembesülés és az Élted volt regénye

Mindkét regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést még novemberben elvettem a Belvárosi Kiadótól. Történt ez a szerkesztő, Veress Mariann sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor pályáztatták megfelelő helyen – de eredmény nélkül.

Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában, hogy ha egy kiadó – igazgatója, Mezei András személyében (és személyesen) – nyomdakész kéziratot kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt – már előszerződést is kötve! – később nem kizárólag attól teszi függővé, vajon kap-e rá támogatást. Ám a kiadó rendszer mostanában, úgy tűnik, ezen a módon működik: a kisebb kiadóknak nincs gazdasági tervük, nem gyakorolják azt a lehetőséget, hogy a hasznot hozó kiadványaik bevételét esetleg veszteségesnek ígérkező könyvek kiadására fordítsák. Ők csak begyűjtik a kéziratokat, megkötik az előszerződéseket (mivel ez pályázati feltétel), majd benyújtják a pályázatokat. Ami nyert, kiadják – ami nem, azzal talán próbálkoznak a következő évben.

Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő probléma megoldása nagy örömöt szerzett.

Az viszont már biztos, hogy a másodikként írt regényem fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói profiljukba. Az előkészületek előrehaladott állapotban vannak, a nyomdáztatást a mi kiadói műhelyünk intézi, a borítót is megterveztem. A grafikát elfogadták, a feliratot csak részben… A szerzői honorról teljes egészében lemondtam, mivel a regényre ösztöndíjat nyertem a Nemzeti Kulturális Alaptól. A felajánlott 200 tiszteletpéldányt viszont örömmel elfogadtam. A belíveket Ungváron, a védőborítót Nyíregyházán gyártatjuk.

Most, hogy ezt a regényt rövidesen végleg ki kell adnom a kezemből, azaz többé már nem javíthatok a szövegen, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam. Ezek pedig a következők:

• Először is két közvetlen utalás: az Élted volt regénye-béli hősöm azt állítja, hogy a Szembesülés már megjelent, zajos sikert aratott, és a kiadója meg is rendelte a folytatást. Ennek megvan a tükörképe is: hasonlóan már megjelent műként említi a “korábbi regényt” a Szembesülésben helyet kapott lektori jelentés. Azaz mindkét regény a másikat nevezi korábbinak és már megjelentnek.
• Vannak elvontabb kapcsolódások is: bár alapvetően elüt a két munka egymástól, mégis: a korábbi regényírói tapasztalatokat érvényesíteni tudtam a másodiknál. Ahhoz, hogy valamivel olvasmányosabb, a “beavatatlanok” számára is élvezhetőbb művet írjak, előbb tobzódnom kellett hiányregényem, a Szembesülés minden lehetetlenségében, elkövetve az összes antiepikus bűntettet. Így lehettem az Élted szálait szőve valamivel kíméletesebb olvasóimhoz.
• Hasonlóság mutatkozik a két regény között abban is, hogy mindkettő többszörös szerepjátékokra épül, és mindkettőt áthatja valami fullasztóan belterjes, körülményeskedően mikrofilológusi, túlhajtottan bölcsészkedő (helyenként nagyképűen bennfenteskedő) intellektualizmus. További hasonlóság: mindkét mű leleplezi magát, beavatja az olvasót a szerepjátékba.
• Átfedések mutatkoznak a két mű forrásvidéke között is: az Élted belső (keretjátékba zárt) történetének két főhőse (Ákos és Nelli) más néven ugyan, de szerepel a Szembesülésben (Irmész és Kéthia), ha életüknek egészen más epizódjai révén is. Felismerhetők a közös helyszínek (ezek is más-más néven szerepelnek), epizódok (pl. két férfihősöm, Oresztész és Irmész, illetve Ákos és az “elbeszélő Én” közös munkája az egyetemi technológiai laborban), ám ezek teljesen másként ágyazódnak be a két műbe. Ragaszkodni igyekeztem bizonyos “hagyományaimhoz” is: mindkét helyen történnek utalások Cecil M. Joepardyre, Babitsra (esetében még ugyanarra a regényre is), Tsúszó Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Bodolay Klárára, sőt, az agnosztoszi hiány (a nem létező Van) is mindkettőben megjelenik, még ám hangsúlyosan. Párhuzam vonható abban a vonatkozásban is, hogy mindkét anyag bőven át- meg átszövődik azokkal az önreflexiós metaszövegekkel, amelyekben a regény önmagával foglalkozik, önmagát elemzi (s leplezi le).
• A valóság és fikció keveredése nemcsak az események, személyek, viszonyok ábrázolása terén jelentkezik, hanem mindkét műben e téma elméleti háttere is interpretációt kap, mégpedig a komplex létezés elmélete keretében (eszerint minden létezőnek van valós és képzetes dimenziója).
• Szerkezetét tekintve lényegi vonásokban ugyan alapvetően elüt egymástól a két írásmű (egyik: egy nem létező regény járulékos szövegei, másik: regény a regényben), ám a részleteket illetően sok a hasonlóság: a pontos szerkesztettség, amely egyszerre kelti a spontaneitás és az előre kiszámítottság képzetét, vagy a megszakításos írástechnika és ennek következtében a szöveg feldaraboltsága. Ugyanis mindkét regényben bőven alkalmazom a végső soron Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájára visszavezethető “fragmentációt”: szövegem így válik töredezetté, s így kelti azt a hatást, mintha egy roppant szigorúan felépített szerkezet csak hiányosan lenne kitöltve tartalommal. Ezt az írásmódot egyébként (Cséka György avantgard költőnk szavaival: a “kihagyásos szerkezet” érvényesítését) azért tettem a szövegépítkezés fő elvévé, mert egyrészt felmentést ad számomra bizonyos magyarázatok megadása, egyes ellentétek feloldása alól, másrészt – gondolom én! – szabad teret enged az olvasói fantáziának. Mindkét esetben roppant fontosnak tartottam ugyanis, hogy regényeim egymástól eltérő olvasatokat engedjenek meg, s ne zárják rövidre a pólusokat, ne szabadítsák fel a bennük rejlő teljes energiát.
• Ugyancsak hasonló a két regényben az idősíkok és helyszínek látszólag megfontolatlan váltogatása, illetve még az is, hogy egyazon mozzanat többféle előadásmódban is kifejtésre kerül. Párhuzam vonható abban is, hogy mindkét regény bőven foglalkozik saját szerkezetével.
• Hermeneutikai szempontból mindkét mű befogadásához közel azonos olvasati szerződés megkötése szükséges: közönségemnek el kell fogadnia azokat a szigorú játékszabályokat, amelyek révén behatolhat textusaimba. Ha ezeket a szabályokat nem tartja be avagy figyelmetlenül követi őket, óhatatlanul eltéved szöveglabirintusaimban és mint érthetetlen mondathalmazt dobja sutba művemet. A szabályok mindkét esetben egymásra épülő enigmák láncolatára, filológiai rejtvénysorozatok megfejtési algoritmusára vonatkoznak: egy-egy kihagyott fázis, elmulasztott felismerés megszakítja a megfejtés folyamatát, minek következtében a szöveg egésze elveszítheti értelmét. (Ha valami lényeges különbség e téren megemlíthető, akkor az az, hogy míg a Szembesülésben csak a “függvény” van adva, és mind az argumentumot, mind a végeredményt az olvasónak kell kikövetkeztetnie, addig az Élted volt regényének keretjátéka nem más, mint a végeredményhez vezető képlet hosszas levezetése, a keretbe foglalt történet pedig maga a megtalált végeredmény.) Aki azonban veszi a fáradságot, hogy kövesse a szerző által felkínált Ariadné-fonalat, az egy idő után nem labirintusban, hanem tetszés szerint kitágítható virtuális játéktérben találja magát, olyan közegben, amely szabad átjárást enged más szellemi égtájak felé is.
• Hasonlóság mutatható ki (az én szempontomból legalábbis) a regények bizonyos körben várható fogadtatásában is: minden átlényegítés és írói beavatkozás ellenére főszereplőim túlságosan is felismerhetők, és az érintettek egy részének (leginkább egy-egy személynek) előre látható a megsértődése, sőt, vérig sértődése; ezzel magyarázható az az érzelmi ambivalencia, amellyel időről időre vagy azt veszem tudomásul, hogy valamely regényem mégsem jelenik meg (sajnos és hálistennek), vagy hogy éppen megjelenik (hálistennek és sajnos), a művészileg hiteles ábrázolás kényszere ugyanis soha nem tud egyértelműen fölébe kerekedni emberi galamblelkűségemnek. Érzelmeim kettősségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az elégedettség, büszkeség helyett (lám csak, milyen bátran-szigorúan megírtam mindent!) inkább szégyent, megalázottságot érzek, amiért túl gyáva és túl tehetetlen voltam ahhoz, hogy az írói kihívás elől kitérjek, hogy a kínálkozó “téma” kísértésének ellenálljak.
• És akkor még egy utolsó összevetés: a valóság és a fikció viszonya felől nézve igen érdekes ellentétek és hasonlóságok tűnhetnek fel. A Szembesülés ugyan végig egy kapitális fikcióra, a nem létező regényre épül, ám mégis “valóságos”: a járulékos szövegekből (előszó, utószó, jegyzetek, werk) kikövetkeztethetően Oresztész és az Elektrák meg a többi szereplő egyszer sem tesz úgy, ahogy prototípusaik a valóságban ne tettek volna. (Más kérdés, hogy alig is tesznek valamit.) Ezzel szemben az Élted volt regénye keretjátékának történései teljes egészükben kreáltak, a beágyazódó történet pedig a sok valós elem mellett szintén át-meg átszövődik kreált vagy alaposan átköltött eseménysorokkal. Valóságosabb a hiányregény abban a vonatkozásban is, hogy írója “saját magaként” is jelen van benne (a többszörös szerepjáték ellenére), míg az Éltedben megjelenő “belső” és “külső” szerzők egyike sem azonosítható velem fenntartás nélkül.

Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte, nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette: „Akkor már értem”, mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága, követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne betudható.

Hogy mindenért a számítógép lenne a felelős? Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll. Vagy még inkább a piktogramokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítása sem egészen így festene a taorminai körszínházban.

balla d. károly: élted volt regénye

bdk: szembesülés. könyv